Csodahegy (Salgó vára) - Mesélő magyar várak

Apáti Kovács Béla, szo, 03/30/2019 - 00:06

 

Valamikor régen Salgótarján határában nem volt hegy és annak tetején egy vár. Ahol most egy meredek vulkanikus hegy magasodik az ég felé, egykor ott sík, virágos rét volt.

A környéknek az ura egy kegyetlen ember hírében állt. Jobbágyainak kora reggeltől késő estig túrniuk kellett a földet. Szegények még vasárnap sem pihenhettek. Ha valaki nem teljesítette ura parancsát, akkor azt tömlöcbe zárták és ott kellett raboskodnia élete végéig.

Egyik nap az uraság elhatározta, hogy építettet egy várat, de olyat, ami még a királynak sincs. Csak egy baj volt. Hiányzott egy magas hegy, ahová várat lehetett volna építeni.

Ki hallott már olyat, hogy egy vár lapos helyen álljon. Hiszen így meg lehet ostromolni a falait, és még az is előfordulhat, hogy valamelyik jobbágya belát az ablakon, ha felmászik egy jókora fára.

Reggeltől estig azon törte a fejét, hogyan tudna hegyet varázsolni a virágos rét helyére. Semmi okos nem jutott az eszébe. Végül anyósa javasolta neki, hogy a környék jobbágyaival építtessen egy hegyet.

Nagyon tetszett az ötlet az uraságnak, és azonnal intézkedett, hogy a hegy minél előbb a helyén álljon. Gyorsan összeterelte a jobbágyokat. Aki csak élt és mozgott, annak jelentkeznie kellett hegyépítésre. Senki nem kapott felmentést a munka alól. Még az apró gyerkőcöknek is hordani kellett a követ és a földet.

A környékbeliek búslakodtak is ezért, mert rengeteg munka volt a földeken. Éppen az aratásnak az ideje volt, és ha nem aratják le az aranylón ringó búzát, akkor bizony az embereknek felkopik az álla. Hiába ígérgették, hogy amint learatnak, megépítik a hegyet is, az uraság ragaszkodott, hogy most és azonnal kezdjenek el dolgozni. Hogy akaratát kinyilvánítsa katonáival egész nap a falvakat és a várost járta. Ahol véletlenül valakit megláttak, azt vasra verve vitték az épülő hegyhez és pihenés nélkül dolgoztatták.

Szegény emberek kénytelenek voltak éjjel aratni. De egy idő után olyan fáradtak voltak, hogy reggel alig bírtak megmozdulni.

Egyik jobbágynak volt egy fiúcskája Danika, aki egy nap megsokallta, hogy édesapja éjjel – nappal dolgozik és soha nincs otthon. Szegénykének nagyon hiányzott az apja, és törni kezdte a fejecskéjét, hogy mitévő legyen, hogy az embereknek ne kelljen annyit dolgozniuk, és többet lehessenek otthon családjukkal.

Sajnos semmi okosat nem tudott kitalálni. Szomorúan üldögélt a házukhoz közel lévő patak partján, amikor egyszer csak egy halacska kidugta a fejét a vízből.

─ Miért vagy szomorú fiúcska? – kérdezte

─ Nagy az én bánatom – mondta és elejétől végéig elmesélte a szomorú történetét.

A kicsi hal türelmesen végighallgatta a fiúcskát, majd hirtelen alábukott a vízbe és pár másodperc múlva visszajött és hozott magával egy bronz kavicsot.

─ Itt ez a bronz kavics – nyújtotta át a hal – vidd el az uraságnak és mondd meg neki, hogy ez egy varázskavics. Tegye le, oda ahová szeretné a hegyet és reggelre az kinő a földből. Szegény jobbágyoknak nem kell többé a követ, földet hordaniuk a hegyhez.

Udvariasan megköszönte az ajándékba kapott kavicsit, de nem nagyon hitt, hogy valamit is ér. Ennek ellenére elvitte az uraságnak és mondta neki, amit a halacska üzent. Az uraság, amint meglátta a kicsi kavicsot hahotázni kezdett, és kikapva azt a fiú kezéből az épülő hegyhez dobta a többi kő közé. Semmi sem történt, és így szegény embereknek tovább kellett dolgozniuk.

Már javában fent voltak a csillagok, amikor az uraság elengedte őket haza, de megparancsolta nekik, amint az Nap első sugarai kivillannak, a felhők közül azonnal kezdjenek el dolgozni és folytassák a hegyépítést.

Szegények nem haza mentek pihenni, hanem mind, ahányan voltak iparkodtak a mezőre, hogy még a rossz idő előtt hazahozzák a learatott gabonát, mert a falu öreg időjósa hatalmas égzengést érzett a fájós lábaiban.

Így ezen az éjszakán sem tudtak pihenni. Úgy elfáradtak, hogy a fáradtságtól állóhelyükben elaludtak. Senki sem hitte, hogy egy parányi követ is odébb tudna vinni, nemhogy egész nap vékákban hordja a földet.

Fáradtan, elcsigázottan vánszorogtak a hegy felé. Amint felemelték a fejüket, váratlanul szemük megakadt valamiben. Máskor, amikor jöttek mindig messze elláttak. Semmi sem állta utját a tekintetüknek. Most pedig egy hatalmas hegy tornyosodott a magasba. Olyan magas volt, hogy megfájdult a nyakuk, ha felnéztek a csúcsába.

Nem értették, hogy ez miképpen történhetett meg, hiszen tegnap este még csak egy kicsi domb állt a hegy helyén. Megörültek a csodahegynek, mert ez azt jelentette, hogy többé nem kell dolgozniuk és mehetnek haza pihenni.

Az uraság is igen örült a nagy hegynek, de amikor a jobbágyai elindultak haza, mérgesen rájuk ripakodott:

─ Senki nem megy haza, amíg el nem készül a hegy tetején a vár! Azonnal álljatok neki a várépítéshez!

Szegény jobbágyok alig álltak a lábukon, és azt remélték, hogy most már a hosszú és fárasztó éjszaka után kipihenhetik magukat. Hiába kérlelték az uraságot, hogy majd holnap folytatják a munkát, de most csak egyetlen egy napra engedje meg a pihenést.

─ Szó sem lehet róla – mondta és megparancsolta katonáinak, hogy korbáccsal kergessék fel az embereket a hegyre, és kezdjék elépíteni a várat.

Danika várta haza édesapját egész nap. Napjában többször is kifutott a kapuba, és elnézett a hegy felé, hogy vajon jönnek-e a jobbágyok. Minden egyes alkalommal csalódottan kellett megállapítani, hogy bizony az uraság nem engedi őket.

Ez nagyon elszomorította. Újból kiballagott a patakhoz és keservesen szólongatta a halacskát:

─ Hol vagy halacska? Újból segíteni kellene, mert édesapám ma sem jött haza, pedig teljesült az uraság vágya elkészült a hegy kívánsága szerint.

─ Itt van ez a ezüst kavics, vidd fel a hegy tetejére és tedd le. Meglásd, ahová lerakod a kavicsot reggelre egy szép vár lesz – mondta a halacska és átadta az ezüst kavicsot a fiúcskának, aki azonnal rohant vele fel a hegyre.

Édesapja és a többi jobbágy nem tudta, mit akar Danika a hegy tetején. Észre sem vette, hogy a hegy legmagasabb pontjára tette az ezüst kavicsot.

A várépítők már olyan fáradtak voltak, hogy majdnem leszédültek a hegyről. Az uraság még éjszakára sem engedte őket haza. A hegy tövében kellett álomra hajtani a fejüket.

Éjjel nem sokat tudtak aludni, mert hajnaltájt nagy égzengésre ébredtek. Az ég ezer helyen villámlott. Ember még nem látott ilyet. Senki nem tudta, mi történik. Még az uraság is riadtan ugrott ki a puha ágyából, és az ablakhoz rohant. Meglepődve látta az egyik villámlás alkalmával, hogy a hegyen egy csodaszép vár áll. Olyan szép és nagy volt, hogy még a király is megirigyelte volna, ha látja.

Azonnal befogatott a hintajába és a hegyhez ment.

─ Elkészült a váram! Elkészült a váram! - üvöltözte, és mint aki megtébolyult rohant fel a hegyre, hogy minél előbb birtokába vegye.

Örültek a jobbágyok is, mert azt remélték most már tényleg hazamehetnek. Sajnos tévedniük kellett, mert az uraság megparancsolta mindenki jöjjön fel a várba és ezentúl őt kell szolgálniuk, amíg meg nem halnak.

Sírtak, rimánkodtak a jobbágyok, hogy engedje haza őket legalább elbúcsúzni családjuktól. Hallani sem akart erről. Mindenkit a katonák belökdöstek a vár hatalmas udvarára, és ott kellett várakozniuk, míg az uraság nem dönt a sorsukról, ki mi fog tenni a várban.

Már állt a hegy és állt a vár is, de Danika mégsem kapta vissza édesapját. Most már igazán nem tudta, mi tévő legyen? Úgy gondolta harmadszorra már a halacska sem tud segíteni. Reggel kiült a patak partjára és hangosan zokogni kezdett. Szeméből hullott a könycsepp, mint a záporeső.

─ Mi a baj fiúcska? – érdeklődött a halacska – hiszen már áll a hegy, és a tetején felépült az uraság vára. Édesapád még mindig nem jött haza?

─ Nem bizony, halacska és az uraság többé haza sem engedi. Élete végéig a várban kell szolgálnia a többi szegény jobbággyal.

─ Ez nem jó hír – lengette meg az uszonyait a halacska – de ne búsulj, majd kitalálok valamit.

Ahogy ezt kimondta lebukott a vízbe, majd egy kicsi idő elteltével, egy arany kaviccsal tért vissza. Azt javasolta Danikának, hogy vigye ezt az arany kavicsot a várba és mondja az uraságnak, hogy szeretné kiváltani a jobbágyokat.

─ Azt hiszed, hogy az uraságnak ez a kicsi arany kavics elegendő lesz édesapámért és a jobbágyokért cserébe? Nem ismered, milyen zsugori ember. Ezerszer ennyi arany kavics sem lenne elég, hogy kiszabaduljanak – keseredett el a fiúcska, de azért a zsebébe csúsztatta a kavicsot.

A halacska csak ennyit mondott:

─ Majd meglátod, mi fog történni.

Danika félve felment a várba, és mondta a kapusnak, hogy az urasággal szeretne beszélni.

Jött is a vár gazdája és mérgesen kérdezte:

─ Mit akarsz?

─ Szeretném kiváltani édesapámat és az itt raboskodó jobbágyokat. Adok értük egy arany kavicsot.

Amikor ezt meglátta az uraság égtelen nevetésbe tört ki.

─ Még hogy ezt a kicsi aranykavicsot adod cserébe? Ezért még egy macskát sem engednék ki a várból. Különben is egy jobbágy fiának honnan van aranykavicsa? Azonnal add oda, mert szíjjat hasítok a hátadból!

Az uraság erőszakkal kicsavarta Danika kezéből a kavicsot, és abban a pillanatban, amikor már a kezében volt, a talpuk alatt a föld megremegett és egyszer csak megnyilt. Egy ördög dugta ki a fejét nagy szarvakkal. Egyenesen az urasághoz lépett, majd vigyorogva mondta neki:

─ Éppen ilyen gonosz emberre van szükségünk a pokolban. Most azonnal magammal viszlek.

Az uraság könyörgött, hogy kegyelmezzen neki. Megígérte, hogy elengedi a jobbágyokat és jó lesz hozzájuk.

Az ördög nem hallgatta meg siránkozását, megragadta és beleugrott vele a pokolba vezető gödörbe. Amint eltűntek benne a föld újból összezárult, és soha többé senki sem látta őket.

Danika boldogan szaladt édesapjához és a jobbágyokhoz.

─ Édesapám, szabadok, mehetünk haza!

Az ottlévők nem győztek hálálkodni a fiúcskának, amiért kiszabadította valamennyiüket a rabságból, és elindultak házacskájukhoz. Még mielőtt elhagyták volna a várat, az egyik öreg jobbágy megkérdezte:

─ De mi lesz a várral? Mégsem hagyhatjuk itt gazdátlanul.

Az emberek igazat adtak neki és gondolkozni kezdtek, hogy mi legyen vele? Végül egyhanguan megegyeztek, abban, hogy adják oda Danikának és édesapjának. Ha majd a kisfiú megnő bizonyára jó ura lesz a várnak, aki hűen szolgálja népét és országát.

Ez mindenkinek tetszett és éljenezve köszöntötték a vár új urát.

És valóban, amikor a fiúcska felnőtt, olyan jó uralkodó vált belőle, hogy híre még a királyhoz is eljutott, aki egyik szép nap meglátogatta. Vele ment a szépséges leánykája is. Amint a két fiatal meglátta egymást, mindjárt egymásba szerettek, és a király mondhatott, akármit Danika nem hallott belőle semmit, mert olyan szerelmes lett a királykisasszonyba, hogy majd elolvadt.

Ezt látván a király elnevette magát és mondta:

─ Édes fiam, mondhatok neked akármit, látom, úgysem figyelsz rám. Ha már ennyire tetszik kislányom, hozzád adom feleségül. Mit szólsz hozzá leánykám?

A királykisasszony sem ellenezte a frigyet, szívesen nyújtotta kicsi, hófehér kezecskéjét Danikának.

Ezt követő három hétre megtartották az esküvőt és még talán ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap