A boldogság mindenkinek más

Lukáts János, cs, 10/19/2017 - 00:08

 

 

 

    A sors ritka adománya, ha egy költő egyformán képes szólni a gyermeknéphez és a felnőttek világához. De lehet, hogy éppen az a természetes, ha a költő nem „célozza meg” olvasótáborát. Ha úgy írja verseit, hogy azok minden értő és érdeklődő számára szóljanak, függetlenül az olvasó éveinek számától és a világban szerzett tapasztalataitól. Nos, Sebők Éva életművét át- meg átszövik a felnőttekhez és a gyerekekhez egyaránt szóló versek, de még inkább azok, amelyeket szinte sajnálunk egyik vagy másik csoportba beleszorítani.
    A Seregélytánc – szándéka szerint – az életmű gyermekverseiből nyújt bőséges válogatást. Sebők Éva képes megszólítani a gyermeket, aki ott él minden felnőttben az emlékek mélyén, és minden gyermeket, aki a felnőtt világ meghódítására (de legalább megértésére) készül.
    Különös világ ez a költői ország, tele csodákkal és varázslattal, közel a természethez – valójában maga a végtelenre tágult természet, tele átváltozásokkal és kibúvókkal, az élők és a nem élők kergetőzésével, a jelentéktelen dolgok (színek, fények és hangulatok) nagy-nagy jelentőségével.
    A gyerek azért többnyire főszereplő ebben a vers-mese világban. Elsuttogja titkait, elárulja vágyait, beavat azokba az apró (óriási) csodákba, amelyek vele és körülötte történnek. Az ő életében, az ő univerzumában. Pedig bizony az sokszor nem is gyermeki, hanem a nagy végtelen és a legapróbb környezet együttes-közös világa, amely nagyon különös törvények szerint működik. Sebők Éva költői országában a törvények működését nem bölcs könyvekből lehet kiolvasni, hanem madárfiókák szavából, rigó, kenderike, cinege nótájából, kotlósok és petymegek megfontolt pityegéséből és hasonló biztos forrásokból.
    Van ebben a mesevilágban elég sok csodalény, hogyne volna: Hahó-manó, Toboztündér, Tűzmanó meg a többiek, de ők sem okosabbak vagy különbek, mint a világ két lábon és földön járó gyerekei. Ők csak eltáncolják, elsuttogják, elbukfencezik mindazt, amit persze a közönséges gyerekek is tudnak, csak ők esetleg ügyesebben csinálják.
    A természet nagyon nagy úr ebben az apró-végtelen meseországban, valójában az egyetlen úr, az egyetlen „jóságos zsarnok”: esőt, havat, szelet hoz, hideget és meleget fúj, riogatja és bátorítja, elijeszti és jókedvre deríti emberkéit-állatkáit. És a felnőtt költő csak néha szól ki ebből a gyermekvilágból: akkor megrázó és torokszorító történetet mond el a sebesült bogárkáról, akit etettek és neveltek, akinek szívszorongva lesték a túlélési kísérletét. És aki mégis meghalt, minden élő szomorúságára és minden élő okulására, mert a világ – a felnőtt és a gyermeki – mégis így kerek, így teljes: a szépség és a szörnyeteg, a boldogság és a borzongás, a születés és az elmúlás így jár benne összefonódva.
    Muzsikál és táncol, zsong és zsibong ez a költészet, minden vers egy-egy óda a szépséghez, a természethez. És mégis érzi az olvasó: a maga kedvére ugyanúgy dúdol és dünnyög, cserreg és csattog a rím, a ritmus, mint az olvasó és az érzését megfogalmazni vágyó gyermek örömére. Ilyen igényes önfeledtség, ilyen rendszabályok sugallta játékosság talán csak Weöres Sándor csodavilágában fordult elő a magyar költészetben. De az más! De ez más!
    Az állatgyerekek játékos tereferéje, apró bakugrásai és komolykodása a legkisebbekhez szól, a legnagyobb költői igénnyel. Hiszőke a nyiladozó értelem és az emlékezés bizonytalan, mégis hiteles képét vázolja föl, miközben különös, újszerű költői hangnemet teremt: a kötetlen és a rímes beszéd sajátságos szövetét. Kármen (néhol Carmen) már az idősebb korosztály gondolatait, érzelmeit fogalmazza meg a maga tizenéves nyelvén: hányavetien aranyos nyelv ez, nyoma sincs benne versnek, valahogy mégis egységes csokrot (gubancot?) alkot szó-mondat indáival, gyerekes-felnőttes, alig leplezett óhajaival és leplezetlen örömével.
    Akár ha ódon, középkori tornyokból, kutakból, barlangokból szólna némelyik hosszú vers: A koboldos, A suhanás titkai, a Seregélytánc, a Meteor-álom. Álom és valóság határán mozognak ezek a versek? Inkább valami olyan meseszerűségben, ahol minden igaz, a csodalények, a hableány, a száguldozó meteorfióka meg a többiek. A szépség felé, a boldogság felé törekednek, vágyakoznak. Ha nem hatna idegennek a gyermekversek világában, azt mondhatnánk, valami fausti cél felé, az élet értelmét kereső-elérő pillanatért. És akkor megállnak, elgondolkodnak, megbújnak föld alatt, víz fölött, éjszakai fa odvában. A hosszú mese-versek sokat megőriztek a balladák világából, sokat átmentettek a hagyományos romantikus mesék hangulatából – mégis teljesen egyéniek, Sebők Éva világának hiteles hordozói. Lehet a szereplőkkel együtt élvezni az utazást (mert minden gyerekvers utazás), lehet gyönyörködni és borzongani a természet szépségében és zordságában, talán kicsit elszomorodni is lehet, hol az éj beálltán, hol a boldog seregélytánc elmúltán. De leginkább azon lehet álmélkodni, hogy a leírt (az elmondott, az elolvasott) szónak micsoda hatalma és bűvereje van, mennyire képes hatalmába vonni és emlékezetessé tenni mindazt – akárcsak a mesebeli bűvös kő –, amit csak megérint.
    Péter László rajzai méltó társai a verseknek, régtől tudjuk: a látvány és a hallomás egymást óriásira (harmonikus egésszé) növelheti. Ugyanolyan álomszerűek, természetábrázolásukban hitelesek, összhatásukban mégis kicsit karikatúraszerűek és megmosolyogni valók ezek a rajzok. Akárcsak a versek. Aki kézbe veszi a könyvet, aligha teszi le, mielőtt az utolsó mondatig el nem olvasta és végig nem nézte. Aztán kezdi elölről…
 

 

Megjelent: Napút, 2005. okt.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap