Csillagösvény

Felber Zsolt, sze, 08/19/2015 - 00:16

 

 

 

 

Szomorúan bújt el a teremtő a Kárpát szegte hegyek mögött. Atilla dicső fiai fogtak egymásra éles fegyvert. A csodakard testvérvért ontott ki, s a kicsorduló vérrel varázsereje is a porba hullott. A hunok csillaga leszálló félben volt.

A megfogyatkozott nép válaszút elé ért. Csaba királyfi Szittyaországba készült, az ősök által lakott vidékre, oda, ahol keleti arcát mutatja a nap, ahol a magyarok bölcsőjét ringatta a gondviselő Isten. Míg egy maroknyi hun vitéz az erdélyi bérceket választotta végső óvóhelyéül. Könnyekkel átitatott volt a búcsúzkodás. A hátramaradottak megígérték, hogy utolsó erejükkel is megvédik szent földjüket. Csaba fogadalmat tett, hogy az óhazából az évszázadok óta ott élő testvérekkel fog visszatérni, hogy visszaszerezzék a veszni látszó örökséget, és újra a világ urává tegyék Hungáriát. Csak kitartást kért a székelyektől, és veszedelem esetén fegyveres segítséget ajánlott fel nekik, csak üzenjék meg a tűz, a víz, a levegő vagy a föld erejével.

A nap még álmosan nyújtózott az égen, mikor nyeregbe kaptak. Alig egy járóföldnyire távozott el Csaba seregével, mikor rontó népek törtek rá az otthon maradottakra. Csaba csapatát dühöngő földmorajlás, sziklák baljós döngése figyelmeztette a veszélyre. Hátrafordították lovaikat és suhanó szelek szárnyán tértek vissza rendet teremteni. Gyilkos csapásaiktól az ellenség mind egy szálig elveszett.

Rövid pihenő után újra útnak indultak. Már egy hete járták a nagyvilágot, mikor egy lomha folyóhoz értek. Éppen át akartak kelni rajta, de hirtelen vad hullámok hömpölyögtek a partra, s úgy megáradt a folyó, hogy megállásra késztette a vitézeket. Az isteni figyelmeztetésre megfordultak és vadul vágtáztak vissza a Kárpátok ölébe. Ádáz ellenség tépázta a székelyt. El kellett a segítség ismét. Az elhullott támadóknak az erdélyi erdők fájából készülhetett a fejfa.

Harmadszor keltek útra a hunok. Már egy éve keresték az őshazát, mikor rettentő fergeteg tört rájuk a magasságos égből. A székelyek imája küzdötte fel magát a Teremtőhöz, hogy újra veszedelem fenyegeti a kis nemzetet, és mentelemre szorulnak. Csaba ezúttal is visszafordult és győzelemre vezette a testvérnépet.

Kis várakozás után mondtak újra búcsút. A puszták fiai ezúttal elérték az ősi földet, ahol nagy szeretettel várták őket a keleti rokonok. Csaba elmondta nekik ígéretét, hogy visszavezetné az ősi népet a Kárpát-hazába, ahol Attila öröksége vár rájuk, de a magyarok vezérei rázták a fejüket. Jelenlegi hazájukban boldogan élnek, mindenük megvan. Így hát a hunok letelepedtek a régi hazában, de minduntalan várták a hazatérést.

Eltel vagy három-négy emberöltő, a hunok és magyarok békében éltek egymással. Csaba királyfi és deli harcosai, sőt már fiaik, unokáik is rég elhamvadtak, mikor egyszer csak megvilágosodott az égbolt. Vakító fény ragyogta be a mennyeket. Csillagszerű tűz pislákolt odafönn, s aranyban ragyogó fátyolt terített maga köré. A székelyek imáját hozta. Az otthonában békében élő népet újra veszély fenyegette. Kegyetlen, vérszomjas fajta tört életére, s nem is kegyelmezett.

Néma volt a táj, pusztaság honolt mindenfelé. A homokdűnéket haragosan kerülgette a szél. Itt-ott megállt, de a borzalomtól rögtön tovább is siklott, ugyanis nemrég járt ott a halál, és kifent kaszájával aratott. Aratott mindent, ami elébe került: lovat, embert, istent is! Szanaszét vetett dögök, egymásba gabalyodott holtak, leszakadt karok, lábak és vér… vér mindenütt.

A magasban keselyű falka körözött, jöttek az iszonyatos szagra. A győztes sereg néhány hiénája járta sorba a halottakat, s begyűjtöttek mindent, ami fénylett: láncok, medálok, gyűrűk kerültek könnyedén birtokukba. Egy másik csapat a fegyvereket szedte össze egy rozzant taligára. Akadt mindenből bőven, a síkot szinte teljesen ellepte a sok hadi eszköz: kardok, pajzsok, buzogányok, fokosok hevertek a földön garmadával. Ezeknek a katonáknak volt a dolga az is, hogy a haldoklókat átkísérjék a túlvilágra, s egy-egy jól irányzott szúrás meg is adta a kegyelmet.

Nagy háború volt, fényes győzelemmel. A győztesek már visszavonultak táborukba és ünnepelték magukat. A siker meghozta nekik a lehetőséget, hogy a megtámadott székely népet végleg leigázzák. A győztes hadvezér egy medvebőrre kifeküdve asszonynépekkel incselkedett és ivott. Nem is ivott, inkább vedelt. A vörös lötty patakokban csordogált le szája két szélén, s csimbókokba kötötte pofaszőrzetét. A sereg többi tagja követte vezérét. Kupájukból ki nem fogyott a karcos bor. Türelmetlenek voltak, a levágott ökör csak lassacskán akart elkészülni, így hát nyakalták a tüzes lőrét. Mikor megsült a rágós ökörhús, addigra a többség a sárga földig aljasította le magát. Az éjszaka a mulatságé volt, már akit fenn talált a hold. Lazítottak, mert csak másnap reggelre tervezték az indulást, hogy bevegyék az ellenséges föld utolsó városát.

A győztesekre hitük szerint könnyű harc várt, mivel a nagy hadjárat során felmorzsolták már az ellenséges erőket, legyőzték már szinte valamennyi seregét, így számbeli fölényük akár tízszeres is lehet, s a számok általában nem hazudnak. Borítékolható volt a teljes győzelem.

Ez alatt a megtépázott védők már felkészültek a halálra. Elhatározták, hogy utolsó csepp vérükig harcolnak, mert rabszolgának, más kutyájának nem állnak, s inkább a pusztulást választják. A táltos megáldotta fegyvereiket, utoljára kivonult az áldozati dombtetőre és hosszú, szenvedélyes fohászt küldött fel a kéklő égbe. S mintha szárnya nőtt volna az imának, úgy hasította át az eget, s vitte egészen Szittyaország fölé.

A másik táborban baljós előjelekre ébredtek. Több lovat is csípés, marás ért, s lábuk úgy bedagadt, hogy moccanni is alig bírtak. Egy-egy sátor gazdáját lepte meg azzal, hogy az éjszaka közepén minden ok nélkül az alvókra omlott. Többen erős fej- és gyomorfájással keltek, s erőtlenségről panaszkodtak. Közben a szél nyargalászta be a tábort, s rémisztő suhogása félelmet keltett egyesekben. Voltak olyanok, akik a süvöltésből azt vették ki, hogy az enyészet órája közeleg, s a halál énekel nekik még utoljára a szél hangjával. Izzott a levegő, ahogy felnyergelték lovaikat és a sarkantyút azok oldalába mélyítették.

Elindult a halálosztag. Alig jutottak előbbre pár száz métert, halálszagú szélvihar kíséretében egy állig felfegyverzett hadsereget véltek felfedezni a megnyíló mennyekből. Mintha egy ezüst folyam vágtatott volna lefelé. Először az égi sereg setét sziluettje látszott, majd hamarosan kivehető volt szikár, nyúzott arcuk, csontkezük, lábuk és eleven parázsként szikrázó, dermesztő tekintetük. Csont testük a rajtuk lévő vérttel minden lépéskor összekoccanva, különleges és félelmetes zenét komponált. Darabos mozgásukkal egyre közelítettek a támadókhoz. Az apokaliptikus lovasok kopjájukat előreszegezve, parázsló szablyájukat feltartva indultak rohamra. Fegyvereik csak úgy csillogtak a verőfényben. Az ellenség közül némelyek egyből visszafordultak és fegyvert hátrahagyva futottak a messzeségbe. Aki harcba szállt, azt a csontsereg elsöpörte. Hullott az ellen, mint a záporeső. A megmaradtak, miután látták, hogy milyen sors vár rájuk, végleg megfutamodtak. Ilyen félelmetes és legyőzhetetlen sereg ellen még nem volt dolguk.

A város elcsigázott védői hiába várták a halált, az csak nem akart jönni, így kisebb előőrsöt küldtek ki, hogy felderítsék az ellenséges csapatok útját. Mire kiértek a harctérre, csak a támadók vérbefagyott hullái hevertek szerteszét. Életnek már nyoma sem volt.

Estére már csend honolt mindenütt, néma csend. A szél, ahogy jött, úgy távozott is. A székelyek, ahogy az égre vetették hálás tekintetüket, égi lovascsapatot láttak poroszkálni felfelé egy csillogó úton. Harcos lovaik patái, mintha csillagokat rúgtak volna az ösvényre, és ezüst patkószegeik parányi lángnyelvekként világították meg a távolodó horizontot. Leborultak a hunok, és hálát adtak a nagy Hadúrnak az égi kegyelemért. Az idősebbek tudni vélték, hogy a nagy Szittyaországba távozott Csaba vezér és hun katonáinak sírjai nyíltak meg, s jöttek vissza segítséget nyújtani a leszármazottaknak.

A székelyek azóta is békében élnének szeretett Hazájukban, de gyakran támadják őket vad népek. Így hát ma is gyakran tekintenek fel a csillagos égre, és várják Csaba királyfi dicsőséges eljöttét…

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap