A cseresznyefa árnyékában

Fehér József, cs, 04/18/2013 - 00:07

 

Most, hogy hazakísérte a lányt és itt állnak egymással szemben, a délutáni hőségtől szellőzködő, nagy lombú cseresznyefa árnyékában, a kapu előtti járdán, végre döntenie kell, mit is tegyen. Hallgasson-e Mónika testének hívójeleire és elfogadja vágyakozó felkínálkozását, vagy két búcsúpuszi után lemondóan elmenjen? Vajon mi lenne a helyes és a jó?

A lány szempontjából nyilvánvalóan az, ha maradna. Hiszen mindent elkövet, hogy itt tartsa. Ahogy beszél… Ahogy kedvesen nevetgél… Ahogy egy-egy mozdulatára meg-megrezzen feszülő blúzának eleje… Ahogy kecsesen füle mögé simítja hullámos, szőke haját… Egész lényéből kihívóan árad a nőiesség.

Ennyire szépnek, ennyire vonzónak még sose látta őt. Pedig találkoztak már munkába menet és jövet többször is a buszon, vagy ebédkor bent, a gyári étkezdében, ahol kolleganőivel együtt szokta látni. Mindig szeretettel telik meg felcsillanó kék szeme, amikor észre a férfi tüzes nézését. S ahogy a mélybarna tekintet körbesimítja Mónika formás alakját, mintha zavarba ejtené, szemérmes pír önti el szelíd vonalú, halvány arcát. Ilyenkor kihívóan felemeli a fejét, amitől még szebb és még vonzóbb lesz. Hát még, amikor törékeny ujjaival egyet-egyet igazít vállaira omló, aranyló hajtincsein.

Amikor a férfi délután felszállt a belvárosba tartó autóbuszra, még fogalma sem volt arról, milyen meglepetést tartogat a Sors a számára. Ha Mónika oda nem int neki, a zsúfolt járműben végig állhatta volna az egész utat. S ahogy ott, egymás mellett ülve jóízűen beszélgettek, közelről érezte a lány testének minden rezdülését, bódító, finom illatát. Hirtelen jóleső szédülés fogta el, és megfeledkezett minden kötelességéről. …Hogy várandós feleségét meg kellene látogatni a kórházban. …Hogy kisfiáért el kellene menni az óvodába, ahogyan azt hónapok óta minden nap teszi.

Csak arra tudott gondolni, milyen jó lenne Mónikával tölteni a délutánt Beszívni illatát… Simogatni selymes, üde bőrét… Ölelni rugalmas, formás testét… Hiszen régóta nem érinthette asszonyát. Hűséges lévén, eddig még nem is közeledett senkihez.

Hogy hozzáért a kezéhez a lány, úgy érezte, nem bírja tovább.

- Ugye haza kísérhetlek? – nézett kérlelőn a szemébe.

- Ha jól viselkedsz – kacérkodott vele Mónika -, megengedem.

Miután leszálltak a buszról, arról kezdett neki beszélni a lány, hogy vidékre utaztak a szülei, és legalább egy hétig biztosan ott is maradnak. Mintha ezzel azt mondaná:”Van egy egész hetünk egymásra”. …Mi ez, ha nem fölhívás táncra?

A férfi lassan kezdte megérteni, hogyan lehetett üres hely éppen Mónika mellett a zsúfolt járművön. A lány biztosan foglalta neki. S az ösztönei egyre azt súgták: ha szereti a feleségét és a gyermekeit, ne menjen be Mónikával a házba. Ez a lány többet akar egy kalandnál, és kíméletlenül elválasztja majd őt a szeretteitől.

Finoman megsimította hát Mónika haját, és azt mondta: - Kérlek, bocsáss meg! El kell búcsúznunk. Szemét alak lennék, ha most bemennék veled. Én szeretem a családomat, és nem tudnám elhagyni őket. Te többet érdemelsz egy kalandnál. Légy boldog egy olyan emberrel, aki igazán szeret.

Ezután két búcsúpuszit adott a lány döbbent és csalódott arcára, majd lehajtott fejjel, kissé esetlenül hátrálva, távozott. De megkönnyebbült és boldog volt, mert nem csalta meg a feleségét és nem csapta be Mónikát. Először sietős léptekkel haladt, aztán futásnak eredt. Futott, futott, hogy elsőként érjen be a feleségéhez, a kórház szülészeti osztályára.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap