A binokli

Bodor Miklós László, sze, 12/20/2017 - 00:08

Barátom, szokása szerint késik. Ilyenkor sebbel – lobbal érkezik, és hadarva, heves taglejtésekkel akarja megmagyarázni, a késést.

Egy barátság kezdete

Tudom az okát. Folyamatosan túlvállalja magát, minden téren. Minden munkáját elvégzi tisztességgel, de a vállalt időre soha semmivel nem készül el. Kisiskolás korunk óta ismerjük egymást. Egy házban éltünk kiskölyök korunkban. Egy padban ültünk a suliban, amíg szét nem ültettek bennünket. Az órára nem figyeltünk, egymást szórakoztattuk inkább. Hamar különválasztott a zord tanítónői akarat. Engem száműzött két paddal hátrébb, a terem legtávolibb padsorába. Őt ott hagyta, az első padban fiatal, szép, de kegyetlen oktatónénk, mert úgy jobban látja, mit is művel! Páros héten délelőtt jártunk iskolába, másik héten délután. Korábban egyik napon hazafelé mondtam, hogy ha megnövünk, akkor elveszem feleségül Gyöngyi nénit.

– Jó, akkor én is! – mondta a barátom.

– Azt nem lehet, ha egyszer már hozzám jött – akadékoskodtam.

– Miért ne? – érvelt: Egyik héten a te feleséged lesz, amikor délutános, akkor az enyém.

– Úgy jó lesz – törődtem bele hatévesen.

Nem vettük észre, hogy édesanyja mögöttünk jött. Hallótávolságon belül figyelte, miért is tart oly sokáig hazafelé tartó utunk. Házassági tervünket kipletykálta a házban. Családjaink s a szomszédság is jót nevetett rajtunk. Miután a tanítónői kar mindmáig legszebb – ám sajnos részvétlen – tagja elválasztott bennünket, - gondosan körülnézve, nehogy újfent illetéktelenek meghallják - hazafelé haragosan közöltem:

– Én nem fogom feleségül venni!

– Tudod mit? Én sem! – felelte szertelen barátom, majd kifejtette az okát is.

– Azt az árulkodós, szeplős, mindig lógó taknyú Eislert ültette mellém.

Így azután tanítónőnk valószínűleg férje és két leánya mellett morzsolta le a felcseperedésünket követő évtizedeket. Két évig rajonghattunk érte. Elhelyezték más iskolába, és egy valódi Szörny Ella lett helyette az osztályfőnökünk. Én egy év múlva más iskolába kerültem megalázottan, minden tanártól rettegően… Ez már nagyon régen történt.

Évek múlva, jelen időben

Ülök a kocsiban. Várom. Fortyogok, mint egy vulkán. Mérgesen várom! Háromnegyed órás késéssel rohan ki kapujukon. Haja csapzott. Puskája a kezében, hátizsákja, keresőtávcsövének tokja, kamerájának szíja kibogozhatatlan csomóban. Fűzős csizmát vett. A madzag kígyózik utána. Nincs megkötve. Természetesen meg akarja magyarázni a késést, de leintem…

A várakozást utálom. Ám mindig egy órával korábbra teszem a találkozás idejét a valóban szükségesnél. Most is. Ismerem a cimborámat.

Időben vagyunk, amit mérgesre erőltetett ábrázattal titkolok. Beültetem az anyósülésre, és ha volna kézi bilincsem, oda cövekelném a váltókarhoz. Amíg holmiját eligazgatom, a csomagtartóban addig vissza akar szaladni a lakásba ezért, azért, amazért, de hajthatatlan vagyok, nem engedem.

Ha visszamenne, elkésnénk.

Holmijaim a csomagtartóban szép rendbe téve várták társam poggyászát. Puskáját az enyém mellé a legmélyére tettem. Csizmája a pótkerék mellé került, azonban hátizsákja hevederei, a távcső tokjának, vállra is akasztható hőpalackjának, nomeg kameratáskájának (ami nélkül egyikünk se képzelhető el…), szíjai olyan elképesztő, szétbogozhatatlan gubancban tekeregtek, hogy széjjelbontásukat feladtam. Az inkák ipu csomó-levelei jutnak eszembe…

– Éjszaka tekergeted ezeket? Mert maguktól nem tudnának ilyen zűrzavaros tömkeleget képezni! – morgok. Válaszol valamit, de tudja, hogy igazam van, nem élezi a helyzetet.

Poggyászunkra rácsapom a fedelet, és magam is beülök a vezetőülésbe.

 Elindulunk, megérkezünk. Míg kitöltöm a vadászmester házánál a „beírókönyvet”, van ideje megvenni, amit otthon felejtett. A tárcájának kihalászása közben örömmel tapasztalja, hogy telefonja, amiért hiába könyörgött, hogy visszamehessen: zsebében lapul! Vannak még apró örömök az életben.

Még a délutáni Nap aranyló fénye ragyogja be erdei lakom szobáját, mikor kitárjuk a zsalukat. Büszke vagyok utazásszervezői képességemre, és évek alatt kialakult szigoromra az indulás környékén. A házacskámig kocsimmal nem lehetett feljutni. Országútra termett, bár száraz időben a hepe-hupán is felerőltetem. Ma sáros, kátyús a földút, meg se próbáltam feljutni.

A puskákat, kamerákat elsőként vittük fel, a többi holmiért már felváltva ballagtunk le a falu utolsó házánál hagyott kocsiig. A tornácra kihozott asztalt, székeinket rendezgettem. Látom feljönni vadásztársamat. Egyik csomagja kicsúszott kezéből a szemem láttára. Csúf hangot adott. Tompa puffanás, némi csörömpölő felhanggal… A messzelátó tokjának csatja nem volt rácsattintva. A védőtok kinyílt, a „kukucs” kicsusszant, és rút koppanással érkezett a járólapra!

Mély a gyász!

A Nap vöröses fényű korongja megkapaszkodott a Csák hegy peremén. Kíváncsi volt, hogy miért vált olyan gyászosra a hangulatunk. A súlyosan beteg távcsövet hol vigyázatlan gazdája forgatta keserű arckifejezéssel, hol én csavartam ki kezéből. A tárgylencse pereme horpadtan nézett vissza. Megrázva olyan csörgő hangot adott, mintha belül legalább két üvegtárgy kocódna egymáshoz és a tubus oldalaihoz. Szemünkhöz emelve, a jobb oldali rendszer hibátlan képet adott, de a bal… a bal oldali szemlencsébe vetett pillantás egy vásári kaleidoszkóp képét idézte, melyet egykor, a Terézvárosi búcsúban könyörögtem le apámtól vándorárus pultjáról.

– Mindig a „baloldal” a bajok forrása! – sóhajtottam. Kifejezve a haldokló keresőtávcső állapotának meghatározását.

– Nagyapa messzelátója. Úgy szerette! – kesergett kenyeres pajtásom.

 

*

 

Az öreg Zeiss valóban nagyapjának jószerivel egyetlen megmaradt vadászati segítőtársa volt. A nyugdíjas járásbíró Rimaszombatból ’44-ben költözött lányáékhoz. Veje SAS- behívóval a frontra távozott. Itt érte őket az ostrom. Az öregúr, otthon maradott lányának, nászasszonyának, támaszaként kuporgott az óvóhellyé előlépett szenespincében. Az udvar felől durva, idegen hangok, vaktában leadott lövések hallatszottak. A nők, még a kislányok is eltűntek a lim-lomok alatt, leleményesen kitalált, bevált búvóhelyeiken. Barátom anyja, nyakában a látcsővel bújt az egyik heverő alá… Nehezen fért el. Áldott állapotban volt, hatalmas pocakkal. Mindenórás a barátommal.

– Nyemci, szoldatü? – lökte be az ajtót az első orosz, akit láttak a pince kényszerű lakói.

A felszabadítók semmilyen katonát nem zsákmányolhattak. Haragjukban italt kerestek. Megelégedtek volna pár „bárisnyával” is. Azt se kaptak. Feltörték az emeleteken még úgy-amennyire épen maradt lakásokat, és meglelték az elrejtett órákat, s többek között az öregúr begyűjtés elől elrejtett vadászpuskáját.

– Puskát még vehetünk, ha ennek vége lesz! Fő, hogy Ti épségben vagytok! – nézett végig az öregúr az előbújt, szénnel, korommal elrútított arcú asszonyokon. Száraz szemmel túlnézve a romos falakon, a sivárrá tett, kifosztott országon.

Elemér bácsinak, barátom nagyapjának soha nem lett többé puskája. Az új rend még nyugdíját is elvette. Barátom szüleinek háztartásában élt haláláig. Olykor, így júniusban, szeméhez emelte a megmaradt „binoklit”... Értékes, szép darab. Gondosan kezelte mindig. Régi Zeiss gyártmány, belevésve a magyar kereskedő és a megvásárló, büszke tulajdonos neve: Dr. Szombathy Elemér doctor juris. Hajnalban és este tájt, amikor a körfolyosós ház falának repesz- szaggatta odvának szélére kiültek a kiscsókák, és a padlás-ablak vakszemein, ki- és benyilallott a vörösvércse, élelmet hozva fiókáinak. Amikor körülötte sertepertéltünk, átadta nekünk is. Hadd gyönyörködjünk. Hadd tanuljuk a használatát.

– Egyszer a tiéd lesz – simogatta meg unokája mindig kócos fejét.

Kezemben forgatva a sérült távcsövet, mindez eszembe jutott. Mintha a magam örökségét gyászoltam volna. Szertelen, öregedő barátomnak, a naplementében pirosra festett, csillogó könnye cseppent a sokat látott szerszámra. Kezében a sérült, kedves családi emlékkel, voltaképp most temette el nagyapját. Magam is elérzékenyültem.

 

*

Pár napos vadász-szabadságunkra költöztünk faházamba. Barátom kezéből kicsusszant csomagjainak egy része. Távcsövének tokja kinyílott, és a családi ereklyeként őrzött műszer csúf csattanással zuhant a kőlappal fedett járdára. Nagyapja vadászfelszerelésének egyetlen, máig megmaradt darabja tört össze.

A sírás kerülgette a meglett korú férfit. Nagyapját ismertem, magam is szerettem. Én is elérzékenyültem.

 

Felcsillan a megoldás

 

 Az ijedtség, meghatódottság először bennem oldódott. Gondolkodni kezdtem. A keresőtávcső mindkettőnk munkájához elengedhetetlen! Cimborám egy családi rendezvény fényét akarja emelni vaddisznósülttel. Lőnie kell egy süldőt. Nekem a sorsolás juttatott egy közepes minőségű bakot. Majd júliusban akarom meglőni, üzekedéskor. Már meghívtam másik vadásztársunkat, aki segít a hívósípot használni.  Mestere a hang utánzásának, én pedig csak épp, hogy kontárolom a hívás tudományát. Ahhoz, hogy meglőhessem, már most ki kell nyomoznom a tavaly látott hatos agancsú idei mozgását. Fel kell derítenem egy érett agancsúnak a váltóját is, egy német bérvadász számára. Drága az élet, kell a Társaságnak a lődíj, amit számlánkra utal vadászfala büszkeségének elejtéséért.

Egy messzelátóval ketten nem boldogulhatunk! Otthon mindkettőnknek van másik. Sovány vigasz! Hazamenni érte, a mai benzin árak mellett nem engedheti meg magának egyikünk sem.

Pillanatig eszembe jutott, hogy megpróbálhatnám szétszedni, és megjavítani esetleg, de rögtön elvetettem. Már koránál fogva is nagyobb érték annál, hogy célszerszám nélkül nekifogjunk a bizonytalan műveletnek.

– Mi lenne, ha egyszemesként használnám? Az ép csővel is lehet keresgélni – reménykedett társam.

– Az lenne, hogy a mozgatáskor a törött vagy akár csak elszabadult alkatrész összekarcolja az épen maradt lencsetagokat, prizmát, vagy a matt fekete tubust. Felejtsd el! – hűtöttem le őt.

Fogtam telefonomat, és felhívtam a vadászmestert. Elmondtam neki, miképp jártunk. Megkérdeztem, hogy nincs- e valami ötlete? Esetleg a faluban lakó kőfaragó vadászpajtásunk be van-e írva a területen bárhová?

– Nincs, nem fog vadászni. Mordályának ütőszege elpattant, a fegyver a váci fegyverművesnél lesz három hétig.

Tudtam a hívószámát, felhívtam, és készségesnek mutatkozott. Amennyiben átmegy valamelyikünk érte, kölcsönadja az övét.

Cimborám ugrott, mint a szöcskék világbajnoka. Elrohant, akár egy gyorsvonat. Sokára tért vissza, kissé bizonytalan járással és törkölyszagot árasztva. Ezt a lehetőséget sejtettem, jótevőnknek jó szíve, vendégszeretete és torkának áteresztő képessége legendás…

– Legalább valami jó vörösbort ittatok volna! – morogtam.

– Azt is ittunk. Meg sört is. Meg pogácsát, és megint pálinkát – nyugtatott meg akadozó nyelvvel. Csak legyintettem, és ágyba parancsoltam a gaz, korhely frátert.

 

Másnapi fejlemények

 

Még éjszakai sötétség borult a Börzsönyre. Reggelit készítettem. A gyertya pisla fénye az ablakhoz csábított egy törpe kuvikot. Figyelte a műveletet, szólt, mikor elég a csípős paprika adagolása! Tapintatos torokköszörülés hallatszott a tornác felől. Vadőrünk, Gábor érkezett váratlanul. Hírét vette a látcső balsorsának. Leakasztotta saját tartalék eszközét a fogasról, és három falut felverve vénséges terepjárója hangjával, füstjével, elhozta. Jókor jött! Újabb három tojást ütöttem fel, további szép szelet szalonnát is aprítottam, és hozzácsaptam a készülő remekműhöz.

Kenyeres pajtásomat az illat ébresztette. A kis házikó ámbitusán, falatozás közben kezdett virradni a körtefa mögött az égbolt. Ők, Gáborral ketten együtt indultak, rám maradt a mosogatás öröme. Roppantul sajnáltam, és csak azért nem éreztem Hamupipőkének magam, mert távozásuk után egy pohárka vörösborral köszöntöttem az ezerszínű, ezerhangú hajnalt. Megtehettem, puskát nem akartam vinni a leskelődéshez. A fényképezőgép, messzelátó viselése pedig lehetővé tette a hegy levének mértékletes élvezetét a bársonyos szellő simogatta pitymallatban.

*

Bezártam a házat, és csendesen lépdeltem a még harmatos fűvel benőtt, házamhoz vezető úton. Fekete fejkendős idős asszony tűnt fel a kanyarban. Kis fonott kosár volt a kezében, és nyakában egy zöld, gumibevonatos távcső himbálózott. A vesszőkosár jelezte, hogy gombázni indult Kati néni. A látcső viszont úgy illett hozzá, mint fejemre egy fehér pettyes, piros kendő. Felnevettem.

– Jó reggelt, Kati néni! – köszöntem rá.

– Adjon a Jóisten magának is – válaszolta.

– Hallottuk a káruk hírét. Unokám rám akasztotta ezt a ménkű nehéz holmit, mikor munkába menet a buszhoz indult, én pedig a legelőre gombát szedni – nyomta kezembe a látcsövet.

Nekem pedig eszembe jutott a babona, hogy asszonnyal találkozni vadászat előtt nem szerencsés. Pár köszönő szót váltottunk, együttérző társunk szüléje karjára akasztotta a „garabót”, és ment gombát „lőni”. Visszafordultam, hogy a házba felvigyem az összetartozást kifejező kölcsön-adományt. Közben végig reménykedtem, hogy a balhiedelem remélhetőleg csak fiatalabb asszonyszemélyekkel való szemközt kerülésre vonatkozhat. A másik két optikai eszköz mellé tettem az új szerzeményt, és végre elindulhattam bakot keresni.

 

*

 

A paprét előtti ösvényen rőt színű folt mozdult.

A kis róka már két hete hajléktalan volt. A kotorékból, ahol anyja megszülte, és eladdig szülei táplálták, számára váratlanul, három testvérével együtt az öregek kiverték. Az anyányira nőtt, kamaszos, tapasztalatlan kölyköt egy korán kelő dongó zengte körül. A vörös frakkos ifjonc ügyetlenül kapkodott utána. A pimasz rovar sokáig kitért előle. Vigyorogva figyeltem az egyenlőtlen küzdelmet. A távobjektív közelre varázsolta őket. A dongó végül rajtavesztett. Egy csattintással elnyelte a hegyes orrú lurkó, és anélkül, hogy észrevett volna, beugrott a rudas erdő fái közé.

Úgy lehet, hogy a fehérnéppel való találkozás vadászat esetén, nem csak fiatal, pozsgás, ropogós húsú, kívánatosabb egyedekre vonatkozik. A rendelkezésünkre álló két nap alatt nekem nem sikerült a számomra lőhető bak útját kivizslatnom. A német vadász érett bakjának váltóját azonban kifigyeltem. Mihály, Kati néni németül tudó unokája kísérte a vendéget. Eredményes lövést követően, rövidke utánkeresés után hozták terítékre.

Barátom családi vadvacsorája nem maradt el. Meglőtte a tavalyi emsét. Remek sült lett belőle. Nagyszerű fájdalomdíjat kapott, a földhöz teremtett látcsőért. Végül is nem ő futott össze asszonyszeméllyel vadűzés közben!

 

*

 

Hazatérve nehezen sikerült olyan látszerészt találni, aki elvállalta a régi látcső javítását.

A szép fényes optikai szalonok öltönyös-nyakkendős férfi alkalmazottak, illetve a tenyérnyi szoknyás, tizensok centis sarkú, körömcipős, hollywoodi külsejű, eladó hölgyek csak csinos fejüket rázták. Készségesen ajánlottak új távcsöveket.

Végül a világhálón találtunk egy idős mestert. Ő hosszú előadást tartott a Galilei, Porro, Tetőél prizmás, más néven Schmidt-Pechan távcsövek lelkivilágáról, majd elvállalta a számunkra értékes eszköz gyógyítást megelőző vizsgálatát. Pár nap múlva jó hírrel szolgált. A lencsetagok ragasztása nem sérült, a prizmák nem csorbultak. A térköz-tartó konzolokat egyengetni kellett, és két hét múlva barátom úgy vette át, hogy még bőr bevonata is patinásan, de fényesre fiatalítva ragyogott. Becsületére váljék, remekül műtötte meg!

Számlája ugyancsak borsos összegre rúgott. Mégis zokszó nélkül fizetett barátom. Igaz, hogy feleségének a javítási költség felét vallotta be, másik felét, a közös emlékekre tekintettel én állottam. A családi ereklye vadászfalának dísze lett, íróasztala felett. Tudtommal soha többé nem vitte magával az erdőre.

Barátom szíve tavaly megállt. A test motorja felmondta a szolgálatot, nem bírta tovább a túlhajszolt életmódot. Két lánya, felesége és én, a barátja gyászoljuk. Családtagjai nem vadásznak. Halála előtt a távcsövet rám hagyományozta. Családja rábólintott akaratára. Ma az én „ünneplő” keresőm, fegyverszekrényem polcán mosolyog rám, és emlékezik előző gazdáira is.

 

***

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap