A csokoládé szivar

Bodor Miklós László, v, 09/20/2015 - 00:22

Mottó: "Amit a legkisebbel tesztek, azt énvelem teszitek".

 

Szutyorgós, télvégi késő délután volt. Nem biztos. Lehetséges, hogy inkább, szemerkélő, apró szemű hideg esős novemberi délután történt. Annyi bizonyos, hogy meg voltam fázva, szúrt a mellkasom. Húzódoztam, mégis el kellett menni velem a körzeti orvoshoz, aki meghallgatta csillogó, hideg tölcséres műszerével a hátamat. Meg is kopogtatta, majd elküldött a rendelőbe, amit mindenki OTI- nak mondott, bár akkor már SzTK volt a neve. Ott még egyszer elvégezték ugyanazt a vizsgálatot, majd a régi, zakatoló röntgen gépbe gyömöszöltek. Annak tompa, fehér kalodája ugyancsak hűvös volt. Kialudtak a fények a szobában. Tompán felzúgott a berendezés, aztán két kattanás, és az újra felfénylő homályból felhangzott a várt engedelem, és kiléphettem a készülékből. Mindjárt el is vágódtam, mert megfeledkeztem róla, hogy befelé menet egy zsámolyra álltam.

Azután már csak a lelet elkészültére vártunk, majd a kapott papírlappal újra a rendelő előtt várakoztunk, ’s végül megkaptuk az orvosi megállapítást. Rossz ízű sűrű folyadékot írt fel a kövér orvostudor,’s azt naponta háromszor kénytelenkedtem nyeldekelni. Sőt, ágyban fekvésre ítélt a gyógyító hatalom. Az időigényes orvosi kórmegállapítás megegyezett a második emeleten lakó Aranka néni kórisméjével. Ő rám nézett, homlokomra helyezte agyondolgozott, sovány kezét, és ugyanazt a betegséget határozta meg, csak ő magyarul nevezte meg…

 

***************************

 

Az Andrássy út neve akkoriban Sztálin út volt, bár senki nem hívta úgy. Itt vezetett hazafelé nevelő anyám.

Ahol ma az Írók Boltja kínálja könyveit, akkor is könyvesbolt volt. Ott vettem összekuporgatott zsebpénzemből a ma is meglévő első mesekönyvemet. A nevezetes mű - a Madarász Emil által feldolgozott - a korszellem által megkívánt módon vonalassá tett négy népmesét tartalmaz. Tabojdok a címe. Az Ifjúsági Kiadó 1951. évben adta ki.  Itt a téka nyitvatartási idejében kockázatos volt velem sétálni…

A bolt ekkor már zárva lehetett, mert rövid kézitusa árán tovább lehetett terelni.

A kellemetlen szipogós időben behúzott nyakkal siettek hazafelé az emberek. Kevesen jártak az utcán. Némi forgalom csak az akkor még létező Éva eszpresszó, meg az Ádám büfé miatt akadt. Akkor még nem tudtam, később mondták el, hogy a bibliai ősanya nevét viselő presszó a kivételezett sportolók délutáni-esti törzshelye volt. A bordájától megfosztott első férfi nevéről elnevezett „műintézet” pedig a kisebb pénzű alkohol-barátok kétes hírű második otthona. Ezek a vendéglátóhelyek nem vonzottak, ma is simán, előkelően félre fordított fejjel megyek el a hasonlóak mellett.

A Liszt Ferenc tér, és a Nagymező utca közötti szakaszon akkoriban működött még egy édességbolt is. Ennek kirakata ki volt világítva. Az üveg mögött csábító színes finomságok csillogtak. Főhelyen egy gyönyörűen csomagolt szivar pöffeszkedett.

Ma már tudom, hogy ez években valódi kakaóbabból főzött csokoládé talán nem is készült az országban. Ha mégis, az csak a köznép számára zárt, csak a párt felső vezetői, és azok kegyeltjei számára külön igazolvány felmutatására nyíló üzletekben, valamint a külföldi rokonok, ismerősök által küldött dollár-csekk alapján vásárolható IKKA üzletek választékát képezte.

Ami az üzletek polcain volt, az nugát, és répacukor készítmény volt. A gyermeki ízlelő mirigyek ezeket is finomsággá magasztalta.

Térjünk vissza a kirakat díszéhez: a szivar ott pompázott a kavics-cukrok, Tibi csokoládék, Negrók (a torok kéményseprője), és savanyú cukrok élén.

Egyszerűen nem tudtam elszakadni tőle.

A jeges dara ritkásan permetezett ránk. Jutott belőle a lazán feltekert sál mellett a nyakamba is. Apám nővére nevelt ekkoriban. A háború előtt Irgalmas rendi apáca volt. Alkalmi munkából, fehérnemű javításokból éltünk. Tudtam, hogy a kívánságok, és a lehetőségek között mély szakadék húzódik. Kicsit koravén gyerekként sok mindent megértettem az élet keménységéből.

Most viszont a kiskölyök buta önzése, a színes fóliába csomagolt édességből kisomolygó kisördög legyőzött mindenmegfontolást. Ángyom előbb némán, gyengéden próbált odébb terelni. A sikertelenség miatt fojtott hangon igyekezett a szépeszemre hatni. Majd kissé felemelte a hangját. Nekem már patakzott a könnyen, és sírtam jól hallhatóan.

Erre felfigyelt egy járó-kelő.

Magas, szikár idősebb férfi volt. Jól szabott, bár viseltes ruhát viselt.

Udvariasan köszönt. Rám nézett, és átható tekintetében szomorú megértés csillogott.

  • Ne haragudjon a kisfiúra, asszonyom. Gyerek még. Nem értheti, mi veszi körül. – mondta nyugodt békés hangon
  • Engedje meg, hogy megvásároljam neki azt a szivart. – kérte még

Szelíden megfogta a vállamat, és hüledező nevelőanyámmal mit se törődve, beterelt a boltba. Az eladó levett a polcról egy példányt a vágyott kincsből.

Nagynéném ez alatt az üzlet előtt ácsorgott szégyenlősen.

Kiléptünk.

Nagynéném szólalt meg először.

  • Restellem, de most nem tudom megadni, de elküldjük az árát. – szepegte
  • Ne szégyellje magát asszonyom! –nyugtatta jótevőm
  • Ne küldje sehová. Szerencsésebb vagyok talán, tőlem még nem vettek el mindent. Nekem is van két unokám… Meg aztán magam is voltam gyerek, és nem felejtettem el mindent.

Végül hozzám fordult:

  • Majd, ha felnősz, megadod valakinek, aki ugyanígy, mint Te most nekem, az utadba kerül. – nézett rám

Távozóban megemelte kalapját, és mire megköszöntem volna, nyugodt, egyenes lépteivel elsétált tova a gyér fényű utcán.

*********************************

Felnőttem.

Rohanó, zaklatott életutat jártam be. Forgott velem az óriáskerék. Voltam fenn, és voltam lenn is.  Az élet rendje szerint, megjártam a magam harcmezőit. Éreztem magam győztesnek, és olykor vesztesnek is.

Olyan volt, mint egy zúgó, mindenen átrohanó vonat.

Egyik megállónál, ahol a „jegyem” szólt leszálltam.

A vonat megindult, kihúzott az állomásból. Pár lépést tettem vele, hogy integessek a rajta maradt szeretteimnek, és az ott kajánkodó ellenfeleimnek. Aztán a kerekek felgyorsultak, a vonat elhúzott mellettem. Mind kisebb lett, majd eltűnt.

Elzúgott mellettem is az élet.

Néha, mikor magamnál elesettebbek kerültek utamba, megleptem őket egy-egy „csoki szivarral”, és tovább mentem magam is, mint kisgyermekkorom higgadt öregura.

 

***********************************

 

Hazafelé tartottam egy késő délutánon.

A Határ úti aluljáróban a szokott, szürkearcú tömeg sietett otthona felé.

Ráncos arcú, hajlott öregek, kigyúrt testű fiatalok, fáradt arcú családanyák súlyos szatyrokkal, és rátarti lányok, közszemlére kitett mellekkel, combtőig érő mini szoknyásan, kopogó tűsarkokon.

A fedett térség egyik oldalán a fal mellett hajléktalanok gubbasztottak. Szemközt árusító fülkék kínálnak szendvicset, pizzát, édes, és sós süteményt, frissítőket.

Egyik boltocska előtt elhanyagolt külsejű kisgyerek állt. Átszellemült arccal nézte az üvegezett szekrény mögött párálló ennivalót. Láttam, hogy nagyokat nyel, láthatóan éhes.

Gyors számvetést készítettem magamban.

  • Van- e tárcámban elég pénz? Elő kotortam egy szelet pizza árát. A kisfiúhoz fordultam.
  • Melyiket kéred?

A gyerek, csak egy pillanatig habozott, aztán rámutatott egy szalámis sült tésztára.

Az eladó kis papír tálcára tette, és a maszatos kis kézbe adta.

A gyerek, mondott valamit, amit akár köszönésnek is fel lehetett fogni, aztán a szemközti falnak támaszkodó meghatározhatatlan korú asszonyhoz szaladt. A nő mellett egy kiskutya is hevert.

A gyerek még nem kóstolta meg a megszerzett élelmet.

Tört süteményéből a ficánkolni kezdett kiskutyának, anyjának is, és csak ezt követően harapott a magáéba éhes mohósággal.

 

**************************************

 

„- Majd, ha felnősz, megadod valakinek, aki ugyanígy, mint most Te nekem, az utadba kerül. „– nézett rám a rég elmúlt, mégis élő emlékek távolából egy vad-idegen öregember

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap