Csehov kérdései

Jókai Anna, v, 11/19/2017 - 00:04

 

A drámák együttesében van jelen az élmény kicsorbíthatatlan teljessége, és a maga korán túlmutató, a ma és holnap is érvényes szó. Bár változott a közeg, amelyben az emberi természet önnön türemléseivel birkózik, mégis, úgy tetszik, a csehovi figurák, panaszok, fájdalmak valahogy mindig újratermelődnek. Az olyan életmű azonban, amelynek központi, kínzó kérdéseit az utána következő ötven-száz év nyugodt lelkiismerettel kipipálhatja vagy titkait maradéktalanul megoldott keresztrejtvényként fitogtathatja, nem is érdemelne tartós ünneplést.

Csehov hősei kettős harcot vívnak: a környezetükkel és önmagukkal. Néhol a két küzdelem szétválaszthatatlan (Három nővér, Ványa bácsi), másutt a belső lényeg meghasonlása a látványosabb (Ivanov). Korunkban az effajta vívódásnak, ha bizonyos módosulással is, számtalanszor lehetünk tanúi. Ivanov mondja: „Húszévesen már mind hősök vagyunk, mindenre vállalkozunk, mindent tudunk, és harmincéves korunkra kimerülünk, semmire se lehet használni. Ezt magyarázd meg, miért merülünk ki egykettőre. De lehet, hogy nem az igazi ok… Nem az igazi, nem az igazi!” Ma is mondhatná akár. Szerebrjakov depresszív idegensége, még A manó-ból, így szól: „…az, amit sehogy sem tudok megemészteni, az a mostani hangulatom. Az az érzésem, mintha már meghaltam volna, vagy pedig a földről valamelyik idegen bolygóra csöppentem volna…” – A szöveg félelmetesen ismerős, és sajnos, a már sokkal egyértelműbb, ellenszenvesebb Szerebrjakov is az, akiről később Ványa bácsi ítélkezik: „Ez az ember kerek huszonöt esztendeje előad és ír a művészetről, pedig annyit ért hozzá, mint tyúk az ábécéhez… És mégis micsoda önhittség! Micsoda igények!” S ugyanez a Szerebrjakov inti patetikusan, fölényesen a többieket, a kevésbé ügyeseket, saját áldozatait: „Alkotni kell!”

És aki valóban alkot? Íme, Trigorin önvallomása: „Érzem, hogy emésztem a tulajdon életemet, hogy a legszebb virágok porát gyűjtöm ahhoz a mézhez, amelyet odadobok valakinek a vakvilágba, és közben letépem a virágokat is, és letaposom a tövüket.” – Bizonyos típusú író közérzete ez; unalomból lelőtt sirályok, „témaalanyok” kísérik az útját. De fölröppennek elpusztíthatatlan sirályok is (talán inkább főnixmadarak), akik megtanulják a művészet legmagasabb igazságát: „A mi pályánkon… nem a ragyogás a fő… hanem az, hogy tudjunk tűrni. Tudd viselni a keresztedet és higgy” – hirdeti Nyina. A féltehetségek, az új formára esküvő, de azt élő erővel megtölteni képtelen Trepljovok tragédiája is körülöttünk zajlik, csakhogy a mostani Trepljovok magabiztosabbak, nincsenek átértékelő-önfelismerő képességeik. Dehogyis halnak saját „határeset”-lényükbe bele!

És a hétköznapok veszedelme! Jelena Andrejevna keserűsége: „A világot nem a rablók, nem a tűzvészek pusztítják el, hanem a gyűlölet, az ellenségeskedés meg az a sok veszélyes civakodás.” – A tehetséges ember pedig nem maradhat makulátlan!

A vita – érv és ellenérv – ma is hasonlóan hangzik a legmélyebb életkérdésekről, mint Tuzenbach és Versinyin között. Tuzenbach kesernyés, nem cinikus, csak szkeptikus: „léggömbökön fogunk röpülni, megváltoznak a ruhák, lehet, hogy egy hatodik érzéket is felfedeznek és kifejlesztenek, de az élet, a nehéz, titokzatos és boldog élet csak ugyanaz marad. És az ember ezer év múlva ugyanúgy fog sóhajtozni: Jaj, nehéz élni, és ugyanakkor félni fog a haláltól.” Versenyin oldhatatlanul szomorú, de szomorúságát önzetlen optimizmusa megemeli: „Kétszáz, háromszáz, talán ezer év múlva, nem az időpont a fontos, új, boldog élet támad. Mi természetesen nem fogunk részt venni ebben az életben, de érte élünk, érte dolgozunk, igen, érte szenvedünk…”

Csehov hősei nem elégszenek meg a következményekkel, a jelenséggel, hanem az ősokot, az őslényeget kutatják. „Csak tudnánk, miért?” – kiált vagy sóhajt Olga. Mása is a miért-ek miatt oly szenvedélyesen kétségbeesett: „Élni, és nem tudni, miért röpülnek a darvak, miért születnek a gyerekek, mire vannak a csillagok az égen… vagy tudja az ember, miért él, vagy pedig minden hiábavaló ostobaság.” – Az emberiség legjobbjai – ki-ki saját feladatkörében – ezen gondolkodik ma is. Mert az ember „szenvedélyesen kutat, és természetesen megtalálja azt, amit keres. Ó, csak minél előbb!”.

Természetesen? Nem. Iszonyú csapdákon keresztül, ismételt tapasztalatok által.

Mi a parancs? Ami támadhatatlan? Asztrov doktor üzenete: „… A tétlen élet nem lehet tiszta.” – Aztán „megpihenünk”. Legyen igaza Szonjának is. De addig a Trofimov-lélek, a diák-lélek cselekszik: „Teljes erővel segíteni kell azokat, akik az igazságot keresik.” Reméljük, amit mi még nem – azt „majd mások… mások meglátják”. Cseresnyéskertek ropognak – de ne kívánjuk, hogy a „haszontalan” szépséget fölváltsa a szépség nélküli haszon, ne kívánjuk ma sem. Az egész világ a mi kertünk… Mikor? Mikor?

Csehov ítélt és remélt, egyszerre. S a sugallat erejével jelentkező remény előbb-utóbb valósággá testesül. Majd akkor, akkor, az a világ igazolja előőrseit: „…mégsem tűnnek el egészen, mégsem maradnak minden hatás nélkül”.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap