Christoph Hein (Németország): Az idegen barát/Sárkányvér

Szerkesztő-B, v, 05/11/2014 - 00:11

Kezdetben volt egy táj.2

A háttér ciprus-zöld, a kristályos-világító üresség vékony sávja. Aztán egy híd, mely mélységen, völgyön, alacsonyan fekvő patak felett ível át. Ha közelebb mész – inkább ne fuss, ne szárnyalj, mint a kamera útja – feltárul, törékeny, rom. Két gerenda az alap nélküli föld fölött. Én, vagy az a személy, aki talán én vagyok, várok. Én – fogalmazzunk így – körbenézek. Kísérőm – arca álmodozó –, egy férfi, biztosan ismerős, barát, felemeli a kezét. Lehetetlen, hogy visszaforduljunk. Át kell érnünk a völgy másik oldalára. A mélyben sziklameredélyek, rekettyebokrok és, csak sejthető, a víz. Rálépünk a hídra. Didergek. Az első három-négy lépésnél még elkísér minket a híd korlátja, erősen megfogom. Aztán vége van, darabjaira hullik, tompán a levegőbe mered, váratlan torzó. Kísérőm egyik lábával rálép a gerendára, és felém nyújtja a kezét. Lassan halad előre, átlósan állva a gerendán, egyik lába néhány centiméterrel előbb, a másikat maga után húzva. Lehúzom a cipőmet, megfogom a kezét, a bal láb megérinti a földet, a gerendát. Kísérőm keze izzadságtól nedves. El kell engednie, gondolom. Mindenki maga menjen. De ő elszakíthatatlanul belém kapaszkodott, nem engedte el a kezem. Átnézek az erdő sávjára, hosszan, nehogy visszanézzek. Pillantás a mélybe. Tudom, ha lenézek, elesem. Elöl állunk, és úgy tűnik, a gerenda végtelen. Lassan haladunk előre. Váratlanul egy mozdulat a háttérben, változás a ciprus-zöldben. A levegő csillogásában felismerhetetlen még, aztán nyilvánvaló a fénylő üresség előtt. Öt futó jön az erdőből, egyik a másik mögött. Rövid fehér nadrágot viselnek, és sporttrikójukon rúnaszerű jel.3 Kísérőm figyelmét fel akartam hívni erre. Beszélek, üvöltök, de nem hallok semmit. Nem hallom, hogy beszélek. A futók megközelítik a hidat. A mi hidunkat. Egyenletesen futnak, elegáns, szabályos mozdulatokkal. Fiatal, izmos férfiak nyílt, sugárzó tekintettel, zihálva, de nem fáradtan. Meglepve fedezem fel hasonlóságukat, testvérek lehetnének. Ötös ikrek, akik az omladozó híd felé rohannak. Meg kellene állniuk, kiáltom feléjük. Némaság. Szám hangtalan mozog. Megrémít, hogy felismerem a futók arcát. Nem kísérőm szétfolyó, homályos arca ez. Világosan felismerem minden arcvonásukat, kontúros, markáns férfiarcok. Elérték a hidat. Ugyanabban a tempóban futnak tovább. A második gerendán viharzanak felénk, lehagynak, a másik part felé futnak. Látom egyenletes mozdulataikat, ziháló, nyitott szájukat, de némák. Hang nélküli fellépés. Kísérőm erősen belém kapaszkodott. Körmei belefúródnak a karomba. Meredten állunk. A gerenda, amin a futók áthaladtak, még remeg, megnyugszik. Mehetünk tovább. De mégis jobb lenne visszafordulni. Számunkra azonban nincs visszatérés, át kell mennünk a túlsó oldalra. És ez kilátástalanabbá vált. Aztán eltűnnek a képek. Köd vagy szürkeség vagy semmi. És most jön a hang. A futók szabályos lépései, mint egyenletesen ütő óramű. A himbálózó gerenda, a legnagyobb kilengés halk fütyülése. Végül egy visszhangzó, magas hang. Kép nélküli. Aszinkron. Később, sokkal később egy rekonstrukció próbája. Egy folyamat megismétlése. Remélt közeledés. Hogy megfogjuk, hogy megértsük. Elérése bizonytalan marad. Álom. Vagy távoli emlékezés. Egy kép. Számomra elérhetetlen, végül érthetetlen. Mégis létező és megnyugtató a névnélküliben, megmagyarázhatatlanban. Ez vagyok én. Végül vége a vágynak. Elmúlt. A valóságon túli realitás, a mindennapi benyomások elsuhannak, tarkán, hangosan, felejthetetlenül. Gyógyítóan. És csak a rémület, a tehetetlenség marad bennem kifejezhetetlenül, feloldhatatlanul.

 

 

I.

A temetés reggelén4 még tanácstalan voltam, hogy elmenjek-e. Mivel nem tudtam, hogy fogok délig dönteni, kivettem az átmeneti kabátomat a szekrényből. Sötétkék, nyúlgalléros kabát volt, feketének is lehetett mondani. Biztosan nem volt megfelelő ruhadarab egy nyári napon, de nem is akartam egész idő alatt sötét kosztümben lenni, és a világos ruha, ha úgy döntenék, hogy megjelenek a temetőben, szintén nem tűnt megfelelőnek. A kabát kompromisszum volt, ha tényleg odamennék. A karomra helyeztem a kabátot, mielőtt becsuktam a szoba ajtaját.

A liftnél várnom kellett. A tiszt Rupprecht asszony lakásából lépett ki, és a liftakna két ajtaja között állt. Megállás nélkül nyomta a két gombot. Neki is kabát volt a karján, egyfajta katonai esőkabát. Talán nem a hadsereghez, hanem a rendőrséghez tartozott. Nem tudom megkülönböztetni az egyenruhákat. Az esőkabát alatt táska látszott, afféle diplomatabőrönd. A tiszt rám biccentett, majd újból némán a lift gombjai felé fordult. A csizma sarkával idegesen dobolt valami ütemet.

Valahol az akna mélyén zúgást hallottam, acélsodronyok vibrálását, ígéretet a kívánt változásra, reményt, mely türelmessé tesz. Aztán megjelent a fény a kis üvegablak mögött. A tiszt kinyitotta az ajtót és beszállt a liftbe, amiben már voltak. Karomon a jókora kabáttal utánamentem a liftbe. A mozdulatlan arcok visszautasítóak lettek. Néma utazás a mélybe. Kétszer állt meg a lift, de senki sem szállt ki és senki sem lépett be. Némán bámultam az arcokba, egészen közelről, és engem ugyanolyan némán és kritikusan mustráltak.

Mikor leértünk, a postaládákra néztem. Csak újságokat láttam, a posta később jön. A hirdetőtáblán gyászjelentés lógott. Egy formanyomtatvány, melyre kék tollal a név, a temető és egy időpont volt ráírva. Valaki a jelentést egy rajzszöggel erősítette a hirdetőtáblára. Feltehetőleg a házmester. Valószínűleg postán kapta meg a gyászjelentést. Valamikor mindenkiről kapni fog egy gyászjelentést, mindenkiről, aki itt hal meg. És ez, együtt egy megjavított csapteleppel és a becsapódott ajtóval, amit egy csavarhúzóval és a hát erős mozdulatával újra kinyitunk, az egyetlen személyes kapcsolat, amely a bérlőkkel összeköti.

Nem hiszem, hogy valakinek is jelent valamit ez a hirdetés. A házamban túl sok ember hal meg. Itt egyszerűen túl sok idős ember lakik. Minden hónapban ezek a fekete keretes gyászjelentések lógnak az előtérben, három-négy napon keresztül, amíg valaki le nem szakítja őket. Nem hiszem, hogy Henry mást is ismert itt rajtam kívül. Biztosan megmondta volna nekem.

Kabátomat az autó hátuljába tettem és a klinikára hajtottam. A főnök megkért, hogy délután menjek el vele a polgármesterhez. Meghallgatást kért, mert a klinika lakásszövetkezete két szobát törölt. A lakásokhoz való hozzáférésünket eddig még sohasem korlátozták. Szükségünk van a szobákra az új nővérek részére, akiket vidékről hozunk ide. Csak akkor kezdenek el nálunk dolgozni, ha tudunk nekik szobát szerezni. Hogy miért kell a főnökömmel mennem, nem tudtam. Talán azt hitte, még mindig én vagyok felelős a szociális ügyekért a szakszervezetben. Tavaly lemondtam ezt a megbízatást. Talán a főnököm is csak szórakozni akart. A főorvos arról volt ismert, hogy szívesen mutatkozott kísérettel. Azonnal fel kellene hívnom.

Negyed kilenckor feltűnt Karla, a nővér. Mint mindig, bejött a szobámba és mondta, hogy egy kicsit elkésett, tudhatnám, a gyerekek… Karla mindennap késik egy kicsit, és mindig a gyerekekre hivatkozik. Valószínűleg azzal a szándékkal említi a gyerekeket, hogy rossz legyen a lelkiismeretem. Az a típusú nő, aki mindenképpen ragaszkodik az anyaszerephez. A boci-szemű boldogságot nem engedjük meg magunknak, hiszen tudja az ember, miért él. A gyerekekért, akik a gyerekekért élnek, akik szintén a gyerekekért élnek. Nyilvánvaló, hogy az emberiség ördögi körbe került. Az ördög mint a szillogizmus mestere.5 Ez felébreszthetne bennünket. Először is, van egyfajta életfelfogásunk. Mindenekelőtt Karlának. Ő azt is pontosan tudja, hogy miért váltam el. Meg van győződve arról, hogy azért hagyott el a férjem, mert nem ajándékoztam meg dundi gyerekekkel, nincs nagy mellem és nem sminkelem magam.

Amikor Karla kinyitotta a ruhásszekrényt és meglátta a kabátom, megkérdezte, hogy temetésre megyek-e. Ideges voltam, hogy a kabátot nem hagytam-e a kocsiban. Kérdése eldöntötte, hogy délután a temetőbe fogok menni. Minden elgondolásom meghiúsult e miatt a trampli miatt. Éreztem, hogy majd szétvet a harag. Jöttek a szokásos megjegyzések, egy rokon, ó, egy barát, igen, ez rossz, még fiatal volt, mennyire megértem önt, egészen sápadtnak tűnik. Nem foglalkoztam az iratokkal. Karla átöltözött. Mivel az előtérben álltak a szekrények és a kartoték, a ruhafogasunkat a szobámba tettük. Így a nővérnek is itt kellett átöltöznie, mosakodnia, fésülködnie. Karla nagyon sokat foglalkozik a testével. Rendbe hozza magát, hogy órákig előttem tornázzon melltartóban, és a körmeivel vagy valamilyen testápolóval van elfoglalva. Egyszer azt mondta nekem, hogy „izzadt”, és én rosszul lettem ettől a kifejezéstől. Mialatt Karla átöltözött, felhívtam az öreget. Megmondtam neki, hogy délután temetésre kell mennem. Megkönnyebbültem, hogy nem nyilvánított részvétet. Még azt is mondtam az öregnek, hogy szakszervezeti posztomat a szemészeti osztályról jött új kolléganő tölti be. A kolléganő annyira új volt, hogy megválasztása ellen semmiféle meggyőző kifogást sem talált. Azt mondtam a főorvosnak, hogy az új megbízott szebb és fiatalabb nálam. A főorvos felháborodott és azt mondta, hogy soha nem tudott ellenállni a vonzerőmnek. Aztán letette a kagylót. Karla az előtérbe ment. Később hallottam, hogy kinyitja az ajtót és behívja a beteget.

Röviddel ebéd előtt Doyé úr jött oda hozzám. Doyé úr hetvenkét éves és hugenotta.6 Egy mozgáskorlátozott nőt vett el feleségül, ez azonban nem tartja vissza attól, hogy folyamatosan szexeljen vele, mint mondja. Doyé úr szívesen beszél a szexuális életéről. Valószínűleg ezért jön el hozzám minden héten. Nem beteg. Öt percig ül nálam, és arról beszél, hogy milyen fickó volt, és még most is milyen fiatalos. Aztán kidobom, és Karla mellé ül, vagy a váróterembe, hogy tovább meséljen. Múlt héten rúzst hozott nekem. Unszolt, hogy azonnal próbáljam ki. Amikor kibontottam, láttam, hogy kis, sötétvörös műanyag fallosz. Nagyon viccesnek találta. Azt mondta, mind a ketten tudjuk, miről van szó, nekünk nem kell mesélni. Visszataszító és egyben nagyon kedves fickó volt. Néha egész jól elviselem és meghallgatom. Néha undorodom tőle és gyorsan kidobom.

Ma csak arról a temetésről mesélt, amelyre megyek. Karlával beszélt és elmesélte neki ezt a hülye dolgot. Meg akarta tudni, hogy mennyire voltam jóban Henryvel, és volt-e köztünk valami. Végül ismét leült Karla mellé. Karla gyakran panaszkodik, hogy Doyé úr fogdossa, de nem vagyok biztos benne, hogy ez igazán zavarja. Azt hiszem, azok közé a nők közé tartozik, akikkel szemben egy férfi bármit megengedhet magának, csak azért, mert férfi. Mindenesetre az öreg Doyét nem fogom rendreutasítani, ahogy Karla várja tőlem. Karla felnőtt nő, és ki tud állni magáért. Miért kellene miatta egy szomorú öreget megbetegítenem, aki nálunk szeretné elütni az idejét, amíg elkezdődik a tévéprogram.

Az ebédnél láttam, hogy a főnök az új kolléganőt már az asztalához ültette. Messziről rám kacsintott és rámutatott. Leültem a helyemre és zöldséglevest kanalaztam. A kollégák tudtak a temetésről és feltettek néhány udvarias kérdést. Tulajdonképpen senkit sem érdekelt, és hamarosan a szokásos témákról kezdtünk beszélgetni. Egy kollégának a röntgenosztályról három hete lopták el a kocsiját. Csak két vagy három hónapja vette az autót, kétszeres áron. A rendőrség elmagyarázta neki, hogy lehetetlen megtalálni a kocsit, és biztosítót ajánlottak neki. A biztosító a vételárnak csupán egy részét akarja kifizetni. A kolléga három hete másról sem beszél, és a többi kolléga szintén belelovalja magát a témába. Azt hiszem, ha a kollégám elkaphatná az autótolvajt, agyonütné. A hippokratészi eskünek is van határa. Mint mindennek.

Ebéd után elmentem inni Annával egy kávét. Anna három évvel idősebb nálam. Fogorvosnő volt, és néhány éve fel kellett adnia a szakmáját. A csuklója gyulladásra hajlamos. Újból tanult, és most aneszteziológus. Négy gyereke és férje van, aki kéthetente megerőszakolja. Rendszeresen és jól együtt vannak az ágyban, mint mondja, de néha megerőszakolja a férje. Erre szüksége van a férjének, mondja Anna. A gyerekek miatt nem akar elválni, másrészt fél, hogy egyedül marad. Ezért eltűri. Ha iszik, zokog és szidja a férjét. De marad. Távolságot tartok tőle. Megerőltető egy olyan nő barátnőjének lenni, aki beletörődik abba, hogy megalázzák. A férje, aki szintén orvos, tizennégy évvel idősebb nála. A barátnőm arra vár, hogy a férje végre kifeküdjön. Reménykedik, hogy a férje szenilis lesz. Vannak ostobább elvárások is.

A kávézóban Anna kész hölgy. A doktornő megissza a kávéját. A szokásos flört a tulajdonossal. Ha a tulajdonos a barátnőm vállára tenné a kezét, biztosan hidegrázást kapna. Anna megmutatta nekem a fekete kosztümjét lila sállal. A férje vette neki tegnap. Elmesélte, hogy borzalmasan drága volt, de a férje minden további nélkül megvette. Az ajándék az után a bizonyos után… Szegény Anna. Talán kölcsön kellene kérnem a kosztümöt. Megfelelőbb lenne a temetőbe, mint a vastag kabát. Másrészt: mi közöm a megerőszakolásához? Tudja isten, talán megérdemelte, hogy egyedül viselje el.

Egy költői estről beszélt, mely egy templomban volt a múlt héten.7 Kényes kérdéseket tettek fel a költőnek, mint mesélte, és ő mindezt diplomatikusan és viccesen megkerülte. Megpróbáltam nem a tortás tányérját bámulni. Már a harmadik tortaszeletet ette. Ha megemlíteném, rögtön elsírná magát. Ismerem ezt a helyzetet és elkerülöm. Nem lehet rajta segíteni. Ha tortát akar zabálni, elviseli a teste.

Még egy konyakot rendeltünk, aztán elköszöntünk egymástól. A klinikáról elhoztam a kabátomat. Karla egy beteggel beszélt telefonon, és idegesen jelzett nekem, hogy várjak. Én meg visszajeleztem, hogy sietek és eltűntem.

Délidőben üresek az utcák. Gyorsan tudtam haladni. Útközben megálltam egy virágboltnál és kilenc szál fehér szegfűt vettem. Minél közelebb kerültem a temetőhöz, annál inkább szorongtam. Eszembe jutott, hogy egész nap nem gondoltam Henryre. Ennek ellenére most mégis csak egy dologra tudtam gondolni: hogy emlékeznem kellene rá. Még vissza tudtam fordulni és hazamenni, hogy a fényképezőgépemet magamhoz vegyem és valahol fényképezzek. Volt egy szabad délutánom, és Henry biztosan nem várja el, hogy utolsó útjára kísérjem. A temetések és az ismerősöknél tett beteglátogatások számára olyanok voltak, mint az ismeretlen házastársi veszekedések, melyeket meg kell hallgatnia. Kényelmetlenek és passzívvá tesznek. Eseménytelen az idő. Atavisztikus halottkultusz. Vagy gúnyos győzelem: ki kit visz a sírba. Végül, vannak temetkezési intézmények, melyek professzionálisan, optimálisan elintézik a temetést. Minek a személyes jelenlét? Összetartozás egy holttesttel? Honnan származik a kíváncsiság a temetés iránt, miért akarnak az elégetésnél jelen lenni? A jelen-kell-lenni tudata. Henry már nem az, akit szerettem. Reméltem, hogy Drezdában temetik el. Drezda messze van, könnyű lett volna a döntés, hogy ne menjek el. A motor rángatni kezdett. Üresbe tettem és kétszer a gázpedálra léptem. Nem szabad elfelejteni, hogy utána tankolnom kell.

Egy mellékutcában parkoltam le, holott a temető előtt volt egy parkoló. Néhány percig tétován, gondolatok nélkül ültem a kocsiban. Aztán fogtam a virágokat, és a kabátomat a vállamra vetettem.

Már a temető kapujánál láttam az embereket. A ravatalozó előtt álltak. Két csoportra oszlottak. Valószínűleg késett a temetkezési vállalat, és mindkét csoport hívásra és a temetés kezdetére várt. Rögtön rájöttem, hogy Henrynek egyik rokonát sem ismerem. Melyik csoporthoz tartozom? Ellenszenvem a temetések iránt nagyon kétes lenne, ha egy vadidegen holttest temetésén részt vennék. De nem tudtam, kit kellene megkérdeznem. Még azt sem tudtam, hogyan. Bocsánat, ön melyik holttest hozzátartozója?

Reméltem, hogy felismerem Henry kollégáit, egy ismert arcot, mely feljogosít a temetésen való részvételre. Nem láttam egyet sem. Mivel megálltam ott, mindenki rám bámult. Kellemetlen várakozás az ünnepélyességre, zavart, halk beszélgetések a halottról, a jövőről, a sorsról, a kiállhatatlan időről. A beszélgetés lehetőségei korlátozottak, a társalgás jóindulatúan abbamarad egy új személy megjelenésekor. Megváltó esemény, ilyenkor az ember némán szemlélődhet.

Kivettem a cigarettát a zsebemből, aztán mégis visszatettem. Porból lettünk, porrá leszünk, de a cigarettázás biztos, hogy nem kívánatos.

Még mindig bámultak rám. Nyilvánvalóan ugyanaz a kérdés izgatott bennünket: Kihez, melyik holttesthez tartozom. Köszönnöm kellene. Kinek? Bementem a virágüzletbe, mely a boltozat alatt volt. Ajtócsengő csilingelt. Nedves, csempézett, kör alakú üzlet, örökzöld növények és fehér szalagok. Gyöngyfüzérek választották el a boltot a hátsó terektől. A kirakaton át láttam a várakozó csoportokat a ravatalozó előtt. Jött az eladónő, egy szikár, feketébe öltözött nő mély ráncokkal a szája körül. Az üzletnek szüksége van erre, a halál közelségére.

Mit parancsol?

Szegfűcsokromra nézett.

Meg tudja mondani, melyik temetési szertartás zajlik most?

Kérdezze meg a sekrestyést!

Hangja fáradt volt. Csak azt tudta, amit már ezelőtt is sejtett, hogy semmit sem fogok vásárolni.

Hol találom a sekrestyést?

Valahol ott.

A temető irányába mutatott. Aztán visszament és engem figyelt a gyöngyfüggöny előtt állva, amíg ki nem mentem az üzletből.

Kint megtekintettem a feliratokat és átgondoltam, mit kellene tennem. Talán rossz temetőben vagyok, talán Henryt időközben egészen máshol temették el. A kirakatban láttam, hogy kinyílt a ravatalozó ajtaja. Megfordultam. Egy alacsony, görbe nyakú férfi jött ki. Mondott valamit, de nem értettem, mit. Egy csoport mozgásba lendült és néhány lépéssel a ravatalozó előtt megállt. Odamentem hozzájuk. Amikor meg akartam szólítani az alacsony férfit, megkérdezte, hogy Henry búcsúztatójára jöttem-e. Bólintottam. Azt mondta, hogy néhány percen belül elkezdi a gyászszertartást.

Egy körülbelül húsz ember alkotta csoportban álltam, akik most még inkább vizslattak, mint eddig. Kisimítottam a kabátomat és felváltva szemléltem a virágaimat és a cipősarkakat.

Mikor a ravatalozó mindkét ajtószárnya kinyílt, oldalra kellett lépnünk. Négy férfi hozott egy koporsót, mögöttük három fiatal, egyik sem volt húsz évesnél idősebb, hosszú, bozontos hajjal közeledtek. Figyeltem őket. A fiatalemberek egyike észrevette a tekintetemet. Felemelte a fejét, egy pillanatra a szemembe nézett és rám vigyorgott. Elfordultam. Az ajtószárnyak bezárultak, hogy ismét kinyíljanak. A halál nehéz ceremóniája. Az alacsony, görnyedt férfi egy kézmozdulattal betessékelt minket. A többiek mögött mentem. Az oltár előtt állt a koporsó. A görnyedt férfi elvette a koszorúkat és a virágokat és az emelvény köré tette őket. Intézkedett, mérlegelt, válogatott. A koszorúkat középre helyezte, két összenyomódott szalagot gondosan kisimított. Szegfűim eltűntek valahová.

Az első padban egy nő ült két gyerekkel. Harmincas éveinek közepén járt. Észrevettem, hogy figyel engem, és gyorsan a hátsó padok egyikéhez mentem. Egy hangszóró halkan megreccsent, aztán hallani lehetett a lemezjátszó-rovátka sercegését, szabályosan visszatérő emelkedést és zuhanást, a levegő surrogását. Aztán orgonaszó hallatszott. Nagyon hangos fúgazene. Az alacsony ember, talán a sekrestyés, a hangerőt állította be. Elöl ült egy széken, a lemezjátszó mellett. Egy kis ajtó kinyílt az oltár magasságában, és bejött a lelkész. Az emelvényre lépett, rátett egy könyvet, és úgy tűnt, imádkozik. Egy idő után felemelte a fejét, és a sekrestyésre nézett. Végül halkan megköszörülte a torkát. A sekrestyés felnézett, óvatosan lejjebb vette a hangot, a lemezjátszó gombját fogta. Halk reccsenés jelezte a zene végét. Aztán a lelkész Henryről beszélt. Egy pillanatra az az ostoba gondolat jutott eszembe, mintha Henry adatlapját olvasná, mert az lenne a szándéka, hogy bemutassa. Jól hangzó, válogatott, barátságos szavakkal szólt hozzánk, és a hangja is barátságos volt. Megszólította az özvegyet. A fiatal nő volt az, két gyerekkel az első sorban. Azt kérdeztem magamtól, hogy a nő észrevette-e, milyen lágy a lelkész hangja. A lelkésznek izgalmasan kellemes hangja volt. Biztonságot és magabiztosságot sugárzott. Biztos, hogy öntelt volt. Hogy a pap a saját feleségét is megcsalja-e? Lapozgattam az énekeskönyvet, mely a padomon feküdt. Előírt dalok, előírt gesztusok. Minden alkalomra a megfelelő viselkedés. Az évszázados tradíció előnye. Nem gond a jelmez. Ha egyszer el kell válnom, magamtól nem válok el. A halál mint hazatérés. Nem tudtam, hogy Henry hívő volt. Valószínűleg ő sem tudta. A túlélők helyesbítenek. Ha a holttestem egy indiai szekta kezébe kerülne, valószínűleg indiai módon porladna el. A sekrestyés a hanglemeztűt ismét a lemezre helyezte. Sajnálom, még szívesen hallgattam volna a lelkészt. Jól beszél, mondta nagymama, ha tetszett neki egy férfi. A lelkész úr jól beszél. Biztosan tetszett volna a nagymamámnak.

Henry felesége lehajtotta a fejét. Csak néha súgott oda valamit a gyerekeknek. Valószínűleg figyelmeztetéseket. Csak a gyerekek hátát láttam.

A zene véget ért, a sekrestyés kikapcsolta a lemezjátszót. Aztán a kis ajtóhoz suhant, ahonnan a lelkész jött ki. Kinyitotta az ajtót és intett. A négy zsíros cilinderes férfi, akik az első koporsót már kihozták a ravatalozóból, mellé álltak. A púpos férfi sietve elrakta a koszorúkat és virágokat. Mialatt a tiszteletes, könyvét bal hóna alatt tartva Henry özvegyéhez ment, kezet nyújtott neki és suttogott, a férfiak ügyes kézmozdulatokkal felemelték a koporsót és a vállukra tették. Megtettek néhány lépést, aztán a sekrestyés megállította őket. Nyilvánvalóan mint a szomorúság maître de plaisirje.8 A tiszteletes a feleséggel és a gyerekekkel a koporsó mellé állt. Most felemelkedett a többi vendég is, felemelték koszorúikat és virágaikat, és elhelyezkedtek a koporsó körül. Kíséret. Mivel az utolsó padban ültem, már mindenki kész volt, mire hozzájutottam a szegfűimhez. A fekete kendőn kókadtnak látszottak. A sekrestyés kinyitotta a szárnyas ajtót és jelzett a koporsóvivőknek.

Az út a sírig végtelennek rémlett. Újra meg újra ösvények tűntek fel a sírsorok között és új irányba terelték a koporsóvivőket. Melegem volt, de nem akartam levenni a kabátomat. Aztán láttam a kiásott sírt. A koporsót pallódeszkákra tették, melyeket a gödör fölé helyeztek. A férfiak kötelet bontottak, áthúzták a koporsón és a vállukra tették. Egyikük eltávolította a deszkákat. Lassan leengedték a koporsót a mélybe. Úgy helyezkedtem el, hogy láthattam a feleséget. Rendületlenül beszélt a gyerekekhez. A tiszteletes egy vastálhoz vezette, mely tele volt földdel. A tiszteletes belemarkolt a földbe és a koporsóra dobta. Aztán a feleség lépett a sírhoz, majd a gyerekek. A nyitott sír mellé álltak. Aki földet szórt bele, melléjük állt, kezet fogott velük, vagy átölelte őket.

Csodálkoztam, milyen halkan esik a föld a fakoporsóra. Könnyű permetnek hangzott, pedig azt hittem, zörej lesz. Göröngyök, melyek a koporsó fedelére estek. Valahol olvastam erről. Piszkos volt a kezem. Nem tudtam, hol mossam meg. Nem tartottam a helyzethez illőnek, hogy összecsapjam a kezeimet. Így csak enyhén egymáshoz dörgöltem az ujjaimat, ami nem sokat segített. Amikor kezet nyújtottam Henry feleségének, éreztem a földet. Egymásra néztünk. Tekintete rezzenetlen, tele gyásszal és gyűlölettel, mintha az arcomat kitörölhetetlenül be akarta volna vésni az agyába. Egy nem szép, megkeseredett asszony, aki folyamatosan azt kérdezte az élettől, hogy ilyen sok banalitásért és reménytelenségért megtalálja-e a bűnöst. Megüt téged, mondtam magamnak, a férje nyitott sírjánál fog pofon vágni. A gondolat mulattatott. Gyors mozdulattal kihúztam a kezem kezei közül és elmentem a gyerekek mellett. Aztán a tiszteletes nyújtotta nekem a kezét. Vártam, hogy mondjon valamit, egy jelentéktelen mondatot puha hangján. De csak kezet szorított velem és rutinosan részvétteljes volt. Sajnálom, tiszteletes úr. Néhány lépésre a sír mellett a gyászolók ismét összegyűltek. Ott várták a ceremónia végét, a feleséget, a gyerekeket. Gyorsan elmentem mellettük és reméltem, hogy nem fogok eltévedni. Azt hiszem, éreztem a feleség tekintetét a hátamon. Egy kanyar után végre levettem a kabátomat, a karomra tettem és megfordultam. Csak sírokat és mozdulatlan, poros fákat láttam.

Aztán az autóval céltalanul vezettem a városban. A lakásom közelében egy kávézóban konyakot ittam és megpróbáltam visszaemlékezni Henryre. Szakrális tett, úgy gondolom, adós vagyok neki ezzel. Két férfi jött az asztalomhoz és leültek. Beszélni akartak velem. Részegek voltak. Az egyiknek sötétvörös folt volt arca jobb oldalán. Maguknak és nekem pálinkát rendeltek. Elutasítottam. Henryre akartam gondolni, a halott Henryre, egy temetésre, a tiszteletes lágy, izgató hangjára. Aztán feladtam.

Bak Rita fordítása

 

Forrás: Christoph Hein: Der fremde Freund/Drachenblut, Frankfurt, Suhrkampf Verlag, 2002 (Suhrkampf Taschenbuch 3476).

 

Jegyzetek:

1 Az északi sagában és a Nibelung-énekben a Sigurd/Siegfried által leölt sárkány vére, melyben a hős megfürdik és sebezhetetlen lesz.

2 Az Ótestamentumra utal: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”. (Mózes első könyve, Genezis) És János evangéliumára: „Kezdetben volt az ige”.

3 A rúna szó jelentése: titok. Germán írásjel, mely mágikus funkcióval is rendelkezik. Sok kritikus e jel miatt fasisztoid vonásokra következtetett az öt futónál, akik az erdőből, tehát a kezdetből a jövőbe futnak.

4 Valószínűleg, mint maga a cím is (Az idegen barát), intertextuális utalás Albert Camus művére, a Közönyre.

5 Célzás Heinrich Heine Előszó Lutetiához című verséhez. Az ördög logikus.

6 Feltehetőleg utalás Franz von Sales Doyéra, egy híres szentekről szóló lexikon szerzőjére.

7 A valamikori NDK templomai nagy szabadságot adtak a művészeknek, azoknak is, akiknek problémái voltak a nyilvános fellépésekkel, szereplésekkel.
8 Mulatságrendező (francia)

Christoph Hein

1944-ben született Heinzendorfban, evangélikus lelkész fiaként. 1958-ban egy nyugat-berlini iskolában tanult. Két évvel később a család Kelet-Berlinbe települt át. 1961-ben a berlini fal megépítése miatt Hein nem tudott visszamenni Nyugat-Berlinbe. Alkalmi munkákból élt, valamint könyvkereskedő és rendezőasszisztens volt a Nemzeti Színpadon. 1967 és 1971 között filozófiai tanulmányokat folytatott Lipcsében és Berlinben, 1971-től 1973-ig a Nemzeti Színpad dramaturgja, majd házi szerzője. 1979-től szabadfoglalkozású író. 1982-ben belépett az NDK Írószövetségébe, 1989-ben részt vesz a békés forradalomban, többek között beszédet tart a nagy tüntetésen november 4-én a berlini Alexanderplatzon: az NDK összeomlásának fontos előhírnöke.

Az idegen barát 1982-ben látott napvilágot az NDK-ban, egy évre rá pedig Sárkányvér címmel az NSZK-ban is. „Amihez kedvem támad, azt megengedhetem magamnak. Amit elérhettem, azt mind elértem. Nem tudok olyat, ami hiányozna. Jól érzem magam.” – Ezekkel a mondatokkal fejeződik be a regény, a negyven év körüli elvált asszony, a sikeres berlini orvosnő-rezonőr önértékelése. De vajon igazán „jól van”-e a főhősnő, aki egyedül maradt, miután legjobb, de örökre „idegennek” érzett barátja tragikus körülmények között meghal? Lényegében erről, a főszereplő és nem kevés hozzá hasonló ember életérzéséről szól ez a regény, amely nemegyszer Camus Közönyének „idegen”-jét juttatja eszünkbe (az eredeti francia cím: L’étranger magyar megfelelője, „Az idegen”), egyben az eltéréseket is érzékeltetve. A mű olvasása során a háttérben maradó író állásfoglalására is fény derül – sajátosan egyéni módon, mindvégig nyugtalan várakozást-feszültséget keltve az olvasóban.
Hein számos díj birtokosa, 1998 és 2000 között ő volt az össznémet PEN Szövetség elnöke, és több akadémia tagja.

 

 

Forrás: Polísz, 2014. 154. szám

 

 

Magyar Irodalmi Lap

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap