A bükkszéki szilvalekvár

Cserényi Zsuzsa, p, 05/27/2011 - 16:47

 

 

 

Sűrű, nehéz köd ül a gyógyvizéről elhíresült, dombok közé szorult bükki falucskára.  Bár a nyár utolsó napjait számláljuk, birkózik a hűvös reggellel a felkelni készülő nap. A párában nehezen bontja magáról a szürkeséget a dombra épült fehérre meszelt, piros cseréptetős katolikus templom, melyben hirtelen megszólal a harang. Először lustán, erőteljesen, majd gyengén elhalkulón. Még nem látni a köré épült temető fehérlő síremlékeit az öreg fák között, de az egyre erősödő nap fényében, majd elrendeződik a táj.
Tegnap még 30 fok volt, ma már arra ébredtünk, mintha megérkezett volna az ősz. Az éjjel dörgött és villámlott, szakadt az eső, „mintha dézsából öntenék”. Az éjszaka rémítő fényekkel megszaggatott sötétjében reménytelennek tűnt a mai reggel. Azután mégis győzedelmeskedett az örök éltető, ez a melengető, simogató, biztató fény ott odafenn. Lassan csillogni kezdenek a fák levelein megülő esőcseppek - mint ezernyi színes gyöngy a lustán nyújtózkodó faágak lombjai között.
Az udvarban kitartóan kergeti a kiválasztott tyúkot a nagy vörös kakas, majd kukorékol néhány messze hangzót, válaszra késztetve ezzel a környékbeli társait. Előkerül „Cic”, a fiatal bakmacska éjjeli körútjáról és várja a ház asszonyát, aki majd enni ad neki. Szeretném megsimogatni, de riadtan megfutamodik. Nem ismer.
Később megérkezik Margit néni a tejjel, Aranka, a lánya üveget mos. Ma szilvalekvárt főzünk. A gyermekkor előbújó izgalmával öntözöm az edényekből a tegnap ledarált szilvát az üstbe, és úgy kevergetem ott, míg forrni nem kezd, mint aki csodát fog látni.
Beszélgetünk Arankával, amíg felváltva mozgatjuk a derékszögű kavarót, mely lehetővé teszi, hogy elég messzire kerüljünk a pöfögő, fröcskölő finomságtól. Sikítok néhányat, amikor mégis eltalál egy – egy „lövedék”, majd gyorsan lenyalogatom a kezemről a váratlan adományt, és közlöm, hogy: ez egyre finomabb.
Benn a konyhában 80 éves örökmozgó édesanyja számolatlanul süti a palacsintákat, melyeket a munka végeztével frissen főtt szilvalekvárral fogunk „betakarítani”.
Délre jár a nap az égen, mire egyre sűrűsödik és fogy az üstben a lekvárszerű massza, egy késsel kapargatjuk az oldalát, hogy ne égjen rá. Ez már valódi kóstolgatás. Végül kijön Margit néni, és kimondja a régen várt szót: „Jó”. Én még kavargatok, miközben Aranka üvegekbe tölti, majd leköti a tetejét, végül kosárba rakjuk, és jól betakarjuk. Ez a dunszt, itt fog kihűlni.
A palacsinta nagyon finom a kimaradt lekvárral, mire végzünk az evéssel, alig marad pár darab.
Újra eszembe jut régi otthonom, a nagyanyám, az üst, a lekvár, a tyúkudvar, a kert végében kezdődő búzamező. A szomszéd pék kemencéjében sütött nagy kerek kenyér illata, a hatalmas szőlőfürtök, és a leszedett sárgabarack a fateknőben. A falut járó egyetlen cséplőgép a mezítlábas gyermekhaddal a nyomában.
A következő nap újabb meglepetés vár, igazi kézzel nyújtott rétes, almás-krumplis, és túrós, meg mákos. Margit néni keze alatt engedelmesen nyúlik asztalnyit a tészta, sőt még azon is túl. Vékony, mint a hártya, és tudom, hogy az ő generációjával majd elmúlik ez is. Marad a gyári réteslap, ami semmiben sem hasonlít már ehhez, amiben benne van a készítő öröme, a néző csodálata, talán attól olyan finom az íze.
Esténként beszélgetünk, egy régi világról, ahol a háború miatt az apa már nem is láthatta megszületett lányát. Margit néni magára maradva harcolt az élettel naponta lányáért és önmagáért. Soha többé nem ment férjhez, ez után az alig házasság után, melyben éppen csak beteljesedett egy szerelem, és máris vége volt. Elvágta egy értelmetlen puskalövés, mely megtörténhetett volna fordítva is, a másik lövészárokban, egy másik katonával. Tíz nap telik el úgy, hogy a televízió közelébe sem jutok, nincs számítógép, még rádió sem, sőt esténként úgy fekszem le, hogy már nem is kapcsolok villanyt. És mindezt észre sem veszem.

A testemet a gyógyvíz, a lelkemet az ottani világ keríti az újjászületés közelébe. Itt sohasem voltak gyárak, az emberek a földből és a vízből éltek. Ízes, magyaros tájszólással beszélnek, tiszta szívűek, és vendégszeretők. Vasárnaponként templomba járnak, imádkoznak azokért is, akik körülötte fekszenek örök nyugalomban. Meg talán értünk is, akiket néhány hétre, évről évre házaikba fogadnak, mint egy tévelygő, rohanásból betérő családtagot.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap