Bukfenc

Petrozsényi Nagy Pál, szo, 04/27/2013 - 00:08

 

- Egy, kettő, egy, kettő...! Mellet ki, térdeket föl!
A sasorrú, enyhén pocakos tanár gyönyörködve mustrálta egyik tanítványát. A lány tizenöt éves volt, bogárszemű, combjai izmosak, csípője enyhén ívelt. Beck ötven, ehhez képest elég jól bírta magát. Fiatalosan járt, mozgott, beszélt – hovatovább egyre görcsösebben, hátha becsaphatja a közelgő öregséget. Felesége elhunyt, talán egy új asszony... Á, hacsak nem fiatal, friss bőröcske, aki még őt is hangulatba hozhatná. Mint... mint ez a kölyöklány, noha évre még gyerek, plusz a tanítványa, akivel így legfeljebb csak szemezhet, azt is diszkréten, nehogy folt essék tanári becsületén. Ez így, ahogy van, marhaság, de hát mit tegyen, ilyen a világ: alkalmazkodásra kényszerít. Vajon mi járhat egy ilyen tini fejében? Érdekli-e a jegyeken, leckéken és fiúkon kívül is másvalami, mondjuk, az idősebb férfiak, mint például ő, végül is nem csak tanár, férfi is, a nemjóját!
Csengettek. A tanulók izzadtan tódultak az ajtóhoz. Tanáruk, mint mindig, ezúttal is keményen megdolgoztatta a fiúkat, lányokat egyaránt. Szó se róla, szeretik ők a testnevelő-órákat, azért nem ártana ritkábban fújni azt a sípocskát – háborogtak egyesek. Hanem „az öreg” csak vigyorgott, és még keményebb ritmust követelt. Hú, kerülne csak egyszer a kezükbe, majd megmutatnák ők neki, hogy kell futni, kötélre mászni vagy bakot ugrani.
– Gyöngyi! Gyere ide egy percre, kérlek!
A fruska kacéran, csípőjét riszálva libegett a tanárhoz.
– Csüccs le, látom, elfáradtál.
– Nem én! – vágta rá, azért leült, ha már ez az öreg parancsa, melléje a férfi; a lábuk összeért.
– Szeretsz tornászni?
– Szeretek.
– Nem volna kedved különórára járni hozzám időnként?
– Nem, nem, annyira azért nem szeretek tornászni – utasította el a lány fanyarul.
– Oké! Ahogy akarod. És most? Legalább most tornásznál egy kicsit csak úgy a kedvemért?
– Mert?
A férfit meglepte a kérdés, és hirtelen azt sem tudta, mivel indokolja meg a kérését.
– Mindegy, nem számít! Mit csináljak?
– Nézzünk egy, mit is, talán fejállást!
A leány kelletlenül ringott a szőnyeghez. Megpróbálta egyszer-kétszer. Sikertelenül.
– Homoríts! – simított végig a tanár a derekán, onnan fel a combjai közé. – Nem megy? Várj, megmutatom – lendült ezután ő fejállásba. – Valahogy így, nem boszorkányság.
– Richárd bácsinak, azonban a kezén a tanár bácsi sem tud járni, fogadom.
– És ha mégis? Adsz egy puszit érte, angyalkám?
– Miért ne! – villant rá a csitri szeme vidáman.
De hisz ez nagyszerű! Ez az a pillanat, amire annyian vágytak a társai.
– Két flik, három bukfenc és tíz perc futás után – tette hozzá gúnyosan.
Beck megérezte a kihívást és a szavakban bújó lekicsinylést.
– Rendben van! Ide süss!
– Á–á, sípszóra, tanár úr! Úgy, ahogy mi szoktuk, ugyebár. Kezdjük a bukfenccel. Rajta!
A tanár nekirugaszkodott, totyogott két métert, és bukfencezett a lánynak háromszor a szőnyegen.
– Tovább! – izzasztotta meg a lány kajánul. – Flik előre!
A tanár ismét nekilódult, de már a levegőben összecsuklott.
– Bukfencnek elcsúszik, fliknek viszont gyengus, pedig, ugye, nem boszorkányság.
A második flik ugyan jobban sikerült, ezzel szemben akkorát esett, hogy az egész csarnok Gyöngyivel és a bordásfalakkal együtt forogni kezdett a tanárral.
– Káprázatos! És most... futás! Felkészülni, vigyázz, rajt!
A férfi lihegve nyargalta körül a tornatermet. Tüdeje szúrt, sípcsontja még jobban, de ahogy megállt, a bakfis rögtön ráfüttyentett.
– Még három perc. Még kettő. Mellet ki, térdeket föl! És így tovább, amíg Beck csaknem összeroskadt.
– Stop, ennyi! Tessék a síp, tanár úr, és köszönöm a bemutatót!
– Nincs mit. Viszontlátásra! A puszit elengedem.
– Én meg a kézenjárást.
A férfi vérvörös arccal nézett a tovalibbenő fruska után. Ha az előbb csak homályosan, most már világosan érezte, hogy ezúttal tanárként és férfiként is csúful megbukott.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap