A Dante-paradoxon

Hörcher Ferenc, cs, 06/30/2011 - 05:25

 

 
 

Az emberélet útjának felén
nagy sötétlő erdő.
Az. út belevész a sűrű,
kusza, vad vadonba.
Ahogy a fák közé beérsz,
az éjszaka rád zárja
döngő vasajtaját.
Feneketlen völgy ölén
rekedsz, mely mint a
pince, hideg és mély,
alján tévelygő lélek,
kósza fáklyafény
vagy. Most minden fény
kihuny, zaj elhal.
Úgy érzed magad,
mint cellája mélyén a rab,
kinek csak a tenyérnyi égdarab
közepén világol
egyetlen utolsó
tétova csillag, intő jel.
Old meg rejtvényedet! 

* *

Az életút felén rád borult
sötét: a lélek éjszakája.
Letöri minden vágyad.
Csak tél, és rengeteg erdő,
Se híd, se forró betonút,
csak hegyorom, csak szurdok mély,
se ürmös bor, se szurokkéj,
a sötétség belőled kél,
hogy építsen föléd brutális
és irdatlan, negatív katedrálist.
Fekete fényt sugárzol,
mint éjszakára kitett jáspis,
lelked pulzálása rombol
és nem épít semmit a romból,
káromlásodtól megnyílik a föld,
a felszínre vérző láva dől,
végigfolyik forró folyamban
mint elhagyott város kihalt utcáin,
s betemet mindent mi üresen ásít
és nincs menekvés, kitölt minden rést,
az utolsó, vakító-sötét vulkánkitörés.

     ­* *

Az emberélet útjának felén
nyíló sötét erdő a szerelem.
Elnyel, magába zár, vérző verem.
Nincs átkelés az életed telén,
Nincs menekvés, öreg legény,
foglya vagy, míg pislákol
benned egy leheletnyi életláng,
örökké éget majd a vágy,
újból és újból magához láncol,
megbéklyózza büszke tudatodat,
mellette nem maradhatsz ártatlan,
meztelen testedre vár egy kitárt katlan
megint eltéveszted hát utadat,
belehullsz, betemet a vörös hajzuhatag.

* *

A rengeteg erdő foglya vagy.
És soha többé nem lehetsz szabad.
Hallva könyörgő szavaid
Rád küldi bibliai fenevadjait.
Először egy könnyűléptű Párduc
jő, szép foltos bőrrel csábít,
majd kitárt torkú szörnyű fő,
Oroszlán keresi a zsákmányát.
Az utolsó a sorban a vézna testű
Nőstényfarkas, ki mindent tűr,
Mert céda vággyal terhes,
Éhes és szerelmes, nyugtalan vad.
S hogy túléld mind e kalandokat,
magad is végsőkig nyughatatlan vagy,
de nem nyílik más esélyed ott, majd
egy költőt küldd a költemény,
legyen ő neked az utolsó remény.

* *

A sötét erdőből még
így sem menekülhetsz.
Hiába szállsz poklok fenekére,
Hagyod, hogy hamvadjon
porrá a test, lelked cudar
cégére, az önvád hiába éget,
hiába követnéd bújó Beatricédet,
míg meg nem fejted rejtvényed –
a sötét erdő magad vagy.

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

 

 

 

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap