Cseh Tamás Napok

Szerkesztő A, k, 08/07/2018 - 00:11

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ÖNMAGÁT CSISZOLÓ GYÉMÁNT

 

Cseh Tamás (1943-2009)

 

Mennyivel másabb a napkeleti és mennyivel földhözragadtabb a napnyugati művészlét-szemlélet manapság! Nem csak hazánkban, hanem bárhol a nyugati kultúrában – Magyarország a nyugatias kultúra része, egyre jobban identitását veszítő része! – amikor azt mondjuk, polihisztor, nevetnek, hogy nincs ma olyan, esetleg csak régen, mondjuk a reneszánsz időkig léteztek olyanok. Manapság a nyugatiak szerint, ha valamit csinálsz, azt az egyet csináld, de azt jól. A nyugatiak szerint nem több lesz az ember azáltal, ha fest, ír, színdarabban játszik és zenél. Pedig, Cseh Tamás példája mutatja, mind, egyszerre jól lehet csinálni!

A keletiek ezzel szemben, és a keleti kultúra részei – ázsiai származásuk okán – az Amerikai kontinensről mára már majdnem teljesen kiirtott indiánok, akiknek kultúráját Cseh Tamás évtizedekig kutatta, és vált eggyé eme kultúrával, a keletiek a sokrétűséget ennek kijáró tisztelettel becsülik.

Cseh Tamás egy önmagát csiszoló, önmagát folyamatosan tökéletesítő gyémánt volt, többek között azért is, mert ennyi mindent, ennyiféle művészetet művelt jól. Ez benne így eggyé vált, ő lett a magyar művészember. Túlzás nélkül lehet azt állítani, hogy a késői kádár-korszak és a rendszerváltás utáni időszak meghatározó művészalakja!

Cseh Tamás 1943. január 22-én, Budapesten született, viszont 13 éves koráig a Fejér megyei Tordason élt. Az érettségi után a Budapesti Tanítóképző Főiskolát, majd az egri Tanárképző Főiskolát és a Képzőművészeti Főiskolát végezte el. Ezért 1967 és 1974 között rajzot tanított egy budapesti általános iskolában.

Cseh Tamás már gyermekkorban is sokérdeklődésű volt. Olyan, akit nem lehetett beskatulyázni. Hiszen egyszerre volt a néhány – neki tetsző tantárgyból és neki szimpatikus tanár tantárgyából – jó tanuló, mint ahogyan a máskor nem éppen példakép, aki volt, mikor renitens volt, a kádári-éra klasszikus „jó tanuló, jó sportoló, aki közösségi tevékenységéért…”, máskor meg miatta kellett szegény szüleinek bemenniük az iskolába, ahol fiúk nem éppen dicséretet kapott. De ez így együtt bármelyik kicsit is agilis, magát megmutatni szándékozó diák iskolai éveinek krónikája lehetne. Az iskola ugyanis se akkor, se sajnos manapság nem az egyénre figyel, hanem a közösségre, a szürke, nagy tömegre. Ebből akart az ifjú Cseh Tamás már gyermekként kitűnni! Volt, amikor jó tanulással, volt, amikor nem éppen jó viselkedéssel…

A szocialista korszakban nem éppen általános tanulási folytatás, az egymás után három főiskola elvégzése sem túlságosan beilleszkedési, hanem éppen hogy az útkeresési, és az úton önmagát megtalálási szándék kifejezése volt. De végül is sikeres volt ez az életszakasz is, hiszen diplomát kapott, tanár lehetett, és a művészi kifejezést, ekkor úgy tűnhetett, hogy a képzőművészetben találta meg.

Na, de megint de! Még a főiskolai évei alatt, 1964-ben különleges ötlettel állt elő. És tudhatott valamit az akkori korszak metodikájáról, mert felszállhatott a fehér füst, és engedélyt kapott. Különleges nevelési ötlete egy indián – de ám „igazi” indián – tábor volt. Hogy hol? A Bakonyban! Akkor is sokan felkapták erre a fejük: indiántábor a bakonyi erdőrengetegben, Bakonybél mellett?

Ő a gyermekeknek ebben a táborban önállóságot, természetszeretetet és múlt tiszteletet tanított, nevelve őket, példamutatással, becsülettel. Az indiánságot – az indiánsággal a természet közeliséget, sőt, a természettel való eggyé válást – olyan fokra emelte, hogy még indián neve is lett, a „Füst a szemében”, amire mindig büszke volt.

Ő 1967-től nem csak tanított a budapesti Üllői úti általános iskolában, hanem nyaranta részt vett a gyermekek balatoni táboroztatásában is. Olyan nevelő volt, akin szó szerint csüngtek tanítványai, mármint a tanítványok többsége, hiszen az, hogy valaki mindenkinek megfeleljen, nem lehetséges. És Cseh Tamás nem is óhajtott mindenkinek megfelelni! Mégis, mert csak így lehet boldogulni, látszólagosan fejet kellett hajtania a hatalomnak, vagyis inkább a hatalom helybéli kiszolgálóinak.

Ekkor, még a tanítás-nevelés napi feladatai mellett 1970-től alkotott együtt Bereményi Gézával, aki a legtöbb Cseh Tamás dal szövegírója volt. És, mivel neki a művészi kiteljesedéshez, önmaga és gondolatai-érzései megjelenítéséhez, a világ elé táráshoz nem volt elég, színpadon is játszani kezdett.

1972 és 1977 között a Huszonötödik Színház tagja volt (itt önálló esteket adott: Dal nélkül, Levél nővéremnek), majd 1977 és 1978 között az Új Tükör Pinceklubban és az Egyetemi Színpadon tartott szintén önálló dalesteket.

De az önálló dalos estek mellett színházi szerepekben is lehetett őt látni, mint például a Fényes Szelek című műben, vagy a Vörös zsoltár című darabban, mind a kettőt a Huszonötödik Színházban, Jancsó Miklós rendezésében. A film is ezen időben csábította magához, magába. Jancsóval és Bacsó Péterrel dolgozott-alkotott együtt különösen sokat.

Ha már film, filmzene, ki ne hagyjuk! Hiszen Cseh Tamás, mint zeneszerző és énekes él a többség köztudatában. Ekkortájt filmzenéi: Nyár a hegyen (r.: Bacsó Péter, 1967.) és a Még kér a nép (r.: Jancsó Miklós, 1972.)

Cseh Tamásnak azonban a képzőművészet, a rajztanítás és a gyermeknevelés művészete mellett, a színházi- és filmszereplések mellett és persze a dalok és éneklés mellett még több művészi kinyilatkoztatás kellett. Ne csodálkozzunk! Olyan volt Ő, akár a gyémánt: egy értékes, de homályos kő amikor még nem volt megcsiszolva, de Ő önmagát csiszolta, újabb és újabb rétegét és oldalát tárta a világnak.

Megjelent első lemeze – Másik Jánossal közösen - Levél nővéremnek címmel. 1977-ben a Hungaroton adta ki. Lírai önvallomás ez, két férfi vallomása, nővéréhez, aki, mint ahogyan a szövegíró Bereményi Géza mondja: „Lelkünk női fele. Tehát a két ember, aki egy ember, személyesen megszólítja a lelkének a jobbik felét. Ez őskép. Amiről nem tudunk, csak érezzük.”

Vallomás mellett visszatekintés ez, nem öreges, nem nosztalgiázó, hanem csupán korszaklezáró, érett. A harmincas férfi néz vissza benne ifjúsága éveire. Azokra a hatvanas évekre, a mára már évtizedként is legendává vált időszakára.

„A 60-as években

Nyár felé tetőzött

Az ifjúsági probléma.

Emlékszem nap mint nap

Hajóval átmentünk

Almádiból Siófokra.

 

Ó, a régi, ó, a Balaton,

Régi nyarakon,

Bár nem volt vitorlás hajónk.

Ó, a régi, ó, a teraszon,

Ültünk nyarakon,

Úgy néztünk végig a tavon.”

 

Vádolhatták akkor is. Hogy mivel? Túlzott egyszerűsítéssel, vagy éppen a semmit mondással. A semmi megéneklésével. Csakhogy ez a „semmi” éppen a valami, a nagyon is valami, maga a művészet. Amikor azt halljuk, azt látjuk, és ezáltal azt érezzük, ami mindig is bennünk volt, ami a mi részünk is, csak a művész most művészi eszközökkel elénk tárta. Így tudunk igazán együttéretni az alkotókkal. Hiszen, amit mondanak, amiről énekelnek az nem ők, hanem mi vagyunk, nem önmagukról, hanem ezáltal mirólunk is énekelnek. Még akkor is így érezhetjük ezt, ha a hatvanas években még meg sem születtük, de éppen ez a szép, ettől művészi egy dal jelentette élmény, hogy ma is meghallgatva átélhetjük – magunkénak érezhetjük – azokat a legendás hatvanas éveket!

Illetve lehetett rámondani, hogy rosszra nevel, ő a nevelő, hiszen ilyeneket énekelt:

„Harmincöt Symphonia,

nikotintól bűzös a szám,

samponom Palmolive,

érzik a hajam szagán,

 

egy órája ittam is,

és annak is van szaga,

a számon most épp kijön...

plusz még a Symphonia.”

 

Bűn ez? Ez őszinteség!

És ilyen őszintén énekel egy évvel később az Antoine és Désiré című korongon. Ahol a magyar múlt megjelenik, kissé huncutkodva.

„Te vagy a vitéz legény, pajtás, Tyukodi!

Bercsényi, Bezerédi, Bottyán, Thököly!

Ulászló, Hunyadi,

galambom Apafi,

Bem József, Damjanich,

Koppány és Dugonics,

bársony tafota,

tedd ide-oda!

Ez ám legény!”

 

Ez a lemez egészen különös, azért is, mert a címadó két személy nem egy szerelmespár, mint ahogyan elsőre, tudatlanul hihetnénk, hanem a két franciás név két gúnynév, két kortársuk gúnyneve, akiket sodort, mint szél a történelem szele…

„Antoine-t s Desirét

fújja a szél,

előredőlve közelednek.

 

Mindkettő énekel

s velük a dal…”

 

Igen, énekelnek, igen, nem hagyják maguk, igen, az énekben mutatják meg kik is ők!

Harcos kiáltások ezek, olyanok, mint Cseh Tamás élete. Akinek élete munkával, művészettel, küzdésekkel és szerelmekkel tovább folyt a hetvenes években, amikor ott hagyta a tanítás napi kötöttségét, és elébb különféle színházakhoz ment, majd egynek, a Katona József Színháznak az alapító tagja lett, hogy mindeközben megnősüljön, és alkosson-alkosson tovább!

Fáradhatatlan volt, tenni akart. Hitt önmagában és képességeiben. Ezért tűnt úgy a kívülről szemlélők számára, hogy leperegnek róla a kritikák és le a rosszak, akik körülötte is, mint minden alkotni kész ember körül megjelentek. Azok, akik csak rombolni tudnak, őt nem voltak képesek lerombolni.

Meglett a hallgatók és nézők szeretete, megbecsülése után a „hivatalos” a papírformába öntött elismerés is. 1988-ban Az év lemeze díjat vehette át, majd, már a rendszerváltás után, 1992-ben a Magyar Köztársaság Tisztikeresztjével tűntették ki, hogy zeneszerzői és zenészi pályafutásáért 1993-ban Liszt Ferenc díjat kaphasson. 2001-ben pedig Kossuth díjat!

Nem kell nagy politikusnak lennünk, se politikatudósnak, csak egy kissé a történelem iránt odafigyelőnek, hogy a fenti felsorolásból láthassuk, hogy Cseh Tamás művészetét nem a szocialista érzelműek értékelték. A rendszerváltás közben és a rendszerváltás után a jobboldali kormányok alatt- és -tól vehetett át kitüntetéseket. A mondjuk ki, megérdemelteket!

El ne felejtkezzünk indián-táborairól, amelyek szervezését tovább folytatta, ezért sem meglepő, hogy 1997-ben, majd 2006-ban két könyve jelent meg a témában, a Hadiösvény, majd a Csillagokkal táncoló Kojot. Hadiösvény című regényének az illusztrátora is ő volt.

Cseh Tamás első, nyomtatásban megjelent könyve a meg nem értett, és a félreértett és ezért félre is állított vagy legalábbis csak az ő esetében énekesként beskatulyázott művészember sorsát is megtestesíti. Magában abban, ahogyan született, és ezután amint hányódott a kézirat. „…egy 1968-ban Budapesten álmodozó író képzeletének műve. (…) A kézirat harminc évig lappangott, vándorolt fiókok mélyéről különféle polcokra, ahogyan Cseh Tamás lakhelye változott. A szerző olykor elővette a géppel írt, sárgulni kezdő lapokat, rajzokat készített hozzájuk, oldalakat írt át. Közben maga sem tudta, mi legyen a sorsa annak a kéziratnak, amelyben ott van az ő minden vonzódása a számunkra titokzatos észak-amerikai indián kultúrához.” Írta ezt a könyvbe, a könyvről Bereményi Géza.

De, valljuk be, hogy nem csak erről az egy könyvről és nem csak Cseh Tamásról lehetett volna ezt írni, hanem mindazokról az írókról, művészekről, akik megakarják mutatni maguk, de nem tudják. Helyette letesznek az asztalra valamit, önmagukból, de nem másoknak, nem a nagyvilágnak, hanem csupán önmaguknak. Azzal a reménnyel, hogy a nagyvilág egyszer majd kíváncsi lesz rájuk…

Cseh Tamás szerencsésnek mondhatta magát, nem csak az okból, hogy a Teremtő – bármilyen névvel is illessék, akár indián néven is, amely indián lelkületben Cseh Tamás hitt – kegyes volt hozzá, azzal, hogy sokrétű tehetséget meg mindehhez elszánt jellemet adott. Tudott küzdeni, akart fejlődni és bírt dolgozni. Megmutathatta önmagát a zenében, a zeneszerzésben, az előadó-művészetben és a színművészetben is, éppen úgy, mint az iskolában, ahol a gyermekekkel szintén alkotott, és akiknek fejlesztésére táborokat szervezett, mint ahogy megmutatkozott az irodalomban egyaránt.

2009 augusztusára a tüdőrák erősebbnek bizonyult, mint fizikai valója. Cseh Tamás nem berzenkedett, nem vádolt, hanem így búcsúzott a Teremtőtől: „Hálás vagyok neki. Hálás, mert hagyott énekelni. Ha úgy látta volna, rossz ember vagyok, a dalokat sem adta volna nekem. Ez megnyugtat. Ezért nem is félek.”

Cseh Tamás egy gyémánt volt, egy sokoldalú, sokrétegű, kemény, de folyamatosan csiszolódó és drágakővé önmagát kicsiszoló gyémánt. 

 

 

Cseh Tamás életével mutatott példát: sohasem feladni! Ez, a mai magyarok számára követendő példa:

ne a problémákat lássuk-nézzük, hanem a lehetőségeket! Ne adjuk fel, ahogyan Cseh Tamás sem adta fel. 

 

 

Petrusák János

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap