Bíró Lajos Emléknap

Szerkesztő A, v, 09/09/2018 - 00:04

 

 

 

 

 

 

AKINEK NEVÉT ZENGTE A VILÁG

 

Az 1880. augusztus 22-én Bécsben, más források szerint Nagyváradon Blau Lajos néven született Bíró Lajos az a magyar író volt, akire és műveire az angol-szász kultúrkör, és az őket figyelő világ már életében is felnézett, és 1948. szeptember 9-én bár maga az alkotó elhalálozott Londonban, művei ma is közkézen forognak, élnek. Hiszen, ha elkezdjük sorolni: A bagdadi tolvaj, VIII. Henrik magánélete és még több tucatnyi filmalkotás, akkor tudjuk miről van szó, magunk előtt látjuk a filmeket.

Ezek a filmek nem csak az alkotást követően voltak nagy sikerek, hanem azokat manapság is játsszák, s amely filmek nézői közül sokan felkapják fejüket: Bíró Lajos írta! Vagy éppen tudják is ezt.

A fentebb emlegetett filmek az angol-szász kultúrkörben készültek, leginkább valóban angol-szász alkotókkal, készüljenek azok Londonban, vagy éppen Hollywoodban, de kellettek hozzá olyan nem angol vagy amerikai születésű emberek, akik megfűszerezték, vagyis megpaprikázták az alkotásokat, illetve akik életet, lelket, humort vagy éppen romantikát leheltek bele. Közkeletű az anekdota, amely szerint – egyik verzió Londont mond, a másik, az ismertebb Hollywoodot – filmes megbeszélésen az asztal körül ül a film alkotói vezérkara, mint a producer, a rendező, az író, a vezető operatőr és a díszlet tervezője a zene szerzőjével meg esetlegesen a vágóval, s a producer nehézkesen fogalmazva egy szakmai kérdést, felkapja a fejét azt mondva, hogy inkább folytassuk magyarul! Mivel ott, a világ egyik film-fővárosában mindenki értette ezt a nyelvet. Mások odáig is elmennek, hogy azt mondják, a magyarok nélkül meg sem valósult volna a film! Az amerikai-angol film! Mert magyarok minden filmsikerben ott voltak. Vagy, sok esetben máig vannak. És nem csak édesapám az, aki felkapta fejét, ha egy filmen magyar nevet látott: „na, ez jó lesz!”, hanem sokan vannak – és nem csak hazánkban – így. A magyar alkotók jelenléte egy filmben még mindig valamely sajátos, magyaros lendületet ad a filmnek!

Itt van a kérdés – mint ahogyan több szakma esetében is – mi, magyarok tudjuk ezt, számon tartjuk ezt a magyar szerepet, de a világ vajon szintén tudja? A kép vegyes: szakmai körök, vagyis igazán szakmaiak, amelyek nem csak kinevezik önmagukat szakértőknek, hanem tényleg ismerik a filmről szólva a film múltját és jelenét, tudják ezt, számon tartják és tanítják. Sajnos, az úgynevezett népszerűsítő szakirodalomban azonban, amelyek szerkesztői és írói nem minden esetben szakértők már sokkal rosszabb a helyzet. És mivel ezeket a köteteket olvassa a nagyközönség, illetve ezeket a népszerűsítő honlapokat, így ezekből tájékozódva vagy nem is olvas a magyar filmesekről, vagy szerepükhöz képest keveset tud meg. A filmművészetről szóló ismeretterjesztő filmek esetében ugyanez a helyzet, azok nem csak a magyar alkotókról nem nagyon szólnak, hanem az angol-szász alkotókon kívül senkiről sem nagyon. (Egyéként minden tudományág esetében ez a helyzet: az angol-szász világ dicsőségét zengi! Nem vigasz, de így volt ez régen is, hiszen a közvélemény tudásanyagának befolyásolása nagy fegyver. Jules Verne a Grand kapitány gyermekei című könyvében írja azt a jelenetet, amelyben a francia földrajztudós megdöbben azon, hogy egy, az angol gyarmaton élő kisfiú szerint az egész világ angol! Az angol-szász ismeretterjesztő művek meg úgy tartják, hogy nem a születési hely és az a kultúrkör számít, amelyben világra eszmélt és tanult az alkotó, hanem csakis az, amelyben alkotott.)

Az irodalom, a színház- és filmművészet esetében egyértelműen nagyobb lehetőségeket ad a sikerre az angol-szász, angol és amerikai világ, gondoljunk csak a bestseller-listára, a Broadway-re, vagy éppen az Oscarra. Ezekről az egész világ tud, mert az egész világ sajtója harsogja, s aki ezeken a helyeken sikert ér el – figyelmet kap! – annak számára megelőlegezik a sikert a világ bármely táján! (Gondoljunk arra, hogy a Nobel-díj esetében ez nem így van, hiszen mennyi Nobel-díjas íróról tudunk? Azok közül sokakra, ha tudjuk is nevük, rácsodálkozunk, miért kapták a díjat, hiszen nem is hallottunk eddig róla, s ezután se nagyon hallunk!)

A fentebb említett bestseller, Broadway, vagy Oscar-díj leginkább – és elsősorban – az angol-amerikai nyelvterület alkotói számára adnak lehetőséget, lehetőséget arra, hogy felfigyeljenek rájuk és alkotásaikra.

Az egyértelmű, hogy egy nem angol anyanyelvű számára – a nyelvi korlátok miatt – nehézkesebb ezen a területen érvényesülnie. De, még ezt természetesnek tartjuk, az szerintünk magától értetődő, miszerint az egész világ számára az angol-szász kulturális felsőbbséget propagáljuk?

A filmhez visszatérve: számoljuk meg, hogy mennyi díjat osztanak ki évről-évre Oscarként az amerikai-angol gyártású filmekre, miközben csupán egyet – hogy ezzel a díjnak nemzetközi jelleget adjanak – a nem angol-szász filmre, amelyet viszont amerikai moziban játszani kell! Csak így lehet jelölt, természetesen szinkronnal!

A nem angol-szász születésű és kultúrkörben eszmélő alkotók tehát együttesen is nagyon nagy hátránnyal indulnának a versenyben az anyanyelv és kultúra egész tárházával élő angol-szászokkal szemben. Ezért volt és ezért van az, hogy a nem amerikai-angol alkotók egy-egy amerikai-angol filmalkotás részeseiként tudtak-tudnak figyelmet kapni és a legtehetségesebbek tartós sikert elérni!

Bíró Lajos édesapja vegyeskereskedő volt, a környezetéhez képest viszonylagos jómódban élő ember, aki családjával olykor felruccant Bécsbe, hogy fia, Lajos így születhessen ott.

Az ifjú Lajos a középiskoláit Egerben, majd Budapesten végezte, hogy érettségi után kalandvágyból, bár apjának azt mondva, hogy a nyelvtudását tökéletesíteni Nyugaton-Európában utazgatott. Leginkább Párizst szerette meg, ahol hónapokat töltött el. Mivel már középiskolás kora óta arról álmodozott, hogy újságíró lesz, aki ír mindarról, ami őt érdekli, hogy érdekelje aztán a világot ugyanez, azért előbb csak önmagának – barátainak felolvasva – írt cikkeket, karcolatokat, vázlatokat, majd 1900-tól, tehát húsz éves korától Nagyváradon kezdett újságíróskodni.

A lázas kultúrájú és nagy sajtóéletű Várad – a Partium szíve – olyan emberekkel ismertette össze, mint Ady Endre vagy Nagy Endre, aki a magyar irodalmi kabaré megteremtője volt.

Miközben Bíró a Szabadság lap munkatársaként mindenféle újságírói munkát az olvasószerkesztéstől éjszakai ügyeletig nagy lelkesedéssel és kiváló munkabírással ellátott, még irodalmi összejövetelek szervezésére is maradt ideje, hiszen többek között Adyt haza, Heves megyébe elvitte, hogy társasági összejöveteleken olvassa fel verseit.

Bíró Lajos elsősorban a barátai hatására a kor problémáit meglátva egyre inkább a polgári radikalizmus felé fordult, amely az Osztrák-Magyar Birodalomban jelentkező nemzetiségi és szociális-társadalmi problémák megoldására drasztikus – akár polgári politizálási, akár köztársasági – fordulatot vártak. Bírót ezért az uralmon lévő konzervatív – sokszor feudális elvű – uralkodó körök nem tartották „szalonképesnek” ami az ifjú alkotót nem keserítette el, sőt nyíltan szókimondó kedvét csak felerősítette. Az elmondottak ellenére az ifjú Bíró Lajos se nem volt egy valóságtól elrugaszkodó álmodozó, se egy mindent eltörülni kívánó forradalmár, hanem egy jó szemű és érzékeny lelkületű ember, aki azt is észrevette, s írásai révén közkinccsé tette, amit a hatalom eltitkolni, fedni akart.

Így születtek Bíró Lajos első novellái, tárcanovellái, amelyek témája és hangvétele a tényszerűségre törekvő újságírás kereteibe nem fértek bele.

Bíró Lajosnak – éppen, hogy polgári radikalizmusa okán – ismertsége lett nagyon hamar a budapesti újságírói és írói körökben, amelyek – az ottani lapokat szerkesztve – Bírót és írásait nagy lelkesedéssel fogadták.

Bíró Lajos ezért 1904-ben a fővárosba költözve előbb a Budapesti Napló helyettes szerkesztője, majd 1905-től már a felelős szerkesztője lett. Nem akármilyen újságírói karrier ez, egy vidékről jött, és akkor 24-25 éves embertől.

Bíró ekkora már kikísérletezte sajátos stílusát és szerkesztési módját, az első novellái viszont jellegzetes tárcanovellák voltak, ez az újság lapterjedelmi keretei – alsó harmadába – szorított irodalmi műfaj, amely kissé újságírói is, hiszen aktuális eseményekről, problémákról szólnak és sokszor a lapban lévő tartalmat egészítik – irodalmi eszközökkel – ki.

Bíró legtöbb tárcanovellájáról elmondható, hogy cselekményei drámai feszültséggel teljesek, amelyet éles fordulattal, a lehető legszűkszavúbban elmondva adott közre. Nagy szenvedélyekről, a lélek megpróbáltatásairól, a mindig érdekesen megragadott helyzetekről és alakokról szólnak ezek a balladai tömörségű történetek. Először városi alakokról, hogy későbben sok kerüljön a gyermekkor vidéki és falusi emlékeire és alakjaira is.

Vészi József a korszak neves szerkesztője, kritikusa nem csupán felfigyelt az ifjú tehetségre, hanem egyengetve karrierjét ő maga hívva a Budapesti Naplóhoz megismertette nevét az újságírói és irodalmi körökkel. Sőt, Vészi annak sem állott útjába, hogy a fiatal Bíró udvaroljon lányának, majd elvegye azt, s így apósa legyen Bíró Lajosnak.

Bíró ezzel egyébként a sógora lett Molnár Ferencnek, Vészi másik leánya férjének.

Bíró Lajosnak egymás után jelentek meg már nem csak az újságba írt novellái, hanem önálló novelláskötetei is. A Huszonegy novella című gyűjteménye után úgy a közönség, mint a kritika úgy tekintett rá, mint a kor jelentős, különösen érzékeny írójára. Közben persze cikkei, s újságvezetőként a vezércikkeivel is megjelentek, hogy ezekkel a polgári radikálisok, a baloldal tekintélyes publicistája legyen, akinek véleményét az ellenfelek is tudomásul vették. De persze se Vészit se Bírót nem kedvelték továbbra sem a konzervatív körök. Így, amikor a Budapesti Napló megszűnt, a Vészi és Bíró családok 1906-ban Berlinbe költöztek át.

Bíró itt kezdte el írni a gyermekkorára emlékező, paraszti tárgyú novelláit.

Igaz ugyan, hogy Bíró 1909-ig tartózkodott „német újságíróként” Berlinben, mégis a magyar élettől el nem tudva szakadni írt az ottani lapokba, s volt jelen az irodalmi életben. Végig a magyar élet foglalkoztatta, ahol ő meg nem szűnő hévvel és akarattal – majdhogynem megszállottsággal – „valaki” akart lenni! Rá kellett azonban döbbennie, hogy egy kispolgári származású, hiába is jómódban élő és érettségizett, tehát úri és párbajképes férfiú még akkor sem ér fel a szolgabírók magasságáig, ha az irodalmár nevét már több országban ismerik. És ez nem csak Magyarországon, hanem rá kellett döbbennie, hogy máshol is így volt, ha nem is a nemesi vagy dzsentri szolgabíró, hanem a hirtelen pénztőkéssé lett tartotta magát mindenkinél nagyobbra.

Mivel született nyelvérzékének és az ifjúkori sok utazásnak köszönhetően beszélt és fogalmazott a magyar mellett németül, franciául, angolul, ezért az ilyen nyelvű újságokban is egyre gyakrabban lehetett találkozni nevével.

Már külföldön ismert író volt, amikor 1912-ben hazatérve újból belevesse magát a hazai irodalmi életbe és az újságírásba is.

Előbb az Újság, majd a Világ című lap munkatársa lett és ebben az időben jelentette meg az akkori magyar könyvkiadás egyik etalonja, a Singer és Wolfner Kiadóvállalat Kunszállási emberek című novelláskötetét. Ebben az író a görög tragédia visszfényét megteremtve és egyben újraéledését is adva egy-egy Alföld széli család sorsában fogalmazza meg világlátását, gondolatait. Ahogyan az őt méltató Schöpflin Aladár írta róla: „született illusztrátor”, akinek művében „különös alakok különös drámái játszódnak itt le, furcsa mulatságos idillek, sötét és lidérces tragédiák, groteszk bohózatok.”

Mégsem szabad a művet az akkori magyar világ karikatúrájának látni, vagy láttatni, hiszen az érzékeny megfigyelés és ábrázolási mód mellett mindig megjelenik az életteli és szerethető világ, a „parasztok és kisegzisztenciák” világa.

Ez a novellacsokor, bár nem önéletrajz, mégis persze benne van a szerzőjük, annak minden érzése, így önvallomásként is felfogható az a mondat, amely benne elhangzik: „Senki voltam ott és semmi voltam ott: rongyos, borzas diák, a szatócsnak a fia. (…) Mindenki fölöttem volt, és olyannyira senki se voltam és annyira semmibe vettek, hogy csikorgattam a fogamat. Megfogadtam: fogok én még imponálni a kunszállásiaknak!”

Ez, az imponáljon valahol, valakiknek, s leginkább azoknak, akik valaha megsértették önérzetében őt, végigkíséri Bíró Lajos életét. S végig a kissé, vagy nem is annyira kicsiny kisebbségi, elveszettségi érzés, amely sehol sem hagyja nyugodni őt, türelmetlenül újabb és újabb teljesítményekre sarkallja.

Bírónak voltak teljesítményei, hiszen már abban a korban sem volt könnyű vidékről már fiatal korban ismert, sőt elismert újságíró, szerkesztő, sőt főszerkesztő és olyan irodalmár lenni, akit a kritika és az olvasók egyaránt kedvelnek, nem csak itthon, hanem külföldön egyaránt.

Bár Bíró sok írása önbizalomhányt sugall, éppen a kisemberi lét sokbuktatós bemutatása miatt, magának Bírónak önbizalomhiánya nem lehetett, ha egy nagy múltú lap főszerkesztését vállalta el, majd egy igen zűrzavaros időszakban a Károlyi-kormány külügyminisztériumának államtitkári posztját is elvállata.

Emiatt aztán 1919-ben emigrálnia kellett. Előbb az osztrák, majd a francia és az olasz fővárosban élt és dolgozott, hogy onnét még 1925-ben visszatérjen Budapestre, de se az itthoni közhangulat, se a vele szemben a hatalom részéről érezhető megnyilvánulások nem marasztalták túl hosszú időre itthon, hanem akkor „nagyot lépve” az USA-ba ment.

Hollywood – a film országa, a filmvilág. A film tengelye, amely körül – hirdetői szerint – pörög a filmélet. Mindig-mindig csak oda fókuszálva.  Amely elismerhetően mindig az újítás, még ha az nem is mindig megfelelő és eredeti propagálója volt. Gondoljunk csak a hangos majd a színes filmre, a különféle kameramozgásokra és a „Hollywood-i sémákra”.

A filmhez a technika és a szereplők mellett kell a történet, az álom. Amely „Hollywood-i álomként” szintén világhíres lett. Ehhez pedig, hogy álom legyen, mindig megújuló álom, álmodozók kellenek, azaz az álmok álmodói, a forgatókönyvek megírói.

Bíró Lajos, aki korábban próbálkozott már színművekkel – például az 1918-ban a Magyar Színházban bemutatott Hotel Imperial cíművel – és még forgatókönyvekkel is, itt, az USA-ban szembesült azzal, hogy Magyarországon a színmű- és forgatókönyvírás művészet volt, itt pedig „szakma”, nagyon sok klisével és megtanulható fortéllyal. Mégis olyan szakma, amelynek könnyedséget, esetlegességet sugallnia, s akkor is, ha patikamérlegen kiméricskélt üzletszerűség és hatások vannak benne, akkor is – sőt akkor leginkább! – művészetnek kell látszania.

Bíró megtanulta, amit meg kellett, s sikerrel alkalmazta, úgy, ahogyan elvárták tőle. Hollywoodban előbb a Paramount, majd a First National nevezetű filmgyártó cégek forgatókönyvírójaként tevékenykedett, hogy 1928-nál tovább ne bírja a számára mindig is rideg, idegen földnek maradt Amerikában, és visszajöjjön az „öreg kontinensre”. Előbb Németországban Charlottenburgban élt, majd onnan tovább állva Angliába ment, és találta meg számítását. Lelt feladatra, munkára és otthonra. Hogy honfitársával, Korda Sándorral, az akkor már ismert filmrendezővel együtt életre keltsék a London Films Production nevű vállalkozást, nem is titkolt európai filmgyártási központ céllal, legalábbis olyan szándékkal, hogy a Hollywood-i filmek dömpingjét ellensúlyozzák.

A feladat egyáltalán nem volt lehetetlen nagyságú az angol-szász nyelv és közös kultúrkör okán, mégis, hogy két emigráns vitte sikerre ezt, az a magyar földből nyert lendületnek, temperamentumnak is betudható. Meg persze annak, hogy Korda és Bíró is akkor már ismert filmesek voltak, ráadásul Angliában volt egy politikai szándék, amelynek értelmében a nemzeti filmgyártásuk megteremtik és felfuttatják, éppen hogy az amerikai filmek háttérbe szorításával.

Akárhogy is vesszük, Korda és Bíró a legjobbkor volt azon a helyen, ahol megvalósíthatták álmaikat, amely teremtő folyamatban nagy segítőkre leltek.

Így jött létre az angol nemzeti filmgyártás, amelyben a két magyar alkotta meg az azóta is emlegetett és játszott angol történelmi filmjátékokat.

VIII. Henrik magánélete. Egészen újszerű, már a cím is. Történelmi szereplő és annak magánéleti titkai. Ráadásnak a héttér történelmi: a ruhák, az ételek és szokások, meg a szereplő nagy része szintén, de azután meg beindulhat az a fajta képzelet, amely egyaránt inspirált írót és más alkotókat együtt a kritikusokkal és magukkal a nézőkkel. Hiszen játszani mindenki szeret! Játszunk hát el a gondolattal. Játszunk szabadon, s közben nevessünk, szabadon!

És siker! A világháború feszültségekkel teli előestéjén fergeteges.

Ezt, az 1933-as gyártású filmet rá egy évre Oscar díjra is jelölték, méghozzá a Legjobb film kategóriában. Díjat viszont a VIII. Henriket megformáló Charles Laughton kapott, a Legjobb férfi alakításért.

Ezután következtek Bíró tollából – vagyis írógépéből – a további magánéleti filmek, nagy történelmi alakok mindennapjairól. Ha, nem is humorosan, mint a VIII. Henrik magánélete, de mindenképpen sok történelmi intrikával, pajkosságokkal. Így a Nagy Katalin (1934), Don Juan magánélete (1934), majd A vörös Pimpernel (1934), és a Rembrandt (1936). Mint látjuk, volt olyan esztendő, hogy három filmforgatókönyvét is forgatták.

Ezután következtek az elgondolkodtatóbb filmek, mint a Riadó Indiában (1938), vagy éppen a Négy toll (1939), amelyben a „ki a gyáva?” kérdését feszegeti kalandfilmbe ágyazott módon. (Ezt később, a Gyávaság tollai címen az amerikaiak – mint annyi, korábban sikeres filmalkotást – 2002-ben újradolgozták.)

És, amikor már dúlt a nagy háború, az újabb nagy az első nagy után, akkor, 1940-ben megalkották A bagdadi tolvaj című klasszikust.

Amit írtak, s írnak róla: „Azon kevés filmek egyike, amely felnőttnek és gyereknek egyaránt élvezetes meggyőző erővel jeleníti meg az Ezeregyéjszaka varázslatos arab világát: Abu, a híres bagdadi tolvaj és az igazságtalanul börtönbe vetett kalifa megszöknek a fogságból, hogy megleckéztessék a gonosz Jaffar varázslót…”

Ebben aztán az élvezetes, és fordulatos, de mindenképpen tanulságos mesevarázs mellett megjelennek a korszakában újnak, és igen szemkápráztatónak számító trükkök. Gondolunk csak a dzsinn tenyerére álló Abura, vagy a rátámadó óriási pókra, ahogyan a repülő szőnyeg trükkjére.

A bagdadi tolvaj Oscar-díjat nyert! Ez a film kapta a legjobb operatőr díját (színesfilm kategóriában), ahogyan a legjobb látványtervezés díját is (szintén színesben), meg „természetesen” a legjobb speciális effektusok díját is.

Ami a díjakon túl számít – a díj inkább a jelennek szól – az a maradandó filmalkotás, az élmény. Az az álomkép-sorozat, amely a jó film, amely szemünk, lelkünk, tudatunk. Megragadja, rabul ejti, bennünk megmaradnak a képek, hangok, meg a történet, meg a szereplők, akik ismerőseink és beszélünk róluk. Ezt köszönhetjük a fenti filmek álmodójának, Bíró Lajosnak!

Várta a fasizmus bukását, várta baloldaliként és zsidó vallásúként egyaránt, de várta magyarként, aki hazájának egy szép jövőt álmodott. A világháború véget ért, a fasizmus bukott, de a szép jövő, láthatta ezt Bíró is, csak nem akar jönni. Emiatt is volt az, nem csupán az angliai megbecsüléses jólét, amely visszatartotta Bíró Lajost attól, hogy hazatérjen. Annak ellenére nem jött, hogy kissé, vagy volt nap, amikor nagyon idegennek tekintette magát „második hazájában”. Ő ide, ebbe a körbe, mert az ő esetében nem is mondhatjuk, hogy szülőföldre, kívánt visszatérni. Ide, honnét alakjai egy részét, de temperamentumát, humorát és lelkiségét vette.

1948. szeptember 9-én, íróasztala mellett ülve, újabb álmot álmodva megmerevedett, s a készülő írásra borult.

Bíró Lajos magyar író volt, s magyar író lesz. Alakjai itt gyökereznek és még meseszerű alakjaiban is fel lehet fedezni a magyar figurát. A nyelv mellett – amilyen nyelven álmodik – a kultúrkör az, amely meghatározza egy ember álmait. Bíró Lajos magyarul álmodott. Nem csak nekünk, az egész világnak. Hogy, mert a neve Bíró Lajos, tudassa: élt a magyar alkotó, aki olyan filmeket adott nekünk, mint a VIII. Henrik magánélete, a Négy toll, vagy A bagdadi tolvaj…

Elegendő lett volna Bíró Lajosról ezt a három filmcímet elmondani, hogy mindent elmondjunk.

 

Bíró Lajos maradandó művekket alkotott a nemzetközi filmgyártásban, lenyomatát hagyva a magyar léleknek. 

 

Petrusák János

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap