Bolyai János Emléknap

Szerkesztő A, cs, 12/15/2016 - 00:16

 

 

 

 

 

 

http://i1119.photobucket.com/albums/k629/saturnus83/Magyar%20Irodalmi%20Lap/Bolyai%20Jaacutenos_zpst22u9fp5.jpg

Bolyai János

 

TUDÓS APA TUDÓS FIA

 

Bolyai János neve a politika révén ismert ma, Magyarországon. Igen, a politika révén, amely – legyen az magyar vagy román – kérés nélkül is boldogítani akarja a rábízott népet. A Kolozsvárott alapított hányatott sorsú – magyar – egyetem 1945-ben vette fel a Bolyai nevet. Van, aki azt mondja, hogy Bolyai Farkas, az apa miatt lett így elnevezve, van, aki szerint az ifjabb Bolyai, azaz János miatt, mások szerint meg kompromisszumosan a két Bolyai, a két nagy erdélyi tudós miatt kapta az egyetem ezt a nevet. De sajnos csak 1959-ig, amikor is a román pártvezetés – amely mindenben döntött – egyesíttette a román tannyelvű Babeș Egyetemet a magyar Bolyaival. Így létre is hoztak egy jellegzetes, senkinek se jó, torzszülött képződményt, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemet.

De ki volt az a Bolyai János, vagy apja, Bolyai Farkas, akiről, vagy akikről a román állam egy magyar egyetemet nevezett el?

Bolyai János neve, aki a 19. század első felében élt, és apjáé egyaránt kikopott volna a magyar köztudatból, amely könnyen felejt, különösen, ha tudósról van szó. Mert a két Bolyai tudós volt, méghozzá – szerénytelenség nélkül állíthatjuk – polihisztor tudós, akik több tudományágban is maradandót alkottak. A tudományos maradandóság azonban korántsem egyenlő az emberek tudatában gyökerező „maradandósággal”. Tehát, ha így vesszük, akkor a román államhatalom azzal, hogy a Bolyai nevet adta a kolozsvári magyar egyetemnek, majd összevonással Babeș–Bolyai Tudományegyetemet létesített, állandó vitát gerjesztett az összevont egyetemmel szemben, mégis a Bolyai nevet a mindennapi köztudatban tartotta és tartja ma is.

Bolyai Jánosról Szentágothai János professzor, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke azt mondta, hogy: „A magyar nép géniusza a tudomány területén legmagasabb fokon Bolyai Jánosban öltött testet.”

De illették őt mások a „geometria Kopernikusza”, vagy „az erdélyi tudományosság legkiemelkedőbb képviselője” névvel-címmel is.

A Kolozsvárott, 1802. december 15-én született és Marosvásárhelyen 1860. január 27-én elhalálozott tudós ízig-vérig erdélyi volt, aki szűkebb pátriájából egész életében nem is nagyon akart kimozdulni. Jól érezte magát Erdély földjén, Erdély-országban, mert ő erdélyi magyar! Pedig, már a 19. század elején is, külföldön, elsősorban nyugaton több lehetőség mutatkozott egy tudós elme számára.

Bár az apa maga elismert tudós, a fia pedig kora csodagyermeke volt, mégsem került messzi napnyugatra, hanem csak a Habsburg Birodalom fővárosába, Bécsbe, hogy ott a katonai akadémián hadmérnökként végezze tanulmányait.

Bolyai Jánost a katonai iskolában a geometria és a matematika érdekelte. Persze tanárai nem hátráltatták ebben, hiszen a mérnöki és hadmérnöki tudomány éppen ezekre épül. Ott, bár János még 18 esztendős sem volt, mégis egy újszerű elmélettel kezdett el foglalkozni, amelynek a nemeuklideszi geometria nevet adta. Ezt a rá és elméletére felfigyelő kortársai abszolút, illetve hiperbolikus geometriának nevezték el. Ő maga apjának pedig így fogalmazott ezzel kapcsolatban: „semmiből egy új, más világot teremtettem”.

Bolyai János 1826-ban katonai parancsnokának átadott egy, a felfedezést taglaló kéziratot, de az elveszett, valószínűleg, mert a százados úr egyáltalán nem tartotta fontosnak beosztottja felfedezését. Viszont Bolyait nem lehetett eltántorítani, érezte-tudta, valami új birtokába jutott, amely új az egész emberiség javát szolgálja. Ezért, és nem önmaga nevének nyomtatásban látásáért, kiadta 1832-ben Appendix címen édesapja egy kötetének függelékeként felfedezését.

A tudományos szakirodalom Bolyai–Lobacsevszkij-féle geometriának nevezi Bolyai János felfedezését, mivel az orosz Lobacsevszkij Bolyaitól függetlenül jutott ugyanerre a megállapításra.

Az elsőbbség kérdése nemcsak a későbbi korokat foglalkoztatta, hanem már a kortársakat is. A neves tudós, Gauss például, akihez Bolyai Farkas küldte el fia felfedezését, lehűtötte a lelkes apát, azt írva, hogy nem Bolyai Jánost kell dicsérni, hanem őt, Gausst, hiszen ez neki is már korábban az eszébe jutott.

A vád máig az Bolyai Jánossal szemben, hogy korának matematikai színvonalához képest hiányos képzettséggel bírt, illetve hogy sok eredménye mások munkáinak csupán az újra felfedezése. A nyugati tudományos központoktól nagyon távoli Erdélyben Bolyai János tudományos segédeszközei is hiányosak voltak, arról nem is szólva, hogy nemigen, vagy rendszertelenül jutottak el hozzá korának matematikai folyóiratai. Bár ő maga édesapjával együtt szintén gyűjtött tudományos könyveket, folyóiratokat, de az érdekesebb tudományos eredményekről apjától, vagy az első magyar nyelvű közkönyvtárból, a marosvásárhelyi Tékából értesülhetett.

Mégis, el ne feledjük, minden tudós ezt csinálja: korábbi alapokra építve, azaz korábbi tudományos eredményekre építve más tudósok apró részeredményeit építi zsenialitása révén sajátos, egyéni egységgé.

Bolyai János kétségbe nem esett, tovább járta útját.

A komplex számokról írt értekezése, a Responsio 1837-ben jelent meg. Ez a mű a lipcsei Jablonowszky Társaság pályázatára készült, azonban a nemeuklideszi geometriára épült, amelyet, mint Bolyai felfedezését, nem ismerhettek a bírálók, így őket nagyon meglepte a fiatal magyar tudós elméletének szokatlansága, újszerű nyelvezete és egyáltalán újszerűsége. Ezért – bár éppen ez a felfedezés lényege, a szokatlanság és újszerűség – elutasították a munkát.

Mindeközben Bolyai János katonatisztként szolgálta a Habsburg-házat. Tudósi tevékenysége mellett el kellett látnia a mindennapos katonai szolgálatot is, amely nem kicsiny megterhelést jelenthetett a számára, amikor agya matematikai képletekkel, újszerű összefüggésekkel volt tele. Ennek ellenére, vagy éppen ezért (mivel Bolyai semmi mással nem törődött, csak a szolgálat ellátásával, de csak azért, hogy szabadidejében kedves matematikájával és geometriájával foglalkozzon) emelkedett a ranglétrán, előbb alhadnagy, majd főhadnagy lett, aztán kapitány. Ebben az időben agyrázkódás érte, és korábbi maláriája is kiújult. Ekkor, 1833-ban betegsége miatti nyugdíjazását kérte, pedig még csupán 31 esztendős volt.

Hazaköltözött édesapjához, hogy ezentúl a matematikai kutatásoknak éljen, meg mellesleg filozófiai megállapításokat is tegyen, s segítsen apjának nemcsak tudósi tevékenységében, hanem a családi birtokon történő gazdálkodásban is.

A tudós apa és tudós fia viszonya kissé megromlott, mind a kettejüket a meg nem értettség kínozta, s egyre inkább az anyagi gondok is. Bolyai Farkas inkább felhagyott az önálló gazdálkodással, és birtokát bérbe adta. Ezért fiának el kellett onnan költöznie Marosvásárhelyre, ahol katonai nyugdíjából próbált megélni. Ráadásnak még egy kis családot is eltartani, mivel korábbi gazdaasszonya, Orbán Rozália két gyermeket, egy fiút és egy leányt szült neki.

A fura képletekkel foglalatoskodó, nem házas, mégis két gyermek atyja férfire fura szemmel nézett környezete, ezért 1849-ben Bolyai János törvényes házasságot kötött Rozáliával.

Ezt a törvényes egybekelést egyébként előzőleg a katonatisztek számára előírt kaució hiánya miatt nem tudta megtenni, mivel sosem volt annyi pénze, vagyona vagy jövedelme, hogy abból eltarthatott volna egy családot.

Bolyai családi élete rendeződni látszott, de az ország, a nagy család élete éppen ekkor végveszélybe került. A magyar kormány már korábban, 1848 felemelő pillanataiban felhívást intézett a volt katonatisztekhez, de Bolyai János, bár szimpatizált a függetlenséggel és a magyar üggyel, betegeskedése miatt nem tudott beállni. Ezt 1849-ben pótolni szerette volna.  Levelet írt magának Kossuth Lajosnak, de szolgálatba már nem állhatott a forradalom és szabadságharc ügyének összeomlása miatt.

Bolyai éppen ez okból, osztrák terminológiával nem lett felségáruló, ezért retorziót sem szenvedett el, ugyanakkor az elnyomatás korszakában nem kívánt, még jó pénzért sem beállni népe ellenségének a szolgálatába.

A nagy tudós, a meg nem értett tudós kapcsolata, talán a sok nélkülözés és a hiábavaló reménykedés idegőrlő időszaka miatt is megromlott feleségével, akitől 1852-ben elvált. Majd egy bérelt, fűtetlen és huzatos szobába költözött, ahol 1860 januárjában tüdőgyulladást és agyhártyagyulladást kapott.

Amikor 1860. január 27-én elhalálozott, hogy két nap múltán katonai díszegyenruhában, de jeltelen sírba temessék el, a marosvásárhelyi református egyház halotti anyakönyvébe ezt írták be: „Bolyai János (…) Híres, nagy elméjű matematikus volt, az elsők között is első. Kár, hogy nagy talentuma használatlanul ásatott el.”

Tudós sors? Magyar sors? Magyar tudós sors?

Bolyai János, mint ahogyan abban a korban, korábban és későbben mások, mehetett volna egy másik országba, mehetett volna alkotni, tanulni, élni és dolgozni. Ő mégis a magyar hazát választotta, és szűkebb pátriáját, Erdélyt. Még akkor is a vidékies, meg nem értett és sokszor fázó és éhező létet, amikor tudta, érezte, mint ahogyan minden nagyra hivatott elme érzi, hogy ő többre, jóval többre képes. Mégis maradt, mégis vállalta a meg nem értést, a nyomort, vállalta sorsát. Mert, mint minden tudós, nem a jelennek élt, hanem a jövendő koroknak, és a hitnek, hogy lesz majd kor, amikor felfedezését, felfedezéseit kellőképpen fogják tudni értékelni.

 

Petrusák János

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap