Csokonai Vitéz Mihály, Kőrösi Csoma Sándor kortársa 2/3

Tusnády László, szo, 11/11/2017 - 00:12

Láttuk, hogy Csokonai azt a nagyon kívánt, nagyon fontos könyvet nem tudta megszerezni. Épp ezért döbbenti meg az embert az a tény, hogy ő ettől függetlenül, ily mostoha körülmények között mégis megsejtette, mi több, oly pontosan tudta Háfiz költészetének a lényegét. „A Háfiz sírhalmára” című versének már a címe is meglepi az embert, mert a költő ars poeticáját határozza meg fölöttébb tömören: „A költészet első tárgya az ember”. Ő is porrá lesz, de ő a lét folytonosságáról, magáról az életről akar szólni, ezért utasítja el a korabeli sírverseket. „A vidám természetű poéta” című költeményében is. Ezt 1793-ban írta. Így kezdi: „Sírhalmok!” Azt fejti ki, hogy a gyásznak, az elmúlásnak a világa lehangolja, elborzasztja az embert:

            „Itt az érzésnek minden neme

            Még az élőben is meghal.

            Füle csak csendességet hall,

            A semmitől irtódzik szeme.”

Ettől a borzasztó környezettől menekül a költő:

            „Nékem inkább oly koszorú

            Kösse felkent fejemet,

            Melynek színe nem szomorú,

            S múlatja a szebb nemet:…”

            1803-ban „Az én poézisom természete” című költeményében újra szembenéz a tíz évvel korábban kifejtett gondolatokkal. Ez is így kezdődik: „Sírhalmok,…” A halál borzalmát azzal is fokozza, hogy a második versszak elején a verskezdő szót erősíti a „gyászhely” megnevezéssel. Ez az utóbbi vers az első változata, de amennyivel fokozza a költő a halál szörnyűségének a leírását, annál inkább kiemeli azt, hogy ő „víg poéta” akar lenni, és itt – a korábbi vershez képest új Lilla említése.

            Nem a kegyeletet utasította el, hanem a halálnak azt az ábrázolását, amely megrettenti az embert. Diákkori zsengéinek egyikében épp azt hangsúlyozza, hogy „Az elfajzott lelket elárulja a félelem”.

            Ellenérzést vált ki belőle, ha szellemi nagyságok kapcsán is olyan művet olvas, amelyben nem az van jelen, ami az alkotó lényege, műveinek örök üzenete, ellenkezőleg a szerző a dohot, az elmúlást, a test halál utáni szörnyű állapotát fejezi ki, azt helyezi előtérbe: a mulandót és nem az Örököt. Az ő igazi eszméje a költői, művészi halhatatlanság volt.

            „A Háfiz sírhalmára” című költeményében „Egy” és „Mind” szerepel. A következő sorok térnek vissza:

             „Légy idvez, ó Háfiznek,

            Sírhalma, melybe nyugszik,

            A rózsabokrok alján

            Kelet édes énekesse.”

            A lányok azért táncolják körül oly szépen és az e világi élet bűvöletében Háfiz sírhalmát, mert az ő költeményeinek a varázsa él bennük. Olyan sírvers áll előttünk, amely a halálban is az életet hirdeti. Csokonai Háfiz költészetének a lényegét tudta. Tisztában volt azzal, hogy létezik a halál, de az a számára leheletnyi csupán, szellőszerű, és az az örök szellemi láng, amely a költő remekeiben van, átlelkesíti a halottat is, a szellőben szinte visszatér Háfiz lelke.

            Milyen forrásból, honnan tudott arról Csokonai, hogy mindezt leírta? Ez valóban zsenialitásának a titka. Ezzel a háttér-jelenséggel úgy vagyunk, mint amikor egy óriási festő modelljeit keressük az időben. Csak sejtjük, hogy a valóságban is élt bennük valami abból, ami a festő lelkében hatványozottan volt jelen. Nem véletlenül választotta az adott személyt. Ha Reviczky fordításaihoz nem jutott hozzá Csokonai, akkor csak találgatni lehet, hogy ennek a művészi pontosságnak – jó tájékozottságnak mi lehetett az alapja. A költői telitalálat csodálataként, és nem a megtalált háttérjelenségként idézem Háfiz egyik négysorosát:

            Goftám ke lábát, goft, lábám ab-e-hájat;

            Goftám, dáhánát, goft, záhi hább-e-nábat,

            Goftám, szochán-e-to, goft, Hafez gofta:

            Sadije háme látife-gujan szálávat.5

            Mondtam, hogy mi az ajkad, szólt, életvíz az;

            mondtam, mi a szád, szólt, cukor-íz az,

            mondtam, mi a szavad, szólt, Háfiz mondta:

            a bájos szavú mind boldogság és vigasz.

            Ez is igazi beszélgetés. A szerelmes ajka az élet vize – ezt mondja ő magáról. A metaforák a boldogságig sorakoznak. A leggyakoribb szó a „goftán” beszélni főnévi igenévből képzett ige. Ez adja a perzsában az ige múlt idejének a tövét (goft), a jelen idő töve ettől eltér: „gu”. A múlt és a jelen folyamként árad a jövőbe. Így válik örökké mindaz, amit a szerelemről el lehet mondani. Ezt maga a perzsa nyelv is hirdeti (nem csupán a szerelemről) azzal, hogy minden igazi, tartalmas emberi beszélgetés önmegvalósulás. A két tő társul: „goft-o-gu”, és azt jelenti, hogy „beszélgetés”. Lehet, merész dolog Zarathusztrára gondolni, de csak tényként jegyzem meg, hogy az ő tanítása szerint a tiszta beszéd a fejlődés alapja. (Milyen jó volna, ha néhány eltévelyedett nyelvészünk legalább Zaratusztráig eljutna! Akkor nem támadná a tiszta beszéd igényét, akarását, mert tiszta tett, igazi emberi cselekvés csak abból fakadhat, még akkor is, ha épp egy perzsa közmondás hirdeti, hogy beszélni könnyű, megtenni nehéz (Goftán aszan ászt, kárdán dosvar ászt). De tiszta, helyes beszéd nélkül milyen tetthez lehet eljutni? Csak a leépüléshez, a felbomláshoz, az értelmetlen, életellenes cselekedetekhez. Az viszont nem lehet cél, mert az csak a halált szolgálja.

            A világ ősi szívverése találkozik. Dacos és reményteljes válasz ez korunk őrült, háborús meghasonlásaira. A görögök „teológia” szavukban eredetileg az istenek és az emberek párbeszédét jelölték. Maga a beszélgetés Torquato Tasso számára is a létezésünknek, önmegvalósulásunknak fontos része volt.

            Háfiz beszéde, verses beszélgetése a halálon túl is az életet szolgálja. Igazi lét-folytonosság. Mindez ebben a rövid versben is oly nyilvánvaló, hogy szinte túlzásnak hat bármilyen további megjegyzés. Pedig érdemes elárulni, hogy a „mond” szó különböző változatban épp nyolcszor fordul elő ebben a rövid költeményben. A nyolc pedig a perzsák által is elfogadott, hirdetett számmisztika szerint az Istenre utal, tehát a legfőbb Örökre. Kazánlár Emil bizonyította, hogy a Kisherceg azért hal meg a 777-es bolygón, mert csak így juthat el a 888-asra, csak itt találkozhat az Istennel. Kelet és Nyugat közös szemlélete áll előttünk itt is, mert Tasso „Teremtett világ”-a hét napról szól. A nyolcadik nap már a feltámadás utáni öröklét.

            Csokonai ezeket a számokat nem ismerhette. Háfizben viszont válóban azt látta, akit nem győzött le igazán a halál: ő az Örök letéteményese. Az ő szívéből áradnak a dalok, így táncolnak a lányok körülötte. Zene szól. Valami örök beszélgetés folyamatát érzi az ember, s ez mégsem egyhangú, mert itt mindenütt a boldogság árad.

            Újra felzendül a lélekben: „Goftám, ke láb-át, goft, láb-ám ab-e-hájat”. (Mondtam, hogy mi az ajkad, szólt, életvíz az,…). „Láb” = ajak; ab = víz. Lám, a perzsa nyelv csodája: az „ajak” (láb) magában foglalja az „ab” elemet – a „vizet”. Tehát az örök már ott van a szerelmes ajkán, és az a költő, aki ezt meghirdette, így lesz örök a lányok számára, akik tőle tudták meg a bennük, a szerelemükben szunnyadó örökkévalóságot. A két szó hordozta tartalom azt is lehetővé teszi, hogy az a tűz, amely a szeretett lényben lobog, olyan erővel rendelkezik, amely az emberből minden halálfélelmet elűz, hiszen Zarathusztra tanítása szerint a tűz az öröknek a megtestesülése.

            Vajon csak a játszi képzelet műve az, ha a következőket idézem?

            „Szemeid szép ragyogása

            lobogó hajnali tűz,

            ajakid harmatozása

            sok ezer gondot elűz.”

            A szerelmes ajka elűzi a lét keservét, szomorúságát. Ezzel az élet folytonosságát biztosítja, tehát az Örökben részesíti az embert már itt a földön. A két nyelvben a rím jellege teljesen azonos: ab, láb – űz, tűz – mindkét nyelvben egy mássalhangzó és a perzsában az „a”, „á” közti különbség az oka annak, hogy nem azonos alakú szavakkal állunk szemben. (Meg kell jegyeznem, hogy a perzsa versben az „a”, „á” eltérése nem zavarja a rímes egybecsengést. Ezt az „ab” és a „hább” találkozása bizonyítja az „ab-e-hájat – hább-e-nábat” rímben.) Mily merész és képtelen dolog lenne azt állítanom, hogy Csokonai Háfiznek ezt a versét vette alapul, mégpedig az eredetit. Ehhez nagyon színes képzelet kellene, mert ha húszéves korában ismerte volna a perzsa nyelvet, akkor halála előtt egy évvel nem keresi oly buzgalommal Reviczky Károly Háfiz-fordítását.

            A valóság viszont jobban meglepheti az embert, mint a képzeletnek bármilyen játéka, és ez a valóság itt áll előttünk: láb - ab; tűz - űz – ez viszont vitathatatlan nyelvi tény. Hogyha Csokonai tud perzsául, akkor kész ténynek lehetne tekinteni, hogy ezt a fenti jelenséget is mintául vette, hiszen alapos orientalisztikai ismeretek birtokában sem lehetne nagyobb a párhuzam, a lelki közös rezdülés. Így viszont véletlenről van szó, és ez valóban annyira megdöbbentheti az embert, mint Petőfinek a „Jövendölés” című verse, hiszen ez is azt bizonyítja, hogy a költő olyasmit is megérez, amit a tudásával semmiféleképpen sem közelíthet meg.

A fentebb idézett versszak az „Egy tulipánthoz” című remekben szerepel. Ez 1793-ban született. Kicsi eltéréssel ott van az 1801-ben írt költemények között „Tartózkodó kérelem” címmel. Ennek a zenéjét akkor szokás említeni, ha a szimultán ritmusról van szó: magyaros hangsúlyos ritmus és időmértékes verselés együtt. Ám ritmikai csodája több ennél, és ezt József Attila vette észre először: ez a ritmus több keleti nép költészetében jelen van, a perzsában is.

Csokonai adatait összerakva úgy láthatjuk, hogy a halála előtti években élt benne fokozottabb érdeklődés a perzsa költészet iránt, de ha az „Egy tulipánthoz” születési évére gondolunk, akkor ennek az érdeklődésnek a felébredését korábbra kell tenni. Hallatlan tudása volt, de a lángész megérzése is páratlan volt őbenne. A művészetnek, a nyelveknek a lelkét látta belülről – egész Eurázsiáét – legalábbis annyira, mint amennyire azt az ember egyáltalában láthatja.

A perzsa nyelv Észak-Indiában olyan szerepet tölt be, mint amelyet nálunk a német betöltött egykoron – több évszázad során. A delhi uralkodói palota kapuján a következő perzsa felirat áll:

„Eger berúi zemín firdausz eszt

hemin eszt, va hemin eszt”

„Ha a föld színén paradicsom van,

akkor ez az, bizony ez az”.6

Ezt az örök szépet, a halálban is megtalált elmúlhatatlan ragyogást hirdeti a Tadzs Mahal. (Erdeti kiejtéssel: Tádzs-i-Máhál. Az arab elnevezés magyar megfelelője: a helység koronája.) A halálban is fönséges: korona. A meghalt feleség emlékét a gazdag és híres uralkodó így őrzi: szerelmük örök. A síremlék nem az elmúlást, hanem az állandó, a múlhatatlan szépséget hirdeti.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap