Céltávcső a hiuból

Bodor Miklós László, h, 12/18/2017 - 00:11

 

Célzó távcsövem története.

Gábor gyermekkorunkban a közelben lakott.

Egykorúak voltunk, egyszerre lettünk iskolások. Ekkor ismerkedtünk meg, az első osztályban padszomszédok lettünk. Korábban nem tudtunk egymásról. Őt Mariska, háztartási alkalmazottjuk vitte reggelente a távolabbi kertváros óvodájába. Én a közeli bérház első emeletén, egy elkobzott nagypolgári lakásból kialakított gyermek-megőrzőbe jártam. Utolsó évben, mindent tudó nagycsoportosként, már egyedül mentem-jöttem, mert úttesten nem kellett átmenni.
Az iskolába járás annyit változtatott a módos gyerek életén, hogy Mariska ezután nem a budai, zöldövezeti, kiválasztott csemeték óvodájába, hanem a pár utcányi távolságra lévő suliba kísérte őt.

Itt, a kapu előtti korlátnál várta őt Mariska, engem pedig apám nővére, aki pótanyai teendőit látta el körülöttem. Nagynéném a háború előtt Irgalmas rendi, fogadalmas apáca volt. Mielőtt a rend tagja lett, angol divatszabónak tanult. Fityulás, vélumos nővérként szegényebb sorsú lányokat karolt fel a rend. Iskolájukban néném tanította e lányokat varrni. A két nő össze barátkozott, elmondták egymásnak életüket. Mariska meghallva nénikém sorsát, rákérdezett, hogy nem volt-e tanítványai között egy Bíró Ilona nevű leány?

-    Bizony volt! Egri kislány volt, egészen a hat polgáriig jutott, és női szabóként végzett. – örült meg az ismeretségnek nevelő anyám.
-    Nyúlánk barna lányka volt. Nagyon szép lett, mikor a kislányból kivirágzott. Később mi lett vele? –kérdezett rá
-    A háborút Noszvajon a pincében vészelte át néhányadmagával apámék házában. Később Egerben dolgozott egy szabó műhelyében. Innen ment férjhez. Egy jóravaló erdész, vadász vette el. – felelt Mariska

Barátkozásuknak más eredménye is lett. A jólelkű cselédlány elmondta a háziaknak, hogy kivel szokta hazafelé terelni két rakoncátlan kisfiút. Mikor megtudták, hogy új ismerőse ért a varráshoz, az ügyvéd, annak felesége ellátták pótanyámat javítani való fehérneművel, ruha félével. A „múltja miatt” állástalan nagynénémnek az égből jött jövedelem igen jól jött. Később már megbeszélték, hogy felesleges kettejüknek várakozni az iskola előtt, egyiküknek elég volt elénk jönni, és hazáig pásztorolni bennünket.  
 

*

Egy alkalommal Mariska nálunk járt, és meglepődve tapasztalta, hogy az addig örökmozgónak ismert kiskölyök egy vaskos könyvvel ölében kuporog az ablak melletti sarokban egy sámlin, és elmerülten olvassa Gárdonyi Géza regényét, az Egri Csillagokat.
-    Te már tényleg folyékonyan olvasol – nyílott kerekre szép, bársonyosan barna szeme?
-    Bizony már szeptemberben is tudott olvasni, mikor iskolába mentem – felelte helyettem büszkén nénikém.
Olyan túlfűtött lelkesedéssel beszéltem az egri vár hőseiről, hogy az idősödő asszonyt meghatotta a szülővárosa iránti szeretetem.
-    Jártál már Egerben – kérdezte?
-    Még nem, de szeretnék – sóhajtottam vágyakozón! És saját szavaimmal áradóan beszélni kezdtem a remekmű alapján megismert vár, és környékéről, a számunkra diadalmas kimenetelű ostromról.
Ezen az estén Mariska tovább maradt a szokásosnál, ’s amikor néném – szokás szerint – ki kísérte a kapuig, ott sokáig beszéltek, hátra-hátra pillantva, hogy nem hallgatózom – e?  Nem hallgatóztam, mert bár régen kiolvastam a könyvet, most újra elővéve ismét átéltem a hősök tetteit. Aznap este ott tartottam, amikor Miklós deák, Éva asszonyt, Bornemissza Gergely kalandos úton szerzett feleségét a kazamatákon át lopta be a török vívta erősségbe.

*

A tanév lassan véget érőben volt. Eger iránti rajongásom, Gáborra is átragadt. A szünetekben a vár megvívásáról játszottunk. Egyenes vonalzóink szépen kiszálkásodtak, mert kineveztük kardnak, és megvívtuk a heves ütközeteket. Baj csak az volt, hogy török egyikünk se akart lenni, továbbá iskolai ví-csatározásaink átragadtak a többi gyerekre, és jelentős mennyiségű intőkkel teltek a hazafias érzelmű "végváriak" kiskönyvei...
Otthon érdekes levelek érkeztek, melyek tartalmáról hiába kérdeztem az „öregeket”.
-    Aki kíváncsi, hamar megöregszik – volt a válasz rendre.
Elérkezett az iskolai évzáró napja. Ropogósra keményített fehér inget húztak rám, aminek nyakát nehéz volt begombolni, és vállban is szorított kissé, nomeg a gombokat is kijjebb kellett varrni, mivel a mellemen igencsak feszült… Sötétkék rövidnadrág (az is szűk volt…), és fehér térdzokni került némi közelharc árán lábamra.
-    Ha nem veszed fel, nem megyünk Egerbe! – szólt a fenyegetés.
Ezután a kifényesített, többszörösen levert orrú cipő csúcsidővel került a lábaimra.  Az évzáró ünnepség az iskola poros udvarán, tűző napon zajlott. Kétórai ácsorgást követően fenn az osztályteremben ért véget. Megkaptuk életünk első iskolai bizonyítványát. Barátom szülei engem is meghívtak hazafelé menet egy szelet dobos tortára. Egy hét múlva pedig Mariska vezetésével nagynéném, barátom, és én felültünk a vonatra. Régimódi, szénnel fűtött mozdony húzta a szerelvényt. A lehúzott ablakon fekete koromszemcsék ragadtak hajunkba, rakódott ruhánkra. Füzesabonyban át kellett szállni, és a szárnyvonali kocsi rázva, döcögve vitt a regényben megismert állomásokon keresztül. Felnémetnél Török Jancsi, várból kinnrekedt portyázóit keresgéltem, ám csupán a forróságban békésen fekve kérődző teheneket, birkanyájakat láttam csalódottan.

*

Az egri vasútállomáson Ilonka néni várta nővérét, és minket férje társaságában.
János bácsi zöld egyenruháján arany tölgyfa lombok jelezték, hogy tanult erdész viseli az egyenruhát. Bennünket - a két kiskamaszt - már a zöld ruha is elvarázsolt. A későbbiekben ez rajongásig fokozódott. A várba engem mindennap fel kellett vinni. Ottlétem alatt minden áldott nap végig látogattam a várbéli, romjaiban álló székesegyház maradványait. Naponta bejártam a kazamatákat. Személyes ismerősök lettünk Tihamér bácsival, az idegenvezetővel. Az ágyúteremben a lőrés elé helyezett, a várkútból kiemelt Baba ágyú, a szakállas puskák, és az akkor még kazamatabeli tárlóban bemutatott várvédő hősök csont, és koponya ereklyéit ma is látom.
 János bácsi ezeken az utakon nem volt velünk. Neki az erdőn volt dolga minden nap. Az esti mesélés átcsúszott a természetben látott, tapasztalt dolgokra, amelyeket ugyanolyan örömmel fogadtunk.
Gábornak, és Mariskának nálunk korábban haza kellett mennie, mert cimborám, nagyszüleinél töltötte a nyár további napjait.
Számomra pedig, aki addig sápadt, vézna városi kiskölyök voltam, új világok nyíltak meg a természethez, erdőhöz magas szinten értő hivatásos erdész-vadász jóvoltából. Többször magával vitt  erdő-kerületének bejárására, a sózók, etetők ellenőrzésére. Órákat ültünk magasleseken a vadállomány számlálása, állapotuk felmérése céljából. Megismertem a vadnyomokat. A nyaralás végén a magyar történelem, és bennünket körülvevő természet titkai iránt egyaránt érdeklődő, napbarnított, kihízott gyerek szállt le a pályaudvaron a vonatról.

*

Az évek teltek, múltak. Diplomás mérnök, két gyermekes apa lettem.
Cimborám jogász lett, és saját ügyvédi irodáját vezeti. Más, jobb anyagi körülmények között él, mint én, barátságunk viszont a régi. Kezdetben csak ő vadászott, drága, területes társaságban. Később nekem is jutott egy bérkilövő csapatban hely.
A fényképező gépek mellé karcsú acél szekrény került a lakásomba. Benne először egy sörétes bock puska árválkodott, majd anyagi erőim végső megfeszítésével egy 30.06- os springfield került társnak. Hamar rá kellett jönnöm, hogy céltávcső nélkül, a nyílt irányzékkal való lövés csak az évenként egy-kétszeri hajtásokban ad némi előnyt a csillogó eszközökkel felszerelt fegyverek korszakában.

János bácsival a kapcsolat gyermekkorom óta változatlanul szoros. Első selejtbakomat nála lőttem. Azóta bérkilövőként néha juttatott nekem egy-egy süldőt, selejt borjút, gyérítéskor öreg tehenet. Atyai barátom megöregedett, nyugdíjba került, de erdőgazdaságuk mindig módot talált rá, hogy szerény nyugdíját kiegészítsék. Meglátogatása ma is ünnepnapja életemnek.

Nála jártam alkalmával megkérdezte:
-    Még mindig nincs célzó távcsöved?
-    Még nem tellett rá – feleltem
-    Vigyél fel Noszvajra, ipamék régi házába. – kért, talán életében először.
Az öreg ház pajtájának nyekergő, recsegő létráján felmászott a hiúba, és egy helyütt felbontotta a sárfedést egyik gerenda mellett. Kis fadoboz került elő. Kezembe nyomta, és miután lesegítettem, a padlás ajtót is visszazártuk, nekifogtunk a kis ládika felbontásának. Egy gondosan, puha flanelba tekert tárgy került elő. kis molinó zacskóban rizsszemek tartották távol a csomag tartalmától a nedvességet. Egy céltávcső volt az óvott érték.

Kérdő tekintetemet látva beszélni kezdett:
-    A háború vége táján egy német-magyar alakulat állomásozott a faluban. Egy sebesült mesterlövészt hátrahagytak. Apósomék a katonát felgyógyították, majd kijuttatták a hegyekbe. Az én ócska ruhámban eresztették útnak. Puskáját, egy ütött-kopott K98- as, Steyr AMBERG puskát a pince ászokfái alá dugták. Mikor hadifogságból haza tértem a távcsövet levettem, a puskát pedig kivittem az erdőre, majd „megtalálva” leadtam a rendőrségen.- emlékezett az öreg erdész
-    Most pedig neked adom – zárta le az emlékezést.

Az öreg Erdingeni, 6- szoros nagyítású távcső sok emlékezetes lövéshez juttatott. Az avatott puskaműves úgy szerelte fel, hogy bármikor levehető, így hajtásban, közeli futó disznóra is remekül használhatom a puskát. Öreg barátom már évek óta felülről segíti vadászataimat.Mióta használom, nagyon ritkán sebzek, vagy hibázom!

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap