A botfülű Iksz Ipszilon, akiből később Grand Master lett

Anonymous, v, 05/20/2012 - 00:02

Mindig csöppnyi galacsinokat rágcsált és gyűrögetett. A figyelmetlen szemlélő elsőre azt gondolta, hogy esetleg egy külszíni vájármunka testes eredményét készíti elő exportra, de mi, a bennfentesek tudtuk, hogy ez nem így van, az a kis szürkészöld valami a megtépázott matek füzet sarka és nem holmi szégyellni való fikifiki. Akkor még tényleg csak Iksz Ipszilon volt, egy jó nevű senki, a szemünkben persze valaki, hiszen közülünk való volt, ezért nem volt bárki. A Mester előttem ült az ablak mellett. Már amikor ott ült és nem kérte el az óráról Bartha tanár, aki nagyon akart sakkozni, de annyira nem tudott. Bandi meg tudott. Ment neki és slusszpassz.

Volt egy híres, többszörös Kossuth-díjas ismerősöm, aki imádott a kétkezi munkásokkal diskurálni, míg meg nem sértették fafejűségükkel. Hosszasan magyarázta, a házát felújító embereknek, hogy ő csak immel ámmal filmrendező, mert igazi vágya az volt, hogy nagy festő legyen. Kiemelkedő tehetségnek tartották, de az alkotás során nem érezte a szenvedést és azt a kongenitális fájdalmat, ami szerinte a remekmű létrejöttének elengedhetetlen velejárója. A délutáni fröccstől fátyolos szemű melósok, nem bogozva a kongenitális jelentését tátott szájjal figyelték. Csak a gyakorlatias villanyszerelő jegyezte meg, hogyha egy satuba befogta volna a mutató ujját, annyi fájdalmat tudott volna előidézni, egy-egy tekeréssel amennyi akár négy Guernica létrehozásához is elégséges. Töménytelen töménynek kellett lecsordogálni a torkokon, mire a ház békéje helyreállt.

A mi Bandinknak nem volt igénye veleszületett fájdalomra a sikerhez. Jó kedéllyel nyerte az egyik partit a másik után, még a remitől sem rettegett. Örömmel lógott el a helyesírás gyakorlása elől, amikor a már említett Bartha tanár alázatosan megkérte az épen magyar órát celebráló Bogár tanárnőt, a jó nevű és szorgalmas hóhér szikár sógornőjét, hogy ugyan hadd menjenek a szertárba elemezni, egy sakkpartit.

Bogár tanárnő elgondolkodott, talán százötven kilós ura járt a fejében, persze csak képletesen, aki minden este megpróbált ráfeküdni, hogy gerincét törje, de neki akkor a félelemtől mindig elkezdett fájni a feje. Bogár tanár úr, aki szerény és széplelkű énektanár volt, ilyenkor szexuális vágyait a zene szárnyain röptette tova. Hogy milyen eredménnyel, arról a fáma nem beszélt soha, de hát egy fagott, amit gyakran fogott nem adhatott akkora gyönyört, mint Bogár tanárnő dudácskái, csak hogy stílszerűen ragadjunk le a zeneszerszámoknál. Mire e csöppet sem kistermetű „gondolat” átlebbent a tanárnő agyán, a mi Bandink már az ajtóból integetett és csak fél füllel hallotta, hogy csak most és utoljára.

Talán egyetlen beteljesületlen vágyacskája volt J. Andrásnak, mert az időben még így hívták a Mestert, aki akkor persze még nem tudta, hogy ő a Mester, csak később miután Champion lett, gomba módra szaporodó győzelmeit követően lett, ami lett. Innen már csak egy békaköpésnyi volt a Master of Chess és azután, Grand lett minta a híres kanyon és ….….és ebbe most ne bonyolódjunk bele, inkább keressük meg a fonalat, amit, mint Ariadné valahol elhagytunk és most meglett. Nosza, gombolyítsuk tovább.

Szóval volt a mi barátunknak egy mindent elsöprő vágya. Tudom én, most mindenki arra gondol… tudom én, hogy mire, hát a tomboló testi szenvedélyre, vágyakozásra, áhítozásra, sóvárgásra a fiatalon felszabaduló hormonok nyomán keletkezőeuforikus állapotra.  Mindenkit meg kell nyugtassak, abban az időben Andrást hatszor jobban érdekelte a Sax, mint a szex. Maximum néha írt pár sort a lányoknak: Ácsnak, Bacsónak, vagy Baranyainak, kifejtve vágyakozását és javaslatokat tett ennek rapid orvoslására. Na, de nem csigázom tovább a kedélyeket és fellebbentem a tógát e nemes titokról, amely Andrásunk álma volt.

A művészi kiteljesedés iránti ábránd, már akkor ott bujkált Bandiban, mint tisztességes parasztgyerekben a giliszta, csak belőle nem jött ki rendeltetésszerűen, a természet adta helyen. De bent sem maradt, és amikor kivonaglott megrezegtetve fiatal és üde hangszálait, kísérteties kakaófóniát varázsolt a levegőbe. Sajnos akkor még művészetre fogékony, érzékeny lelke, nem a csendes irodalom és költészet felé terelte, hanem az örömteli önmegvalósítás eme zajos formáját favorizálta. Énekelt, de folyvást. Hallatlan hamis hangon harsogta az előadható művek széles skáláját. Legyen az népi, avagy műdal, esetleg opera részlet, nem utolsó sorban, nehány kórus mű. Mindezt lehetőség szerint a szünetben a tanári környékén előadva, ahol a jó Bogár tanár úr is fújtatva végiggurult ilyentájt.

Ezek után számára nyilvánvalóan joggal gondolta, hogy ott a helye az iskola kórusában. Elsőként jelentkezett a kórusvezetőnél, aki nem volt más, mint a testes énektanárunk. A gerlelelkű Bogár tanár úr, a szangvinikus emberek ismert nyugalmával fogadta füleibe Andrásunk disszonáns diszkan’ját. Milyen furcsa is az élet, egy alom, ugyanazon szülők gyermekei, ugyan az a grund és az egyikből biztos kezű ítéletvégrehajtó lett, míg a másikból finom lelkű, érzékeny és jó kedélyű zenetanárt formált az élet. Ezt gatyába rázni, szép feladat lenne Csernus doktornak is.

A tanár úr intonált néhány akkordot a zongorán, hogy talán az ingatag énekhangot Bandink rácsúsztatja erre a biztos állványra, szóval betolt egy mankót a hangszálai alá, de hamar ráébredt, hogy minden reménytelen, mert nem a hang biceg itt, hanem a filhallás bot.

És akkor megvillant egy kis szarkazmus szürke szemében a szarkalábak között: hallom, te jól tologatod a királynőt, ácsi micsoda cekcuális utalás, de mégis csak normális, mert hetero’, mondhatta volna a királyt is, ne adja az ég, egy parasztot, vagy Máriám Teréziám a lovat, de nem ő az egyetlen nőnemű bábút említette, aki a sakktáblát uralta mindig és mindenre lefogadom, az ő agyában a királynő, a felesége arcmását viselte. Szeme könnybe lábadt, mikor azt mondta, hogy fiam, örülj neki, hogy ilyen csodálatos asszonyt terelgethetsz és fel ne hagyj vele, mert a muzsikálás terén, számodra az elérhető maximum a kottalapozó felelősségteljes feladata.

Fel nem foghatta ez a galamblelkű dromedár, hogy mekkora sebet ütött a mi Bandink szívébe, amit a fiú, bár megpróbált emelt fővel, konok daccal viselni, de a figyelmes szemlélő biztos szemmel látta a lelkén tátongó irdatlan lyukat, ami azért sajnos nem volt akkora, hogy attól ne folytassa, kíméletlenül büntetve környezetét, a szebbnél szebb sanzonok jó esetben csak félhangokat csúszkáló danolgatását. Csak azért is, csak ott, csak nekünk. Meg volt róla győződve, hogy Bogár tanár úr, mert nem esik messze az alma a fájától, főleg, ha völgyben van az a fa, szintén egy hóhér, akár a testvére, csak ő a frissen szárnyaló művészi lélek gyilkosa, egy szűklátókörű senki, aki nem ismeri fel a jövő nagy zenei egyéniségeit. És a Mester ettől kezdve megállás nélkül bizonyította nekünk csodálatos trillákat firkantva az éterbe, hogy nála nincs remekebb dalnok. Senki nem mert szólni neki, hogy elééééééééééééééééééég!

Egy, csak egy legény volt olyan vitéz, aki néhány nap elteltével összeszedve minden bátorságát, na meg elvesztve a türelmét, hiszen pont mögötte ült, szóval bátor butasággal rászólt a Mesterre, amikor az a majd alszom én, ha véget ér e kínt üvöltötte. Hagyd abba! Bandi hátrafordult, idegesen gyűrögette frissen rágcsált, kicsiny zöld galacsinját, és kérdezte: miért? Mert elég, mert hamis, mert nem tudsz énekelni!

Volt nekünk egy osztálytársunk, alias Vetyerok. Én vakon megbíztam e jó nevű túdós „csolnakmotorban”. Mindig korszakalkotó gondolatai voltak, amit a csepeli héven meg is osztott velünk. Ott volt például az az elmélete, hogy a távolság mindig felezhető, tehát ha két hév száguld egymás felé, soha nem éri el egymást, csak mindig megfelezik a köztük lévő távolságot. Ennek alapján a Bandi jobb keze soha nem érhette volna el a fejemet. De odaért! Utoljára Huszár tanár úrtól kaptam ekkora pofont, mikor súgtam matekdogánál.  Nem azért kaptam, mert súgtam, hanem azért mert rosszat. Szóval a mi dalos pacsirtánk pofán vágott. De nagyon ám!

Egy idős ismerősöm, a fentebb már említett Zoli bácsi, azt mondta mindég, te Szú, hogy kire haragszol nagyon gondold meg, mert rettentő macerás dolog. Ügyelni arra, hogy ne köszönj, kerüld ki, menj át az út túloldalára. A harag a leg rangosabb valami, csak nagyon kevesen érdemlik meg, hogy haragudj rájuk. Én igazat adtam neki és nem haragudtam meg a Bandira. Egy frászt, barátommá avanzsált és azóta is az. Hogy is van a közhely: akinek ilyen barátja van, mint én, annak minek ellenség.

Itt a végén meg kell még említenem, hogy a folyosón hős ként ünnepeltek, mert életem kockáztatásával elértem, hogy a mi Bandink csipetnyit befele fordult és ettől kezdve, felhagyott a kornyikálással és helyette halkan olvasva olvadozhattunk zsenge szonettjein.

Most, hogy módomban van a Magyar Irodalmi Lap jóvoltából olvasgatni a Mester remekeit, kicsit elbizonytalanodtam. Lehet, hiba volt lebeszélni a dalolásról?

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap