A „Budapesti lecke” 1956-ban

Madarász Imre, h, 10/23/2017 - 00:06

 

 

 

 

 

 

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc olasz irodalmi visszhangja figyelmet érdemel mind a magyar-olasz kulturális kapcsolatok, mind a budapesti ősz hatástörténete szempontjából. Érdekes, hogy a magyar történelem, legalábbis az utolsó két évszázadban, legerősebben két legnagyobb és legszebb forradalmával-szabadságharcával hatott az olasz irodalomra.1 Az olasz írók és olvasók előtt nemzetünk históriájának legismertebb és legrokonszenvesebb fejezete, a népek tavasza, az 1848-49-es „magyar Risorgimento” volt: ez fogékonnyá tette őket a bő száz évvel későbbi, sok tekintetben hasonló magyarországi változások irodalmi befogadására. A magyar október kisugárzása Olaszországban politikai-történelmi szempontból is rendkívüli volt. Nyugat-Európa legnagyobb kommunista pártja az ’56-os magyarországi események hatására szenvedte el fennállása óta a legsúlyosabb érveszteséget: „a legmegbízhatóbb számítások szerint körülbelül kétszázezer” párttag lépett ki, az Olasz kommunista Párt és az Olasz Szocialista Párt közti kapcsolatok pedig „helyrehozhatatlanul megromlottak”, minek következtében az olasz baloldali blokk egysége megszűnt.2 Ekkora hatást a budapesti napok az olasz irodalomra nem gyakoroltak. Az általuk ihletett legfontosabb művek is inkább kapcsolattörténeti, mint irodalmi szempontból jelentékeny alkotások, értékük mégis nagyobb és tartósabb, mint a puszta kordokumentumoké. A „kis októberi forradalom” világraszóló nagyságát olasz irodalmi recepciójának ismerete nélkül nem mérhetjük fel a maga teljességében. Ideje hát, hogy olasz nyelvű feldolgozások, tanulmányok után3 a magyar olvasó is megismerje legalább a legérdekesebb műveket.
INDROMONTANELLI (1909–2001) 1956-os budapesti tudósításai nem „csupán” azért illenek az első helyre, mert szerzőjük, a legnagyobb olasz napilap, a Corriere della Sera „frontembere – a „legenda” szerint, mint ő maga nyilatkozta harminc évvel későbbi visszaemlékezésében – a külföldi tudósítók közül elsőként érkezett a történelmi tettek helyszínére „újságírói szimatának, intuíciójának köszönhetően”.4 Helyszíni beszámolóinak jelentőségét növeli, hogy a huszadik századi olasz újságírás talán legnagyobb életművének alighanem legjobb darabjai. Igazán maradandó értéküket az adja meg, hogy bennük az idegenből érkezett szemlélő páratlan átérzéssel tudta visszaadni a drámai és tragikus események hangulatát és ritka átlátó képességgel megérteni és megértetni világtörténelmi horderejüket.5 A kivételes „oeuvre” kivételes remekléseivé az teszi ezeket az újságcikkeket, hogy a mindig szkeptikus, fanyar, deheroizálásra hajlamos „krónikás” tollából még hitelesebb és erőteljesebb a pátosz, melyre a Budapesten látottak, az ott megélt tapasztalatok valósággal rákényszerítették őt: „Már eléggé edzett harctéri tudósító vagyok, és – higgyék el nekem – láttam én már mindent. Nem hiszem, hogy beszámolóimban valaha is túloztam volna. Sőt, általában azzal vádolnak, hogy a látott dolgokat kicsinyítettem vagy az epikának veleszületett visszautasítása miatt néha még le is fokoztam. Ugyanis nem volt soha olyan érzésem, hogy hőskölteménybe illő dolgokkal találkozom, kivéve néhány ritka, egyéni epizódot, és mindig úgy gondoltam, hogy ilyen dolgok kollektív jelenségként nem léteznek. Tévedtem. Léteznek. Léteznek, legalábbis Magyarországon... Eszmék, meggyőződések, de leginkább a hitetlenkedésnek garmadával érkeztem Budapestre. Meg voltam győződve például, hogy a ’fegyverben a nép’ retorikus maszlag, hogy a ’munkásosztály’ csak frizsiderre és televízióra vágyik, és hogy a felkelések az elnyomó meggyengüléséből és bizonytalanságából elhatározottságából. E bizonyosságaimból mára egyetlen részecske sem állja meg helyét. Magyarország népe harcolt, és harcol ma is, munkásai és diákjai – akik valamennyien munkások gyermekei – képezik a derékhadat. Ők nem a frizsiderért és a televízióért harcolnak, amelyekért legföljebb sztrájkolni lehet a csendőrök egyetértésével. Egy olyan ellenség ellen küzdenek szakadatlanul, amelynek nem becsülik le a túlerejét és a brutalitását. Nem csak pillanatnyi megrészegülésről volt itt szó. Azt lehetett hinni a legelején, akkor, amikor sem vezetők, sem program nem voltak. De, aki látta ezt a várost akkor, amikor álmában ötezer tank lepte meg, és látta velük szembeszegülni, ahogy minden ház erőddé változik, lőréssé minden ablak, amint négy nap, négy éjjel ádáz küzdelem után elborítják utcáit a holttestek, s miután muníció nélkül marad, összekötik a kezét, és hagynia kell, hogy letartóztassák, kivégezzék, deportálják, de inkább éhen hal és megfagy, mintsem kollaboráljon; nos, aki látta mindezt, az nem hihet abban a feltételezésben, hogy humbug volt az egész. És bármilyen nehéz is magába szállnia, arra kényszerül, hogy rájöjjön: itt valami nagyon nagy dolog történt.”6 Hogy mi az a „nagy dolog”, ami Budapesten és Magyarországon azokon az 1956-os októberi-novemberi napokon megtörtént, azt Montanelli a firenzei tollforgatókra mindig jellemző világos és erőteljes stílusban így summázza: „Budapesten a kommunizmus meghalt: mély meggyőződéssel mondom ezt. És nincs olyan dialektikus fortély, ami életre keltené. Nem marad belőle, csupán egy ágyúkkal rendelkező hadsereg, amely a munkásokra, a diákokra és a katonákra lő.”7 Ezt a nagy tanulságot szűrte le Montanelli a magyarországi kiküldetése során szerzett katartikus tapasztalatokból s erről próbálta meggyőzni honfitársait, kivált baloldaliakat, legfőképpen pedig a kommunistákat. Csakhogy az Olasz Kommunista Párt sztálinista vezetői – miként francia forradalomból a Bourbonok semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek: a magyar forradalmat ellenforradalomnak bélyegezték, vérbefojtását elfogadták, helyeselték, sőt ünnepelték. Montanelli bő teret és kemény szavakat szentel annak, hogy leleplezze e politikai és morális kollaborációt, a Vörös Hadsereg „ötödik hadoszlopát, szálláscsinálóit”, azt a pártot, amely az egyetlen maradt, hogy versenyezzék a Francia Kommunista Párttal a szolgalelkűség és a hitványság primátusáért: „...ha Togliatti fontosságot vagy legalább némi jelentőséget tulajdonítana az emberi életnek, nem lenne az, aki: egy olyan párt vezetője, amely a proletariátus nevében mindig nagyvonalúan kezelte az emberi életet (a másokét), és az emberi élettel kapcsolatosan, legyen az egyéni vagy kollektív, egyetlen kérdést ismert: azt, hogy technikai szempontból mi kívánatosabb, ha tiszteletben tartják, vagy ha elfojtják azt. Számára csakis ebben létezhet tévedés: a célpont, az időpont és a művelet módszerének kiválasztásában; abban, hogy mikor célszerű lesújtani.”8 A történetíró Montanelli9 (s mi tagadás, a vele foglalkozó irodalomtörténész is) különösen fájlalta, hogy az „ellenforradalom” szovjet tankok általi eltiprását a Togliatti-féle hétpróbás moszkoviták mellett olyan „elkötelezett” értelmiségiek is megtapsolták, mint a kiváló klasszika-filológus, a talán legjobb olasz nyelven írott latin irodalomtörténeti szintézis szerzője, Concetto Marchesi, aki a közéletben „ultra” volt és „Kádárra hasonlított”, amikor az Olasz Kommunista Párt VIII. kongresszusának emelvényéről kijelentette: „A holtak nem számítanak.”10 Voltak, akiknek számítottak. Sokan: a kétszázezer pártelhagyó, köztük szellemi kiválóságok is, például a nagy regényíró, Italo Calvino. Az olasz nép többsége a magyarokkal volt, nem a Vörös Hadsereggel, nem Quislingjével és nem „ötödik hadoszlopával”. S a magyarok? Milyen érzelmekkel viseltettek az olaszok iránt azokban a förgeteges napokban? Erről is Montanellinek köszönhetjük az egyik legérzékletesebb leírást: „Ahogy átléptem a magyar határt, úgy éreztem, mintha én szabadítottam volna föl az országot, akkora lelkesedéssel fogadták mindenütt olasz útlevelemet és olasz gépkocsimat. Életemben nem adtam még ennyi csókot, ennyi hiteles csókot. Kalapomba szúrt kis zászlócskákkal érkeztem meg Budapestre, és ezért úgy festhettem, mint egy indián harcos karikatúrája. Mintha nagyméltóságú egyházi személyiség lennék, egy fiatalember kezet csókolt nekem, aztán zokogásban tört ki. Kishíján én is zokogni kezdtem. Sofőröm, Mannavola egyszer csak három gyereket talált az ölében, és fogalma sem volt, hova tegye őket. És mindez miközben két lépéssel jobbra akasztott hullát hintáztat a szél, balra pedig térdeplő asszonyok gyújtanak gyertyát halottaik most emelt sírhalma fölött. És a hazafiak motorbiciklijeitől űzetve, a kövezeten tovazötyögő szovjet harckocsik elhagyták Budapestet, azt a várost, mely – bármit is hoz a jövendő – azzal, hogy önmagát fölszabadította, megszabadította Európát a Szovjetuniótól való félelemtől”.11 Montanelli budapesti krónikájának máig példamutató – sőt a jelek szerint egyre tanulságosabb – érdeme, hogy a magyar forradalmat nem úgy dicsőíti, hogy olyan tisztának hazudná-lakkozná, amilyen egyetlen népfelkelés sem lehetett soha, nem hallgatja el a zsarnokság által megalázott, elkeserített, megvadított nép dühének, bosszújának példáit sem: a lincseléseket, népítéleteket, a Köztársaság teret.12 S az sem kevésbé időszerű erénye, hogy felemeli szavát 1956 minden pártos-tendenciózus, politikai érdekek által vezérelt kisajátítási kísérlete ellen:
’56-ot szerinte nem „foglalhatja le” magának sem a reformszocialista „progresszió” a munkástanácsokra, sem a konzervatív jobboldal a nemzeti megmozdulásra hivatkozva. A magyar forradalomban Montanelli a zsarnokság ellen vívott leghősiesebb huszadik századi szabadságharcot látja, ezért és ekként minősíti végeredményben „az évszázad európai történelme legszebb és legnemesebb epizódjának”.13 Ami meghal Budapesten címmel írt cikket 1956. december 7-én délelőtt immár Rómában, de még mindig a magyarországi élmények hatása alatt.14 Ezek az élmények évekig nem hagyták nyugodni őt. Végül 1960-ban színműre ihlették sokműfajú írói talentumát. A Hajnalban meghalnak az álmok (I sogni muoiono allalba) drámának korántsem olyan jeles mű, mint amilyen kimagasló példái voltak a Corriere-tudósítások a zsurnalisztikának. Ugyanakkor erősen kötődik azokhoz. Az író budapesti emlékei nyomán „hoz össze” darabjában – mintegy a klasszicista „hármas egység” jegyében – egyetlen szállodai szobában, egyetlen éjszakán – 1956. november 3-áról 4-ére virradó éjjel, amikor a végzetes szovjet intervenció bekövetkezett – öt olasz újságírót. Az ő vitáik, gyötrődéseik példázzák, hogy a magyar őszön nem csupán „a kommunizmus halt meg”, egy világrendszer és mítosza, egy ideológia hitelessége omlott össze, de vele vesztek azok illúziói és reményei is, akik hittek a vörös messiásban, a földi megváltás utópiájában. A legtragikusabb szereplő az a fiatal kommunista, aki álmaival együtt maga is meghal egy magyar szabadságharcos lány oldalán.15 Színdarabjából az igencsak sokoldalú Montanelli 1961-ben filmet is rendezett (Lea Massari szereplésével, akivel hírbe is hozták): ez volt egyetlen filmrendezői próbálkozása, melynek kudarca után úgy találta, jobb, ha beéri az újságírói, színműírói és történetírói babérokkal.16 Mindenesetre egyetlen téma, egyetlen élmény sem játszott munkásságában ennyire tartós és ilyen sokféle szerepet.
’56 „csodája” költővé varázsolt olyan embert is, akiről ezt korábban senki sem gondolta volna: így ALBERTO MONDADORIT (1914-1976), az egyik legtekintélyesebb olasz könyvkiadó vállalat, az Ondadori alapítójának, Arnoldo Mondadorinak
a fiát és utódját, aki 1957 elején írt és 1959-ben jelentetett meg egy verseskötetet A harag és szeretet dala Magyarországért (Canto dira e d’amore per ’Ungheria) címmel. Alkalmi költő alkalmi költeménye ez, de az alkalom rendkívüli volt s az alkotás is felülmúlja a műkedvelői szintet. Egy modern hőseposz és lírai (olykor kottával kísért) versek vegyüléke ez a könyv, elején egy Jacopone da Todi végítéleti verséből (Dies irae, dies illa) és Rimbaud egy szabadságverséből származó mottóval, majd a szabadság „kereszt és kard nélküli keresztes lovagjainak” dicsőítésével, olaszoknak kimondhatatlan, de – kivételesen – hibátlan helyesírással leírt magyar városok, megyék, tájak szeretetteljes felsorolásával, s a magyar olvasót Pilinszkyre („A jelenidő vitrinében égek”) emlékeztető sorokkal („Akiket megöltek, / ott égnek mind az üveges vetrosa éjben”). 17 A magyar október „feladványának”, üzenetének fő címzettjei – mint láttuk Montanellinél – a
baloldali, marxista értelmiségiek voltak. Megkockáztatva irányukban némi kárörvendő iróniát, és azt, hogy kissé visszaélünk egy éppen általuk elcsépelt kifejezéssel, úgy fogalmazhatunk, „történelmi szükségszerűség” volt, hogy A budapesti lecke tanulságait (ezzel a címmel: La lezione di Budapest) éppen egy baloldali író, az Olasz Kommunista Párt egyik alapítója és a Novecento kimagasló prózaírója, IGNAZIO SILONE (1900-1978) vonta le elsők között mind időbelileg, mind őszinteség és következetesség dolgában. Tanulmánya először még 1956 decemberében látott napvilágot, csaknem egyidejűleg olasz és francia nyelven, a római Tempo Presente folyóiratban és a párizsi L’Express napilapban, majd végleges formájában Silone legnagyobb viharokat kiváltott könyvében, a Vészkijáratban (Uscita di sicurezza) 1965- ben, a firenzei Vallecchi kiadónál, miután – a sors furcsa iróniájából – Alberto Mondadori kiadója nem „csapott le” az általa egyébként nagyra becsült szerző kéziratára.18
A Vészkijárat szabálytalan „önéletrajz”19, nem egy életút, hanem egy eszmélkedés története, egy ideológiai „Bildung” vagy „Entwicklung” krónikája nem regényben, hanem emlékképekben és esszékben elbeszélve. Egy szellemi-erkölcsi szabadságharc példázatos bemutatása: egy délolasz (abruzzói) vallásos parasztfiúból európai íróvá lett baloldali „eretnek” vall benne a kommunista egyházzal való gyötrelmes viszonyáról, arról, hogy miként lett 1921-es évjáratú kommunista pártalapítóból 1930-ban pártelhagyó s attól fogva egyszerre antifasiszta és antikommunista, a Mussolini-diktatúra miatt olasz hazáját, a sztálini zsarnokság miatt pedig „a Pártot” elhagyó, svájci emigránsként és kiközösített „renegátként” kétszeresen senki földjére került, megrágalmazott, árulónak kikiáltott „ex”20, aki lelki békét és eszmei nyugvópontot végül egy „személyes”, keresztény emberszeretettel és erkölccsel humanizált, demokratikus szocializmusban talált. A kötetcím-adó „vészkijárat” a baloldali értelmiségi menekvési útját jelképezi a pártkatonai szolgálatból a „partizán”21 szabadságharcos ellenállása felé. Silone szerint az értelmiségi „úgy gyógyul ki a kommunizmusból, mint a neurózisból”.22 Ezt ő már
1930-ban, a tomboló sztálini terror vészkorszakában felismerte, de volt elvtársai, a nyugati kommunisták számára a tudatra ébredés, a „gyógyulás” csak a magyar ’56 hatására következett be. Persze akkor sem mindenki számára. „A Lengyelországban és Magyarországon fellázadt kommunista értelmiségiek ezúttal sem kapták meg nyugati szellemi példaképeiktől azt a nyilvános és határozott szolidaritást, melyet kértek tőlük” – írja Silone. S itt nem olyan kommunista pártvezetőkre utal, mint Togliatti, aki “hosszú éveken át a moszkovita terror legkészségesebb eszköze volt, Rákosi és Gerő cinkosa a legsúlyosabb moszkvai és spanyolországi bűnökben, bűntársa Kun Bélának, Remmelének és a Lengyel Kommunista Párt központi bizottságának a likvidálásában.”23 Silone Jean-Paul Sartre álszent kommunista „elkötelezettségét” támadja, s a hozzá hasonló „áruló írástudók” képmutatását: „Ti, kedves haladó szellemű barátaim, nyugaton hosszú éveken át prédikáltátok a Sztálinba és diktatúrájába vetett vakhitet; az orosz propaganda szolgálatába állítottátok írói, filozófusi, drámaírói tekintélyeteket (a célzás Sartre-ra e „hármasságból” nyilvánvaló – M. I.); magatokkal ragadtatok sok ezer fiatal értelmiségit; és most (a sztálini rémtettek részleges hruscsovi leleplezése után – M. I.) egyszerre elénk tárjátok meglepődéseteket és csalódásotokat anélkül, hogy megmagyaráznátok, miként volt lehetséges az
a túlzott hitbuzgalom. Íme, egyikőtök, Vercors legalább őszintén beismerte: Nem igaz, hogy nem tudtunk semmiről. Vagyis? Senki sem csapott be titeket, magatok csaptátok be saját magatokat.”24 Silone szerint 1956-ban a magyar írók adtak leckét nyugati baloldali pálya- és elvtársaiknak, tegnapi „szellemi példaképeiknek”:
„A kommunista írók becsületére el kell ismerni, nem hagyták, hogy meglepjék őket az események. Előre látták, sőt bejelentették, és el is fogadták azokat, mint tragikus szükségszerűséget. Amikor eljött a pillanat, nem haboztak választani a párt és a nép, az ideológia és az igazság között. Szinte hihetetlen. Micsoda példa és lecke ez mindannyiunknak!”25 Eleven példaként e „megtérésre” Silone Háy Gyula („Julius Hay”) példáját idézi, aki „közös zürichi száműzetésünk után ortodox sztálinistaként” élt emlékezetében, de aki „készséggel elismerte” hogy, úgymond, „nem én ébresztettem föl a fiatalokban a szabadság eszményét; az ifjúság volt az, mely lángra lobbantott engem... Valójában fiataljaink szabadságra szomjúhoztak és mi, írók, ezt végre megértettük”.26 A felkelt nép mellett kiálló „megtért” magyar írók, – Silone Háy Gyula mellett Veres Pétert nevezi meg (ha kissé bizonytalan helyesírással is) – azzal segítették a szabadság forradalmát, és azzal mutattak példát a nyugatiaknak, ami hivatásukból, a nyelv művészetéből eredt. Megkezdték a harcot „a legrosszabb zsarnokság, a szavak zsarnoksága” ellen. Háy Gyula beismerte, hogy évekig elhitte, egy szocialista rendszerben él, de most már nem hisz ebben, ahogyan a korábban istenített Pártban sem: „A vezetés elpusztította a pártot. A párt nem létezik többé. Világos és tömör, mint egy sírfelirat” – kommentálja Silone.27 Ez a „sírfelirat” a kommunista párt és rendszer haláláról igencsak emlékeztet arra, amit Montanellitől idéztünk („Budapesten a kommunizmus meghalt”). Általában véve meglepő, milyen sok hasonlóság és egyezés figyelhető meg a kommunizmus útjáról „letért” Silone és az ifjúkori fasizmusából kiábrándult liberális Montanelli a magyar októberről adott elemzései között. Montanelli is támadta a szovjet megszállók olasz apologétáit, az újságíró-fejedelem is feltette
a kérdést: „Kik az igazi kommunisták?
A budapesti szovjetek (munkástanácsok oroszul – M. I.) vagy az oroszok, akik lövik őket?”28 Silone válaszol a költői-szónoki kérdésre: szemben a moszkovita és szovjetbarát hivatalos állásponttal, mely szerint a Vörös Hadsereg egy imperialista restaurációt előkészítő ellenforradalom terrorja alól szabadította fel a magyar dolgozó népet, úgy látja, „az orosz imperialista csapatok a magyar szovjetek (munkástanácsok) ellen” vetették be tankjaikat.29 A hivatalos propagandanyelv (az orwelli „újbeszéd”) torzításaival, „a nagy leegyszerűsítők, vagyis a nagy zavarcsinálók” hazugságaival szembefordulva a magyar írók magával a zsarnoksággal szálltak szembe. „A most lezajlott magyar forradalom történelmi jelentősége abban áll, hogy visszautasították a totalitárius hazugságot: szocializmus? igen; egypártrendszer, kötelező egyöntetűség? nem.”30 Végeredményben Silone kimondta, hogy a magyar ’56 „kegyetlen ébredést”31 jelentett nemcsak a Kreml urai, de a nyugati baloldal számára is. A „budapesti lecke” tanulságait így összegzi, tanulmányát zárva: „Mindenekelőtt meg kell békülnünk az igazsággal, és közvetlen kapcsolatot kell vele kialakítanunk. Le kell mondanunk egyszer s mindenkorra a közvetítőkről. Vissza kell utasítanunk azokat, akik meg akarják parancsolni nekünk, hogy mikor nyissuk ki s mikor zárjuk be a szemünket, és hogy mit gondoljunk. A magyar lecke után ez talán a baloldalinak mondott értelmiségiek legfontosabb kötelessége. Meg kell hallanunk a nép igazságait, akkor is, ha elrejti azokat, és meg kell ismertetnünk vele a mieinket.”32 A „budapesti lecke” vagy „magyar lecke” üzenetének meghallásában és továbbadásában Ignazio Silone európai viszonylatban is kivételes gyorsaságról és tudatosságról tett tanúbizonyságot. Amit ő 1956 végén már megfogalmazott, azt
a nyugati baloldal évtizedekig, a berlini
fal leomlásáig nem tudta meghaladni.
A magyar október azonban később sem szűnt meg hatni az olasz irodalomra. Legfrissebb bizonyítéka ennek nemzeti irodalmunk talán legaktívabb itáliai apostola, Roberto Ruspanti tavaly megjelent történelmi regénye, A budapesti vonat (Quel treno per Budapest).33

Jegyzetek
1.    Madarász Imre: Magyar-olasz tavasz. Az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc visszhangja az olasz irodalomban in Nagyvilág 1988/5-6. sz. és Madarász Imre: „Az emberélet útjának felén”. Italianisztika jelen időben, Budapest, 1999, 45-51. o.
2.    Giuseppe Mammarella: L’Italia contemporanea (1943-1985), Bologna, 1985, 242-247. o. Indro Montanelli-Mario Cervi: L’Italia dei due Giovanni, Milano, 2001, 38-48.
3.    Roberto Ruspanti (szerk.): Ungheria 1956. La cultura si interroga, Messina, 1996. Amarylisz Walcz: La Rivoluzione ungherese del 1956 e l’Italia, Roma, 2001.
4.    Marcello Staglieno: Montanelli. Novant’anni controcorrente, Milano, 2002, 283. o.
5.    1956 Budapest: a Corriere della Sera kiküldött tudósítója jelenti (Válogatás Indro Montanelli 1956-ban írt cikkeiből), Budapest, 1989. Vö. Indro Montanelli: Professione: verita, Bari, 1987.
6.    1956 Budapest, 18., 30. o..
7.    1956 Budapest, 32. o.
8.    1956 Budapest, 56., 31. o.
9.    Madarász Imre: Történész vagy ha tetszik, krónikás. Indro Montanelli: Itália története in Hitel 1999/3. sz. és Madarász Imre: Az emberélet útjának felén, 73-76. o.
10.    1956 Budapest, 60-61. o. Vö. Montanelli-Cervi: L’Italia dei due Giovanni, 45-46. o.
11.    1956 Budapest, 10. o.
12.    1956 Budapest, 15. o.
13.    1956 Budapest, 32. o.
14.    1956 Budapest, 54. o.
15.    Indro Montanelli: I sogni muoiono all ’alba, Milano, 1960.
16.    Staglieno, 251. o.
17.    Alberto Mondadori: Canto d’’ira e d’amore per l’Ungheria, Verona, 1959, 11., 67-77., 83. o.
18.    Ignazio Silone: Uscita di sicurezza, Milano, 2001, XXIV-XXV. o.
19.    Silone, X., 238. o.
20.    Silone, 116-127. o.
21.    Silone, 124. o.
22.    Silone, 105. o.
23.    Silone, 157. o.
24.    Silone, 151. o.
25.    Silone, 148. o.
26.    Silone, 148-149. o.
27.    Silone, 156-157. o.
28.    1956 Budapest, 56. o.
29.    Silone, 152. o.
30.    Silone, 155-156. o.
31.    Silone, 157. o.
32.    Silone, 162. o.
33.    Roberto Ruspanti: Quel treno per Budapest, Catanzaro, 2002.

 

 

Forrás: Polísz, 2007. 100. szám
 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap