Bojana Petric halála

Bene Zoltán, sze, 02/07/2018 - 00:08

 

 

 

 

 

 

Evlia Bogdanović fel­húz­ta az in­gét, hogy jól lát­has­suk a se­bet az ol­da­lán. Csú­nya seb volt: sár­ga lé szöntyörgött be­lő­le, és sa­va­nyú sza­got árasz­tott. Szin­te a ma­gam bő­rén érez­tem, men­­nyi­re fáj­hat.
– Pisz­toly? – kér­dez­te Predrag Jovanović szenv­te­len arc­cal. A szem­hé­ja azon­ban ide­ge­sen rán­ga­tó­zott be­széd köz­ben.
– Pus­ka – he­lyes­bí­tett Evlia Bogdanović. – Orv­lö­vé­szek kap­tak el Sza­ra­je­vó­ban. Hat he­te.
A fe­jünk fö­lött is­mét bom­bá­zó­raj zú­gott el, de mi tud­tuk jól, hogy ez­út­tal nem dob­ják a fe­jünk­re ter­hü­ket.
– Belg­rád­ra men­nek – je­gyez­te meg Sorin Balcescu az or­rát tur­kál­va.
– Vol­tál kór­ház­ban is? – kér­dez­tem Evlia Bogdanovićot.
– Vol­tam – bó­lin­tott. – Szab­tak raj­tam egyet, ki­vet­ték a go­lyót. Orosz pus­ká­val lőt­tek meg. Ak­kor ha­tá­roz­tam el, hogy ben­zin he­lyett fegy­ver­rel fo­gok fog­lal­koz­ni. Hát te, Bogáti Ba­lázs? Té­ged mi vitt rá er­re az út­ra?
Evlia Bogdanović a há­bo­rú előtt kö­zép­is­ko­lai ta­nár volt Tuzlában. Ré­gi is­me­rő­sök vol­tunk, két egy­mást kö­ve­tő nyá­ron együtt nya­ral­tunk Krk szi­ge­tén. Mind­ket­ten a csa­lá­dunk­kal. Utá­na ki­tört a há­bo­rú.
– Én a pén­zért csi­ná­lom – val­lot­tam be. – Sem­mi má­sért, ki­zá­ró­lag a pén­zért. A fegy­ver ke­vés­bé ve­szé­lyes üz­let, mint a drog. A dro­gért ke­le­ten ki­nyír­nak, ha el­kap­nak. A fegy­ver­ke­res­ke­dő­vel el­né­zőb­bek. Al­lah ked­ve­li a fegy­ve­re­ket, de ir­tó­zik a drog­tól.
– És mi­lyen iga­za van! – ve­tet­te köz­be Sorin Balcescu.
– Egy­szer Je­men­ben jár­tam – me­sél­te Predrag Jovanović –, és Áden fő­te­rén ott him­bá­ló­zott há­rom akasz­tott bol­gár. Negy­ven ki­ló he­ro­in­nal kap­ták el őket.
– Fáj a seb? – ér­dek­lőd­tem Evlia Bogdanovićtól, s köz­ben az ol­da­lam ta­po­gat­tam.
– Sa­jog – fe­lel­te. – Ro­had­tul sa­jog! De majd­csak el­mú­lik, ami­ként el­mú­lik minden...
Evlia Bogdanović haj­la­mos volt a fi­lo­zo­fál­ga­tás­ra. Idő­köz­ben újabb gé­pek ér­kez­tek fö­lénk. Zúg­tak, akár egy fel­her­gelt méh­kas.
– Belg­rád­ban so­kan fog­nak sír­ni – dör­mög­te Predrag Jovanović ke­se­rű­en.
– Ma­guk­nak ke­res­ték! – szűr­te át a fo­gai közt a sza­va­kat Evlia Bogdanović.
– Hagy­já­tok! – emel­te fel a ke­zét Sorin Balcescu. – Nem ke­res­te ezt sen­ki, csak ránk ta­lált!
És eb­ben mély­sé­ge­sen iga­za volt.
Ha­nyatt fe­küd­tem a föl­dön, fű­szá­lat rá­gi­csál­tam, és bá­mul­tam a fák lomb­ja­it. A fá­kon túl a ha­tár, a ha­tá­ron túl Ma­gyar­or­szág.
– Segedini vagy? – kér­dez­te Sorin Balcescu.
– Sze­ge­di va­gyok – vá­la­szol­tam. – Hát te?
– Iasiban szü­let­tem, de ré­ges-ré­gen el­jöt­tem on­nan. Sok­fe­lé lak­tam. Cluj, Arad, Timisoara – so­rol­ta. – Azt hit­tem, ma­gya­rul Segedin a ne­ve.
– Az szer­bül van – mond­ta Predrag Jovanović.
– Ma­gya­rul Sze­ged – ma­gya­ráz­tam. – Timisoara. Te­mes­vár. Sze­ged. Segedin. Ösz­­sze va­gyunk zárva...
– ...és ke­ve­red­ve – fe­jez­te be a mon­da­tot he­lyet­tem Evlia Bogdanović. – Ép­pen ezért elég nagy szé­gyen ez az ál­lan­dó ka­kas­ko­dás, ma­ra­ko­dás, gyű­löl­kö­dés!
– Vagy ép­pen ezért ter­mé­sze­tes és na­gyon is ért­he­tő – el­len­ke­zett Predrag Jovanović.
– Jön­nek az au­tók! – je­len­tet­te Sorin Balcescu, ele­jét vé­ve a vi­tá­nak.
A ha­tár fe­lől négy dzsip kö­ze­le­dett. Elénk ka­nya­rod­tak, sor­ban le­ál­lí­tot­ták a mo­tort. A so­fő­rök le­ug­rál­tak, mo­gor­ván bic­cen­tet­tek fe­lénk. Köz­ben ma­gya­rul ká­rom­kod­tak.
– Nyu­gi, fi­úk, csak egy pil­la­nat az egész! És nem ha­rap­juk le az or­ro­to­kat! – ne­vet­tem rá­juk. Ijedt arc­cal pis­log­tak fe­lém. Rá­juk le­gyin­tet­tem, in­gat­tam a fe­jem. Sorin Balcescu rám ka­csin­tott, ös­­sze­mo­so­lyog­tunk. A so­fő­rök csak ka­pál­ták lá­buk­kal a ta­lajt, nem mer­tek a sze­münk­be néz­ni; ógtak-mógtak az au­tók kö­rül, az­tán el­men­tek vi­zel­ni az er­dő szé­lé­re. Tar­tot­tak tő­lünk, eb­ben biz­tos vol­tam. Él­vez­tem ezt, s tud­tam, hogy Sorin Balcescu is él­ve­zi. Megint ös­­sze­mo­so­lyog­tunk. Predrag Jovanović ránk mor­dult, jebiga, nincs idő a hü­lyés­ke­dés­re, gye­re­kes­ke­dés­re!
Fel­haj­tot­tuk a pony­vá­kat, és le­pa­kol­tuk az árut. Gép­fegy­ve­rek, ké­zi­grá­nát­ok, pus­kák és lő­szer volt a ra­ko­mány. Mi­köz­ben ra­kod­tunk, Evlia Bogdanović ki­fi­zet­te a so­fő­rö­ket: tíz kö­teg már­ka cse­rélt gaz­dát. Ez­után a négy dzsip vis­­sza­for­dult Ma­gyar­or­szág fe­lé, a fá­kon túl­ra.
– Fé­nyes nap­pal! – mél­tat­lan­ko­dott Predrag Jovanović. – A ma­gyar ha­tár­őrök is ki­bé­lel­ték ma a zse­bü­ket! Azt hit­tem, leg­alább a szür­kü­le­tet meg­vár­ják, mégis... Jebiga!
Sorin Balcescu le­bal­la­gott a föld­út­ra, és fel­to­la­tott hoz­zánk a Vol­vó­val. Fel­pa­kol­tunk a pla­tó­ra.
– A vaj­da már na­gyon vár­ja ezt a szál­lít­mányt – be­szélt Predrag Jovanović. – Nem já­runk ros­­szul!
Fel­bő­gött a mo­tor, a Vol­vo ne­ki­len­dült. Las­san kö­zénk eresz­ke­dett a szür­kü­let. Az ég­bolt is­mét zúg­ni kez­dett.
– Megint ezek a kur­va jen­kik! – fa­kadt ki Predrag Jovanović. – Kez­de­nek ide­ge­sí­te­ni! Ez­út­tal azon­ban az egyik va­dász­gép le­sza­kadt az alak­zat­tól, és fö­lénk eresz­ke­dett. Hal­lot­tam, ahogy ke­le­pel­ni kezd a fe­dél­ze­ti gép­ágyú. Evlia Bogdanović hir­te­len meg­ra­gad­ta a ka­ro­mat, le­rán­tott a te­her­au­tó­ról. Sorin Balcescu és Predrag Jovanović is ug­rot­tak. A Vol­vo ki­gyul­ladt, az­tán fel­rob­bant. Az ame­ri­kai va­dász­gép vis­­sza­tért a kö­te­lék­be.
– Jebiga! – ká­rom­ko­dott Evlia Bogdanović. – At­tól tar­tok, el­tör­tem a lá­bam!
– És oda a sok ló­vé! – pa­nasz­kod­tam.
Sorin Balcescu sá­pad­tan bi­ce­gett oda hoz­zánk.
– Predragnak an­­nyi – kö­zöl­te; le­ült, bel­ső zse­bé­ből elő­vet­te a pá­lin­kás üve­get. Jót hú­zott be­lő­le, az­tán az or­rom alá nyom­ta. El­vet­tem, meg­húz­tam.
– Ro­ha­dék jen­kik! – mond­tam, mert sze­ret­tem Predrag Jovanovićot. Egy­szer a niöi bor­dély­ház­ban egy­ma­ga ki­ké­szí­tett öt él­tes kur­vát egyet­len éj­sza­kán. Be­le­va­ló fic­kó volt, tu­dott és sze­re­tett él­ni!
– Va­la­ki fel­nyo­mott ben­nün­ket – vé­le­ke­dett Evlia Bogdanović. Ar­cát el­tor­zí­tot­ta a fáj­da­lom. Nem tud­tam, a lá­ba fáj -e job­ban vagy a se­be. Eset­leg a ren­ge­teg pénz, amit el­ve­szí­tet­tünk?
– Bojana Petrić le­he­tett – ve­tett rám egy fer­de pil­lan­tást Sorin Balcescu. – Min­den­ki tud­ja, hogy ré­geb­ben a jen­kik­kel is kur­vál­ko­dott!
Bojana Petrić az én nőm volt már há­rom he­te. Érez­tem, ahogy a há­ta­mon vé­gig­cso­rog a ve­rej­ték.
– Bojana jó lány – vé­de­kez­tem. – És ros­­szul tud­já­tok azt a dol­got a jen­kik­kel!
– Ak­kor meg te vol­tál, madzsar! – för­medt rám Sorin Balcescu, a hang­já­ból el­tűnt min­den cin­kos­ság.
– Elég, Sorin! – sut­tog­ta Evlia Bogdanović. – Te vi­szont nyírd ki a nőt, test­vér. Tö­mény­te­len sok pénzt hú­zott ki a zse­bünk­ből. Fojtsd meg. De előbb vi­gye­tek or­vos­hoz!
Nem el­len­kez­tem. Bojana Petrić kell le­gyen a bű­nös, ha egy­szer mind­ket­ten azt mond­ják. Tud­tam, hogy ben­nük, Evlia Bogdanovićban és Sorin Balcescuban kell meg­bíz­nom, s nem egy nő­ben. Még­is fájt, hogy meg kell öl­nöm Bojana Petrićet.
– És Predrag? – in­tett a fe­jé­vel a te­her­au­tó ron­csai fe­lé Sorin Balcescu.
– Majd a hol­lók – le­gyin­tett Evlia Bogdanović. – Mos­ta­ná­ban úgy­is rá­kap­tak az em­ber­hús­ra.
Sorin Balcescuval fel­emel­tük Evlia Bogdanovićot a föld­ről. Ne­héz­nek érez­tem, pe­dig vé­kony em­ber volt. Gó­lya vi­szi a fi­át, gon­dol­tam. Sorin Balcescu is ezt gon­dol­ta. Ér­tet­tük egy­mást, tud­tuk a má­sik gon­do­la­tát. Azt mond­ják, azok­kal esik meg ilyes­mi, akik együtt kö­zel jár­tak a ha­lál­hoz, vagy akik­re fo­lya­ma­to­san le­sel­ke­dik ugyan­az a ha­lál. Sorin Balcescu meg én csak bő hó­nap­ja is­mer­tük egy­mást, és an­­nyit, mint azon a na­pon, még so­ha nem be­szél­get­tünk. Még­is tud­tuk pon­to­san, mi jár a má­sik fe­jé­ben. Ezért fél­ve gon­dol­tam ar­ra, hogy Bojana Petrić vin­­nyog­ni fog, ami­kor meg­foj­tom. Mert meg­foj­tom. Sír­va és nyü­szít­ve, de meg­te­szem. Ha én nem, meg­te­szi más, de ak­kor en­gem is ki­be­lez­nek. Még­sem ez bán­tott leg­in­kább. Sok­kal in­kább az, hogy nem ér­zem már töb­bet Bojana Petrić sely­mes bő­rét az uj­ja­im he­gyén, és nem már­tóz­ha­tom meg a sze­mé­ben. Saj­nál­tam őt. Bár leg­in­kább ma­ga­mat saj­nál­tam. És fél­tem, hogy Sorin Balcescu és Evlia Bogdanović meg­ér­zik gon­do­la­tom­ban a szá­nal­mat.
Ci­pel­tük Evlia Bogdanovićot, és én min­den erőm­mel azon vol­tam, hogy ne gon­dol­jak Bojana Petrićre. Tud­tam, hogy Sorin Balcescu azon­nal le­fü­lel, ha egy pil­la­nat­ra is meg­fe­led­ke­zem ma­gam­ról. Resz­ke­tett a szám szé­le, de el­te­rel­tem a gon­do­la­ta­i­mat a nő­ről. A nőm­ről.
A vá­ros­szé­li or­vos, aki­hez be­ál­lí­tot­tunk, szó nél­kül be­gip­szel­te Evlia Bogdanović lá­bát. Sorin Balcescu pénzt adott ne­ki, én pe­dig köz­ben a va­dász­ké­sem­mel pisz­kál­tam kör­möm alól a koszt. Az or­vos iz­zadt, és re­me­gett a ke­ze. Sorin Balcescu gú­nyo­san mo­soly­gott ezen, és rám ka­csin­tott. Örül­tem, hogy nem Bojana Petrićre gon­dol.
Ha­za­fu­va­roz­tuk Evlia Bogdanovićot, az­tán min­den­ki in­dult a dol­gá­ra. Én Bojana Petrićhez men­tem. A szí­vem ne­héz volt, akár egy zsák ce­ment, a nyel­vem a száj­pad­lá­som­hoz ta­padt.
Bojana Petrić su­gár­zó­an szép volt, ahogy aj­tót nyi­tott ne­kem. Át­ölel­te a nya­ka­mat, nyel­vé­vel fel­fe­szí­tet­te az aj­ka­i­mat, el­állt tő­le a lé­leg­ze­tem.
– Úgy hi­á­nyoz­tál! – búg­ta, és me­sél­ni kez­dett ar­ról, mit csi­nált, ami­ó­ta nem lá­tott, mer­re járt, mit vá­sá­rolt, ki­vel ta­lál­ko­zott.
Nem, vil­lant át az agya­mon, még­sem ő az áru­ló. Für­kész­tem az ar­cát, a moz­du­la­ta­it, a sza­va­it, hát­ha el­árul­ja ma­gát va­la­mi­vel, de sem­mi. Még­is! Evlia Bogdanović és Sorin Balcescu bi­zo­nyos a bű­nös­sé­gé­ben. Le­het, hogy az én sze­me­met a sze­re­lem fá­tyo­loz­za el? Sze­re­lem, gon­dol­tam ke­se­rű­en. Ne es­sünk túl­zá­sok­ba. Mi­kor vol­tam én sze­rel­mes? Csak ar­ról van szó, hogy imá­dom Bojana Petrić sely­mes bő­rét az uj­ja­im he­gyén érez­ni. Sem­mi több­ről. És ak­kor hir­te­len ar­ra let­tem fi­gyel­mes, hogy Sorin Balcescu te­kin­te­té­vel lá­tok. És Sorin Balcescu te­kin­te­te előtt Bojana Petrić lel­ke me­zí­te­len volt. Me­zí­te­len és fe­ke­te.
Ma­gam­hoz húz­tam Bojana Petrićet, va­dul meg­csó­kol­tam, majd vet­kőz­tet­ni kezd­tem. Érez­tem a comb­jai ere­jét, a mel­lei bár­so­nyát, tü­zes ölét. Az­tán, ami­kor a gyö­nyör­től hát­ra­ve­tet­te a fe­jét, én a nya­ká­ra kul­csol­tam az uj­ja­i­mat, és szo­rí­ta­ni kezd­tem. Bojana Petrić ké­jes nyög­dé­cse­lé­se hör­gés­sé fa­jult, tes­te ver­gőd­ni kez­dett alat­tam, míg vé­gül egy utol­sót rán­dult, és nem moz­dult töb­bé. Li­heg­tem. Sze­mem­ből pe­reg­tek a kön­­nyek. Az­tán fel­áll­tam, fel­öl­töz­tem. Utol­já­ra si­mí­tot­tam vé­gig Bojana Petrićen, és mi­kor élet­te­len ar­cá­ba néz­tem, Predrag Jovanović ha­lott ar­cát lát­tam. A tes­tet be­csa­var­tam egy pok­róc­ba. Tud­tam, hogy Sorin Balcescu új­ra itt mo­tosz­kál a fe­jem­ben. Az aj­tó­hoz men­tem, rés­nyi­re nyi­tot­tam.
– Meg­tet­ted? – kér­dez­te Sorin Balcescu.
Ki­tár­tam előt­te az aj­tót, ő az ágy­hoz lé­pett, uj­ját Bojana Petrić nya­ki ütő­eré­re tet­te.
– Ha­lott – mond­tam, és Sorin Balcescu bó­lin­tott.
– Lent áll a ko­csi – kö­zöl­te. – Vi­het­jük.
Fel­nya­lá­bol­tuk Bojana Petrić élet­te­len tes­tét, és a sö­tét lép­cső­há­zon ke­resz­tül a sö­tét ut­cá­ra vit­tük, be­dug­tuk az Opel cso­mag­tar­tó­já­ba.
– A test­vé­rem vagy – emel­te rám a te­kin­te­tét Sorin Balcescu. – És Predrag is a test­vé­red volt. Ér­te is meg kel­lett ten­ned. Ez csak egy rossz kur­va volt.
– A test­vé­red va­gyok – mond­tam. – És Predrag is az volt.
– Csak ez a nő le­he­tett, sen­ki más nem tu­dott ró­la – szó­lalt meg Evlia Bogdanović a hát­só ülé­sen, ami­kor Sorin Balcescu be­in­dí­tot­ta a mo­tort.
– ő volt az – bó­lo­gat­tam. Már nem bán­tott, amit tet­tem. Fá­radt vol­tam, hát­ra­dől­tem, és le­huny­tam a sze­mem. Az Opel meg­ló­dult alat­tam, s mi­köz­ben kö­ze­led­tünk egy­re a vá­ros­szé­li er­dő­höz, ki­lo­mé­ter­ről ki­lo­mé­ter­re tá­vo­lo­dott tő­lem Bojana Petrić em­lé­ke.

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap