A boldogság belülről fakad

Fehér József, sze, 10/11/2017 - 00:04

Vastag hóbunda borította reggelre a tanyai tájat. Nem is csoda, hiszen egész éjszaka megállás nélkül kavargott, hullt a hó. De amint az ébredő nap lassan felkúszott a decemberi égre, arany fényeivel megvilágítva mindent, öröm volt rátekinteni a tanya épületeinek tetőire, a kerítést övező fák derekára és a hosszan elnyúló hómezőre. Mintha gyémánt-szemcsékkel ajándékozta volna meg a természet az embereket, vakítóan ragyogott a táj.

Anna nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, hiszen amióta itt élnek a tanyán, számára ez már természetes. Teszi a dolgát, amit egy asszonynak tennie kell! Eleinte ő is belefeledkezett a gyönyörködésbe, de öt-hat esztendő elegendő volt ahhoz, hogy a természet minden rezdülése megszokottá váljon a számára. Hányszor, de hányszor látta már a téli verőfényben sütkérező tanyákat éppúgy, mint az ereszről alácsurgó, olvadt hó cseppjeinek csillogását vagy a nyári zápor bugyborékoló, fényes gömbjeit. Ez a decemberi nap is csak egy a téli napok közül. Ami mégis ünnepivé teszi, hogy néhány napja itt tartózkodik a nővére, Irma, aki Gyöngyösről érkezett hozzájuk egy hétre látogatóba. 

Most ott állt Irma a konyhaablak előtt pongyolában, ahogyan otthon megszokta –  mert jó meleg volt a konyhában – , és kitekintett az egyik jégvirágos ablakszem leolvadt részein a tájra. Tulajdonképpen haza jött egy kicsit, mert az alföldi síkon jobban érzi magát az az ember, aki itt született,  mint odafönt északon, a hegyek lábainál. Ha itt kinéz az ablakon, innen messzire látni. Elfogta az öröm, amint megpillantott hat őzet átvonulni  a tündöklő hómezőn, odébb meg nyulak kergetőztek a fehér ragyogásban. A Mátra alján legfeljebb az erdő egy-egy  részlete villan az ember szemébe. Be kell mennie a fák közé vagy még tovább, a tisztásra, ha többet szeretne látni.

A férje, Kálmán a háború után intézői munkát kapott az egyik gyöngyösi uradalomban, később pedig agronómusként dolgozhatott az állami gazdaságban. A feladatkörével pedig szolgálati lakás is járt, így hát ott telepedtek le. Most ámulva kiáltott fel, hogy milyen gyönyörű ez a reggel!

Anna, a húga nem szólt rá semmit, mert éppen zöldséget pucolt a konyhaasztalon egy régi újságpapírra a készülő leveshez. No, persze, ez Irmának újdonság, futott át az agyán, miközben kivett egy nagyobb vöröshagymát a zöldséges a kosárból, és könnyű kis késével leszedte róla a külső héját. Kacsát vágott, míg a nővére aludt, hogy az aprajából levest főzzön, a nagyobb részeiből pedig finom, ropogós sültet készítsen ebédre.

Irma, mint gyermekkorában, rálehelt most egy másik ablakszemre, hogy a körmeivel egy kis darabon lekaparhassa a hideg jégvirágokat. Épp a hombár alsó cserépsoráról alácsüngő jégcsapokra látott; valósággal szikrázott rajtuk a fény. Hirtelen egy gyermekkori emlék jutott az eszébe. Emlékszel kishúgom, kérdezte Anna felé fordulva, benneteket Zsuzsával épphogy csak megérintett a szél, és már meg is betegedtetek, ágynak estetek. Anyuka meg minden jóval ellátott benneteket, hogy hamarább meggyógyuljatok. Én hiába nyalogattam a jégcsapokat, nevetett föl, még csak be sem rekedtem, nem hogy lázas lettem volna vagy netán fekvő beteg. Ti meg untátok már Zsuzsával a sok édességet, s amit meghagytatok, abból adott anyuka nekem. Felsóhajtott. Hogy irigyeltelek benneteket!..

Eleinte azt hittem, hogy azért kaptok olyan sok édességet, mert anyuka jobban szeret benneteket. Mi meg azt hittük, ingatta a fejét Anna, miközben a sparhelton gőzölgő levesbe beleteszi a meghámozott zöldséget, hogy téged szeret jobban, mert mindig te kaptál új ruhát. Mi csak az általad levetett és átalakított, használtakban járhattunk. …Hiába viseltél te divatosat, ha anyuka folyton átalakította nekünk. …És utólag bevallhatom neked, hogy mindketten szerelmesek voltunk az udvarlóidba, mosolygott kislányosan Anna. Mit meg nem tettünk volna, hogy felhívjuk magunkra a figyelmüket! Én egyszer még a számat is kifestettem a rúzsoddal.

Észre is vettem, és jót kuncogtam magamban. De  a fiúk is érzékelték ám, hogy mennyire tetszenek nektek, mosolygott Irma, és olykor úgy tettek, mintha elsősorban miattatok járnának hozzánk. Most már bevallhatom, én még bátorítottam is őket. Olyan mulatságos volt, hogy amikor megsimították a kezeteket, ti zavartan elkaptátok, mert még nem tudtatok mit kezdeni a helyzettel. Mi meg aztán nagyot nevettünk az egészen.

A húga arca elkomorult, hogy ilyen kegyetlen tréfát űztek velük, de nem szólt rá semmit, nem akart összeveszni a nővérével. Majd kiforogja még a helyzet, amikor odamondogathat neki. Hirtelen nehéz csend telepedett közéjük. Ebből Irma rögtön megérezte, hogy korai volt még a húgának bevallania; de azt hitte, mindketten elég felnőttek már ahhoz, hogy őszintén megbeszélhessenek egymással mindent, még a gyermekkori tréfákat is! Most már mindegy, gondolta, és az ablak felé fordult, mint aki a verőfényes tanyai tájat szeretné nézi.  Anna is érezte, hogy ezt a nyomasztó csendet valahogy fel kell oldania, különben az egész napjuk búslakodással telik el; ami nem vezethet sehová. Éhes vagy, kérdezte, és hagyta, hogy a nővére belekapaszkodjon a kérdésbe. –  Mint egy farkas, kiáltotta Irma a húgára mosolyogva.

Fagyos szalonna és füstölt kolbász jó lesz reggelire, kacsintott Anna, és választ sem várva, kinyitotta  a zöld kredenc ajtaját, majd egy tányéron a viaszkos vászonnal letakart asztalra, a nővére elé tette. Vágott mellé egy karéj kenyeret, és egy kistányéron a kamrából savanyú káposztát hozott. Köszönöm Annácska, mondta negédesen, és egy darabkát tört a kenyérből, majd kolbászkarikát vágott hozzá, és jóízűen bekapta. Nagyon finom, ti készítettétek? A húga bólintott, igen, mi ketten. Nekünk is hizlalhatnátok egy malacot, emelte rá elbűvölő tekintetét a nővére. Majd megbeszélem Jánossal, ingatta a fejét, úgy vélem, meghízhatna a miénkkel együtt az ólban.

Irmának ízlett a füstölt kolbász és a fagyos szalonna, mert belefeledkezett az evésbe, aztán egy pillanatra megállt és elmélázott. Emlékszel még Péterre?..

Anna nem válaszolt azonnal. Mit akar ezzel most a nővére? Már eltemette magában Pétert és a hozzáfűződő érzéseit. Gyors mozdulatokkal bedarabolta a kacsahúsokat, és a a kés vágta barázdákba egy-egy fokhagyma szeletet dugott. Aztán a bezsírozott tepsibe rakta, és a tetejüket megszórta fűszerrel. Fél szemmel azonban Irmára pislantott, látta, hogy kérdően néz rá, kénytelen volt hát az elhangzott kérdésre válaszolni. …Hogyne emlékeznék, emelte rá a tekintetét, amikor nagyon szerelmes voltam bele.  Te meg, hogy kikosaraztad szegényt! – biggyesztette le a szája szélét. Bánatában bevonult katonának és az orosz frontról már vissza se tért, pedig hogy vártam. Anna érezte, hogy elérkezett az a pillanat, amikor a nővérének visszavághat a kíméletlen gyerekkori tréfáért: mondd, Irmuskám, szemernyi  lelkiismeret-furdalásod sincs?

Irmát úgy érte ez a kérdés, mintha megcsípték volna. De aztán rándított a vállán: miért lenne?..  Azért, mert nem nem mentem hozzá feleségül? …Vagy azért, mert bevonult katonának?  Tetszett nekem Péter, de nem voltam bele szerelmes. Nem úgy, mint te! …Miért mentem volna hozzá? Irgalomból?.. Nem én tanácsoltam neki, hogy legyen katona. A saját döntése volt. Engem nem terhel érte felelősség! No, persze…, jegyezte meg Anna, és elhúzta a száját.

Nézd, Annácska, folytatta Írma, szerintem nem lehet okod panaszra; kaptál egy jó férjet, van két gyönyörű gyermeked, nem igaz? …De igaz, nővérkém! – ismerte el a húga, miközben betolta a sütőbe a fokhagymás kacsahúsokkal teli tepsit, és rácsukta a sütő ajtaját. Én akkor nagyon szerettem Pétert. Lehet, hogy boldogabb lennék vele, mint…

Még jó, hogy nem hallja a férjed, fogta halkabbra a hangját feddőn a nővére. Beszélhetünk nyugodtan, nevetett föl kényszeredetten Anna, bement a faluba a fiúkkal. Amikor majd megérkeznek a szánnal, a lovak láttán ismerősen fölugatnak a kutyák.

Nézd, kishúgom, esett gondolkodóba Írma, az akkor volt. Miből gondolod, hogy Péter téged vett volna feleségül, ha nem vonul be katonának vagy ha nem viszik ki az orosz frontra? Abból, hogy időnként játékból udvarolt neked? Neked…, a kislánynak? Itt elhallgatott, hagyta, hogy a húga elgondolkozzon rajta. Hogy Anna mégsem reagált a szavaira, így hát folytatta: a férfiak már csak ilyenek! Szeretnek játszani a női szívekkel éppúgy, mint a kártyával vagy a biliárddal. Nem szabad komolyan venni őket, mert akkor mi húzzuk a rövidebbet. Nem emlékszel, mire tanított anyuka bennünket, kérdezte, és befejezve a reggelit, letette a kést a tányérja mellé. Mindig arra figyelmeztetett, hogy észnél légy, lányom!

Csodáltam is benned nővérkém, hogy te mindig tudtad, mit kell tenni! …Hogy te mindig észnél tudtál maradni. Azért mentél hozzá egy jóval idősebb férfihoz, Kálmánhoz? – nézett a nővérére homlokát ráncolva. Most meg Irma nem értette, hogy jön ez a kérdés ide, s egyáltalán miért támadja őt a testvére? Annak idején éppen Anna volt az, aki elsőként gratulált neki, amikor bejelentette, hogy Kálmán megkérte a kezét. Irma most mégis úgy érezte, hogy magyarázkodnia kell. – Nézd, az idősebb férfiak  megbízhatóbbak,  és bizonyságul a fejét ingatta. Ők már többnyire megalapozták az életüket. Hozzájuk érdemes feleségül menni.

Szereted te egyáltalán az uradat, kérdezte Anna és a nővére arcát vizsgálta, hogy mer-e neki hazudni? …Vagy kerek perec kimondja, hogy érdekből ment hozzá Kálmánhoz, beházasodva egy módosabb családba? Neki ne mondja senki, hogy egy jóval idősebb férfit szerelemmel lehet szeretni! Még a gondolatára is megborzongott, hogy egy ilyen embernek az ágyába feküdjön.

Szeretem hát, jelentette ki Irma, persze, hogy szeretem, és dacosan fölszegte a fejét. Hogy kérdezhetsz ilyet?.. Huszonöt éve már együtt élünk Kálmánnal, és ezután sem lesz ez másként! Te meg itt nyöszörögsz, nyavalyogsz?.. Zsuzsától tudom, hogy öngyilkos akartál lenni, de szerencsére nem sikerült. Képes lettél volna itt hagyni a két szép gyermekedet?

Anna sírva fakadt. Mit tudsz te rólam, kérdezte szipogva. Én férjhez sem akartam menni! Nemhogy gyerekeket szüljek!.. Engem anyuka fölpofozott, mert attól félt, ha nem megyek hozzá Jánoshoz, vénlányként a nyakán maradok. Hány éjszakát átsírtam, de mit tehettem volna, igent mondtam a házasságra. Eleinte anyósoméknál laktunk Csókáson. Városi lány létemre igyekeztem én beletanulni a paraszti életbe. Vállvetve dolgoztam a párommal apósomék földjein, mégsem tudtam a kedvükre tenni. Többször kértem Jánost, hogyha igazán szeret, eljövünk ide, Lipták nagyapa szőrháti tanyájába, amit még annak idején rám hagyott, hogy önállóan gazdálkodhassunk. Eleinte hallani sem akart róla, azt mondogatta, ne érzékenykedjek, majd megszokom a szülei modorát. Egyszer aztán nagyon elegem lett apósomék szekálásaiból, és válaszút elé állítottam a férjemet: vagy  velem jössz, vagy a szüleiddel maradsz? Elszántam rá magamat, ha mégsem tartana velem, én haza költöznék anyukához.

Te, jó ég, csapta össze a tenyerét Irma, képzelem, hogyan reagált volna rá anyuka! Hirtelenjében lekevert volna neked két nagy pofont és visszazavart volna apósodékhoz. – Szerencsére nem így történt, folytatta Anna, és megkóstolva a levest, egy kis sót, őrölt borsot tett bele. Megkóstolod te is, kérdezte Irmát, és az evőkanál hegyével merített a felbuggyanó levesből, majd a nővére felé nyújtotta. Irma előbb megfújta, hogy hűljön, aztán óvatosan lehörpintette a kanálhegy  aranyló tartalmát. Finom, állapította meg, a fejét mozdítva, éppen olyan jól főzöl, mint anyuka.  

Végül csak ide költöztünk Szőrhátra, magyarázta Anna. Apósomék nem nagyon örültek neki, de mi legalább föllélegezhettünk, mert a magunkéba kerültünk. Akkor még én is megcsodáltam a korai reggeleket, és a naplementéket. Elnéztem, hogy a nyárfa iránt kel föl a nap, és az öreg kőris fölött nyugszik le. Megtanultam kotlóst ültetni, csirkét, kacsát, pulykát keltetni, tehenet, kecskét, birkát fejni. Úgy képzeld el, hogy már kenyeret is sütöttem, és szappant is főztem. Ha kell, kapálok, aratáskor markot szedek, ősszel kukoricát török. Küzdelmes nagyon az élet itt a tanyán! Nem ilyet képzeltem el magamnak, szipogta, és kézfejével letörölte könnyeit.

Nem értelek kishúgom, rázta meg a fejét Irma, és ezt miért csak most mondod? Miért nem akkor választottál ki magadnak egy tehetősebb férfit, amikor még lehetett volna, amikor még udvaroltak neked? Van férjed, két aranyos kisfiad, most már rájuk kell gondolnod, nincs visszaút! Biztos akadt volna Péteren kívül más is, akit szerettél…

Ha jól meggondolom…, talán akadt volna, emlékezett a húga, Tibornak hívták. Ábrándos tekintetű, csendes, szótlan fiú volt, olyan savanyú típus, aki mellett unalom az élet. Mindig rajongással nézett rám. De akkor nem kellett nekem, nem akartam savanyú életet. Olyan férjre vágytam, aki vidám és folyton megnevettet.

…És János? Milyen ember János, emelte rá a tekintetét a nővére. Anna megvonta a vállát, olykor-olykor tréfálkozik még; de a tréfái inkább bosszantanak, mint sem  megnevettetnének. Akkor most én kérdezek vissza: szeretted őt, amikor hozzámentél?

Anna értetlenül nézett a nővérére; de hiszen épp az előbb mondta el neki, hogy az esküvő előtt néhány nappal meggondolta magát, és anyuka felpofozta, mert nem akart veszekedést János szüleivel a lemondott esküvő miatt, és azt sem akarta, hogy Anna vénlányként a nyakán maradjon. Irma azonban továbbra is kérdőn nézett rá. Anna a homlokát ráncolta: miért nem érti meg a testvére, hogy nincs mit ezen megmagyarázni! …Vagy mondja el neki az esküvő előtti megérzéseit, hogy már akkor megsejtette, milyen nehéz és küzdelmes életük lesz? El sem hinné Irma, hiába hozakodna elő vele. Időt akart nyerni, hogy tisztán megfogalmazhassa érzéseit, gondolatait.

Kapóra jött neki, hogy a sütőből valósággal áradt a kacsasült finom illata, betöltve az egész konyhát. Megnézem már: oda ne égjen, mondta és lenyitotta a lerni ajtaját.  Hű, de szépek, kiáltotta, és egy konyharuhával megfogva a tepsi szélét, a tűzhely sarkára tette. Egy kis lábast vett elő a kredencből, abba csurgatta bele a pirosra sült húsok zsírját. A húsokat aztán egy kerek porcelántálra rakta, gondosan elhelyezve. Közben megsült a lábosban a hasáb krumpli, amit egy mély tálba szedett ki, és a tűzhely hátsó platniján hagyta, hogy ki ne hűljön. A levesből egy tányérra szedte a csontosabb húsokat és az aprólékot, egy másikra pedig a főtt zöldséget, majd cérnametéltet szórt a leszűrt levesbe, és befőzte. Miután végzett, megterítette az asztalt, majd leült az egyik székre pihenni, és vékony szálú, hullámos barna hajába túrt. Ekkor kérdezett újra  Irma: … és te szereted még az uradat?

A nővére kérdése most másként hangzott. Anna felsóhajtott. A mindennapok küzdelme felőrli még a szeretetet is, rebbentek meg a szempillái. Különösen akkor, ha nem társul hozzá szerelem. Megismerkedésünk első percétől tetszett nekem János: a magabiztossága, a humora… Akkor még megválogatta, hogy mit és hogy mondjon nekem. Jól éreztem magamat vele, de szerelemmel soha nem szerettem. Hogy miért mentem hozzá mégis feleségül? Mert ezt a házasságot anyuka erőltette.  Azt is el kell, hogy mondjam: soha nem volt durva velem az uram, amikor eljött a lefekvés ideje. …Mégis attól rettegtem, nehogy felém forduljon az ágyban. Amikor a keze motozását éreztem, kifogásokat kerestem.

Húgom!.. Húgom!.. – csóválta meg a fejét a nővére, ezen minden asszony keresztül megy. Egy idő után hozzászokik, hogy a férjének egyéb elvárásai is vannak vele szemben. Hidd el, hozzá lehet szokni, én csak tudom. Képzeld azt, hogy ez egy társasjáték a férfi és a nő között. Egy olyan társasjáték, amiben lehet blöffölni, színlelni, ráígérni, mint a kártyában, és ha elég ügyes vagy, te irányítod a férjedet. Tedd számára lehetővé, hogy szeretettel, kedvességgel megküzdhessen érted! Különben rettegésben telik el az életed.

Az udvaron most fölugattak a kutyák. Ugatásuk barátságosan hangzott, mintha a gazdáikat üdvözölték volna. Megjöttek, mondta mosolyogva Anna és a téli bekecsét magára kapva, kiment, hogy fogadhassa Jánost és a fiúkat.  No, látod, így kell ezt csinálni, jegyezte meg csendesen Irma; próbálj meg boldog lenni! A boldogság belülről fakad. Mire kimondta, Anna már kint volt az udvaron. De jó, hogy hazaértetek, már kész az ebéd!

Anyu, anyu, kiáltotta az elébe futó, kipirult arcú Jánoska, képzeld, apu fogott egy kisnyulat! Anna leguggolt, ölelésre tárta karjait, és amikor Jánoska odaért, karjaiba zárta, és körbepuszilta. Istvánka, a kisebbik erre elpityeredett, no, gyere te is, picikém! Bal karjával a nagyobbik gyermekét, jobbjával a kisebbiket ölelte.

 

 

.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap