Csipkét vasból

Farkas Molnár Péter, v, 12/17/2017 - 00:07

A fiatal Eggewarth kora reggel óta ült a Ferenczi vendéglőben és ivott. Nem sokat, és a bort szódával hígította.
Kevesen voltak rajta kívül a teremben. A söntéspult mellett kese bajszú, fiatal pincér támaszkodott álmosan, a sarokasztalnál egy idős úr a reggeli lapot olvasta. Előtte kis pohárban meggyvörös színű likőr állt. Eggewarth az utcát bámulta a nagy vendéglői üvegportálon át. Nézte a szemerkélő esőben dolgaik után siető embereket, ahogy kerülgetik a sáros pocsolyákat. Kalapokat, kabátokat és esernyőket látott, a fuvaroslovak ázott sörényét meg egy rendőr fekete sisakját, amelyen fénylett a gondosan ápolt rézveret.
Az utca túlsó oldalán, a vendéglőtől kissé jobbra új, frissen sárgára festett, háromemeletes épület állott. Eggewarh az ablakból éppen rálátott a szépen faragott impozáns kapura. Fáját sötétre pácolták, két szárnyán az ablakok maratott üvegből készültek. Mindkettőn azonos volt a minta: nagy, amforaszerű vázából kanyargós indák futottak szét elegáns ívben. Az indákon milliónyi karcsú levél, és az ablakokat fekete, mégis légiesen könnyed rács fedte. Ránézésre kovácsolt munkának tűnt, ám ha valaki alaposabban szemügyre vette, hát láthatta, az ablak díszítéséhez alkalmazkodó, levélmintás rácsozatot öntöttvasból formázták. Ezek miatt a rácsok miatt ült a vendéglőben a fiatal Eggewarth. Ha arra gondolt, mit vett a fejébe, mire készül, gyomrát forró, savanyú lávaként égette - marta az elfogyasztott kávé, meg a fél liter szódás bor.

Eggewarth Frigyes János - Johann Friedrich Eggewarth - mestervizsgájának letétele után felmérve helyzetét, arra jutott, hogy szülőföldjén, Bajorországban nem terem számára babér. Az apjától rámaradt apró üzem nem versenghetett a nagy és tőkeerős vasöntődékkel. Így hát eladta az apai örökséget. Nem volt nehéz dolga, egy tehetős iparos vásárolta meg szinte alku nélkül, örülve, hogy megszabadul a lehetséges konkurenciától. János - akkor még Johann – pedig elindult feleségével boldogulást keresni. Először Csehországban próbált szerencsét, alkalmazottként dolgozott egy Hrusovcéban múködő öntödében. Hamar rájött azonban, hogy a gyanakvó és önfejű csehek közt nem juthat előbbre. Három keserves esztendő elteltével tehát újra a nyakába vette a világot, s végül Magyarországon állapodott meg. Egy Pest melletti községben, Soroksáron talált egy megfelelő házat, amelyhez akkora telek társult, amekkorára szüksége volt. Minden megtakarított pénzét a műhelyek kialakításába ölte, a ház berendezésére már nem jutott. A felesége bízott benne, tudta milyen makacs, szívós és kitartó. Egy év múlva megszületett egyetlen fiuk, Rudolf. Ez és a főváros fejlődésével együtt járó konjuktúra segítette a most már 'idősb' Eggewarthot abban, hogy évről évre jobb életet biztosítson családjának. Minőségi munkát végzett, és előnyös áron, nevet szerezve magának és a kis üzemnek. Pár esztendő múltával házát is, üzemét is kibővítette, nőtlen alkalmazottai számára két nagy házat is vásárolt a faluban. Lassan, de biztosan meggazdagodott.
Jó barátságba került egy földijével, a díszműkovács Hartwigh Ottóval. A nagydarab, lógó bajszú bajor gyakori vendég volt az Eggwarth háznál. Nőtlen ember lévén a legtöbb vasárnapot és az ünnepeket náluk töltötte. Kedvelte Eggewarthné is, a kis Rudolf pedig valósággal bolondult érte. Egy téli vasárnap délután, csendes beszélgetés közben hozta szóba, hogy barátjának is át kellene nyergelni a kovácsolásra. Eggewarth János sokáig gondolkodott. Látta, hogy a hihetetlen tempóban épülő nagyváros töménytelen mennyiségben nyeli el a kovácsolt vasárut. Ekkor támadt az a gondolata, hogy ugyanazt képes elkészíteni a maga kemencéivel és öntőformáival, mint Hartwigh az üllőivel és kalapácsaival. Nemet mondott hát a baráti ajánlatra és minden szakértelmét, leleményességét összeszedve tervezni kezdett. Új öntési eljárásokat dolgozott ki, ám az öntőforma elkészítésével nem boldogultak a munkásai. Hol a kész öntvény bizonyult otrombán nehézkesnek, hol a forró fém szakította át az öntőforma kontúrfalát. Az öreg mester azonban nem nyugodott bele a vereségbe. Konok, kitartó és becsvágyó természete nem hagyta nyugodni. Kiváló eredménnyel maturált fiát először Stockholmba vitte a Karolinskára, majd amikor rájött, hogy ott inkább az acélgyártásra összpontosul a képzés, a berlini egyetemre küldte tanulni. Amint a fiú kézhez kapta diplomáját, azonnal Csehországba utazott és munkába állt fiatal mérnökként. Több új öntési eljárást tanulmányozott, néhány javaslatával változtatott, korszerűsített a régi technológiákon. Munkaadói kedvelték, ő azonban egy idő után hazavágyott. Hiányzott már az anyai ölelés, az apai szeretet. Amikor végül hazatért a szülői házhoz, vele jött barátja, egy fiatal és tehetséges cseh mérnök is. Döbbenten tapasztalták idehaza a rémálomszerű állapotokat. Apja, minden pénzét a kísérletezésbe ölte, amelyre egyre több időt fordított. Egyre sűrűbben adódtak fizetési nehézségei, így gyakorlott bajor és sváb munkásai, mérnökei sorra hagyták el. Helyükre nem kevésbé szorgalmas, de gyakorlatlan, lassú magyar munkások jöttek.
A fiatal Rudolf és cseh barátja nagy elánnal vetették magukat a munkába, első lépésként rábeszélték az idősb Eggewarthot, hogy átmenetileg hagyjon fel a kísérletezéssel és térjen vissza a piac igényeihez alkalmazkodó termékek gyártásához. Belekezdtek az üzem átalakításába, korszerűsítésébe. A cég neve természetesen Eggewarth és fia lett. Egy rövid ideig minden rendben lévőnek tűnt, aztán kiderült, hogy Rudolf titokban alkalmazott egy nagyszerű műépítészt, akivel mintakollekciót terveztetett. A kovácsok által alkalmazott formákat véve alapul, elképesztő finomságú remekeket tervezett, még hatalmas, kétszárnyas kapukat is, melyek szépségükben vetekedhettek volna a kovácsolt vaskapukkal, előállításuk pedig, talán amazokénak harmadába került volna. Egymás után kerültek le a rajzasztalról a gyönyörűbbnél gyönyörűbb kandeláberek, ablak- és kapurácsok, lépcső- és folyosókorlátok tervei. A sikerhez most már csak egyetlen dolog hiányzott. Az öntőforma. Számtalan ötletet próbáltak ki sikertelenül. Csakhogy minden elvetélt kísérlet tovább emésztette a rendelkezésükre álló pénzt.
Közben a szakmában elterjedt a hírük. Először csak a hátuk mögött nevettek rajtuk, hiszen vasöntésből nem tönkremenni, hanem meggazdagodni volt szokás. A piac elképesztő mennyiségben igényelt gépalkatrészeket, vasalókat és serpenyőt, kocsik, konflisok lépcsőit, díszítőelemeit, rézből és vasból egyaránt.
Eggewarth Rudolf egy este, az Ipartestület éttermében járva hallotta, amint valaki megkérdi a szomszédjától:
– Ki ez? - Megdöbbenésére az illető nem is fogta halkabbra a hangját, amikor válaszolt.
– A bolond Eggewarth fia… A mérnök. Ők akarnak csipkét önteni vasból!
Napokig csengett a fülében az asztaltársaság nevetése. Ő azonban apja makacs, kitartó természetét örökölte. Nem törődött senkivel és semmivel. Biztos volt a sikerben, az azonban egyre váratott magára.
Ez napon aztán Eggewarth Frigyes János összeroskadt az íróasztala mellett, és mire az orvos kiérkezett az üzembe, halott volt. Agyvérzés végzett vele, az orvos tehetetlen lett volna akkor is, ha időben érkezik. Csend telepedett a poros irodára, a máskor zajos üzemre, és a házra is. A tükröket fekete drapériával takarták le és napokig hallgatott minden és mindenki. Nem maradt az öreg után szinte semmi. Egy épp csak prosperáló öntöde, és töméntelen adósság. Jelzálog terhelte a család valamennyi ingatlanát, a műhelyeket, még a kemencéket és más berendezéseket is. Röviden szólva tartoztak fűnek, fának. A cég a tönk szélére jutott, amikor egy héttel Eggewarth Frigyes János temetése után végre sikerült. Annyi év munkáját, keserves erőfeszítéseit siker koronázta. Megöntötték az első hibátlan korlátelemet.

Határtalan örömüket rövid időn belül végtelen keserűség váltotta fel. Képesek voltak bármit kiönteni, korlátot, művészi finomságú rácsozatokat, légiesen könnyed kandelábereket, ajtókat és kapukat, de hiába. Az új termék senkit sem érdekelt. Szomszédjukban a Hartwigh -féle kovácsüzem virágzott, Rudolf meg haladékért kilincselt a hitelezőknél. Ha eladta volna a házat és az üzemet, talán képes lett volna törleszteni adósságaik egy részét, de azután, hogyan tovább? A megoldást, mint oly sokszor az életben, a véletlen kínálta fel számukra. Rudolf cseh mérnökbarátja a fővárosban járva, egy bálon megismerkedett a fiatal Krämmer baronesszel, Krämmer báró, az ismert ingatlanspekuláns lányával. Az ismeretség révén végül megkapták első megrendelésüket, a báró által épített egyik bérpalota valamennyi fémmunkáját az Eggewarth és fia készíthette el. A terveken éjjel-nappal dolgoztak, aztán amikor azokat a báró, és az Építészeti Bizottság is jóváhagyta, szembesültek a ténnyel: nincs annyi pénzük, hogy elkezdhessék a munkát. Rudolf újabb uzsorakölcsönt vett fel, és belevágtak. Ment minden, mint a karikacsapás, egyre-másra szállították a városba az elkészült öntvényeket, a beépítés simán zajlott, végül minden a helyére került. Ekkor derült ki, hogy Krämmer báró csak akkor fizet, ha a városházán székelő Építészeti Bizottság az épületet elkészültnek nyilvánítja. Hónapok teltek el. A hivatalt sürgetni nem lehetett, ezt még a báró sem engedhette meg magának. Viszont a hitelezők nem akartak tovább várni, perrel, árveréssel fenyegették Eggewarthékat. Hát ezért ült most itt, a Ferenczi vendéglőben Eggewarth Rudolf, és várt türelmetlenül. Az Építészeti Bizottság a mai napra írta ki az új épület megtekintését.

Először a városházi urak érkeztek meg, Rudolf egyiküket látásból ismerte is. Négy férfi állt a bérpalota előtt az utcán, és szemlélte annak homlokzatát, a kíséretükben lévő apró emberke pedig folyamatosan mutogatott, beszélt, hol egyik, hol másik férfihoz intézve szavait. Azok időnként komolyan bólogattak.
Eggewarth magához intette a kese bajszú, álmos pincért és fizetett, de még nem akart kimenni az utcára, kínosnak tartotta a jelenlétét. Végül is őt nem hívták meg, ezért kissé betolakodónak érezte magát. Csak akkor indult el, amikor a kétlovas nagy, fekete kocsi megállt a ház előtt, az utca túloldalán. Két férfi szállt ki, előbb egy sovány fiatalember szőke oldalszakállal, fején Garibaldi kalap, rajta fekete felöltő. Lehajtotta a kocsi hágcsóját, majd udvariasan kisegítette gazdáját. A báró hosszú, fekete kabátban, kamáslis lakkcipőjében, óvatosan lépett az útra, aztán fejére tette cilinderét, bólintott a jelenlévőknek és szó nélkül előre sietett, a kapu alá a szemerkélő eső elől. Az urak utána indultak, leghátul az épp akkor érkező Eggewarth Rudolf.
A kapualj magas, boltíves mennyezetéről két hatalmas, fekete csillár lógott, a falakon kétoldalt négy - négy kandeláber, rajtuk opál üvegbúra. Valamennyi gázzal működött már, az új divatnak megfelelően. A báró tovább ment a sárga kőkockákkal burkolt négyszögforma udvarra, az urak követték. Eggewarth félrehúzódott, amíg az apró városházi emberke elvégezte a bemutatást. Megnyugodva látta, hogy róla nem vesznek tudomást, de ekkor a báró kísérőjéhez, az oldalszakállas fiatalemberhez fordulva súgott valamit, közben Rudolfot nézte. A férfi odasietett hozzá, fejét mereven meghajtotta kissé.
– Nikolits Gusztáv vagyok, a báró úr titkára. A méltóságos úr szeretné tudni, kit tisztelhet önben?
Eggewarth a tárcájából névjegyet vett elő és a titkárnak nyújtotta.
– Eggewarth Rudolf. Cégem készítette a palota fémmunkáit. Kérem, emlékeztesse majd a báró urat, hogy bizonyos anyagi jellegű…
– Ezt ön nyilván megteheti majd, amint a méltóságos úrnak alkalmas lesz, köszönöm.
Kimért mozdulattal elvette a felé nyújtott névjegyet, amelyet aztán átadott gazdájának, aki szemrevételezte, majd visszaadta a titkárnak. Többé nem vett tudomást sem Rudolfról, sem a városházi urakról. Szivarra gyújtott és elmerülten beszélgetett az oldalszakállassal.
A bejárás rövid félóra alatt megtörtént. A lépcsőházból az udvarra lépve az apró emberke harsány hangon kiáltotta: – Lenyűgöző kérem, lenyűgöző!
Eggewarthoz futott, kalapját megemelve kezét nyújtotta:
– Steiner vagyok, tisztelettel, Steiner Ármin, a Szépészeti Bizottság tisztviselője. Az urak az Építészettől le vannak nyűgözve! - Hirtelen megakadt, apró szemeivel fürgén felmérte Eggewarthot.
– Bocsánat, hogy is? Kit is?
Rudolf bemutatkozott, mire az apró ember folytatta.
– Ez fenomenális, Eggewarth uram, ez fenomenális! Hogy öntött vasból kérem! Hát egyszerűen lenyűgöző! És az a könnyedség, finomság, akár a legtökéletesebb díszműkovács munka. Ki hinné, uraim, ki hihetné, hogy ezt önteni lehet! Nahát, nahát kérem!
Lelkendezve futott egyik városházi embertől a másikig, akik mulattak rajta, de jól láthatóan egyet is értettek vele.
Rudolfot szinte szétvetette az elkeseredett méreg. Amíg ez a paprikajancsi itt ágált, a báró lassan a kapu felé indult, és neki fogalma sem volt, hogyan közelítse meg. Egy dolgot tudott biztosan, hogy nem engedheti el. Ha most nem fizeti ki a munkát, ők holnap már földönfutók.
A báró hirtelen visszafordult, egy pillanatig nézte, azután hozzá lépett.
– Ön jó munkát végzett. Beszél ön németül? - Hangja mély volt, reszelős. Amikor Rudolf bólintott a kérdésére, németül folytatta:
– Senki ezt önön kívül nem tudja. Olyan érték birtokában van ön, amelynek jelentőségét nem is látjuk még át igazán. Én gratulálok önnek, fiatalember, gratulálok.
Intett, és elindult a kapubolt felé. Eggewarth utána lépett, amikor gyenge szorítást érzett a könyökén. A báró úr titkára állt mellette, ő tartotta vissza. Kinyitotta a nála lévő nagy, barna bőrmappát és így szólt:
– A méltóságos úr a gazdasági ügyek bonyolításával engem bízott meg.
Csekket nyújtott Eggewarth felé.
– Ez itt az ön cége által végzett munka ellenértéke, hiánytalanul, a szerződésben foglaltaknak megfelelően. - Rudolf megnézte a csekken szereplő összeget, és úgy érezte, a ház most megbillen, és rájuk omlik. A titkár közben a nyitott mappát elé tartva folytatta:
– Ha volna szíves szignálni az elismervényt, amely tanúsítja az összeg hiánytalan kifizetését részünkről.
– Közölnöm kell önnel továbbá, hogy a báró úr két bérház építését kezdi a Király utcában. Mindkét épületben számít az ön közreműködésére. Ám ennél lényegesebb, hogy még ez esztendőben építésbe fog a méltóságos úr a ligeti Sugár úton, és mindezek részleteit megbeszélendő, elvárja önt holnapután délelőtt tizenegy órára az irodájába.
– Felhatalmazott továbbá a báró úr annak közlésére, hogy véleménye szerint az ön cégének bizonyos fejlesztésekre van szüksége. Ez a város, most válik világvárossá, épp ezért az ön megrendelései nagymértékben szaporodnak majd, így a kapacitás növelése elkerülhetetlen. - Lehalkította hangját, úgy folytatta.
– Ha megenged egy megjegyzést részemről, azt tanácsolnám, anyagi természetű ügyekben a fejlesztések kapcsán, vegye igénybe bátran a báró úr segítségét, aki szemlátomást szívesen venne részt egy sikeres vállalkozásban.
Becsukta a mappát, bólintott és gazdája után sietett. Eggewarth állt még egy ideig az udvaron az esőben, kezével végigsimította az ablakok rácsait, aztán felnézett a körfolyosók korlátjaira. Apjára gondolt, állt ott még egy darabig, aztán kitörölte az esőcseppeket a szeméből.

Negyedóra múltával ismét a Ferenczi vendéglőben ült, előbb bort, majd ebédet rendelt, és a pincértanoncot elszalajtotta a közeli Rátz féle papírkereskedésbe, ahonnan irónokat, írólapokat rendelt. Úgy döntött, haza sem megy addig, amíg nem készíti el az elszámolásokat, mert látni akarta, mennyi pénze marad a hitelezők kifizetése után. Azután pedig tervez majd.
Fejlesztést, bővítést, mindent. Hogy ne kelljen üres kézzel a báró elé állnia.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap