A bolond

Balogh Bertalan, p, 06/01/2018 - 00:02

 

 

 

Bolond volt. Ott élt a szomszédban. Senkit sem bántott, csak gyémántokat keresett. Valahányszor láttam, elszorult kissé a szívem, és kerültem is, mint rossz álmokat, vagy önvallomásokat kerül az ember. És nem szerettem, ha kinevették.

Gyémántokat akart, szikrázóakat, amilyen a tündöklő értelem, pengevillanású, tűfényű követ, és gondolatban eljárt értük kutatva messzi tájakra. Napkeletre is, ahol a hajnal sugarai a tenger ráncain járják gyémánt-táncukat. A Nagy Csúcsra is felröppent, és álmodva dúskált a hajnali hó szikráiban, és járt a tengerek mélyén is, ahol már nincs is iszap, csak illanó lila halak villannak, ráérős növények ringanak a ritka kövek között. Kergette a ködöt is, olyan igazi szikrákat szórt benne a Nap.

És járt kertje alján is. Figyeltem, nem volt már fiatal. Naponta hajtotta fel a bokrok szoknyácskáit, és simogatta a lapuk között a nyirkos földet, szinte becézve, majd meg csoda-ásójával, a rossz esernyővel döfködte szuszogva-morogva, és néha lehajolt a földig, hallgatta, kiadja-e a titkot. S ha kövecskét talált, felnevetett. Szaladt vele és mutatta másoknak is! És nevetett, és nevették. És nevetett akkor is, amikor végre mindenkitől elhúzódott már. Nézte tenyerében a követ. A csontos izmok rázták a mellét, szétrebbent szájjal sárgán nevettek az arc ránc-görcsei, a rángó vonások, és nevetett a két iszonyú szem, úgy ömlött belőle a könny, és a fogak közül a zokogás.

Rázta közben, szüntelenül rázta a fejét, mit aki azt mondja szakadatlanul Nem!... Sohasem... sohasem...

Tudta ő is, miért sír. De beszélünk-e róla, hogy a magunk kertje alján voltaképpen ugyanezt csináljuk magunk is?!

Folyton.

Ezért, ha arra jártok, ne nagyon nevessétek ki.

*

Az arizonai Grand Kanyont sem a művészi természetfilmek, sem a csodás, színes művészi fényképalbumok, sem a világon semmi sem képes méltó módon érzékeltetni, mert a legnagyobb fényképre és a legszélesebb vászonra is a világ eme csodájának csak valami töredéknyi része fér rá.

Ott kell álljon az ember a másfél kilométer mély kanyon szélén, le kell nézzen, és körbe kell jártassa szemét, éreznie kell a teret, a táj leheletét, a gyönyörnek ezt a szinte felfoghatatlan mennyiségét, a színek és árnyékok szinte percenként változó játékát, a szépség országnyi távlatát körös-körül, ameddig a szem ellát.

Leírni sem lehet.

Ott áll az ember, és egészen egyszerűen és mélységesen Istenfélővé lesz. 

*

Boldog, dalol, toporzékol, tör-zúz... Magát pusztítja.

Hosszú volt az út, sok volt a haza, szépek, nagyon szépek voltak, és mind elveszett.

Zokogni akar.

Boldog, dalol, könnyezik, tör-zúz, önmagát pusztítja... Mulat.

Évezredek zokognak benne.

Magyar.

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap