Csendes, sötét múlt

Kalász István, v, 06/03/2018 - 00:02

 

Féloldalasan lógott a nap, délkeletről a szél port hozott, amikor végre átléptük a határt. A két határőr lassan körbejárta az autót, az útlevél lapjait nézegették, pörgették hosszasan. Hova, kérdezte az idősebbik angolul. Yes, mondtam, girlfriend here menni nagyapjához, az öreg very beteg, itt van a girlfriend, és mutattam a mellettem ülő, sápadt szerelmemre. Értem, mondta az idősebbik határőr, kötelező oltást megkapni mindenki? Mert lenni beteg ember sok, húst sem enni, érteni? Inni csak jó vizet. Boltból venni, nem gyerektől az utcán.

 Mosolyogtam. Mint egy ijedt hülye. És néztem a katonára szelíden, bíztatóan. Nem eszünk húst, mondtam végül angolul, nem szeretjük, we didn’t like it, hazudtam. Az idősebbik határőr biccentett, most kontroll, we scan you, mondta, azzal bement a kőházba, mi meg vártunk a beton közepén. Az autóban. Mellettünk a fiatal katona.

 Szerelmem rámosolygott, és azt mondta anyanyelvén a katonának, hogy esni fog. Hogy ilyenkor mindig esőt hoz a szél. Dél felől, a tengerről. A katona nem mosolygott vissza, csak azt mondta, nem így van, az eső a hegyek felől jön ilyenkor, és ezt mindenki tudja, aki ebben az országban született. Szerelmem elhallgatott, ez egy ökör, sziszegte, én pedig nyugtatóan a térdére tettem a kezemet, vigyorogtam tovább, és néztem a katona géppisztolyát.

 A katona egy ideig hallgatott, majd azt mondta, az út G. felé egy erdőn vezet keresztül, ott ne álljunk meg senkinek. Veszélyes. Menni gyorsan. Adjon gázt, nézett rám fáradtan, ne törődjön semmivel, csak ki onnan. Át!

 Aztán visszakaptuk az útleveleinket, az idősebbik katona szalutált, mosolygott a barátnőmre, és elindultunk. A keskeny országúton felkínlódva az emelkedőre, át az erdőn, be a kopár, magas hegyek közé, kihalt hegyi falvakon át. Öreg, alacsony házak, kunyhók között hatalmas, új, lezárt, sárga, kék házak álltak, igen, mondta a szerelmem, ezekben a házakban nem lakik senki, csak küldik ide külföldről a pénzt, igen. Vagy…, mindegy is, mondta, majd elhallgatott, én meg gázt adtam, szerettem volna sötétedés előtt megérkezni.

 Szerelmem nagyapja a városban lakott. A városszéli, emeletes ház körül magas kőfal emelkedett, a fal tetején üvegcserepek fénylettek. Hogy szétvágják a betolakodó kezét. A hatalmas, zegzugos házban alig égett fény, az ablakokon vastag rács sötétlett. A hatalmas nappaliban bőrkanapé, süppedő bőrfotelek, az asztalon pisztácia, odébb képes újságok hevertek. És telefonok. Legalább hat-hét készülék. A szomszédos szobában ment a tévé, valahol a világban teniszeztek, a közvetítés angolul folyt. Barátnőm nagyanyja hellyel kínált minket, és arról beszélt, hogy két nappal ezelőtt azt hitték, meghal az öreg, még a pap is jött, mondta, de most jobban lett a nagyapa. Ez csoda, kész csoda. Barátnőm fordított, mosolygott rám. Én is mosolyogtam. Miracle, mondta a nagymama, az ilyen kemény ember nem halhat meg, igaz? Hiszen katona volt…

 A nagypapa vacsorára jött le az emeletről, kezet fogott, majd vacsoráztunk. Báránysültet lepénnyel. Erős bort ittunk hozzá, aztán édeskés süteményt hozott be egy szótlan öregasszony, és kávét is kaptam törökösen. A nagyapa megkérdezte, volt-e valami incidens az úton? Barátnőm mosolygott, szerencsére nem, mondta, senki sem bántott minket. A nagyapa azt mondta, ez az ország nem a régi, szétrohadt itt minden, lázadoznak, a rendőrségben sem lehet bízni. Külföldön meg fogalmuk sincsen, hogy mi folyik itt! Itt nem úgy van, ahogyan azt hiszik. De okoskodni, belepofázni, azt tudnak. A barátnőm rám nézett, és intett, ne szóljak. Hallgassak.

 Aztán a nagypapa megkérdezte, elveszem-e az unokáját feleségül? Igen, mondtam zavartan, pedig erről nem beszéltünk soha. Barátnőm mosolygott rám. Jól van, mondta a nagyapa, akkor gyertek, és levezetetett bennünket a pincébe.

 A pince dohos volt és hatalmas, a hosszú, sötét folyosóról vasajtók nyíltak. Az első kamrában elektronikai cikkek voltak; hatalmas tévék, komputerek, fényképezőgépek halomban, a nagyapa leemelt találomra egy videokamerát, a kezembe nyomta, és azt mondta, this is good camera, japán, ezzel felvehetem az esküvőnket. Ő nem jön el, legyintett, messze vagyunk, ő nem él már sokáig. A második ajtó mögött kartondobozokban ékszerek voltak, barátnőm kapott nyakláncokat, gyűrűket, nekem egy svájci karórát adott a nagyapa. Mi ez, kérdeztem, de a barátnőm intett, hallgassak. A harmadik szobában sáros bőröndök halma, odébb fegyverek voltak, pisztolyok, övtáskák, egyenruhák a sarokban. És puskák. Intettem, nem kérek, talán nevettem is zavartan, aztán felmentünk a pincéből, a nagyapa megölelte a barátnőmet, rám nézett, vigyázzon erre a lányra, mondta komoran, majd lassan felment az emeletre.

 A földszinti szobában, kihúzható kanapén feküdtünk. A sötétben. Barátnőm mondta, köszöni, hogy türelmes voltam, hogy kibírtam, nem szóltam, hálás ezért. Tulajdonképpen nem szabadna elmondania, mert ezzel csak magának árt, csak tetézi a bajt, szeret, de hazugságban sem tud élni, és higgyem el, a nagyapja csinált rossz dolgokat is, de nem rossz ember…

 Mit kell elmondanod, kérdeztem végül komoran.

Vannak még dolgok odalent, mondta a barátnőm, és ha nagyapja részeg, azokat is megmutatja. Az emlékeit.

 Mi van a többi szobában, kérdeztem.

 Szerelmem átölelt, megcsókolt, mondta, szeret, majd azt súgta: ujjak. Levágott emberi ujjak. Befőttes üvegekben. És fülek egy táskában. És szeret nagyon, jó, hogy vagyok.

 Feküdtünk a sötétben. A nagy, néma házban. Lassan átnyúltam az ágyon, ujjammal megkerestem nyakán az ütőeret, érezni akartam, hogyan ver a szíve szerelmemnek?

 Aztán feküdtem a sötét házban. A szobákból elrabolt tévék, letépett aranyláncok, meggörbült ujjak fölött. És hallgatózó fülekkel együtt figyeltem, hogyan jön a hajnal.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap