Csoóri Sándor: Üzenet Véghelyi Balázs könyvbemutatójára

Szerkesztő A, k, 07/15/2014 - 00:11

 

 

 

 

 

 

Tisztelt Százhalombattaiak! Kedves Barátaim!
 

Nem szeretem sem a mentegetőzéseket, sem a magyarázkodásokat: gyönge nádszál mind a kettő, de most mégis beléjük kell kapaszkodnom. Ugyanis három héttel ezelőtt megígértem Véghelyi Balázsnak, hogy bár rengeteg a munkám, s jobb kezem fején bagoly ül reggeltől estig, ennek ellenére szívesen bemutatom új könyvét szülővárosában, Százhalombattán. Ezt várja el tőlünk, idősebb íróktól az irodalom íratlan hagyománya. Megállapodtunk az időpontban is: október 15-e, este 18 óra.
Szabad öt perceimben már el is kezdtem töprengeni azon, hogy mit is segíthetnék fiatal pályatársamnak új könyve ürügyén. De később egyik ismerős színésznő keres telefonon, hogy a Merlin Színházban, október 15-én, 18 órakor a nyolcvanadik születése napját ünneplő nagy költőt, Tornai Józsefet szeretnék fölköszönteni meglepetésként a barátai, a kritikusai, az olvasói, s erről az alkalomról én nem hiányozhatom, hiszen mi ketten az 1950-es évek óta ismerjük egymást, bensőséges barátok vagyunk, és kezdettől fogva nemcsak egymás verseit lámpáztuk át figyelemmel és szigorral; nemcsak István király szarkofágját cipeltük a vállunkon villámlásban és égzengésben, de kimondatlan szavaink is mindig értették és értik egymást.
Latolgatásra tehát semmi esélyem se maradt. Százhalombatta helyett Tornai József köszöntését kellett vállalnom.
Magam helyett így csak egy gyors levelet küldhetek, hogy legalább a becsület ne szenvedjen csorbát.
Mi mással kezdhetném el ezt a levelet, mint csodálkozó, csöndes mosolygással. Öt vagy hat évvel ezelőtt kaptam egy rejtélyes küldeményt. A küldeményben egy csomó vers volt, s ha jól emlékszem, két magnókazetta, megzenésített gyermekversekkel, amelyek közül kettőt én írtam, a zenéjét pedig Véghelyi Balázs. Költő és zeneszerző együtt? A kettő sok volna – gondoltam magamban –, de majd meglátjuk.
A szalagok meghallgatása és a versek elolvasása után nem lettem sokkal okosabb: így ír verset egy kezdő ember, és így szerez zenét is. Egyik verskéziratára azt írtam oda emlékeztetőül, hogy a vers nem az a hely, ahol kímélik az angyalokat. Ez a mondat számonkérés volt. Egyúttal biztatás is, hogy legyen sokkal vakmerőbb, szókimondóbb, gyalogoljon többet a sárban és a Tejúton is.
Hosszú idő után tudtam csak válaszolni neki, de már fogalmam sincs, mi volt a levélben.
Meg kell vallanom: Véghelyi Balázs jól vizsgázott türelemből és önfegyelemből is. Úgy tudott fegyelmezetten várni, mintha várakozásból is szigorlatoznia kéne.
Aztán a kedvező előjelek után találkoztunk. Szikár, zárkózott, lehajtott fejű kamasznak képzeltem el, de egy koránál is fiatalabb gyerekembert ismertem meg, aki nem olyan régen tanult meg olvasni és írni, de nemzedéktársai zöménél sokkal jártasabb az irodalomban, a festészetben, a zenében, sőt a magyar történelemben is. Például, ha az 1867-es kiegyezésről beszélnek a társaságában, ő nem az iskolai tankönyvek gödreiben kotorássza a választ, hanem fölidézi Németh László legvilágosabb mondatát, amelyben az író a kiegyezés lényegét így foglalja össze: A kiegyezés megvalósította Széchenyi reformjait és kiirtotta magából Széchenyi szellemét.
Eddig három könyve jelent meg a fiatal Véghelyi Balázsnak, ami korát tekintve, önmagában is komoly teljesítmény. A három közül a most megjelent vallomásos, történelmi tanulmányokat és irodalmi esszéket tartalmazó könyve a legelevenebb és a legárnyalatosabb. A fiatal író ebben a kötetében mutatja meg legvilágosabban elődeihez kötődő vonzalmait. Más szóval: tanítványi mivoltát.
Ez a tanítványi szerep azonban nem az utánzás ügyességére céloz, hanem a hagyományok átörökléseinek a képességére. A huszadik századi nagy angol költő és író, T. S. Eliot azt fejtegeti egyik tanulmányában, hogy az igazi hagyomány sose másolásban fejezi ki magát, hanem a történelmi érzék megkeresésében, amely nélkül alkotó nem létezik. Hiszen épp a történelmi érzék az, amely a múltban sosem csak a múltat kutatja, hanem éppenséggel a mindenkori időszerűséget.
Hogy erre a tételre milyen jó ösztönnel talált rá a fiatal író, mostani kötete leghosszabb esszéjéből derül ki egyértelműen: az Egy évezred poharából.
Mi a műfaja ennek a hetvenhat oldalas írásnak? Nem tudom. Talán mi vagyunk? Talán az ezeréves magyar történelem hősiessége és csonkasága? Talán a magyar Hamlet fogcsikorgató monológja: Lenni, vagy nem lenni? Vagy inkább az Ady által megfogalmazott, minden drámán túlmutató dráma, amelyben lenni kell, lenni, lenni?
De ha a műfajt nem tudom is megnevezni, azt tudom, hogy az ifjú szerző azon a nyomvonalon halad, amelyben Balassi, Csokonai indult el s az előttünk járó nemzedékekből Nagy László és Sütő András haladt.
Itt azonban valami fontosat meg kell jegyeznem. Mégpedig azt, hogy Véghelyi Balázs nem csupán etikai célirányokat jelöl meg magának, hanem esztétikaiakat is. Babits, Kosztolányi, Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Orbán Ottó világát nem szakítja el az úgynevezett nemzeti írókétól. Együtt látja őket a teljességben.
Verseskötete hátlapjára tavaly nyugodt lélekkel azt írhattam oda, hogy az ilyen fiatalokra, mint amilyen Véghelyi Balázs, minden örökségünket rábízhatjuk.
A mai estén ezt tudom elismételni újra. 
Végül vigasztalásul azt mondhatom, ha én nem is lehetek jelen, a zene világából két Csoóri Sándor is helyettesít: az ifjabb és a legifjabb.

 (Elhangzott Véghelyi Balázs A megíratlan és megírt idők című könyvének bemutatóján, 2007. október 15-én, Százhalombattán, a Hamvas Béla Városi Könyvtárban. Közreműködött ifj. Csoóri Sándor és zenekara, valamit Kleman Andrea. A szerzővel Kaiser László beszélgetett.)

 

 

Forrás: Polísz, 2008. 110. szám

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap