Csokonai Vitéz Mihály, Kőrösi Csoma Sándor kortársa 3/3

Tusnády László, szo, 11/11/2017 - 00:11

Láttuk, hogy Csokonai Háfiz sírjáról írt versében a lányok a hajdani költő szerelmét, hallatlan nagy érzését élik újra. Az érzés és a művészet halhatatlansága van jelen ebben a keleti világot oly színpompásan elénk varázsoló versben. A sír és az örök szenvedély – annak teljessége, bűvölete találkozik. Bizonyos „elmozdulás” változás történt az európai költészetben is, hiszen a sírversek nem mindig csak a borzalomról, az elmúlásról zengtek. A változásnak, a nagy fordulatnak épp az a lényege, ami Csokonai versében jelen van: nem a halál, az elmúlás borzadálya, hanem épp annak az ünnepe, dicsőítése, ami legyőzi a halált.

Ugo Foscolo „I sepolcri” (Sírok, Síremlékek) című versében az olasz művelődési élet nagyjai vannak jelen. Itt nem a halál borzalma a lényeges, hanem a kegyelet, a tiszteletadás, a nagy értékeket képviselő, halott nagyságok előtt. A Comói-tó mellett van a „Tempio di Volta” (Volta temploma). Ez a híres fizikus emlékét őrzi. Aki életében a népe vagy az egész emberiség boldogságán fáradozott, nem hal meg igazán, alkotása örökre velünk marad.

Irodalmunkban a panteonizációnak a XIX. században volt igazán nagy szerepe. Az ilyen jellegű verses emlékmű-állítás nem jellemezte Csokonait. Rendkívüli és tanulságos kivétel „A Háfiz sírhalma”. A magyar poéta szinte azt is érezte, hogy más a keleti ember kapcsolata az élettel és a halállal, mint a nyugatié.

Láb-ám= ajkam; láb-át = ajkad; az „ajak” olaszul „labbro”, tehát a „láb-ám” alakban egy olasz szó töredéke és alakja szerint a magyarban is meglévő toldalék találkozik. Ez tény. De mi köze van ennek a tudományhoz? Nem a véletlen vakmerő játékáról van-e szó?

Lehet. Kőrösi Csoma Sándort épp az általa ismert nyelvek ilyen és sok más megdöbbentő egyező elemei késztették arra a felismerésre, hogy a magyar nyelvben is vannak olyan elemek, amelyek egyezést mutatnak az indoeurópai nyelvekkel. Úgy vélte, hogy ez a jelenség több, mint véletlen. Sejtését megírta a hazai tudósoknak, de azok ezzel a sejtéssel, megfigyeléssel nem tudtak mit kezdeni. Egy naiv ötlet alapján tagadták ezt a merész gondolatot.

Sok-sok idő múltán Szabédi László vaskos kötetben (saját meggyőződése szerint) bizonyította Kőrösi sejtésének az igazát, de munkájának szótörténeti téren sok sebezhető pontja van. Balázs János erősen tagadta Kőrösi sejtését (Szabédi említése nélkül). Bizonyításának az az alapja, hogy az indoeurópai ősnyelvben a főneveknek volt nemük. (Szerinte ezt a kérdőszók is bizonyítják.) A magyarban viszont a főnevek nemére semmi sem utal. Erről a múlt emlékei sem tanúskodnak. Nem tudunk tehát olyan ősi állapotot felmutatni, amelyben ez a fontos összekötő láncszem meglenne. Bizonyításának fő hibája az, hogy nem veszi alapul azt a tényt, hogy a mai perzsa nyelv sem ismeri a főnevek nemét, pedig a perzsa indoeurópai nyelv.

            Háfiz modern fordítója, Képes Géza is több szállal kötődik Sárospatakhoz, hiszen itt volt diák és tanár. A sors különös ajándékának tekinthetem, hogy közvetlenül hallhattam Germanus Gyula professzor úr dicsérő szavait Képes Géza fordításával kapcsolatban. A sivatag vándora, Kelet csodálatos tudósa kilencvenöt évet élt. 1884. november 6-án született.

            Reviczky Károlynak és a többi híres magyar orientalistának volt ő a szellemi utódja. Örülök annak, hogy Háfizről is hallhattam tőle. Kelet varázsa, az arab, a török, a perzsa művelődés úgy sugárzott belőle, mint ahogy a legnagyobb zeneművészeknek az egyéniségéből – fizikai valójából is szinte maga a zene árad. Ha emlékét magam elé idézem, olyan érzésem van, mintha Jókai valamelyik hősével is találkoznék. Így áramlik a nagy egyéniségek bűvöletében a múlt, a jelen és a jövő. Így találkozhatunk életművük – egyéniségük által az Örökkel.

1985 őszén Suleyman Oguznak, Rodostó kormányzójának voltam a tolmácsa. Volt fogadás a Parlamentben is. A magas rangú vendég ott mondta el a török államfő üzenetét: a törökök testvéreknek tekintenek minket. Három nagy török nép van: a hun, a magyar és a török. A magyar vendéglátó, Fónya Gyula, a Tanácsi Hivatal elnöke kellő diplomáciai érzékkel azt válaszolta, hogy a mi történészeink már annyi mindent állítottak múltunkról, hogy ez is igaz lehet.

            Látszólag távolt esik ez a különös jelenet, beszélgetés az adott témámtól? Szent meggyőződésem, hogy nem. Ugyanis egyszerűen arról van szó, hogy a törökök sokkal jobban őrzik a honfoglalás előtti múltunk emlékeit, mint mi. Osman Attila nevű költőjük édesapja ugyanúgy büszkén gondolt a nagy hun királyra, mint József Áron.

            Csokonai korában a mi hagyományaink is oly természetesen élhettek őseink emlékezetében, mint most a törökökében. Tudatunk öncsonkítása akkor még nem kezdődött el. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy én ismerem a megválaszolatlan kérdésre a pontos feleletet, és tudom pontosan, hogy a hunok hová tűntek el oly hirtelen Attila halála után. A hagyomány viszont erőforrás, és különösképpen kell tisztelni, ha nem emberellenes, ha bátorít, ha a jövőt szolgálja. Bárhol jártam Törökországban, beszélhettem írástudatlan pásztorokkal, földművesekkel, mindegyikük testvérnek tekintett. Hol van még olyan hetvenmilliós nép, amelynek a fiai ily egyértelműen érzik a közösséget, az összetartó gyökeret? Hol vannak még olyan pentaton dalok, dallamok, amelyek hallatán Anatóliában Bartók Béla a következőt jelentette ki: „Nem tudtam, hogy oly közeliek vagyunk egymáshoz”.

            Lám, az elfogulatlan szakértő szava! Arany János francia történész kutatásai alapján tartotta Attilát rokonszenvesnek, mert épp a tudomány fényénél derült ki, hogy bármelyik hasonlóan nagy hadvezér minőségileg más volt. Sokkal, de sokkal kegyetlenebb volt a rettegett hun hadvezérnél. Hunfalvy Pál 1876-ban a krónikások hazugságának nevezte Árpád és Attila rokoni kapcsolatait. Ám ennek a rokonságnak a hite élt a középkori gyakorlatban, és nem mindig a mi hírünket, dicsőségünket öregbítette, hiszen a rettegett ellenségre nem szokás túl nagy lelkesedéssel emlékezni. Nagy Lajos testvérét, Andrást hunnak tartották gyilkosai, ezért úgy vélték, hogy a tőr nem fogja: húrokkal fojtották meg, mint a kutyát. Ezért kellett az ártatlan fiatalembernek iszonyú szenvedések közepette meghalnia.

            Ha büszkék vagyunk egy pillanatig a híres és hatalmas ősökre, akkor a tudomány nevében kacagnak rajtunk. Ám az éremnek másik oldala is van. Akik tudatlanságukban csak ezt a másik oldalt látják, és a történelem számukra nem a tiszta tényeknek, igazságnak a területe, hanem a szenvedélyek féktelen szárnyalásáé, azok a népirtásról szemrebbenés nélkül beszámoló, naplót vezető Julius Caesart csodálják és ünnepelik, Nagy Sándort és Napóleont hasonlóképpen. Úgy látszik, a szenvedés sem igazi kín, ha az egy fetisizált nagyságtól származik, ha az az okozója. Azok, akik minket gyűlölnek, fittyet hánynak arra, hogy náluk sokaknak borsódzik a háta, ha a hunokra gondolunk, és a tudomány igazáért üvöltenek. De hiába! Bizony hiába mindenha szándék! Pozsonyi szlovák nacionalisták gyakran ugyanúgy „lehunoznak” minket, mint évekkel ezelőtt, a politikai botrány örvénylésében, egy szaúd-arábiai újságíró is semminek tekintette művelődésünket. Kijelentette, hogy mi az emberi civilizációt semmivel sem gazdagítottuk. Legfeljebb a hunokkal dicsekedhetünk. Olyan törpék vagyunk, akiket meg kell semmisíteni.

            Kik vagyunk valójában? - kérdezzük magunktól, elődeinktől. Emberek, ó, tisztelt hatalmasságok! Emberek vagyunk. Nem a fő Rossz, és nem a legnagyobb Jó. Ezt hirdették őseink is, de tőlük fosztanak meg azok, akik a halál mérgét akarják beolvasztani szívünkbe, elménkbe.

            Mi vagyunk a bölcsek, ha nem akarjuk vállalni azt a múltat, amelyet már őseink is megszenvedtek? Ha azt mondjuk, hogy az a múlt nem is létezett, tehát azért vagyunk jók? Attila hagyomány. Titkát, lényegét még most sem emésztette meg az emberiség. Hadd pihenjen ott a Tisza mélyén vagy veszélyeztetett szép folyónk valamelyik hajdani medrében! Valamilyen módon nem tudunk szabadulni tőle. A fenti példák is mutatják. Szembe kell vele nézni, mert hite szerint szelleme, lelke is ott van jelen füveinkben, fáinkban, virágainkban. Ha őt tagadjuk, örökre elveszejtjük is, ezekkel az utóbbiakkal találkoznunk kell.

            Egy igaz: olyan hagyományt nem őrizhetünk, amelynek az a lényege, hogy ha örülünk neki, hogyha úgy véljük, hogy felemeli a szívünket, akkor butáknak kell tartani magunkat. Ám ha egyenletesen gyorsuló mozgással menekülünk előle, szégyenpúpként a hátunkra ragasztják.

            Miért nem csúfolják hasonlóképpen a törököket? Mert ők hirdetik ezt a hagyományt, és minden csúfolódó megkapná tőlük a jogos minősítést, mégpedig azt, hogy irigy.

            Íme, több mint két évszázad alatt sok víz folyt le a Dunán, de nem a mi kedves folyónk, hanem a rosszindulat és a közöny jégesője sok mindent elmosott abból az emlékezetből, amely Csokonai és Kőrösi Csoma Sándor idején olyan természetes volt.

            Pillanatnyilag így állunk. Tényeket rögzítettem, de a megválaszolatlan kérdéseket kellő tisztelettel nyitva hagyom.

            Összegezésül Szent Erzsébethez kell folyamodnom. Vele kapcsolatban ismertem meg egy nagyon fontos állásfoglalást. 1995 pünkösdhétfőjén Angelo Acerbinek, a Vatikán magyarországi nunciusának voltam a tolmácsa. Aggódva kérdeztem tőle, hogy mi lesz Szent Erzsébet sárospataki kultuszával, ha esetleg kiderül, hogy ő nem a mi városunkban született. A Vatikán küldötte a legtermészetesebb hangon válaszolt: bármilyen adat kerülne is elő Szent Erzsébetről idők folyamán, az ő jelenlegi hagyományát az már nem zavarhatná meg, mert az élő és szent hagyományt nem lehet elvenni, az ugyanis az emberek szívében, lelkében él.

 

            Csokonai Vitéz Mihály és Kőrösi Csoma Sándor életében, világában a küldetéstudat volt a meghatározó erő. Bárki joggal mondhatja, hogy Csokonai épp az annyira várt honfoglalási eposzt nem írta meg, Kőrösi Csoma Sándor pedig épp a keresett őshazát nem találta meg. Mit ér az a távoli haza, ha bárki is a saját jelenében nem „lelé” meg vagy nem leli meg honját a hazában?

            Földünket a világi hatalmasságok elvehették és elvehetik, de Csokonai Vitéz Mihály, Kőrösi Csoma Sándor és a többi nagy alkotónk életművét nem, mert az szellemi honfoglalás.

            Ady Endre szerint hazánk Komp-ország. Kelet és Nyugat között úgy sodródott, ide-oda, hogy nem tudott önmaga lenni. Ez a lelki csonkaság, az önveszejtésnek, a megtöretettségnek az eredménye, annak a tragédiája. Ha művelődésünk legnagyobbjainak a művei áthatják lelkünket, akkor megláthatjuk, hogy Híd-ország vagyunk: Keletet és Nyugatot összekötő óriási erő, mely jövőt tud teremteni, és a fegyverek tébolyának épp az ellentéte. Ez a más, korunk förtelmes „mai kocsmájától” eltérő, minőségileg nagyobb erő, amely elengedhetetlenül fontos a számunkra ebben a meghasonlott, önmagát elvesztett világban.

Jegyzetek:

               1. Edmond Bordeaux Székely: Zarathusztra, Zend Aveszta Living Earth – Élő Föld Kiadó. Budapest. 2000.

2. Cecilia Gatto Trocchi: Leggende e racconti popolari di Roma. Newton Compton Editori. 1995.

3. Csokonai Vitéz Mihály: Minden munkája. Prózai művek. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1981. 431. o.

            4. Omar Khayyam: Quartine. Prefazione e versioni dell’originale persiano di Alessandro Bausani. Az olasz tudós bibliográfiájában Csillik Bertalan Khajjám-kutatására is hivatkozik.

            5. Prof. Bozorg Alavi und Dr. Manfred Lorenz: Lehrbuch der persischen Sprache. Veb Verlag Enzyklopädie. Leipzig. 1967. 227.o.

            6. Germanus Gyula: Kelet fényei felé. Táncsics Könyvkiadó. Budapest. 1966. 122. o.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap