Csontváry Kosztka Tivadar évszakai - Tél

Jankovics Marcell, cs, 07/05/2018 - 00:14

 

Csontváry Kosztka Tivadar évszakai

 

 Tél

  

 

     (A taorminai görög színház romjai) 302 x 570 cm

 

Csontvárynak nincsenek évszakai a szó Mednyánszkys értelmében. Vannak képei, amelyeket nyáron festett, a Magyarországon készültek szinte kivétel nélkül ilyenek, vannak, amelyeken uralkodni látszik a tavasz (Virágzó mandulafák Taorminában) vagy az ősz (Hídon átkelő társaság), de a festői cél általában nem az évszak hangulatának a megragadása volt. Tipikus téli tájat például sohasem festett. A taorminai képeken ugyanakkor mindig ott komorlik a tél, a hóval borított Etna formájában. A tél jellemzően „színtelen”, a fehérek, szürkék, feketék uralkodnak rajta. Festőnktől pedig mi sem állt távolabb, minthogy szürke képeket fessen. Épp ellenkezőleg, nyugodtan kijelenthetjük, hogy ő a legszínesebb plein air festőnk, ahogy maga is gondolta. Azzal, hogy egy képben összefog több teret és időt, még ésszerű indokát is adja a komplementer színek „valóságtól elrugaszkodott” egyidejű alkalmazásának.  Még a legvisszafogottabb nagy képe, A Tarpatak völgye a Tátrában  is színpompás a valósághoz képest.

Ha a fentiek ellenére Csontváry művészetét mégis az évszakok felől nézem, és „téli képet” kell tőle választanom, akkor fő művei közül is a legjelentősebbre, ahogy ő maga írja, „a legszínesebb plein air kép”-re, A taorminai görög színház romjaira esik a választásom. Németh Lajos írja a kép keletkezési körülményeit taglalva, hogy a festő 1904 telén ért el Taorminába – ekkor készült mind a kis, mind a nagy Taormina -, és a rákövetkező nyáron már visszatért a korábban elkezdett nagy Tátra képéhez. Nagy Taormina festményén télies hangulatot áraszt a tájon uralkodó, hófödte Etna, amelyről ugyan azt mondják, hogy a csúcsát majdnem egész évben hó takarja. De csak majdnem, a forró nyarakon eltűnik róla. A festményen a derekáig hó fedi, és hideg időt jelez a hegy lábánál terjengő alkonyi köd is. Ilyen fény- és színviszonyok csak tiszta, hideg időben jönnek létre. Magam is ilyennek láttam vagy húsz évvel ezelőtt, egy január eleji délutánon. Méghozzá pont arról a helyről, amelyet Csontváry kiválasztott. Láthattam, hogyan kékül be a hegy árnyékos oldala, miközben mögötte sárgán lángol föl az ég.  Persze, a valóságban nem annyira, mint az ő képén. Fakóbb volt az ég sárgája, még inkább a hegy kékje. A sfumato, a színtávlat miatt.  Melegben a levegő teli van párával, s az tovább fakítja, tompítja a színeket. Kijelenthetjük tehát, hogy Csontváry az évszakot, a nagy Taormina esetében a telet, nem mint témát választotta, hanem mint célja elérése szempontjából ideális időpontot. A tél persze csak délen, a mediterrán világban tekinthető ideális időszaknak egy színesen látó festő szempontjából. Szicíliában nincs is a mi fogalmunk szerinti tél. A sziget nagyon közel esik Afrikához. A tengerparton télen is langyos a levegő, a sok örökzöld és az ilyenkor is smaragdzöld fű sem hat téliesnek. Január végén már virágba borulnak a mandulafák. Az Etna oldalán patakokban csörgedezik alá a megolvadt hólé, még ha a fölkapaszkodó turistabusz kerekére félúton hóláncot is kell kötni.

A festő saját írásaiból tudjuk, hogy tudatosan kereste a nagy témát délen. Misztikus elhívása a „lángoló Kárpátok” környezetében érte, ahová nyaranta vissza-visszatért, de a teleket, ha csak tehette, délen töltötte „festői tanulmányokkal.”

Csontváry képeinek időtlensége Huszárik róla szóló filmjének (Csontváry, 1980) egy képsorával összehasonlítva érzékeltethető a legjobban. Huszárikot is megkísértette a páratlan taorminai látvány. Letűzette a kamerát arra a helyre, amelyet Csontváry is választott, és stoptrükkel, a valóságoshoz képest sokszoros gyorsítással rögzíttette a látványon körbevándorló fény változásait. Az eredmény pontosan ellentétes azzal, mint amit a képen látunk.  Az idő múlását érzékeltető képsorban kétségtelenül van egy pillanat, amelyben az Etna mögött felragyog az alkonyi ég sárgája, de az csak egy múló pillanat a folyamatban, és a filmkockákon minden részlet e múló pillanatnak megfelelő fényben fürdik. Ellentétben Csontváry képével, ez az alkonyi fény ragyogja be a tengert és az előtérben álló színház romjait is. És mennyivel tompább színekben, mint a festő képén! A hegy sötétkékjét a sfumato mellett a kamerába tűző fény továbbfakítja.

A festményen nem egy bizonyos alkonyi perc világítási viszonyai láthatók. A kép egyes részleteit más és más napszaknak megfelelő fény világítja meg. Még az is, aki nem járt a helyszínen, meggyőződhet erről, ha kitakarja a kép egyes részeit. Az Etna hósipkája a legvilágosabb fehér folt a képen, s a fehér csúcs, halványzöld éggel a hátterében nem alkonyi, inkább reggeli megvilágításra vall.   Tisztán alkonyi hangulatot csak a narancssárga ég és a sötét hegyoldal ad. Az öböl vize déli verőfényre jellemző azúrkék eget tükröz vissza. Az előtér szórt délutáni fényben fürdik.

Az eltérő fényviszonyok együttesen teremtik meg a képi idő örökkévalóságát. Olyan dekoratív, hideg–meleg színpárokkal, amilyen a hegy sötét kobaltkékje és a narancssárga ég, az emberkéz emelte rózsapiros téglafalak és a zöld természet, a valóságban nem találkozunk, s e színek erejét, pompáját a megbízhatatlan reprodukciók sem adják vissza. E kontrasztos színskálában az évszakok ellentétekre épülő teljessége is benne van. A levegőég meleg narancssárgájában az ősz, a hegy és a tenger hideg kékjeiben a tél, a téglafalak vörösében a tüzes nyár, a növénytakaró zöldjében a tavasz. 

A romantikus szimbolista Csontváry az általa annyira kedvelt ellentétek alkalmazásával kilép a konkrét térből és időből, és éri el az általa annyira óhajtott teljességet. A kép tárgyának szintjén: egyfelől a civilizáció apró és jelentéktelen jelei, a távoli házacskák, az öbölben úszó dereglyék, a már sötétbe borult hegyoldal villanyfényei, másfelől a kétezer éves görög színház monumentális romja az előtérben és az évmilliók óta „élő”, a nyomasztóan hatalmas Etna a hátérben, a tér és idő viszonylagosságát hirdetik. A múlt és a természet nagyságát a jelen és az ember törpeségéhez képest. Az Etna 3 ezer méternél magasabbra nyúló csúcsa, a hegy lábánál meghúzódó kicsiny város, amelyet a tűzhányó rendre megtapasztalt kitörései is nyomasztanak, ugyanezt érzékelteti. Mélység és magasság eme ellentétéből az antik színház romja szintén kiemelkedik. A képen nem látszik, ezért, aki nem járt a helyszínen, nem tudhatja, hogy a rom nem egy szinten van a távoli városka házaival. Taormina egy több száz méteres fennsíkra épült, és ennek a szélén, kiugró szirtfokon emelkedik a fenséges rom. Ám mint a halandó ember mulandó műve még a rom is alábbvaló – szó szerint a természet fenséges úrnőjéhez, az Etnához képest. Az előtérhez képest erős, sötét színű hegy előre ugrik a távolból, egy síkba kerül a színházzal. Ezáltal fölébe is rendelődik, azt az érzetet keltve, mintha az emberkéz munkáját a hegy (a természet) rombolta volna le. E mondandót a kettős tengeröböl tátott szájú szörnyre emlékeztető formája hangsúlyozza. (Csontváryt annyira elbűvölte ez a forma, hogy többször is megfestette.) Csontváry képeinek érzékeny, jó szemű kutatója, Sulyok Géza, maga is festőművész, fedezte fel, hogy festőnk képeinek ihlető forrásai régi csillagatlaszok szörnyei voltak. Ezek a képen elrejtett, hatásfokozó formák (a legszembetűnőbbek A jajcei vízesés  két Medve csillagképre hajazó sziklái) a Csontváry korában a családi lapok oly népszerű rejtvényes illusztrációinak a mintájára kerülhettek a képekre. („Gyerekek, a festő bácsi két mackót rejtett el az itt látható képen. Keressétek meg!”) Sulyok Géza a tengerbe harapó pofájú Etna-szörnyben óriás kardhalat, a déli égbolt Dorado csillagképét véli felismerni. (Az Etna istennőként személyesült meg az antikvitásban, a mitológia tengeri szörnyei úgy szintén.) A hegy sötét kobaltkékje is megengedi ezt a feltevést, hisz az éjszakai égboltot idézi.

A kozmosz – vagy tán a másvilág? - másképpen is átsüt a képen. Az égboltot, nagyjából a hóhatárnál, egy látszólag oda nem illő lila felhősáv vágja ketté, mely feljebb irreális zöld színbe megy át, s mint fentebb már írtam, a hegy csúcsát más megvilágításba helyezi. Mintha azt sugallná, hogy a csúcs fölött egy másik világ kezdődik.

 

Jankovics Marcell

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap