Ceylon és Nápoly

Balogh Bertalan, sze, 04/27/2011 - 09:06

 

 

 

Ceylon, délidő. A faluba már majdnem beérünk. A sofőr váratlanul nagyot fékez. Zajos tömeg áll az út mindkét oldalán, de amúgy, üres volna az úttest. Gyorsan elmeséli a sofőr, hogy hallotta ma reggel: megint megmart a kígyó egy kislányt. Nem kobra volt, mert az intelligens. És ez már a harmadik eset a héten.

"Attól mi még mehetnénk", - mondom.

Nem válaszol egy darabig. Aztán, a tömegre mutat:

"Tudja, miért állnak ezek az út két oldalán botokkal? Autóra várnak. Valahogyan az úttestre kergették a kígyót, valahol ott van az most, középen. Nem engedik le az útról, mert megint megmarna valakit holnap, vagy holnapután. Várnak egy autóra, vagy egy buszra, amely majd véletlenül eltapossa. Balesetre várnak."

"Mi is kocsival vagyunk" - mondom.

A sofőr zavart, szelíd mosollyal fordul hátra, és a szemembe néz:

"Én is buddhista vagyok, uram. Mint amazok. Nem szabad ölni."

Restelkedve bólintok. Várunk és várunk. Aztán, megkérem, hogy forduljunk vissza, valahol biztosan van egy másik út.

*

Tizenegy éve folyik már a polgárháború, mondja a tévé-híradó.

Szegény Ceylon... az én Ceylonom!... Nincs rá magyarázat, de valósággal honvágyat érzek, ha erre a Paradicsomra gondolok, pedig csak turista voltam ott. Vagy hatszor.

A mosolyokra emlékszem leginkább, a tiszta arcokra, arra a nyílt szívű kedvességre és odaadó szelídségre, amit csak buddhista életszemléletben élő nép képes sugározni. Szinte elképzelhetetlen, hogy a szingaléz ember géppisztolyt vesz a kezébe, és harcol. Az ölés karma, az ölés nem emberhez méltó, az ölés a rosszak rossza, ha csupán egy légyről is van csak szó. És tizenegy éven át... Istenem, mi történik ott?!

Persze, a tamilok! Ez a Dél-Indiából szótlanul és folyamatosan átszivárgó, apró és szúrós szemű, furakodó és kalmárlelkű népség először csak munkát akart, az éhbéres munka is megfelelt, aztán egy kalyibát akart, aztán egy kis ezt, egy kis azt, miközben megszülte a családonkénti tíz-tizenkét purdét, és végül kitűzte zászlaját a szigetország északi részén.

Bocskorosék jutnak eszembe.

És továbbra sem tudom elképzelni a szingalézt, amint csőre tölt, és ölni megy. Nem tudom elképzelni Ceylont - hadiállapotban... Nem tudom elképzelni, hogy pokolgépek robbannak a fővárosban, és helikopterekből ömlik a géppuskagolyó.

Tizenegy éve még a paradicsom véletlenül fennmaradt szigete volt ez a hely virágokkal, fűszeres illatokkal, csodálatos gyümölcsökkel és ősi szobrokkal, dagobákkal, két-háromezer éves falfestményekkel, és emberekkel, akiknél, egyszerűen, nincs szelídebb.

Az estékre gondolok. A tenger halkan lüktet a parton, pálmák bókolnak szinte ugyanarra a ritmusra, csillagok világítják be a Földet... Lehunyod a szemed, és érzed a Teremtő személyes jelenlétét...

Istenem, csak tizenegy éve ennek.

Nápoly utcáján, délidőben, a járókelők között egy patkányt látok átszaladni. Előbb macskának nézem. Aztán, egy másikat látok... És rá se hederítenek, zajlik a könnyű dél-olasz élet. Valahol zene szól...

Nápolyt látni, és meghalni... Igen, mármint valamilyen fertőzésben. Patkánytól, vagy örömlánytól.

*

Véradásra megyünk, mert fogy a táborlakó disszidens kis pénze, munka nincs, dohányozni meg muszáj.

Hatan vagyunk, nem kaptunk pontos címet, csetlünk-botlunk a kórházban, egyikünk sem tud olaszul, hogy kérdezősködnénk, lesütött szemű apácák suhannak el mellettünk, ünnepélyes a csönd. A gyógyulás háza ez. Benyitunk ide is, oda is... kórtermek, lepedőraktár... Én véletlenül egy kivilágított helyiségbe nyitok. Operálóasztalt látok, valaki fekszik rajta, fehérköpenyesek veszik körül, és tudós mormogást hallok, meg műszerek halk csörgését. És közben, ugyanennek a teremnek a másik falánál két kőművest látok, akik szorgalmasan - vakolnak.

Közben!

Latin "higiéniának" is több ez a soknál. 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap