Csillagok könnye

Fehér József, cs, 10/18/2012 - 00:02

 

 

 

 

Kisgyermekként nem ismertem a félelemet. Azt sem tudtam, létezik-e. A Mama szoknyája mellett mindig biztonságot találtam. Nagyapámat, a Tatát hatalmas embernek láttam, olyannak, aki elbír még az ördöggel is. Esténként a tanyán, mikor ágyba készülődtünk, jólesett hallani a zár és a retesz kattanását, s egy tompa  koppanást, az „ördögűző” villa falnak ütődő hangját. Békés nyugalom fogott el, s az ablakon át elnéztem én az ég tündér-kirakatát. A csillagok villanását, alakzatait. A kutyák egymásnak felelgető ugatása szenderített álomba.

Éjszaka jött a félelem ajtón, ablakon dörömbölve, veszett kutyaugatás kíséretében. A Tata engedte be őket. Hatan-nyolcan lehettek. Csillagos tányérsapkájuk árnyéka a petróleumlámpa fényénél fenyegetően körbejárt a a konyha falán. Sublótfiókok reccsenése, edények csörrenése, csizmák koppanása hallatszott be a szobába. Mintha kerestek volna valamit. Majd ráüvöltöttek a nagyapámra:

– Öltözzön!.. Velünk jön!..

Akkorra már a Mama is kipattant az ágyból.

– Hová viszik? Ne vigyék el! – rimánkodott nekik.

– Magának ehhez semmi köze! – reccsent az egyiknek a hangja és fenyegetően megigazította derekán a pisztolytáskát.

Ma sem tudom, hogy volt akkora bátorságom ötéves létemre odaállni elébe és azt kiáltani:

– Nem engedem a Tatát!..

– Vigye innen ezt a gyereket, mert… megütöm! – ordította a Mamára.

S ha akkor magához nem húz nagyanyám, meg is teszi a fegyveres. A hálóing melegén át éreztem, hogy a Mama remeg. Csöpp eszemmel rádöbbentem: mennyire tehetetlenek, kiszolgáltatottak vagyunk. Valami veszett düh szállt meg, és tekintetemmel az „ördögűző” villát kerestem.

– Addig várjanak még – kérlelte a Mama -, amíg egy kis élelmet csomagolok.

– Indulás! – adta ki a pisztolyos a parancsot, válaszra sem méltatva nagyanyám kérését.

Kint felbőgött a dzsip, majd a teherautó motorja, s a tanya udvaráról gyorsan kikanyarodtak a falu irányába. Még láttuk a távolodó járművek fényeit, majd elnyelte őket a sötét. Ott maradtunk árván, hitünktől megfosztva.

– Mi lesz most? – zokogtam.

– Meglátod, hamarosan hazaengedik – simogatta a fejemet. Mozdulatain azonban érezni lehetett: ő sem tudja, mi történik körülöttünk.

– Olyan időket élünk most – próbálta megfogalmazni magának -,amikor senki sem érezheti magát biztonságban.

Valami nedveset éreztem a vállamon. Felnéztem az égre. Messze, nagyon messze sírtak a csillagok.

Soha nem felejtem el azt az éjszakát. Azóta, ha dühösen ugatnak a kutyák, riadtan felülök az ágyban.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap