Csodakeszkenő

Adalberto, p, 07/08/2016 - 00:08

 

 

Julcsi, Sári, Jancsi, és Lacika gyorsan üljetek körém, most egy mesét mondok nektek a csodakeszkenőről!

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl egy picinyke faluban élt egy öreganyó. Nagyon idős volt. Tán még maga sem tudta, hány éves. Hiába is kérdezték tőle. Ilyenkor csak sejtelmesen mosolygott és ennyit felelt:

–Nagyon régen. Talán csak a csillagok tudnák megmondani.

Egész nap a haza előtt lévő kispadon üldögélt. Fájt a lába, fájt a háta és ezért nem nagyon bírt menni. Néha a szomszédok meglátogatták és beszélgettek vele.

Egyik nap, amikor egymagában üldögélt a haza előtt, arra ment egy vándor és egy pohár vizet kért tőle.

–Öreganyám, - mondta fáradt hangon – legyen szíves, adjon egy pohár vizet! Nagyon megszomjaztam a hosszú út során.

–Adok én szívesen, de láthatod, öreg vagyok, és nehezen járok. Amott a kút a házacskám mögött. Menj oda és húzzál magadnak vizet! Annyit ihatsz belőle, amennyit csak akarsz.

A vándor a kúthoz ment és nekilátott, hogy vizet húzzon. Annyira fáradt volt, hogy ki tudja miképpen, megbotlott, és beleesett a kútba. Esett, esett, de valahogy sehogy sem akart leérni. Úgy érezte, hogy már időtlen idők óta zuhan. Egyszer aztán mégis csak belehuppant a vízbe, de az nem nyelte el, hanem vitte, vitte egy sötét alagúton keresztül egészen egy nagy tóig. Itt minden olyan szép volt, amilyent még a vándorlegény sohasem látott. A fák, virágok aranyból, a kövek rubintból voltak.

Első pillanatban azt hitte, hogy a mennyországba került, és meghalt. Amint ott nézelődött és törte a fejét, hogy hol is van igazán egy aranyszőrű barika ment hozzá és kérte a legényt:

–Te legény, tüske ment a talpamba, húzd ki! Ha segítesz, meghálálom.

–Nem kell nekem hálálkodni – mondta – szívesen segítek.

Egy – két ügyes mozdulattal el is távolította a tüskét a barika talpából. Cserébe kapott egy gombolyag aranyfonalat, amit beletett a tarisznyájába.

Elbúcsúztak egymástól és a vándorlegény elindult, hogy körülnézzen, hol is van igazán. Nem sokáig ment, amikor a közeli bokorból csöppnyi madárka kért tőle segítséget.

–Segítség! Segítség! Beszorultam az ágak közé.

A madárkát is kiszabadította, aki azt kérdezte, hogyan hálálja meg a segítséget?

–Szívesen tettem. Nem kérek érte cserébe semmit. Ellenben, azt megmondhatnád, hol vagyok?

A madárka csodálkozott, hogy a legény nem tudja, merre jár.

–Napsugárkirály országában. Csodálkozom, hogy még sohasem hallottál róla.

–Nagyon sajnálom, de még sohasem hallottam róla – válaszolta a vándorlegény.

–Ha akarod, elvezethetlek hozzá. Ha jól tudom, éppen katonákat keres a regimentjébe. A sötétség fejedelme megtámadta országunkat és el akarja foglalni.

A legény egy kicsit gondolkodott, hogy beálljon-e katonának a Napsugárkirály seregébe. Végül úgy döntött, ha már ide vetette a sors, akkor ezt kis kipróbálja. Legalább lesz, mit ennie és lesz ahol álomra hajtja a fejét.

Elindult követve a madárkát. Az út alatt segített egy póknak, aki beleesett egy pocsolyába. A póktól kapott a segítségért egy orsót. Ezt is beletette a tarisznyájába.

Napsugárkirály nagyon megörült a vándorlegénynek. Már hiányában volt a jó vitéznek.

–Jókor jöttél, fiam – örvendezett a király. – Gyorsan fogj egy kardot és pajzsot és már mehetsz is a csatába a sötét fejedelem ellen, kinek serege itt toporog a váram falai alatt.

Valóban egy akkora, félelmetes sereg ért a várhoz, hogy ilyet még nem hordott hátán az öreg földgolyó. Megszámlálhatatlanul sokan voltak és mind álig felfegyverkezve. Ha ezek megindulnak, lesöprik őket a térképről.

A király csapatának nem sok ideje maradt gondolkodni. Neki kellett menni az ellenségnek, ha nem akartak szégyent vallani. Jobb hősiesen meghalni, mint gyáva nyúlként meghunyászkodni.

Nem sok esélyt láttak, hogy le tudják győzni a sötét fejedelem seregét. De akkor valami csoda történt. A vándorlegény kezében úgy forgott a kard, mintha egész életében ezt gyakorolta volna. Vágta, aprította az ellenséget. A többiek megirigyelték vitézségét és ők is derekasan kivették részüket a csatában. Mindenki egytől egyik helyt állt. Amire a nap alábukott volna a hegyek mögé, az ellenség katonáit mind az utolsó szálig levágták. Még csak hírmondó sem maradt belőlük.

A király nem akart hinni a szemének, amikor látta, hogy a serege legyőzte az ellenséget. Mindenki a legény hősiességéről beszélt. Éltették ezer torokból. Ha ő nem lett volna, akkor bizony most a sötét birodalom vezére húzná fel a vár legfelső fokára a győzelmi zászlót.

–Fiam, megmentetted országunkat, kívánhatsz tőlem bármit.

A legény tanácstalan volt. Nem tudta, mit kívánjon. Nem volt hozzászokva a gazdagsághoz. Egész életében csak a poros utakat koptatta. Örült, hogy megmutathatta vitézségét. Elég volt számára a dicsőség, nem akart ő ennél többet.

 Ki tudja, miért? Tarisznyájához nyúlt és ott megérintette a barikától kapott aranyfonalat. Azt találta mondani a királynak, hogy készíttessen belőle egy keszkenőt. Maga sem értette, miért kért ilyet. Kérhetett volna aranyat, ezüstöt, de valami azt súgta neki, hogy keszkenő legyen az aranyfonalból.

–Jaj, - kezdett el sopánkodni a király – most olyat kértél, amit bajosan tudok teljesíteni. Ugyanis a takácsmesteremnek eltört az orsója, és egyhamar nem tud újat készíteni, mert annak bűvös erejének kell lennie. Ameddig nincs ilyen orsó, a szövőgép sem működik. Kérjél, helyette valami mást!

A legény egy kicsit gondolkodott majd, a homlokára csapott tenyerével, és mondta:

–Fenséges királyom, idefelé jövet a póktól kaptam egy orsót. Íme, itt lapul a tarisznyámban. Próbáljuk meg, hátha jó lesz a takácsuramnak!

A király hívatta a takácsot, aki hosszasan nézegette az orsót. Szemügyre vette minden oldaláról és végül elégedetten mondta:

–Azt hiszem, ez az a bűvös orsó, amire szükségem van. Ennek a segítségével olyan keszkenőt készítek, hogy mindenki megcsodálja.

Mindjárt neki is állt a műhelyébe megszőni az aranyfonal gombolyagból a keszkenőt. Olyan szépre sikeredett, hogy még a király szeme is megakadt rajta.

–Tessék, fiam, itt van a keszkenő! – nyújtotta át. – Igazán nem akarsz mást kérni? Ilyen fura kérést sem teljesítettem. Kérhetted volna azt is, hogy utánam te legyél országunkban a leggazdagabb ember. Jól gondold meg, hátha mégis eszedbe jut valami.

–Csupán még annyit kérnék, fenséges királyom, hogy visszamehessek a világomba.

–Ennél, mi sem könnyebb. Szólok a kocsisomnak és ripsz ropsz, elvisz, ahonnan jöttél. Nem értelek, fiam nem érzed magad jól országomban?

–Tudja fenség, én már csak olyan vándorló legény vagyok. Mindenhol egy kicsit szeretek lenni. Voltam itt is, és most már tovább állnék, ha meg nem sértem, fenséges királyom.

–Te tudod, fiam – mondta beleegyezve a király. - Menjél, ha menni akarsz!

A kocsis befogott a király legszebb hintajába, amelyet tizenkét paripa még a gondolatnál is gyorsabban visszaröpített a felső világba.

A vándorlegény ugyan ott találta magát, ahonnan elindult. A kút kávájánál támaszkodott és itta a friss, hideg vizet. Amikor jól teleitta magát megköszönte az öreganyónak a szívességét.

–Köszönöm, öreganyám, hogy vendégül látott és ihattam a kútja vízéből. Nem is tudom, hogyan szolgáljam meg a szívességét Itt ez a keszkenő. Odaadom viszonzásul, amiért ilyen jó volt hozzám. Tegye el, hátha valamikor jó lesz valamire

Az öreganyó kezébe adta az aranyfonalból szőtt keszkenőt, és lássatok csodát, amint az öregasszony megérintette, azonmód megfiatalodott. Olyan szép fiatal lány lett belőle, amilyet a vándorlegény nem látott. Pedig már bejárta a fél világot, de sehol nem látott hozzá hasonlót. Mindjárt elment a kedve a vándorlástól Ott azonmód megkérte a kezét a szépséges leányzónak, és olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy a faluból mindenki hivatalos volt rá. A környék összes vándorlegénye összesereglett egy finom, lakodalmi tyúkhúslevesre. Véletlenül én is arra jártam, és képzeljétek még engemet is behívtak, hogy mulassak velük három éjjel, három nap! Nem akartam nekik szomorúságot okozni, elfogadtam a meghívást, és úgy roptam a táncot a menyasszonnyal, hogy levált a csizmám talpa. Kénytelen voltam mezítláb hazaballagni, és elmesélni nektek a csodakeszkenő történetét.

Az ifjú pár talán még ma is boldogan él, ha meg nem halt. Ha nem hiszitek Julcsi, Sári, Jancsi és Lacika járjatok utána!

Itt a vége, fuss el véle!

 

(Kép forrása internet)

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap