Csontváry Kosztka Tivadar Emléknap

Szerkesztő A, sze, 06/20/2018 - 00:12

 

 

 

 

 

 

Csontváry Kosztka Tivadar

 

AKI FESTMÉNYEI RÉVÉN BESZÉL

 

 

Egy művész élete nem csupán az az élet, amelyet közöttünk tölt, itt a földön, hanem az az élet is – sőt, ez szinte meghatározóbb –, amely a művei életét, sorsát jelenti. Csontváry Kosztka Tivadar a rövid életű – 66 évet élt – művészeink egyike, akinek viszont művészi élete (művei által) halála óta is töretlen. Sajnos, kis iróniával azt mondhatjuk, hogy Csontváryt életében, földi létében nem ismerték el, halála után nem sokkal viszont értékelni kezdték. Csontváry Kosztka Tivadar így az egyik legismertebb, sőt szinte a legeslegismertebb magyar festővé vált. Nem csupán határainkon belül, hanem kívül is ismert. Sorsa, életsorsa és művészi sorsa így nagyban hasonlít – az életben el nem ismert, halála után értékelt művészsorsként – Vincent van Gogh sorsára. Még abban is hasonlít, hogy mind a kettőjüket életükben – és haláluk után is – sokan őrültnek, legalábbis furcsának, zavartnak tartják. Ráadásnak ő és Vincent van Gogh egyazon évben születtek!

Csontváry Kosztka Tivadar, aki a Felvidéken, az Eperjestől nem messze fekvő Kisszeben városában 1853. július 5-én Kosztka Mihály Tivadar néven született, már gyermekkorában és egész életében „jellegzetes” művész volt. Sokrétű, de minden rétegében meglepőket produkáló, nehezen érthető ember. És ő erre még „művészien” rá is játszott, eltúlozva megjelenését, viselkedését, világlátását. Ezért lehetett az, hogy életében műveit kevésbé értették meg, hiszen akkor az életmű és a művész együtt volt értelmezhető. Halála után viszont már csak a műveket tudjuk nézni-faggatni.

Csontváry Kosztka Tivadar Önéletrajzában például gyermekkori gondolatairól így ír: „ …tünemény álmaimat soha nem látott tájakkal ébren tartotta, a valóságot pedig az éghez irányította. De mert gyermekésszel az égbe hatolni nem tudtam, a természetet tanulmányoztam.”

De más, meghatározó gyermekkori élményei is voltak: „Az asztalunkon nyitva volt egész nap a nagy képes biblia: ahol láttam a tüzes farkú rókáknak mi a célja; mi célból harcol a csatában a teve álla; láttam az asszonyok harcát, a Salamon koponyájának a ráncát; láttam Noé beszámíthatatlanságát s Mózes koponyájának a szarvát, s amikor a nagy biblia képeit ismertem, a kis biblia tót igazságait nem szerettem.”

Mindezekből kiolvasható a későbbi művész világra figyelési kettőssége, egyrészről a természetre való odafigyelése, de a természet isteni felmagasztosítása is, együtt a bibliai alapokkal. De mindebből kiolvasható az is, hogy az ifjú Kosztka Mihály Tivadar egészen másként gondolkodott s érzékelte a létét körülölelő és meghatározó világot, mint más. Az 1913-ban írt Önéletrajza bár egy visszatekintés gyermekkorára (méghozzá az 1913-as tudati állapotú visszatekintés, tehát abból az állapotból történő visszanézés, amely korban már a műveit alkotta, folyamatosan írta a filozófiai töltetű írásműveit, röpiratait, sőt előadásokat tartott profetikus látomásairól), mégis hinnünk kell neki, hogy gyermekként is már másként látta a világot.

Bár erről nem ír, de összeütközései – más, mint amiről beszél, az egyszerű diák-tanár összetűzései – biztosan voltak, elsősorban másfajta világlátása és világérzékelése okán.

Szerinte a problémája az volt, hogy: „tót és német iskolák voltak, én kerültem az iskolát, ahol rendszeresen a nadrágjainkat porolták.” Ehelyett ő a természetet járta, virágokat és rovarokat gyűjtött, tanulmányozott.

Édesapja, dr. Kosztka László gyógyszerész, úgy tűnik, nem nagyon zavarta fiát sajátos elfoglaltságaiban, hiszen környezete már őt is különcnek tartotta. De miért? Kosztka úr kerülte a szesz és a dohány minden formáját, szabadidejében pedig pirotechnikai kísérleteket folytatott, petárdákkal és mini rakétákkal foglalkozott. A műkedvelő tudós  sokrétű és sokérdeklődésű ember volt: nem csupán gyógyszerész, a helyi közösség igen megbecsült tagja, hanem hivatása mellett különféle rendészeti-közigazgatási jellegű, így rendőrkapitányi és postai feladatokat is ellátott. Sőt, ahogyan fia írta róla: „földműveléssel és vadászattal szórakozott.” Ez már nem volt kirívó, csak időzítésében meglepő, hiszen a gyógyszerész, aki szép jövedelmet húzott gyógyszertárából, ezt a vállalkozást eladva s eddigi életét is feladva az Ung megyei Szerednyére költöztette családját. Csontváry visszaemlékezéséből kisüt a vád: az apa szórakozott, s a családnak egyre kevesebb jövedelme volt.

Talán ennek tudható az be, hogy az ifjú Kosztka Mihály Tivadart egy kirándulás során „elhagyták”. Ott, ahol szállásuk volt, Eperjesen, egy nagykereskedő gyárosnál. Csakhogy: „Három szép leányka volt a háznál. Szelíd, mosolygó arccal. Későn vettem észre a cselt. (…) Így lettem kereskedő három és fél évig…”

Az üzleti tevékenység nagy volt és szerteágazó, amelyet az ifjú ember nagyon hamar és ügyesen átlátott, a könyvelési ismereteket a német üzleti nyelvvel együtt könnyedén elsajátítva. Annyira, hogy egy idő után a főnököt helyettesítette, az anyag beszerzését és továbbítását irányította. Tehát ezekben az időkben kifejezetten jó felfogású, értelmes fiatalember volt. Sőt becsületes is, aki átment az úgynevezett „hűségpróbán”, amelynek során az elszámolás végett kézhez kapott 1000 darab 10 krajcáros bankjegyet hiánytalanul átadta, de eggyel többel, amelyet felmutatva bizonyította be, hogy nem akart lopni, a vállalatot hűségesen szolgálja.

Talán az ifjú ott is maradt volna a kereskedelmi pályán, ahol egyre nagyobb megbecsülést élvezett, ha első sugallatai egyike nem szól közbe. De ő megérzett akkor, 17 esztendősen magában egy hangot, ahogyan ő fogalmazta meg, egy „sejtelem fejlődött ki”, amely azt tanácsolta neki, hogy ne maradjon a kereskedelmi pályán. Az elhatározásához nagyban hozzájárulhatott az is, hogy édesapja újból gyógyszertárat nyitott, mégpedig Szabolcs megyében, Lökön, a mai Tiszalökön. 1871-ben szüleihez visszaköltözve ott és akkor már gyógyszerész akart lenni, hogy apja patikájában töltse ki a gyógyszerész-gyakornoki idejét. Ekkor mutatkozik meg gyermekkori kedves elfoglaltságai értelme, a növények, köztük a gyógynövények ismerete és felkutatási képessége, amely gyógynövények gyűjtésére sarkallja, hogy a népi gyógymódok világához visszanyúlva felvirágoztassa a patikát. Azt a patikát, amelyet szinte apja helyett ő vezet. Csakhogy ekkor még nem okleveles gyógyszerész! Viszont a környező és tágabb világ nagyon érdekli. Ezért elutazik megtekinteni a Bécsi Világkiállítást, hogy megnézze milyen a nagyvilág. S útközben megtapasztalja, milyen állapotban van benne hazánk.

Egy lévai és iglói kitérő után – ahol mind a két helyen gyógyszerészettel foglalkozott, Léván pedig általános gyógyszerkönyvet írt – beiratkozott Budapesten az orvosi egyetemre, ahol többek között vegytan- és ásványtannal, meg összehasonlító bonctannal is foglalkozott.

1876-ban már okleveles gyógyszerészként az egyéves önkéntes katonai szolgálatát teljesítette, de közben Budapesten jogi tanulmányokat folytatott, a közigazgatás tanulmányozása céljából pedig a fővárosnál írnokoskodott. Tehát számoljuk csak gyorsan össze: egyszerre volt gyógyszerész, orvos- és jogi tanuló, katona meg hivatalnok is! Ez öt tevékenység, amelyet nagy lelkesedéssel, egyszerre végzett. És ahogyan az Önéletrajzából kitűnik, már egy kissé világjobbító szándékkal is!

De kitűnik mindeközben emberbarátsága is, hiszen az 1879-es szegedi nagy árvíz idején önkéntesként dolgozott a mentésen, elsőként érkezve a helyszínre, legtovább maradva, és mindeközben csontig fagyva betegséget is szerezett. Aztán, még szinte betegen az ország pénzügyi helyzetének javítása céljából a selyemhernyó-tenyésztést javasolva Memorandumot terjesztett be több miniszterhez. De a politikusok és hivatalnokok nem foglalkoztak vele.

Azért, hogy tüdeje és lelke egyaránt tisztuljon, a Magas Tátrába ment kirándulgatni, pihenni.

Ekkor és ott, egyszerű belső késztetésre, talán akkor még unaloműzőnek, talán már valóban a jövőt kijelölő belső sugallatra megváltozott Kosztka Mihály Tivadar élete. Hogy onnantól ezután Csontváry legyen, a festő!

Önéletrajza így szól erről: „Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem s egy délután csendesen bóbiskoló tinós szekéren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt s egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot.”

Tehát Csontváry – már nevezzük így – rajzolt, s nem csak kedvét lelte ebben, érezve, hogy valamit létrehozott, ami eddig nem volt, tehát alkotott, hanem nagy büszkeséggel, művészi büszkeséggel tölthette el lelkét az első kapott dicséret. „Mit csinál: hisz maga festőnek született.” Mondta az, aki elsőként látta meg Csontváry rajzát.

És így, ezzel születik a művész! Ilyen egyszerű szavakkal. Valaki elismeri, hogy amit csinál az ember, az művészi alkotás.

A dicsérő szavak után jött a hang: „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél.”

Ezt a hanghatást később Csontváry „bolondságának” tudták be. Pedig, ha nem lett volna ez a hang, akkor nem születhetett volna meg a művész. És aztán nem kezdődhettek volna a rajzok és képek sorozatai…

Így, akkor ott, valahol a Kárpátokban született meg művészként Csontváry.

Állítólag 1880. október 13-át mutatott a naptár. De a nap nem érdekes: a tény maga a fontos. Mert minden művész életében maga a csoda, amikor rádöbben, hogy ő alkotó!

Csontváry ezután, mint minden kezdő rajzoló-festő másolni kezdett, egyrészt a természetből, az előtte álló fákat és leveleket, gyógynövényeket, másrészt régebbi művészek munkáit. Büszkén jegyezte meg: „oly hűen másoltam (…), hogy az eredetitől meg sem lehetett különböztetni.”

Ezután rajzait egyre több embernek megmutatta. Akkori gyógyszertári főnöke azt tanácsolta, hogy írjon Kelety Gusztáv felső rajziskolai igazgatónak, s a rajzok alapján kérjen felvételt az iskolába. Csakhogy Csontváry hiába küldte el legjobb rajzait, a válasz elutasító volt, sőt egyáltalán a művészi pályáról eltanácsoló. Csontváry erről így írt: „maradjak csak ott abban az aranybányában, ahol jó a dolgom s ne kívánkozzam a göröngyös pályára, amelyen a megélhetés sincs biztosítva.”

Csontváry nem esett kétségbe, hanem továbbra is nagy lelkesedéssel és szorgalommal másolt, majd Rómába indult a nagy művészeket tanulmányozni.

Ahogyan írta: „A szobroknál kezdtem, ahol nem bírtam felmelegedni nem a hűvös, zárt levegő okozta hideg miatt, hanem keveselltem a munkákban az életenergiát, mert arról, hogy művészi energia is létezik, akkor még nem tudtam semmit sem: de mert a természetet nagyon jól ismertem s az életet tisztán éreztem, tehát a munkákban elsősorban ezt kerestem.”

Megnézte aztán Raffaello festményeit is, amelyek nem nagyon tetszettek neki. Sőt egy kissé a festői pályán való lelki megerősödését hozta a felfedezés, miszerint az égi hangnak, hogy nagyobbnak kell lennie Raffaellonál, meg tud majd felelni.

Ezután Párizsba utazott, hogy Munkácsi Mihállyal találkozzon, de Munkácsy elkerülte őt. Ezért Csontváry hazajött, különösen azon okból, mert kezébe akadt a magyar belügyminiszter rendelete gyógyszertárak felállításáról.

„Oly eseményesen hatott ez reám, hogy teljesen tisztában állott előttem az anyagi helyzetem megalapozása.” – azaz anyagi okokból a gyógyszerészethez kívánt visszatérni. De mindeközben a festészeti álmaival nem hagyott fel.

Előbb Szentesre ment, majd Gácson – Nógrád vármegyében – megnyitotta saját patikáját.

Ezekben az években a gyógyszerészetből elegendő pénzt kívánt összegyűjteni ahhoz, hogy a nagy „motívumot” kutató utazásokra indulhasson el. Bár festői álmai megvoltak, éjjelei, sőt nappalai visszatérő élményei voltak, mégis keresett-kutatott, elsősorban festészeti önmagát.

De ő maga annyira gyógyszerész volt ekkor, hogy elutazva a budapesti gyógyszerész kongresszusra, ott még fel is szólalt. Felszólalása nagy visszhangot keltett szakmai körökben.

Gyógyszertárát 1894-ben bérbe adta, és Münchenbe utazott, hogy ott a Hollósy-féle festőiskolába lépjen be. Anyagi eszközei ekkor már megengedték, hogy újból a művészetnek élhessen. 41 éves volt, amikor elkezdte rendezett festészeti tanulmányait.

Csontváry bár Karlsruhében, Düsseldorfban és Párizsban képezte magát, azaz az akkori világ legnevesebb festőiskoláiban, mégis önálló, mondhatni sajátos gondolkodását és világlátását megtartva csak egy-két alapot tanult meg. Mindenhol kereste önmagát és kifejezésmódjához illő motívumait. Így jellegzetesen autodidakta maradt, aki mesterektől ellesve és tanulva a szakmai alapokat,  egyedi úton jár.

Első, fennmaradt festményeit megvizsgálva szembetűnő Csontváry sajátos perspektívája. A Süvöltőt leterítő ölyv című munkája bár szirtfok magasán ábrázolja a ragadozó madarat, mégis szemmagasságból, mintha a festő és mi (a festő szemén át az ábrázolt világot meglátók) egy magasságban lennénk egy szirtfokkal és egy madárral.

Az első – reá annyira jellemző nagyméretű – képei egyike, az Őz szintén szemmagasságban áll, amellyel a művész a természettel való egy szintet, vagy egyenjogúságot kívánta kifejezni.

Viszont az Almát hámozó öregasszony című képét vizsgálva már fentről, madárperspektívából tekinthetünk le a nénire és a kép címét adó almákra.

1894 nyarán, végleg szakítva az akadémiákkal és egyéb festőiskolákkal, Itáliába megy, előbb Rómába, majd Nápolyba – keresve a napot –, végül Pompejibe. Az ókori romok – mint motívumok – annyira megragadják fantáziáját, hogy a telet is itt tölti. Itteni vázlatai alapján készíti el kicsivel később a Pompeji Have (A Chirurgus háza a Vezúvval) című művét. Színeiben visszafogott, nem is túl nagy, csupán 47 x 51 cm-es vászon. Az alcím azonban kulcs: chirurgus, azaz gyógyszerész. Tehát Csontváry a romos épületben saját romos életét festette meg. Egy házba festett sorsot, vagy egy házzal ábrázolt sorsot, ahogyan az majd még több képében feltűnik.

Az ifjú festő is apróbb képe, amelyben a festő görnyedten, szinte lopózva, kezében fáklyával régi romokat jár be. Keres-kutat. Talán önmagát kutatja…

Egyre inkább a fények kötik le figyelmét, és a fények elővarázsolta vagy átvarázsolta színek. Ezeket akarja mind tökéletesebben visszaadni vásznain.

Ezért utazik – fénymotívumokat keresve - Capri szigetére, a kék barlanghoz; Trau vidékére, ahol a napút-motívumokat válogathatta; ezért fogja meg őt a budapesti Keleti pályaudvar éjjeli világítása, vagy Bosznia-Hercegovinában, Mosztárban a római híd a smaragd színű Neretva folyóval.

Belső késztetéstől űzve felment a Tátrába, a nagy-tarpataki völgynek újbóli tanulmányozására. De, mint ahogyan leírta: „De hiába tanulmányoztam - a nagy monumentális feladatra még gyenge voltam.”

Aki nem érti meg Csontváryt, az nem művész. Mert a művész mindig keres, s hajtja előre a tudat, hogy nem talál. De amit talál, azt el akarja mondani, vagy szóban, vagy írásban, vagy képekben. Hogy mi is értsük!

Elkészíti érdekes beállítású Önarcképét, amely annyira népszerűvé tette munkáit az elmúlt évtizedekben. Ez a kép ugyanis egyszerre önvizsgálat és a nézők vizsgálata is. Mert kire néz a művész? Önmagára egy tükörben, ahogy az egyszerűbb megoldás szól, vagy pedig ránk, későbbi nézőire. Hiszen egyértelműen a szemünkbe néz, felénk fordítja kissé dülledt,  vizsgálódó tekintetét. És várja az eredményt: mire jut, mit fessen le? Mit őrizzen meg belőle, belőlünk?

Az Öreg halász az „ezer éves ember”, az örök ember képe. Vagy nem is az ember, hanem az emberi küzdés képe. A soha fel nem adás képe. Ránca ezer, mögötte viharok, ő mégsem akarja feladni, ő mégis a jövőbe néz…

A magyar múlt sajátos bemutatása: Zrínyi kirohanása. Nem vár, hanem úri ház, kúria előtt áll Zrínyi, áll egymaga. Az épület mögötte már lángol. Vele szemközt törökök. De törökök ők valóban? Mintha feléjük intene kivont kardjával az úr, a földesúr. Harcba szálljon, vitázzon, vagy vezesse inkább a benyomulókat? Nem történelmi kép, nem a múltról szól, nem is Csontváry jelenéről, hanem sokkalta inkább a jövendőről. 1903-ban készült a mű: 15-16 évvel a kastélyok, kúriák lángolása előtt.

1905-ben szentföldi tájakra indult, majd Libanonban megfestette legnagyobb méretű plein air festményét, a Baalbeket. (385 x 714,5 cm) De nem a méret a lenyűgöző, hanem hogy a kép azért ilyen nagy, mert az egész látványt, az egészet bele akarta festeni a képbe, minden apró részletével együtt. Mindazt visszaadva nekünk, amit ő akkor és ott láthatott.

1907: Magányos cédrus. Legismertebb festménye. A fa, amely száz vagy sok száz éven áll, állja az idők ezer színű rohamát.

Fa-sors? Ember-sors? Emberiség-sors?

Magányos ember-sors.

A magány festménye. Amely ezerszínű. Akár a magány. És annyi félét jelent minden nézőjének. Mindenkinek a saját magányát. A saját festményét.

Méltán népszerű!

És ott van még a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban, a közösség eszménye, az összekapaszkodás, az összefonódás, a közös körtánc eszménye.

1907-ben ő már érzett valamit. Valami rosszat. Látta a magányt és kereste az utat.

Ebben az évben Párizsban rendezett kiállítást a Grande Serre de la ville de Paris kiállítócsarnokában, a Kristálypalotában. De hiába a hangzatos nevű hely, a szegény magyar festőt itt sem értik meg.

„…kisebb-nagyobb körök (klikkek) lefoglaltak minden helyet, - uralják a helyzetet, ahová idegen be sem léphetett.”

A Marokkói tanító talán ő is lehetne, ő, aki tanítana, de ki figyel rá?

Nem hagyja magát. Ez a művész sorsa, ez küldetése. Ne hagyja magát! Ne útjáról eltántorítani!

Budapesten, majd Salzburgban és Bécsben újabb tárlatokat szervezett. Azután a német birodalmi fővárosba ment, ahol viszont az előkészületek „vállalkozó hűtlensége” miatt abbamaradtak, bár már katalógust is készíttetett.

Ez az állandó meg nem értés, de állandó figyelmeztetés kényszer, hogy figyeljen rá a világ, ez az akarás találkozva az ellenakarattal felőrölte idegeit. De amikor a lelki egyensúlya megingott, a pszichózisa súlyosbodott, közéleti aktivitása nem csökkent.

Az 1912-es év számára sok aktivitást hoz: filozófiai töltetű írásműveket, röpiratokat szerkesztett, előadásokat tartott és brosúrákat jelentetett meg. Hogy figyeljen rá a világ! Amely nem figyelt. A világ olcsó szórakozásokkal töltötte idejét. A perc öröme fontosabb volt, mint a jövő.

Ekkor már nem fest, csak „vázlatol”.

Újabb keleti útra indul, sőt Konstantinápolyból hazaküld egy értesítést: „Művészeknek a Japán Kávéházba: Keleti utam teljes eredménnyel végződött”.

Csontváry Önéletrajzából megtudjuk, hogy Sz. Z. a Pesti Hírlapban Csontváry próféta címen írt róla: „Csontváry bácsi nemcsak prófétai bölcselő, hanem tulajdonképpen festő s nem minden mag nélkül tartogat raktáron 20-30 méteres vásznakat, mi kívánjuk, hogy tervei sikerüljenek.”

1916-ban IV. Károly királlyá koronázásán bár jelen volt, hogy megfesse majd a koronázást, azonban egészségi állapota miatt nem tudta az eseményt végignézni, így később megfesteni sem.

Ezekben az időkben készült azokat az óriási méretű vásznakat befesteni. Élettel, látomásaival megtölteni. Ehhez a feladathoz óriás méretű vázlat-kartonokon örökítette meg saját apoteózisát. (Apoteózis: istenítés, az istenek közé helyezés.)

1919-ben, a Tanácsköztársaság idején a patikáját államosították, így Csontváry teljesen kisemmizve, jövedelem nélkül halt meg 1919. június 20-án a budapesti Új Szent János Kórházban, két héttel 66. születésnapja előtt. Orvosi kartonja szerint verőérgyulladásban hunyt el, bár az is lehet, hogy éhen halt. (Teste Óbudán lett eltemetve, de nem nyugodhatott ott sem, mert nem hagyta nyugodni őt a hatalom. 1959-ben, arra hivatkozva, hogy „Csontváry Kosztka Tivadar sírjának további harminc évre való meghagyása iránt a hozzátartozók részéről intézkedés nem történt (…) kiexhumálva egy közös sírba lett elhelyezve.”

Földi élete alatt legtöbbször meg nem értésben, sokszor nyílt ellenségeskedésben és gúnyban volt része. Támadták őt különc szokásai miatt, például mert nagy ellensége volt alkoholnak és nikotinnak, de leginkább támadták műveit és eszméit.

Nem is veszélyesnek, inkább lenézőn értéktelennek mondták őt. Az „értékelők” nevét már nem tudjuk, vagy ha fel is tűnnek ezek a nevek, nekünk már semmit sem jelentenek. Legyenek művészek, tanárok, újságírók vagy éppen politikusok…

Viszont ha azt mondjuk, Csontváry, akkor nálunk mindenki tudja, kiről van szó és azt is, hogy miért. Mert mondják, sorolják, méghozzá lelkesen műveit, a Magányos cédrust és a többit…

Kicsiny híján ezt nem tehetnénk meg, nem láthatnánk már képeit. A festő örökösei ugyanis a rendkívül jó minőségű vásznakat anyagárban fuvarosoknak kívánták kocsiponyvaként eladni. És szinte a véletlennek köszönhető, hogy Gerlóczy Gedeon fiatal építész az utolsó pillanatban felvásárolta a Csontváry munkákat. Az életművet. Hogy abból már valódi műítészek 1930-ban gyűjteményes kiállítást szervezzenek, s a közönség elé tárva az elfeledett festő műveit, értékelhessék a képek jelentőségét, felfedezve a Csontváry festmények sajátos mondanivalóját.

Az 1960-as évektől aztán Csontváry nemcsak Magyarországot, hanem az egész világot meghódította. Se szeri, se száma a róla megjelent albumoknak, kiállításoknak, festményei múzeumaink értékes darabjai, amelyek látásáért tömegek zarándokolnak el. Zarándoklás ez a színekhez, a formákhoz, a mondanivalóhoz. És a sugallathoz. Mert Csontváry titka a művész titka: mindenkinek mást mond.

Élete is, küzdései is mást. Amit sokan nem értenek, még többen még mindig félreértenek.

Csontváryt újra kell élni: gondolatait képein és írásaiban tanulmányozni. Lehet, hogy nem fogunk mindent egyből megérteni, de ne is akarjunk mindent egyből megérteni!

Csontváry Kosztka Tivadar megmutatta nekünk, magyaroknak – hiszen magyar ember volt, magyar tudatú – és az egész világnak, hogy a művész útja csak egy lehet: megalkuvás nélkül menni az úton. Bármit is mondjanak mások, menni és menni… Ha a művész megalkudik, önmagában a művészt öli meg!

 

Petrusák János

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap