Brüniszkáld

Barcsa Dániel, v, 05/06/2018 - 00:10

 

 

 

 

 

 

Talán egy angol költő mondta: „Nincs fájdalmasabb veszteség az eltűnt arcnál.”
Pedig, ami azt illeti, Kővárott eleinte nem okozott aggodalmat, hogy Brüniszkáld nem tért vissza estére, s még akkor se gondolt senki semmi rosszra, amikor másnap délre se érkezett meg a vár ura.
Ifjú grófunk egyik jó barátját, Waltert bízta meg, hogy amíg távol van, mindenben helyettesítse őt. Walter csak úgy délután két-három óra felé kezdett kissé nyugtalankodni, s kiküldött három lovast, hogy menjenek a már amúgy is biztosan közeledő Brüniszkáld elé.
Ám az út, amerre a kis csapat elhaladt, szinte üres volt. Nem jött velük szembe senki, leszámítva egy lovagló sihedert, egy szamaragoló barátot, s egy nyikorgó kézitaligát. Aztán, egy kanyarulat után úgy tűnt, hogy a felderítők végre mégis céljukhoz értek: az út szélén meglátták Brüniszkáld lovászlegényét.
A fiú gondterhelt arccal állt egy mezei csapás nyitányánál. A lovak körülötte hiánytalan számban, s mind békésen legelésztek. Kedélyüket láthatóan közönyösen hagyta gondozójuk borús hangulata.
Amikor a fiú felismerte a közeledőkben a kőváriakat, kiáltozni és integetni kezdett. Aztán alig akart kifogyni belőle a szó: igyekezett elbeszélni sorjában, milyen vitézül viselkedett, miként várakozott a meghagyás szerint éberen és türelmesen az éj feléig, majd hogyan rakott tüzet, s töltötte a sötétség óráit ura és a lovak iránti aggodalommal, rettegéssel. S miért döntött mégis úgy, hogy a határozott parancs ellenére elhagyja erdőszéli posztját, az út szélén várva be a remélt segítséget.
A kőváriakat vezető lovag türelmetlenül, többször közbevágva hallgatta a legény se vége, se hossza beszámolóját, s mikor már úgy vélte, eleget tud, nem túl kíméletesen a tenyerével tapasztotta be a szavak elapadhatatlannak tűnő forrását.
– Csitt legyen már, na! Inkább vezess oda, hol utoljára láttad uradat!
A lovász, nem is leplezve sértettségét, felfújta az arcát – ezért más körülmények között ki is járt volna neki egy nyakleves –, de aztán szó nélkül, haladéktalan elvezette a lovagot és két kísérőjét addig a pontig, ahol az előző napon Brüniszkáldot, Sebastiant és Artust elnyelte az erdei ösvény mély torka.
Ezt követően a kőváriak, már amennyire csak lehetett – a gróf, a fegyvernök és a vadászeb nevét kiáltozva – behatoltak a sűrűbe, ám a gyorsan közeledő alkonyi homály hamar kiűzte őket a fák közül. A további kutatás – fáklyák, kutyák, s jelentős segéderők nélkül – teljességgel értelmetlen volt. Így hát lovagunk egy tapasztalt vitézt hátrahagyva haladéktalan visszaindult Kővárra, hogy jelentést tegyen.
Walter, miután kifaggatta a kiküldött felderítők vezetőjét, sőt, türelemmel végighallgatta a lovász beszámolóját is, haladéktalan tanácskozásra hívta össze a vár tisztjeit. Rövid megbeszélést követően arról határoztak, hogy immár komolyan veszik Brüniszkáld eltűnését, s másnap, jókor reggel, nagy erőkkel behatolnak a rengetegbe. Ott aztán megzörgetnek minden bokrot, felhajtanak minden ágat, levelet, és bekukkantanak még a rókalyukakba is.
Ám e tervezett kutatóexpedíció elmaradt. A tanácskozást követő kora reggel a kaputoronyban éberen virrasztó kővári őrszem mozgást észlelt. Kimeresztette a szemét, s a hajnali szürkeségből egy magányos lovas alakját látta kibontakozni. Sebtében keltegetni is kezdte szundikáló társait, aztán már együtt figyelték, ahogy a hegyes süvegű harcos sietség és félelem nélkül kaptat fel a várhegy szerpentinén.
A jövevény a kaputoronytól pont egy nyíllövésnyire állt meg. Akkurátusan kivette íját a puzdrából, felajzotta, s egy vesszőt helyezett az idegre. A lövedék sziszegve szállt célja felé, s az őrök hamarost egy hangos koppanást hallottak. E pillanatot követően az íjász megfordította a lovát, s a kantárt megeresztve elporzott a lejtőn. Kisvártatva az egyik csatlós kimerészkedett a gyalogkapun, s a fába fúródott vesszőt kihúzta.
A nyíl szárára egy pergamenre írt üzenet volt vékony zsinórral felerősítve. Az őrszem haladéktalanul megindult zsákmányával a palotaszárny felé, hogy – lesz, ami lesz – fölverje álmából elöljáróját, Walter lovagot.

*

Miután Lebeé László a súlyosan sebesült Brüniszkáldot s a könnyebben sérült Sebastiant Fruzsina néne gondjaira bízta, magához hívatta a várbéli népek lelki gondozóját, Mártont.
– Tisztelendő atyám! – szólt. – Bárkik is a kőváriak, s bárhogyan is vélekedem róluk, mégis jónak látom értesíteni őket uruk állapotáról.
– Keresztényi lélekre vall ez, uram – szól ájtatos képpel a barát.
– Nos – folytatta a székely gróf –, aligha van Kővárott, ki tudna magyarul. S itt, rajtam küjjel meg senki németül. Mehetnék jómagam is a hírrel az ellenhez, de nem vagyok bolond hurokba dugni a nyakam. Hiszen bizonyára túszként ott fognának, legalábbis, amíg Brüniszkáld meg nem tér Kővárba. És ha, ne adj Isten, nem él meg?
– Imádkozni fogok a felépüléséért. S érted is, uram – szólt közbe óvatosan a szerzetespap. Ami azt illeti, valahogy rosszat sejtett.
– Nem azért hívtalak, hogy imádkozz! Hanem, hogy írj levelet hamar! Latinul.
– Levelet, uram? Mármint, hogy én írjak? Latinul?
– Úgy van. Gyorsan forog az eszed kereke.
– De… uram! … Én, no… Drága uram!
Lebeé Lászlót bosszantotta a pap ódzkodása.
– Az elébb magyaráztam el, Márton, hogy, én, személyesen, meét’ nem mehetek. Ezé’t kell magam helyett levelet küldeni. Me’t hát, amint mondtam, én ugyan beszélek németül, de írni nemigen. Hiszen csak a rovást üsmerem, a keresztény betűket alig.
– Értem én, csakhogy…
– A deákom pedig éppen nem állhat szolgálatomra, hiszen, ezt magad es tudod, elküldtem még a tegnapelőtt megbízatással Udvarhelyré. Így most, ehejt egyedül te vagy kéznél, ki érthető, latinul írt izenetet körmölhet Brüniszkáld népének.
Márton pap elsápadt, orcája elébb olyan hófehér lett, mint az égi szüzek egyikének-másikának a lelke, majd egyre jobban elveresedett, mintha benne égne a Pokol minden tüze. Sokáig kereste a szavakat, amíg végre kinyögte az igazságot töredelmesen:
– Van egy kis baj, uram… én… hát… no… nemigen tudok latinul.
Lebeé László hitetlenkedve meredt a szégyenkezőre. Elöntötte a harag. Felpattant székéről és a barát képébe rivallt.
– Nyomorult szélhámos! Pap létedre hogy-hogy nem tudsz?
– Ami azt illeti, uram – magyarázkodott –, valamicskét mégis. Amennyi a szolgálatomhoz szükséges… Adj elibém uram, bármit, a Szent Bibliát, misekönyvet, vaj akár egy krónikát! Elolvasom én, hibátlan! Szebben, mint a mennybéli angyalok. Csak…
– Csak eppeg nem értesz belőle semmit?
– Keveset, uram…
Lebeé László tiszta szívből felkacagott. A haragja elpárolgott. Visszahuppant karosszékébe, és szinte kedvtelve mérte végig a még mindig pironkodó barátot. Aztán egy kis tűnődés után így szólt.
– Hát, te nyavalyás csuhás! Mondd! Legalább írni azt tudsz, ugye?
– A betűket üsmerem… – válaszolta a pap óvatosan.
– Jól van. Akkor együtt írjuk meg azt a levelet. Én mondom németül, te meg mindent lejegyzel híven, a keresztény módi szerint.
A barát lesunyt fejjel hallgatott. Hallgatását Lebeé László beleegyezésnek vélte, még úgy is, hogy Márton még most se tűnt túl készségesnek.
– Na, mi lesz már, barát? Szökjél hamar! Ehejt találsz kalamárist, téntát, lúdtollat. S ahajt, a szoba sarkába’, az írópultot fölleled te es!
Terhes munkálkodással telt el egy óra, kettő. Besötétedett. Egy gyertya is majd a csonkjáig égett, mire azok ketten végeztek a dologgal. Ám addigra Márton barát az orcáján s a hátán végigcsurgó verejtéktől úgy festett, mint egy keresztény mártír, kit a pogányok kútba dobtak, ám az Úr irgalma mégis valahogy kiragadta onnan. Amire a kalligráfia művésze letette a tollat, addigra a székely gróf is alaposan elfáradt, s mi tagadás, még a kedvét is elveszítette. Ezért – ó, mekkora mulatságtól fosztva meg önmagát! – nemigen ragaszkodott ahhoz, hogy a firkálmányt Mártonnal visszaolvastassa. Odalépett a pulthoz, a fellélegzett barát kezéből a lúdtollat kikapta, téntába forgatta, majd minden deák betűs tudományát odakanyarította a pergamen aljára: „comes ladislaus de genere lebee”.
Ami azt illeti, kettejük együttműködéséből ugyancsak cifra iromány született. Olyant hallomásból leírni, amit nem értünk, egyébként is embert próbáló feladat. Ám amikor minden egyes betűnél gondolkodnunk kell, hogy miképpen formáljuk, felfelé vagy lefelé húzzuk a szárát, jobbról, avagy balról kerekítsük a hasát, az már felér azzal a nyűggel, mint amikor megpróbálunk egy tevét rávenni arra, hogy ugyan, keljen már át a tű fokán…
Századokkal később, Mária Terézia egyik kedveltjének, gubernátor Brucken­thal­nak volt egy szekretáriusa, ki ugyancsak tudós férfiú hírében állott: egykor, ifjú korában megfordult az uppsalai és a wittenbergai egyetemen is. Ez az említett kormányzósági titkár egy keserves napon ráakadt Lebeé László e levelére, s mivel a kíváncsiság erős hajtóerő, hát valósággal a megszállottja lett. Addig nem nyugodott, amíg meg nem értette a velejét. (Hogy aztán mit kezdett a tudásával, azt már igazán nem tudom.)
Nos, egy hónapot csak avval töltött a boldogtalan, hogy rájöjjön, vajon melyik nyelven is fogalmazták az üzenetet. Aztán további hónapokat áldozott életéből arra is, hogy megfejtse, a levél írójának egyik vagy másik sajátos jele vajon milyen betűt is takarhat. Ezek után elképzelhetjük, hogy a kővári írástudók: az íródeák, s a segítségére hívott pap – kik sose látták Uppsalának, avagy Wittenbergának még a színét se –, milyen sikerrel küzdhettek meg ama rettenetes pergamen álnok fortélyaival. Alig kezdték meg a nehéz stúdiumot, máris egy emberként legszívesebben a kandallóba hajították volna e förtelmes iratot.
Egyedül csak az aláírás nem okozott gondot. Azt meglátva egy szempillantás alatt tudták, ki küldte. Ám maga az üzenet! Azok ketten olyan nehezen haladtak benne sorról sorra előre, mint akik ingoványban gázolnak, s ráadásul úgy, hogy közben az őket körülvevő mocsárvidékre még valamilyen tejföl sűrűségű köd is aláereszkedett.
Walter egy ideig türelmet erőltetett magára, ám előbb-utóbb csak elfogyott a cérnája.
– Megtudhatnám végre – förmedt rájuk –, de még az utolsó ítélet előtt, hogy miről is szól az az átkozott levél?
– Légy belátással, uram! Azon vagyunk, hogy minél előbb megismerhessed a tartalmát.
– Hidd meg, uram, ez egy igen zavaros, komiszul pogány üzenet! – tette hozzá védekezésül a kővári pap is.
– Nem a vallására vagyok kíváncsi, hanem az értelmére!
Walter, helyettes várparancsnokként, napok óta avval a félelemmel élt együtt, hogy közel sincs akkora tekintélye, mint Brüniszkáldnak. Attól tartott, hogy emberei nem is tartják alkalmasnak tisztére, megkérdőjelezik parancsait, utasításait – ha a szemébe nem is merik megtenni, de a háta mögött talán még ki is kacagják. Walter tehát dühös volt, mert élt a gyanúperrel, hogy a pap és a deák szándékosan lopják az idejét. S hitte is meg nem is, hogy az eddigi fiaskóért nem az írástudói a ludasok.
Aztán azok egyszer csak kezdtek rájönni arra, hogy egyik-másik sajátos jel milyen betűt helyettesíthet, s arra is, hogy a b-t és a d-t a levél írója következetesen fölcserélte. Így, ha a szöveget továbbra se értették, de sikerült kibetűzni a „druniscalb” és, közvetlenül mellette a „sombor” nevet. Éppen idejében, mert Walter jobbjával éppen idegesen és jelentőségteljesen végigsimította az állát, jelezve, hogy azt vizsgálja: a hosszas várakozás ideje alatt kinőtt-e már a szakálla.
− Na, jutottatok-e már valamire?
− Uram! Ha minden sort, minden részletet nem is értünk, de a lényeget kihámoztuk. – füllentette a kővári deák – A levelet Lebeé László küldte…
– Ezt már az elején is mondtátok! – Legyintett Walter türelmetlenül.
– S ebben a székely gróf azt tudatja velünk – sietett a pap a deák segítségére –, hogy…
− Ennek nem fogsz örülni, uram… – nyelt egyet a deák…
− …ugyanis e sorok tanúsága szerint a mi jó urunk, Brüniszkáld gróf, Zsombor várában van! – vágta ki a végső szót a pap.
Walternek időbe telt, amíg megemésztette a hallottakat.
− Azt állítjátok tehát, hogy Brüniszkáld gróf a zsomboriak fogságába került? – kérdezte Walter hitetlenkedve.
A két botcsinálta kódfejtő egymásra pillantott.
– Jól látod uram – erősítette meg az előbbi szavait a tisztelendő –, úgy tűnik, a mi jó urunkat az a pogány Lebeé László valamilyen fondorlattal tőrbe csalta.
– És most ott sínylődik a zsombori várbörtönben, kenyéren és vízen! – tódította a deák.
*

Egy reggel azután az őrség parancsnoka jelentette Lebeé Lászlónak, hogy Zsombort mintegy varázsütésre tekintélyes had vette körül.
A gróf haladéktalan félbe hagyott mindent, fölkapaszkodott a kaputorony lépcsőjén, s az erődítés tetejére érve szétnézett. Látta, hogy a hírhozó nem túlzott: valóban egy kitartó ostromra elegendő katona gyülekezett a vára alatti térségen.
– Gondoltam – csóválta meg a fejét Zsombor ura –, hogy hamarosan jőni fog valaki Kővárról, de ennyi beteglátogatóval nem számoltam.

 

 

Forrás: Polísz, 2014. 152. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap