Boldogság

Brickner Balázs, v, 11/06/2011 - 05:34

 

 

 

 

    Első emlékeim az iskoláról, ahová hatesztendős koromtól vittek nap nap után, kilencéves koromból valók. Hogy mi történhetett eme három esztendő alatt, s hogy történt-e bármi egyáltalán, nehéz volna most már elmondani. Az iskola keveset vett el, s keveset tett hozzá az életemhez, csakúgy, mint másokéhoz, hiszen a betűket nemigen tiszteltem még, s tudtam, hogy amit a világról tudni lehet, az régtől, tán öröktől fogva birtokomban van már. Felesleges, unni való és szánalmas épület volt számomra az iskola.
    Kilencesztendős koromban, vagyis a harmadik osztály legelején, minden korábbinál is korábbi legelső napon ugyanez az érzés hajtott a régi, megszokott osztályterem felé, ahol a magasban hideg neonlámpák égtek, s ahol lakkozatlan a padok színe, mint a friss koporsóé.
    – Hát te, kisfiú? – kérdezte tőlem. – Hanyadik osztályba jársz?
    – Harmadik – feleltem bizonytalanul.
    Az ismeretlen bácsi kézen fogott, s elkísért a harmadik osztályba, amelyik két emelettel feljebb volt, az épület másik, átellenben álló oldalán. Megtudtam azt is az idegen bácsitól, hogy a régi osztályt átalakítják, s oda többé már senki sem jár.
    Szomorúan és elhagyatottan járkáltam az üres tanteremben, korábbi, megszokott helyem a sarokban semmivé lett. Leültem hát egy padba az ablak mellé, s vártam. A többiek nemsoká megérkeztek, kézen fogva, akárcsak én, nemsoká megérkezett a tanító is, s én ott maradtam az ablak melletti padban, egymagam. Néhány napig semmi nem történt, ami említést érdemel, az órák ugyanúgy teltek, ugyanúgy töltöttük a délelőttöket, mint azelőtt. Egyszer azonban kipillantottam az ablakon, nem tudom már, miért, hisz semmi okom nem lehetett kipillantani, s akkor egyszeriben elállt a lélegzetem. Az ablakkal szemközt, mintegy karnyújtásnyira tűzfal magasodott, s tűnt el három emelet mélységeiben. A tűzfal, ami szinte kiáltásnyira állt tőlem, mégsem volt egyszerű, hétköznapi tűzfal, téglák szomorú, vakolatlan csupaszságával, ablakok nélküli vakságával. A tűzfalat vastagon borította a repkény, s délelőtt tíz órakor átsütött a nap a tűzfal fölött, egyenesen a füzetemre és a könyveimre, s lassan vonult el a padomon, míg delet nem ütött az óra. Délután pedig ugyanaz a napsugár immár a folyondárt világította meg, s a viaszos fényű zöld mint széles vászonfelület, tükröződött, amerre csak kipillantottam. Ekkor különös változások történtek odalenn a tűzfal második emeletén. A repkény szétvált, s egy ablak nyitódott széjjel a borostyánlevelek mögött, a szobában pedig megjelent egy idős, ezüstös hajú hölgy. A napfény beáramlott a szobába, ahol még dunnaszag hömpölygött, s keveredett az öregasszony illatával, s a dunnaszag lassan cserélődött a téglákon kapaszkodó repkény friss, savanykás gyökérszagával. Tisztán láttam, hogy csak nemrég ébredt az ezüstös hajú hölgy, hiszen hálóruhában volt még, s amikor az ablak melletti tükör elé ült, s szétbontotta fésűjével a haját, dermedt mozdulatlansággal csüngtem rajta.
    – Müller Pál, figyelsz te egyáltalán?
    Tavaszról őszre, őszről tavaszra élte titokzatos, csodálatosan egyszerű életét az ősz hajú hölgy a repkényszobában. Télen, amikor a nap csak órákra világította be a rejtőző ablakot, mintha az öregasszony is téli álmot aludt volna. Egymaga élt, s vált hónapról hónapra öregebbé s előkelőbbé a szemem előtt. Hasonló csodát álmaimban, képzeletemben sem láttam még. Lassan ellestem a titkait, barna, lakkozott homályba vesző bútorainak nyitját, fésülködőszekrényének és ódon ékszereinek a rejtélyeit, s magam sem csodálkoztam volna, ha egy nap tévedésből nem szüleimhez, hanem odaátra, a régi bútorok és lusta, napsütötte hátú macskák világába térnék egyszer haza.
    – Mondd, hol vagyunk igazán otthon? – kérdezte a kisfiú, amikor az egyik délután hazaért. – Úgy értem, hogy ott vagyunk-e odahaza, ahol jól érezzük magunkat, vagy ott, ahová vágyakozunk?
    – Ott vagyunk otthon, kisfiam, ahová a legtitkosabb vágyainkban vágyakozunk – felelte az asszony, és megsimogatta a gyerek arcocskáját.
    Két éven át gyönyörködtem ebben a felfoghatatlan egyszerűségű és szépségű világban, a tavaszkor mindig megújuló hatalmas függönyben, amely télen olyan volt, akár egy frissen leomlott gleccserfal, nyáron pedig, mint a párába burkolózott őserdő parányi szeletkéje. Egy napon azután az ezüst hajú hölgy észrevett. Intett felém, s elmosolyodott közben. A nap aranygyűrűt csillantott meg a kezén. Hirtelen elkaptam a tekintetem, s a szívem vadul dobogni kezdett. Bármilyen megfontolt voltam is, és bármilyen körültekintő egész életemben, erre nem számítottam. Soha nem gondoltam arra, hogy száz és száz ablak közül, száz és száz arc közül éppen én leszek az, akinek integet majd egyszer az ezüst hajú hölgy. Az ám, hisz csak az arcomat látja! Semmit nem lát abból, amilyen valójában, amilyen igazán vagyok…
    Néhány napig nem mertem kinézni az ablakon, hanem meredten, üres tekintettel néztem a számtankönyv lapjait vagy a nyelvtanéit, míg egyszer véletlenül ismét meg nem pillantottam az ablakot. Tekintetem akaratlanul, de megállíthatatlanul vetődött oda. Az ablakban, amely mint rég, sarkig kitárva fürdött a viaszos fényű napsugárban, ott állt az öreg hölgy, s mintha megérezte volna pillantásomat, ismét felnézett az ablakba, elmosolyodott, s finoman, mint egy hercegnő, intett a túloldalra, felém. Félve bár, de visszamosolyogtam.
    – Mit gondolsz, Marika, ha kiállnék az ablakba és kinyújtanám a kezem, elérném a falat odaát? Elérném a repkényt a téglafalon? – kérdeztem egyszer a padtársamat. Marika szemei kikerekedtek, s felsikoltott:
    – Tanító úr, tanító úr kérem, a Müller Pál ki akar ugrani az ablakon!
    Még ugyanazon a napon átültettek az osztályterem másik sarkába, a falon sorakozó fogasok s a fogasokon függő tornazsákok, kabátok és uzsonnástasakok alá. Életemnek új, otthontalan korszaka kezdődött evvel. Az ablak s az ezüst hajú hölgy örökre elveszett a szemem elől. Amit onnét láttam, az a puszta, kíméletlen ég volt csupán.
    – Hát te meg miért sírsz? – kérdezték odahaza a kisfiút. Pali megtörölte az arcát, s amikor felnézett, az asszony megrémült a pillantásától.
    – Soha, de soha nem akarok boldog lenni többé – mondta a kisfiú. Az asszony megsimogatta a fiúcska arcát, ölébe vette, és ezt mondta:
    – Hiszen nem kell boldognak lenned, kisfiam. Az ám, maradj csak vidám, mint a többiek, és ha nem akarod, nem kell hogy boldog legyél. Én mindig, én akkor is szeretni foglak téged.
    – A boldogság fontosabb, vagy az, hogy vidámak legyünk? – kérdezte a kisfiú.
    – Nem tudom, fiam – vallotta be az asszony. – Igazán nem tudom megmondani neked, kicsim. Néha mindkettő nagyon, nagyon fontos az életünkben.
    A fiúcska sokáig gondolkodott az asszony ölében ülve. Később, amikor eljött az este, s amikor még bánata, noha új színeket öltött, de nem múlt el nyomtalanul, leült az asztal mögé, és írni kezdett. Egyszerű, gyerekes verseket kezdett írni az iskoláról, az életről s az ősz hajú asszonyról a repkényszobában.

 

 

Megjelent: Napút, 2000. júl.-aug.

 

Magyar Irodalmi Lap
 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap