Bontás

Csernák Árpád, sze, 06/08/2011 - 13:54

 

 

 

A város szélén, kis tó vagy tengerszem partján állt az öreg ház, hulló vakolatával, omladozó falaival, vak ablakaival, rozsdás kopogtatójával, matt-zöld patinájú rézkilincseivel; bedőlt kapuja fölött porló lámpavassal. Kicsit ferdén állt, a tó felé sőt, szinte fölé hajolva, mintha nézné magát, és valóban kirajzolódtak a víztükörben sokat megélt vonásai.

Egy napon zajos gépek dömperek és markoló vonultak a tó partjára, kék overallos munkások lepték el a házat, és bontani kezdték. A szakemberek megállapították, hogy a víz túlságosan alámosta: meg kell semmisíteni.

Errefelé még zsombékos vidék volt: nádas és bozót; fészkek bújtak a lombok között, és madarak röppentek föl nagy csiviteléssel, de kissé távolabb már ott sorakoztak a panelházak szürke kockái. Morzsi kutyámmal erre szerettem sétálni, mert itt szabadon engedhettem, és vidáman futkározhatott a fák és bokrok között, a természetes szagok mámorában.

Ahogy munkához láttak a csákányos emberek meg a markológépek: az öreg ház falai a tóba dőltek, szinte hangtalanul megadva magukat lassan alámerültek, megzavarva a víz alatti világot, mert a vakolatszínűre mattult folyadékból egy iguana dugta ki a fejét, és rémült tekintettel szemlélte az eseményeket.

Én kicsit távolabb álltam, de amikor megláttam a gyík ijedt-szép gyermektekintetét, a házrombolókhoz léptem és fejemmel az állat felé bökve megkérdeztem: „Mi lesz vele?”   Csak a vállukat vonogatták. Volt aki vigyorogva azt felelte: „Betemetjük” , volt aki azt: „Majd elmenekülnek.” A harmadik csak megemelte poros, sárga micisapkáját, letörölte homlokáról az izzadságot és köpött egy cementszürkét.

Az iguana kimászott a vízből és elindult a város irányába, amerre egyáltalán nem volt víz, se fa, csak beton, beton, és az építkezések után ott maradt hulladék, kifolyt szurok meg nejlonzsákok, szétdobált, törött sörösüvegek.

A bokrok közül előmászott két egymásba csimpaszkodó kölyke. Hasonlítottak az apjukra, csak a bőrük volt simább és világosabb. Aztán jött az anyaállat is; kétségbeesetten szemlélte mit művelnek kedvenc tavával, ősei vizével, otthonukkal. Az öreggel útközben találkozhatott, mert ő is vele volt. A kölykök is csatlakoztak hozzájuk. Beszélgettek.

Csodálkozva vettem észre, hogy értem a nyelvüket. Eleinte félve, óvatosan közelítettem, aztán, amikor kiderült, hogy nem bántjuk egymást, egészen közel merészkedtem. Morzsit pórázon tartottam, nehogy galibát okozzon meggondolatlan ugrándozásával. Elmagyaráztam az iguana családnak, hogy sajnos tovább kell vándorolniuk, de ne a város felé menjenek, hanem ellenkező irányba, ott, a fűzfák felé mocsaras a vidék, és arrafelé nincsenek emberek. Megfogadták a tanácsomat. Elindultak a füzes felé. Ahogy távolodtak: a zöld háttér lassan felszívta a négy bandukoló zöld testet.

A házat tovább bontották. Szerettem volna valamit megőrizni belőle: a rozsdás kopogtatót, vagy a lámpavasat, de mire visszaértem mindez a falakkal együtt alámerült.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap