A bolond Jusztin

Kálnay Adél, sze, 04/10/2019 - 00:14

Kálnay Adél

 

 

Jusztint mindenki bolondnak tartotta a faluban, és akként is bántak vele. Kinevették, ugratták, legyintettek rá, úgy beszéltek előtte róla, mintha ott sem lenne. Jusztin nem haragudott érte, hiszen soha semmiért nem tudott haragudni. Persze voltak dolgok, amiket nem szeretett, például a nevét. Jusztin, Jusztin, kóstolgatta mindenki, ez most fiú vagy lány? Nagyapja is csak csóválta a fejét, ilyen nevet ki látott, morogta, az anyádnak sincs ki a négy kereke, az biztos! Jusztin nem látott semmi furcsát a nevében, de erősen elgondolkozott azon, miért csodálkoznak rajta mások. Volt másik neve is, de azt még inkább utálta. Elemér, neked szarik az egér, ezt kiáltozták utána a gyerekek, és ő elhitte, hogy ez így van, valóban neki szarik az egér, mert ilyen neve van. Ez még a városban volt, egy olyan házban, ahol egy kicsi kikövezett udvar volt minden mozgástere, fa is csak egyetlenegy nőtt az udvaron, meglepő módon a fal és a kövezet találkozásánál egy repedésből, szorosan a falhoz simulva, később elhajolt, ki tudja, miért, épp csak annyira, hogy Jusztin oda tudjon ülni, aztán nyílegyenesen nyúlt felfelé, már a második emeletnél tartott, amikor Jusztin utoljára látta. Soha nem tudta kiszámolni, hány éves ez az emléke a fáról, mert mindig belezavarodott a számolásba. Az biztos, hogy nagyon régen lehetett, s ő nagyon kicsi volt, s csakis azért emlékszik olyan tisztán, mert van neki az a különös képessége, hogy sohasem felejt el semmit, amit egyszer látott. Mint a fényképezőgép, olyan ennek az agya, mondta róla a nagyapja rosszallóan, de se szám, se betű nem bír benne megmaradni. És ez igaz volt. Járt pár évet iskolába, s emlékszik a tanító néni szvetterének a gombjára is, jól látja azt a kis feslést a hóna alatt, amikor a táblánál nyújtózkodik, de amit ott tanítottak, azokat képtelen volt megjegyezni. Mennyiszer megverte a nagyapja áztatott kötéllel, amikor még azt hitte, hogy valami szakmát ki lehet belőle préselni, de hiába volt minden. Nem tudta elmondani neki, hogy olyan sok képet lát egymás után, olykor szinte egyszerre, hogy más nem fér be a fejébe. Amikor a faluban először látott filmet, nagyon elcsodálkozott, hogy ilyesmit kívülről is lehet csinálni, tetszeni azonban nem tetszett, ő sokkal szebb képeket szokott látni. Az iskolát aztán hamar abbahagyta, a nagyapja egyszer csak nem vitte többet. Úgysem tudják ezt megtanítani semmire, mondta az igazgatónak mérgesen, az meg csak tátogott, hogy így meg úgy, aztán nem zaklatták őket többet. Nagyapjától félt mindenki. Magukra eresztem a kutyákat, ha még egyszer abajgatnak, fenyegetőzött, s Jusztin biztos volt benne, hogy megtette volna, és sokáig azon izgult, nehogy jöjjön az igazgató, akit kedves embernek tartott. A kutyáktól ő is félt, valahányszor látták bejönni a kapun, olyan eszeveszetten ugattak, mintha vadidegen lenne. A gyerek az, eszetlen állatjai, kiáltott rájuk nagyapja, s csak ekkor hallgattak el, de továbbra is gyanakodva nézték. A gyerek, legtöbbször így emlegette őt, sohasem a nevén, ha pedig nagyon ki volt kelve magából, azt mondta, fattyú. Nagyapja az anyjának az apja volt, s először nem is volt hajlandó tudomást sem venni róla. Nem bírtad eltetetni, te cafka, felnevelni se bírod, hát idehozod a nyakamra, mért nem ugrottál kútba vele együtt? Az anyja meg könyörgött, el kell menni abból a lakásból is, semmink nincsen, már csak megkönyörül, hiszen az unokája, s esdekelve nézett az apjára. Az lesz soha, legyintett a nagyapja, aztán kelletlenül elvállalta Jusztint. Azt megmondom, nehogy abba ringasd magad, hogy jó helye lesz, én legfeljebb ha eltűröm és nem rúgok belé. Ki tudja, milyen elfuserált úrifiúnak a fattya, majd még kényeskedik nekem! Meg aztán ami jut neki, az jut, én ugyan külön az ő kedvéért semmit sem veszek, annyit mondhatok, hogy is vehetnék, pénzt se adsz, nekem sincs. Jusztin végig hallotta a beszédet, de nem gondolt róla semmit, csak szavak voltak, kép nem lett belőlük, inkább azt figyelte hát, hogyan hátrál ki anyja a kapun, s tűnik el a szőlő végében, anélkül, hogy neki bármit mondana, de ez is annyira megszokott volt, a városban is, abban a sötét szobában vagy a köves udvaron ugyanígy tűnt el a szeme elől, anélkül, hogy szólt volna hozzá. Ő aztán felült a fára, vagy megállt az udvar közepén és órákig nézelődött, legtöbbször fölfelé. Azt a négyzetet nézte, ami az égbolt volt, sokáig azt hitte, hogy a valóságban ennyi csak az egész ég, s nem akkora, amilyennek a fejében lévő képeken látja. Nézte a kék négyzetet, megfigyelte, hogy szinte mindig ugyanakkor megjelenik egy vakító sárgás gömb, amibe nem bír belenézni, de még mielőtt megjelenne, érezni lehet, hogy mindjárt ott lesz, s határtalan izgalommal töltötte el, megrettent arra a gondolatra, hogy esetleg egyszer mégsem jön elő. Csodálkozott a többi emberen, hogy sosem nézik azt a fényes valamit, aztán látta, hogy mást se igen néznek. Lakott egy ember az udvar túlsó oldalán, no, egyedül az nézett fölfelé, ha kivezették és leültették a székére. Jusztin sajnálta, hogy nem beszélhet vele, de valahányszor közel ment és szólt hozzá, az ember vadul hadonászni kezdett felé a botjával, s valami érthetetlen nyelven kiabált. Menjél innen, vak ember ez, nem szereti a gyerekeket, mert sokat bántották őt, kiabált ki a sötét konyhából egy asszony, s Jusztin eloldalgott, visszamászott a fára és elgondolkozott azon, miért vannak így a dolgok, s miért nem másként. Aztán, mivel nem jutott semmire, behunyta a szemét, és nézni kezdte szép képeit. Egy zöld rétet, ami végtelen nagy volt, illatos virágok nyíltak rajta, és a selymes fűszálak lágyan lengedeztek a szélben. Egy magas hegyet, komor építmény állt a tetején, olyan volt, mintha a sziklából faragták volna ki sok tornyát, vasruhába öltözött emberek járkáltak a széles falakon, és a messzeséget kémlelték, súlyos, fekete felhők iramlottak sebesen a hegy fölött, némelyik szinte súrolta a legmagasabb tornyot. Egy faluszéli házikót, aminek apró ablakához egy nagy tányérú sárga virág hajlott, az udvarán tyúkok kapirgáltak, kecskék legelésztek, egy vályúban zöld víz csillogott. Jusztin feje tele volt ilyen és másmilyen képekkel, fogalma sem volt arról, honnan jönnek elő. Számtalan dolgot a képeken nem is tudott néven nevezni, hiszen sosem látott olyat. Az anyját nem nagyon kérdezhette, mert alig látta, ha pedig otthon volt, folyton aludt, vagy ideges volt. Hagyjál engem békét, minek idegesítesz, eridjél innen, láb alatt vagy, ilyesmit hallott tőle állandóan, ezeket a szavakat értette, de ez nagyon kevés volt. A világ dolgai, a tárgyak, az élőlények hosszú ideig ismeretlenek voltak a számára. Volt néhány patkány az udvaron a csatornában, azokat ismerte és szerette is. Egyáltalán nem látta félelmetesnek, sem veszélyesnek a viselkedésüket. Mielőtt megtudta volna, mi a nevük, magában mozgóknak nevezte el őket. Ni, ott egy mozgó, gondolta, amint feltűnt valamelyik patkány szimatoló orra a csatornanyílásban. Volt egy, amelyiket sikerült úgy-ahogy meg is szelídíteni. Ami maradék a kezébe került, azt félretette, és vitte kedvenc patkányának. A gyerekek megdobálták őt, ha látták, mit csinál. Fúj, mi van, patkány vagy te is? Bújj utánuk a csatornába! Ilyeneket kiabáltak neki. Soha nem szólt vissza, nem érezte, hogy meg kellene védeni magát vagy az állatait, csak csinálta tovább, amit eddig, s természetesnek vette, hogy a többiek is azt teszik, ami az eszükbe jut. Jusztin nem gondolta, hogy valami jól van, sem azt, hogy valami rosszul van. Olykor ez történik, olykor más, valaki ilyen, más meg másmilyen. Amikor nagyapjához került a szőlőhegyre, hirtelen jóval nagyobb szeletet kapott a világból, de ez még mindig parányi volt ahhoz képest, amit a fejében őrzött. Nagyapja csak annyit tett, amennyit ígért, eltűrte maga mellett, Jusztin meg nem is akart mást, így hát jól megvoltak. A szőlőhegy gyönyörű volt, ameddig a szem ellátott dombok, erdők, rétek, patakok keskeny ezüstje szabdalta fel a harsogó zöldet, télen vastag takarótól roskadoztak az ágak, s tompa puffanással hulltak le, ha a szél megrázta a fákat. Jusztin itt is megtalálta kedvenc fáját, egy hosszú haldoklásra ítélt, öreg diófát, amelynek repedéseiben hatalmas szarvasbogarak laktak, s időnként hangos pattanással levált róla egy-egy száraz ág. Ha vihar volt, úgy nyikorgott a fa, ahogy csak az öreg, szúette bútorok tudnak, de gyökereivel olyan erősen kapaszkodott, hogy a legvadabb szél sem bírt vele. Ez volt az a fa, amelyen órákat volt képes eltölteni, hol kifelé, hol befelé figyelve nézte a képeket, mintha semmi egyéb dolga nem lenne itt a földön, csak hogy mint egy szivacs, beszívja magába a világ összes szépségét. A bolond Jusztin már megint ott ül a fán, bámul, mint egy majom, mondták egymásnak az emberek, akik eljártak a kertjük alatt, a gonoszabb gyerekek pedig megdobálták, cuppogtak neki, aztán ahogy teltek az évek, megszokták, nem bántották, sőt munkára is szívesen elhívták. Megbízható volt, erős, mint egy bivaly, bármennyi kevés pénzt kapott, megköszönte, aztán odaadta a nagyapjának. Ha elvégezte a dolgát, ismét vég nélküli nézelődésbe kezdett. Minden szép volt, de ami kezdettől fogva lenyűgözte, az a fényes gömb, amit mindenki napnak hívott. Már pirkadat előtt ott ült a fán, és izgatottan várta, mikor jelenik meg a látóhatáron, mintha a földből bújna elő, s rögtön sárgára festi a párában álló messzi fákat, bokrokat. Délután pedig átsétált a szőlőhegy másik oldalára, csak hogy lássa, hogyan hanyatlik vörösen a távoli dombok mögé. Jusztin, anélkül, hogy mondták volna neki, biztos volt benne, ez a gömb a legfontosabb ezen a világon, s rosszul érezte magát, ha nem látta, ha felhős volt az ég vagy besötétedett, úgy kellett vigasztalnia magát, semmi baj, megvan az, s nemsokára előbújik. Volt egy visszatérő álma, ami mindig határtalan félelemmel töltötte el. A nap helyén egy fekete lyuk volt az égen, csupán körülötte látszott egy vakító csík, sötét volt és hideg, jeges szél fújt, az égen sosem látott fények suhantak, a lovak két lábra ágaskodtak, a kutyák szűköltek, s egymást marták félelmükben. Jusztin csuromvíz volt ezután az álom után, rettegése napokig nem múlt el, úgy érezte, ez az egyetlen, amit nem tudna és nem is akarna elviselni. Ahogy időről időre újra álmodta az álmot, csak nőtt benne a kétségbeesés s a bizonyosság, hogy ilyen már volt, s hogy bármikor megeshet a jövőben. Ettől kezdve még többet figyelte az égboltot, lát-e valami rendelleneset, valami jelet, amiből tudni lehet, hogy mindjárt bekövetkezik, aminek nem szabad bekövetkeznie. Jusztin az álom megjelenéséig nem ismerte a félelmet, azóta azonban állandó bizonytalanságban élt. A nap lehetséges eltűnése számára a világvégét jelentette, ennek a szép, színes, illatokkal, hangokkal teli világnak a végét, amit annyira jó volt nézni. Senkivel nem beszélhetett erről a félelméről, hiszen amúgy se beszélt senkivel legfeljebb a legszükségesebbet, s lehet, hiába is beszélt volna, nem tudta volna senki megnyugtatni, mert hogy lehetne nyugalma annak, aki egyszer is látta azt a fekete lyukat az égbolton, aki számára feltárult a nap nélküli félelmetes világ. És jól sejtette, egyszer csak eljött az idő. Az emberek mindenütt a különös eseményről beszéltek, üvegeket kormoztak, hegesztőszemüveget szereztek be, csoportokba verődve tárgyalták, hogyan fogják majd nézni, ha a nap eltűnik az égről egy rövid időre. Jusztin elszörnyülködve hallgatta őket. Azt akarják nézni, hogy nincs nap, azt meg nem akarják, hogy van, morgott magában, azt pedig végképp nem hitte, hogy csupán átmeneti a nap eltűnése. Nagyon jól emlékezett az álmára, ugyanazt a szűkölő félelmet érezte, mint abban az álomban az állatok, s ami akkor láthatóvá lett az addig nyugalmasnak hitt égbolton, az iszonyattal töltötte el. Azon töprengett, hogyan akadályozhatná meg, hogy végig kelljen néznie az egészet. A halált már ismerte egészen közelről. Nagyapja a szeme láttára halt meg, két falat közben borult az asztalra, s Jusztin sokáig várt, mert nem tudta, mi történt. A nagyapád nincs többé, magyarázta neki a pap, betettük a földbe, a lelke meg az égbe kerül, remélhetőleg, tette még hozzá, s gyorsan elmormolt egy imát. Nem lát most már semmit, nem hall, kérdezte Jusztin, mert ez annyira hihetetlennek tűnt a számára. Nem bizony, mondta a pap, most alszik egészen a feltámadásig, aztán azt is szépen elmagyarázta, milyen lesz az a feltámadás. Jusztin azt értette meg belőle, hogy fényesség lesz, meg szép képek lesznek, s ez nagyon tetszett neki. Most megint eszébe jutott, s hirtelen rájött, hogy neki is így kéne elaludnia. Nem látná azt a borzalmat, amitől annyira fél, s csak a feltámadáskor ébredne fel, amikor már minden megint jó lesz. Volt nemrég a faluban egy eset, hogy egy öregasszony beleugrott a kútba. Jusztin is ott nézelődött, amikor egy nagy darusautóval kihúzták, aztán tették is azonnal a föld alá, mint a nagyapját. Jusztinnak most ez a kép is az eszébe jutott, s az is, hogy nagyapja ezt mondta az anyjának annak idején, és nyomban tudta, hogy megvan a megoldás. Volt a kertben egy igen mély kút, nem messze az öreg diófától, kávája már erősen omladozott, erre könyökölt mind gyakrabban Jusztin, s nézte a mélységet, mintha hozzá akarná magát szoktatni ahhoz, amit meg fog tenni, ha eljön az ideje. Azon a napon pedig, amikor mindenki a hegyen, a faluban s még azon is túl abbahagyta a munkát, s hunyorgó szemmel bámult az égre arca elé kapva a sötét üvegeket, s várta a nagy eseményt, Jusztin átvetette lábát a porladó kövön, s amikor az emberek felkiáltottak izgalmukban, mert a sötétség egyre nagyobb szeletet kanyarított le a fénylő gömbből, Jusztin még egyszer utoljára végighordozta tekintetét a lassan homályba boruló tájon, s még mielőtt a teljes sötétség bekövetkezett volna, s megjelentek volna az addig csak álmában látott fények a nyugtalan égbolton, s felhangzott volna az állatok kétségbeesett jajgatása, Jusztin könnyedén ellökte magát a kút széléről, s hangtalanul hullott alá, a feltámadás gyönyörű képeire gondolva. A jeges szél végigsüvített a tájon, s a kút széléről málló kődarabok potyogtak Jusztin után a vízbe, furcsa mód olyan hangot adva, mint a koporsó fedelére hulló göröngy, s mire ismét fellobbant a nap szinte elviselhetetlen ragyogása, s az emberek megkönnyebbülten felnevettek, Jusztin már mélységes mély álomban várta a feltámadást.

 

Megjelent: Napkút, 1999. júl.-aug.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap