Csonkin katona élete és különleges kalandjai

Hetényi Zsuzsa, cs, 11/30/2017 - 00:06

 

 

 

 

Vlagyimir Vojnovics:  Ivan Csonkin katona élete és különleges kalandjai

 

Részlet

 

    Volt ez vagy sosem volt, ki tudná ma már megmondani, hisz az eset, amivel történetünk (amely mind a mai napig tart) elkezdődött, olyan régen esett meg Vörösfalván, hogy aligha akad már élő szemtanúja. De akik még élnek, azok sem egyformán mondják el, sőt van, aki nem is emlékszik rá. Igaz ami igaz, nem is olyan fontos esemény, hogy érdemes lenne oly sokáig fejben tartani. Ami engem illet, én mindent egybegyűjtöttem, amit a dologról hallottam, hozzá is tettem egy kicsit, és megeshet, hogy még többet is raktam hozzá, mint amennyit hallottam. Végül aztán annyira szórakoztatni kezdett a történet, hogy elhatároztam, írásos formába öntöm, de ha magukat nem érdekli, unják vagy ostobának találják, hagyják a fenébe, és vegyék úgy, hogy nem is meséltem semmit.
    Az eset állítólag közvetlenül a háború kitörése előtt, 1941-ben történt, május végén vagy június elején, úgy valahogy a kettő között.
    Meleg nyári nap volt, ahogy az ilyentájt lenni szokott. A kolhoztagok mind kint voltak a földeken, Nyura Belasova viszont, aki egyébként is a postán dolgozott, tehát a kolhozzal nem állt közvetlen kapcsolatban, szabadnapos volt, s így a saját kertecskéjében kapálgatott, töltögette a krumplit.
    Olyan hőség volt, hogy Nyura teljesen kimerült, mire három soron végigment. Ruhája átnedvesedett a hátán és a hóna alatt, és ahogy megszikkadt, kikeményedett rajta a fehér só. Az izzadság a szemébe folyt. Nyura megállt, hogy megigazítsa a kendője alól kicsúszott hajfürtöket és fölnézzen a napra, messzi van-e még az ebédidő.
    A napot nem látta meg. Egy hatalmas sasmadár takarta el az egész eget, és ferde csőrével egyenesen Nyura felé zuhant.
    – Jujj – kiáltott föl elszörnyedve Nyura, eltakarta a szemét, és beborult a barázdába, mint egy fadarab.
    Szergej, a kandisznó éppen a tornác mellett túrta a földet, a zuhanásra félreugrott, de aztán látta, hogy nem fenyegeti veszély, és visszatért addigi foglalatosságához.
    Eltelt egy kis idő. Nyura magához tért. Hátát égette a nap. Száraz föld szagát érezte, no meg trágyaillatot. Valahol verebek csiripeltek és tyúkok kotkodácsoltak. Az élet ment tovább. Nyura kinyitotta a szemét, és csak a göröngyös földet látta.
    „Hát én meg mit fekszek itt?” – gondolta értetlenül, és rögtön eszébe jutott a vasmadár.
    Nyura művelt leányzó volt. Szokta néha olvasni Az agitátor füzeteit, amelyre Kilin pártszervezőtitkár rendszeresen előfizetett. Ebben félre nem érthető módon az állt, hogy a sötét múlt csökevényeként mindenféle babona él még a nép között, és ezeket gyökerestül ki kell irtani. Nyura tökéletesen egyetértett ezzel a gondolattal. Jobbra fordította a fejét, és meglátta a saját tornácát, valamint Szergej disznót, amint háborítatlanul túrta a földet. Ebben nem volt semmi természetfölötti. Szergej mindig túrta a földet, ha erre alkalmas helyet talált. De ha a hely nem volt alkalmas, akkor is túrta. Nyura följebb emelte tekintetét, és meglátta a tiszta, kék eget és a sárga, vakító napkorongot.
    Nyura nekibátorodott, balra nézett, és visszahanyatlott. A borzalmas madár reálisan létezett. Ott állt Nyura veteményesétől nem messze, nagy zöld szárnyát széttárta.
    „Hess innen!” – kiáltott rá gondolatban Nyura, és keresztet akart vetni, de hason fekve ez bajosan ment volna, fölemelkedni pedig nem mert.
    Hirtelen beléhasított a gondolat: „De hisz ez egy aeroplán!” És tényleg. Nyura egy közönséges U–2-est nézett vasmadárnak, ferde csőrnek pedig a mozdulatlan propellert.
    Ahogy a repülő átsiklott Nyura háza fölött, leszállt a fűre, továbbgurult, és megállt Fegyka Resetov mellett, aki éppen ott kaszált, és csaknem letarolta a szárnyával. Fegykát, ezt a rőt hajú, tányérképű égimeszelőt a faluban leginkább a Vállas becenéven ismerték.
    A pilóta meglátta Vállast, kicsatolta rögzítőszíjait, és fülkéjéből kihajolva odakiáltott neki:
    – Hé, muzsik, miféle falu ez?
    Vállas el sem csodálkozott, meg sem ijedt, közelebb lépett a géphez, és készségesen elmagyarázta, hogy a falu neve Vörösfalva, de azelőtt Sárosfalva volt, továbbá hogy közös a kolhozuk Áfonyással és Új-Áfonyással, pedig azok a folyó túlsó partjára esnek, Óáfonyás viszont, noha ezen a parton van, már másik kolhozba tartozik. Az itteni kolhoz neve Vörös Kalász, az ottanié meg Vorosilov. A Vorosilovban az utóbbi két évben három elnök is váltotta egymást: az elsőt lopásért ültették le, a másodikat kiskorúak megrontásáért, a harmadik, akit erősítésnek küldtek, eleinte erősített egy kicsit, aztán ivásnak adta a fejét, és addig iszogatott, amíg szépen el nem itta az összes holmiját és a kolhozpénztárt, s végül delíriumában föl nem akasztotta magát az irodájában. A búcsúlevelében csak annyit írt, „eh”, három felkiáltójellel. Hogy ez az „Eh!!!” mit akart jelenteni, senki nem értette. Ami viszont az itteni elnököt illeti, az is nyakló nélkül iszik, de még reménykedik.
    Vállas szeretett volna még számtalan hasznos információt elmesélni a környező települések életéről, de időközben összecsődült a nép.
    Elsőnek a kölyökhad ért oda, ahogy ez már lenni szokott. Utánuk igyekeztek az asszonyok, ki gyerekkel, ki várandósan, de a legtöbben gyerekkel és várandósan is. Olyan is akadt, nem is egy, akinek egyik csemetéje a szoknyájába kapaszkodott, a másik a kezébe, a harmadik, még csecsemő, a karján feküdt, a negyedik meg a hasában készülődött a világra. Egy szó mint száz, Vörösfalván (és vajon csak itt?) az asszonyok szívesen szültek és gyakran, és állandóan vagy várandósak voltak, vagy közvetlen szülés után, de néha éppen csak megszültek, és máris teherbe estek.
    Az asszonynépség után botorkáltak az öregek, a távoli földekről pedig, munkájukat sorsára hagyva, futottak a többiek, a kolhoztagok, kapástul, kaszástul, gereblyéstül, és így a jelenet erősen emlékeztetett a járási kultúrház falán látható Parasztfelkelés című képre.
    Nyura még mindig a veteményesben feküdt, de újra kinyitotta a szemét, és felkönyökölt.
    „Te jó ég – villant az agyába a nyugtalanító felismerés –, én csak itt fekszem, az emberek meg már régen bámészkodnak!”
    Talpra ugrott, s bár az ijedelemtől még remegett a lába, ügyesen kibújt a kerítés lécei között, és az egyre dagadó tömeg felé rohant. Hátul álltak az asszonyok. Nyura közéjük ugrott, a könyökével nyomakodott előre, s közben azt nyögte:
    – Jajj, asszonyok, engedjetek!
    Az asszonyok utat is engedtek neki, mert megértették a hangjából, hogy muszáj előre jutnia.
    Azután következett a muzsikok gyűrűje. Őket is szétlökdöste Nyura, és azt mondogatta:
    – Jajj, emberek, engedjetek!
    Végre-valahára az első sorban találta magát. Egész közelről láthatta a repülőgépet, oldalán a széles olajcsíkkal, és a barna bőrzekés pilótát, amint a szárnynak támaszkodva zavartan nézte a közeledő tömeget, és ujja körül forgatta kopott repülőssapkáját a füstszínű szemüveggel.
    Nyura mellett Vállas állt. Lenézett Nyurára, elnevette magát, és kedvesen így szólt:
    – Nicsak, Nyura, hisz te még élsz. Én meg már azt hittem, neked annyi. Én láttam ám meg először az aeroplánt, az ám. Csak kaszálok itt magamnak a dombon, hát egyszer csak látom, röpül. És egyenest a te háztetődnek jön, Nyurka, pont a te kéményed felé, az ám. Na, gondoltam, most aztán leberetválja.
    – Ne ugass, úgyis hazudsz – mondta Nyikolaj Kurzov, aki Vállas mellett állt.
    Vállasban bentrekedt a szó, lenézett Kurzovra, mert egy jó fejjel magasabb volt nála, s némi gondolkodás után így szólt:
    – Ugatni a kutya szokott. Én viszont beszélek. Te pedig fogd be a bagólesődet, az ám, és ne is nyisd ki, amíg engedélyt nem adok rá. Világos? Különben rá találok lépni a nyelvedre.
    Ezután a népre nézett, odakacsintott a pilótának, s minthogy elégedett volt a hatással, folytatta:
    – Ez az aeroplán maxima egy araszra kerülte el a kéményedet, Nyurka. De minima még kevesebbel. Ha elvitte volna a kéményedet, már holnap temetésre mosdathattunk volna, az ám. Én ugyan nem jöttem volna, de Kolja Kurzov biztos mosdatott volna, mert őt igencsak érdekli a nők teste. Tavaly Borzovban három napig benn tartották a rendőrőrsön, mert beszökött a női fürdőbe, és bebújt a pad alá, az ám.
    Mindenki nevetett, pedig tudták, hogy ez nem igaz, Vállas csak most találta ki. Sztyepan Lukov megkérdezte:
    – Te Vállas, azt mondjad meg nékem, hogy amikor megláttad, hogy az aeroplán leviszi a kéményt, jól beijedtél, ugye?
    Vállas megvetően fintorgott, ki akart köpni, de nem volt hová – köröskörül állt a nép. Lenyelte hát a nyálát, s így szólt:
    – Oszt mér ijedtem vóna be? Az aeroplán sem az enyém, meg a kémény se az enyém. Ha netán az enyém lett vóna, meglehet, hogy megijedek.
    Ekkor a felnőttek között lábatlankodó kiskölykök egyike odafondorkodott, és egy nagyot sózott a botjával a repülőgép szárnyára, ami úgy megzendült, mint egy dob.
    – Hát te meg mit csinálsz? – üvöltött a pilóta a gyerekre.
    A gyerek ijedten bebújt a tömegbe, de aztán megint előkerült. A botot mindenesetre eldobta.
    Vállas odafülelt, milyen hangon zeng a szárny, megcsóválta a fejét, és kajánul megkérdezte a pilótát:
    – Disznóbőr van rajta?
    A pilóta azt felelte:
    – Perkál.
    – Az meg mi?
    – Egy olyan izé – magyarázta a pilóta. – Egy anyag.
    – Ravasz – mondta Vállas. – Én meg azt hittem, tiszta vas az egész.
    – Ha vasból volna, nem tudná a motor a levegőbe emelni – kottyant bele megint Kurzov.
    – Nem a motor emeli föl, hanem a felhajtóerő – szólalt meg a tudósságáról híres Gladisev, a raktáros. Gladisev műveltségét mindenki tisztelte, de ezt azért mégsem hitték el neki.
    Az asszonyok nem figyeltek az efféle beszédre, megvolt nekik a saját témájuk. A pilótát vették nyíltan szemügyre, nem zavarta őket a jelenléte, mintegy élettelen tárgynak tekintették, és fennhangon kitárgyalták az öltözékét.
    – Ez aztán a bőrkabát, asszonyok, tiszta krómbőr – bizonygatta Tájka Gorskova. – Méghozzá behúzással szűkített. Tőlük bezzeg nem sajnálják a krómbőrt, úgy látszik.
    Nyinka Kurzova nem értett egyet:
    – Ez nem krómbőr, hanem sevró.
    – Jajj, fogjanak meg! – méltatlankodott Tájka. – Még hogy sevró! A sevrón olyan kis dudorok vannak.
    – De ezen is vannak dudorok.
    – Ugyan hol?
    – Tapogasd csak meg, és meglátod – mondta Nyinka.
    Tájka kételkedve nézett a pilótára:
    – Megtapogatnám én, de ez olyanfélének látszik, hogy biztosan csiklandós.
    A pilóta zavarba jött és elvörösödött, mert nem tudta, hogyan reagáljon, mit is csináljon most.
    Golubev elvtárs mentette ki a kínos helyzetből, aki egy kordén érkezett a helyszínre.
    Az esemény időpontjában Golubev a félkarú könyvelővel együtt éppen Dunya anyót ellenőrizte a pálinkafőzés tényállását illetően. Az ellenőrzés eredményét a vak is láthatta: az elnök rendkívüli körültekintéssel szállt le a kordéról, csizmaorrával hosszasan kereste az ácskapcsot, amit lépcső helyett erősítettek oda egy dróttal.
    Az utóbbi időben az elnök gyakran és sokat ivott, nem maradt el kollégájától, aki Óáfonyásban felakasztotta magát. Egyesek azt állították, hogy azért iszik, mert iszákos, mások viszont azon a véleményen voltak, hogy családi oka van rá. Nagy családja volt, egy vesebajos felesége és hat gyermeke, akik folyton koszosan jártak, örökké verekedtek és sokat ettek.
    Ez még nem lett volna baj, de ráadásul a kolhozban is rosszul mentek a dolgok. Azaz hogy nem is olyan rosszul, talán még azt is lehet mondani, hogy jól, de évről évre egyre rosszabbul.
    Eleinte, amikor minden házból mindent összehordtak egy halomba, az nagyon tekintélyesen nézett ki és jó érzés volt mindezzel gazdálkodni, de azután valaki észbe kapott, és elkezdte hazahordani a holmiját, pedig senkinek nem adtak vissza semmit. Az elnök pedig úgy érezte magát, mint egy asszony, akit fölültettek egy kupac holmi tetejére, hogy őrizze csak. Jönnek, csak jönnek mindenfelől, és viszik széjjel a cuccot. Az egyiknek elkapja a karját, a másik ezalatt kihúz magának valamit, erre odarohan, amaz meg eközben elszalad. Hát mit lehet ilyenkor tenni?
    Az elnök rosszul viselte a kialakult helyzetet, mert nem értette, hogy annak nem csak ő az oka. Állandóan attól rettegett, hogy hirtelen jön egy ellenőrzés vagy revízió, és akkor mindenért meglakol, de alaposan. De eddig még mindig megúszta a dolgot. Érkeztek a járásból hébe-hóba ilyen-olyan revizorok, inspektorok és instruktorok, elvodkáztak-szalonnáztak, rántottát is ettek hozzá, aláírták a kiküldetési papírokat, és békében távoztak. Az elnök már nem is félt tőlük, de minthogy a természet megáldotta némi ésszel, sejtette, hogy ez nem lesz így örökké, és hogy egyszer lesújt a Legfelső Legeslegfelelősebb Inspekció, és az fogja kimondani az utolsó szót.
    Így hát amikor arról értesült, hogy a faluszélen Nyura Belasova háza mellett leszállt egy repülőgép, egy csöppet sem csodálkozott. Megértette, hogy eljött a leszámolás órája, és felkészült rá, hogy férfiasan és méltó módon fogadja. Volkovnak, a könyvelőnek meghagyta, hogy hívja össze a vezetőséget, maga pedig mindenekelőtt elrágott egy kis teafüvet, hogy legalább valamelyest elüsse a pálinkaszagot, fölült a kordéjára, és elindult oda, ahol a repülőgép leszállt, hogy szembenézzen a sorsával.
    Amint megjelent, a tömeg kettévált, és élő folyosót képezett közte és a pilóta között. Az elnök eléggé határozott léptekkel végigment ezen a folyosón, és már messziről kezét nyújtotta a pilótának.
    – Golubev Ivan Tyimofejevics, a kolhoz elnöke – mutatkozott be előírásosan, és mindenesetre igyekezett, hogy ne leheljen a pilótára.
    – Melesko hadnagy – mutatkozott be a pilóta.
    Az elnököt kicsit meglepte, hogy a Legfelső Inspekció képviselője ilyen fiatal és ily szerény rendfokozattal rendelkezik, de nem mutatta, hanem így szólt:
    – Örvendek a szerencsének. Mivel lehetek a szolgálatára?
    – Magam sem tudnám megmondani – mondta a pilóta. – Eltört a benzincsövem, és beragadt a motor. Kényszerleszállást kellett végrehajtanom.
    – A feladat értelmében? – pontosította az elnök.
    – Miféle feladat értelmében? Mondom, hogy kényszerleszállás. Beragadt a motor.
    „Ködösíts csak, ködösíts!” – gondolta magában Ivan Tyimofejevics, és fennhangon így folytatta:
    – A motoron, azon lehet segíteni. Sztyepan – fordult Lukovhoz –, nézd már meg, mi az ábra! Traktoron dolgozik – magyarázta a pilótának. – Bármilyen gépet szétszed és összerak.
    – A rombolás nem építés – hagyta helyben Lukov, elővette olajos kabátja oldalzsebéből a csavarkulcsát, és határozottan a repülőgéphez lépett.
    – Hé, hé, nem kell – állította meg sietve a pilóta –, ez nem traktor, hanem röpülő szerkezet.
    – Egyre megy az – reménykedett Lukov. – Ugyanolyan csavarok vannak benne. Errefelé kicsavarom, másik irányba becsavarom.
    – Nem itt kellett volna leszállnia – mondta az elnök –, hanem Óáfonyás mellett. Ott van a traktorállomás és a műhely, egy-kettőre megjavítottuk volna.
    – A kényszerleszállásnál nem lehet válogatni – magyarázta türelmesen a pilóta. – Láttam, hogy a mező nincs bevetve, és máris leszálltam.
    – Füvesherés vetésforgót alkalmazunk, azért nincs bevetve – magyarázkodott az elnök. – Talán óhajtja megszemlézni a mezőket vagy ellenőrizni a dokumentációt? Parancsoljon az irodába.
    – Minek nekem az iroda? – haragudott meg a pilóta, mert látta, hogy az elnök valahová ki akar lyukadni, de hogy hová, nem értette. – Bár várjon csak! Van az irodán telefon? Telefonálnom kell.
    – Minek rögtön telefonálgatni? – sértődött meg Golubev. – Először nézzen körül, mi meg hogy, beszélgessen el a néppel.
    – Idefigyeljen, mit szórakozik velem? Miről beszélgessek? Föl kell hívnom a feletteseimet.
    „Hát ez a modor járja mostanában – jegyezte meg magában Golubev. – Magázódnak, és semmi anyázás. És a nép se kell neki, egyenest a feletteseit hívja.”
    – Maga tudja – mondta sorsába beletörődve. – Csak arra gondoltam, hogy a néppel sose árt elbeszélgetni. A nép mindent lát és mindent tud. Hogy ki jött ide, mit mondott, és ki verte az öklével az asztalt. De minek is beszélek itt! – legyintett, és fölajánlotta a kordéját. – Üljön föl, elviszem. Telefonáljon, amennyit csak akar.
    A kolhoztagok utat engedtek nekik. Golubev alázatos udvariassággal felültette a pilótát, azután maga is fölcihelődött. A kocsi nyekeregve félrebillent a súlya alatt.

Fordította Hetényi Zsuzsa az ELTE orosz műfordítói szemináriuma
(Árki Viktor, Gyulai Kitti, Hetesi Szivia és Sebestyén Vera) közreműködésével

 

Vlagyimir Vojnovics 1963-ban kezdte írni e regényét, amelynek első fejezetei a szamizdatból hamarosan Nyugatra kerültek (1969), s ettől kezdve az írót nem publikálták, sőt üldözték. Vojnovics 1973-ban Nyugatra küldte regényét, 1980-ban emigrált. Münchenben és Moszkvában él.
    Csonkin orosz-szovjet Svejk – nem véletlen, hogy a cseh Jiři Menzel megfilmesítette –; antihős, együgyűségében groteszk népi figura, akit naivitása és egészséges ösztönei immúnissá tesznek a hivatalos ideológiával szemben.

 

 

Megjelent: Napút, 2000. jan.-febr.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap