A demokrácia valós eredete

Csata Ernő, k, 03/12/2019 - 00:15

 

 

 

                                                                                          

Románról fordította: Csata Ernő   
                                                                                                                     

Az iskolában nekünk úgy tanították, hogy a demokrácia bölcsője Görögország. Egyesek ezt kétségbe vonják és arra esküsznek, hogy az alábbi történetben rejlik a demokrácia alapja. Függetlenül attól, hogy mi a történelmi igazság, az alábbi történetből sok, ma is alkalmazható, tanulságot vonhatunk le.

A rabszolgák egymás után meneteltek és mindenik vitt egy csiszolt követ. Négyesével, egy kilométer hosszú sorban mentek, a kőbányától egészen addig a helyig, ahol az új vár építése elkezdődött, őrök vigyázata mellett. Minden őr tíz rabszolgára kellett vigyázzon.

A rabszolgáktól távolabb, egy csiszolt kövekből épített, 13 m magas piramis tetején állt Kráciusz – egyike a főpapoknak -, aki csendben figyelte 4 hónapon át, hogy mi történik. Senki nem merte őt megzavarni, még a nézésével sem a meditációjában. A rabszolgák és az őrök a piramist a trónnal a tetején úgy fogták fel, mint a táj része és az embert, aki hol ült a trónon, hol sétált a piramis teraszán, mint egy kísértetet.

Kráciusz célul tűzte ki, hogy megreformálja az államot, megerősíti a papság hatalmát több ezer évre előre, leigázza a világ összes népét, hogy átalakítsa őket, még az uralkodókat is, saját rabszolgáivá.

Egyik alkalommal Kráciusz lejött, a trónon hagyva ikertestvérét, ruhát cserélt és parókát tett. Megparancsolta az őrség parancsnokának, hogy verje bilincsbe, mint a rabszolgákat, és beállt a sorba egy fiatal és derék Nardus nevű rab mellé. A rabok arcát nézve, Kráciusz észrevette, hogy ennek a rabnak a tekintete kíváncsi és élénk, nem tétova és lesütött, mint a többieké. Nardus egyénisége gondolkodó és összpontosító volt, majd lelkesedő. „Ez valamit tervez”, gondolta a pap, de mindenképpen meg akart győződni róla. 

Kráciusz két nap követte Nardust köveket hordva vele együtt, melléje ült evés közben és mellette is aludt. A harmadik este, amikor parancsolták, hogy „Lefekvés!”, Kráciusz a fiatal felé fordult, keserűen és kétségbeesve halkan kérdezte:

„– Vajon így éljük le az egész életünket?” A pap észrevette: a fiatal rabszolga felült és az öreg felé fordult. Csillogtak a szemei. Csillogtak még a barakk gyenge fényében is.

– Ez nem fog sokáig tartani! Én kigondoltam egy tervet, és te öreg, te is részt vehetsz benne, suttogta a fiatal rabszolga.

– Milyen tervet? - kérdezte a pap sóhajtva és érdektelenül.

– Hát, tudod te, öreg, én is, mi is mind szabadok leszünk nemsokára, nem rabszolgák. Gondold el, öreg: minden tíz rabszolgára csak egy őr vigyáz, minden 15 nőre, akik főznek és ruhát varrnak vigyáz egy őr.

Ha megtámadjuk az őröket mind egyszerre, könnyen győzhetünk. Még akkor is, ha az őrök fel vannak fegyverezve, és mi leláncolva. Tízen leszünk egy ellen és a láncainkat fegyverként fogjuk használni kivédve a láncokkal a kardcsapásokat. Le fogjuk fegyverezni az őrséget, megkötözzük és elvesszük a fegyvereiket.

– Hát, fiam, sóhajtott újra a pap és szólt hanyagul, a te terved nincs jól kigondolva: lefegyverezhetjük a minket követő őrséget, de a császár azonnal új katonákat küld, lehet, hogy egy egész hadsereget és megöleti a felkelő rabszolgákat.

– Erre is gondoltam, öreg. Ki kell várni azt az időszakot, amikor a katonák nincsenek itthon. És ez az idő közeleg. Látjuk mind, hogy a katonaság harcra készül. Tartalékokat készítenek elő három hónapra. Azt jelenti, hogy a katonák három hónap múlva célba érnek és elkezdik a harcot. A harc után a katonaság le lesz gyengülve, de sok rabszolgát hoznak. Nekik már építik az új barakkokat. Mi akkor kezdjük el a felkelést, amikor a katonaság elkezdi a harcot. A követeknek kell legalább egy hónap, amíg értesítik a katonákat és a császárt a felkelésről. A legyengült hadseregnek legalább három hónap kell, amíg visszaérnek. Négy hónap alatt mi felkészülünk a találkozásra. Nem leszünk kevesebben, mint a katonák és az új rabszolgák is mellénk állnak, amikor észreveszik, hogy mi történik. Én jól végig gondoltam ezt, öreg. 

– Igen, fiam, a te terved, a gondolataid győzni fognak, mondta a pap és hozzátette felélénkülve: de mit fognak csinálni a felszabadult rabszolgák és mi történik a vezetőkkel és a katonákkal?

– Erre kevesebbet gondoltam. Most csak egyre gondolok: akik rabszolgák voltak nem lesznek rabszolgák, és akik nem voltak rabszolgák azok rabszolgák lesznek, mondta Nardus fennhangon gondolkodva.

– És a papok? Mondd fiam, a papok is rabszolgák lesznek vagy szabadok, miután győzöl?

– A papok? Nem gondolkodtam ezen sem. Egyelőre a papok úgy kell maradjanak, ahogy most is vannak. Rájuk hallgatnak a rabszolgák és a császárok is. Néha nehezen lehet őket megérteni, de úgy gondolom, hogy nem veszélyesek. Hagyjuk, hogy beszéljenek ők az istenekről, mi pedig tudjuk magunkra is, hogy az életünket hogyan éljük jobban.

– Jobb, igen jobb, mondta a pap és úgy tett, mintha álmos lenne.

Kráciusz azonban nem aludt azon az éjjel. Ő gondolkozott: „A legegyszerűbb az volna, ha azonnal jelenteném a császárnak a felkelés tervét, aki bezárná a rabszolgát, mert biztosan ő a legnagyobb ihletője a többieknek.

Ez azonban nem oldja meg a kérdést. A rabszolgák továbbra is szabadok akarnak lenni. Megjeleni új vezető, új terveket gondol ki. Ezért, az államnak a legnagyobb veszély mindig a belsejében van.”

Kráciusz célja az egész világ megváltoztatása volt. Ő megértette, hogy a tervét nem érheti el a fizikai erőszak alkalmazásával. Szükség van minden ember pszichikai (lelki) befolyásolására. Át kell alakítani az ember gondolkodását: azt kell elhitetni, hogy a rabszolgaság a lehető legjobb dolog. Szükség van egy új, önszabályzó program elkezdésére, amelyik tájékozatlanná teszi az embereket a térben, időben és felfogásban. De, a legfontosabb: hogy mindezt a valósághoz kell idomítani.

Kráciusz gondolatai gyorsan szálltak. Már nem érezte a testét sem, a kezén és lábain levő bilincseket sem, és mint egy villám meg is született agyában a program. Még, kevésbé részletezve és kifejtve, de elképesztően nagyszabású.

Kráciusz az egész világ urának érezte magát. A pap fekszik az ágyon megbilincselve és öntelten: „Holnap reggel, amikor mindenki elmegy dolgozni, én megparancsolom az őrök kapitányának, hogy szabadítson ki a rabszolgák közül, vegye le rólam a bilincseket. Kidolgozom a tervemet, mondani fogok néhány szót és a világ elkezd megváltozni. Hihetetlen! csupán néhány szót és a világ alárendeli magát az én gondolataimnak. Az Isten, tényleg, láthatatlan hatalmat adott az embernek az Univerzumban – a gondolkodás erejét. Ez szavakat gerjeszt és megváltoztatja a világ menetét. A pillanat a lehető legkedvezőbb. A rabszolgák kiagyaltak egy tervet a felkelésre. Ez a terv racionális és győzhet is, pozitív eredményeket hozva nekik. Én azonban, csupán néhány mondattal, rabszolgává teszem nemcsak a gyerekeiket és unokáikat, de a császárokat és katonákat is arra fogom késztetni, hogy rabszolgák legyenek mostantól több ezer éven át.”

Reggel, Kráciusz jelére a kapitány leszedte a bilincseket és már a következő napon hívatta a többi öt papot és a császárt a piramisa teraszára. Kráciusz elkezdett beszélni az összegyűltek előtt:

– Amit itt fognak hallani azt ne írják le, se ne mondják tovább! Körülöttünk nincsenek falak, így amit mondok nem fogja hallani senki, az itt levőkön kívül. Én kidolgoztam egy tervet, amivel leigázzuk az egész Föld népét. Ez teljesen lehetetlen nagyszámú hadsereggel vagy kimerítő háborúkkal. Én ezt megteszem csupán néhány mondattal. Nem telik el két nap és meg fogják látni milyen gyökeresen elkezd megváltozni az egész világ. Nézzék: lent hatalmas sorokban rabszolgák, akik közül mindenik visz egy követ. Őket rengeteg katona felügyeli. Amennyivel több a rabszolga, annyival jobb az államnak. Mi mindig ezt hittük. Azonban amennyivel több rabszolga van, annyival jobban kell védekezzünk a felkelésük ellen. Mi kell javítsunk a védekezésünkön, mi kell őket jobban élelmezzük, mert egyébként nem lennének alkalmasak a nehéz fizikai munkára, ők pedig mindenképpen lustálkodnak és fellázadnak. Nézzék, milyen lassan mozognak! A lusta őrök pedig nem ütik az ostorral és nem serkentik őket, még a fiatal és erőseket sem…

Azonban ők sokkal gyorsabban fognak mozogni és nem lesz szükség őrökre sem. Az őrök is átalakulnak rabszolgákká.

Ezt így lehet elérni: ma naplemente előtt a császár követei fel kell olvassák Őfelsége parancsát:

„A napfelkeltével egyszerre az összes rabszolga szabad lesz! Minden városba hozott kőért, minden szabad ember kap egy érmét. Minden érme becserélhető ételre, ruhára, lakásra, palotára a városban vagy éppen az egész városra. A mai naptól szabad emberek vagytok.”

Amikor a papok megértették Kráciusz szavait, egyik közülük, a legidősebb, azt mondta:

– Te egy Démon vagy Kráciusz! Az általad kigondolt démonizmus leigáz sok népet a világon.

– Lehetek én Démon és a tervem Démon kreációja, vagy inkább legyen a neve Demokrácia!

Napnyugtakor a rabszolgáknak felolvasták a parancsot. Ők meglepődtek. Sokan közülük nem aludtak egész éjjel, az új és boldogabb életükről gondolkodtak.

Az elkövetkező napokban a papok és a császár felmentek a piramis teraszára. Amit láttak, az egyszerűen elképesztő volt. Emberek ezrei, akik rabszolgák voltak, nagy iramban hordták ugyanazokat a köveket. Megizzadva, egyesek kettőt is cipeltek egyszerre. Mások, akiknek egy volt, azok sietségükben, porfelhőt hagytak maguk után. Az őrök is elkezdtek követ vinni. Az emberek, akik szabadnak hitték magukat, mert megszabadultak a bilincsektől, minél több érmét szerettek volna összegyűjteni, hogy boldogabbá tegyék az életüket.

Kráciusz még eltöltött néhány hónapot a piramisa teraszán, elégedetten követve, ami körülötte történik. A változás óriási volt. Egyes rabszolgák kisebb csoportokba tömörültek, szekereket csináltak, és megtöltötték halmozva kövekkel, majd taszították megizzadva és sárosan.

„Ők csodálatos szerkezeteket fognak még feltalálni”, gondolta Kráciusz elégedetten. „Íme, megjelentek a belső kiszolgálók: akik ételt és vizet hoznak.”

Egyes rabszolgák menet közben ettek, hogy időt nyerjenek, megosztva a kapott pénzérméket azokkal, akik nekik ételt hoztak.

,,Nocsak, megjelentek a gyógyítók is, akik a sebesülteknek segítenek menet közben, ugyancsak érmékért. Megjelentek a közlekedést szabályozók is. Nemsokára vezetőket is fognak választani és bírákat a viták rendezéséhez. Hadd válasszanak, elvégre szabadnak érzik magukat! Azonban egy a fontos: ők továbbra is hordják a köveket.”

És így rohannak ők, évezredeken át, sárban, megizzadva, hordják a nehéz köveket. Ma is azoknak a rabszolgáknak az utódai rohannak a semmiért, teljesen értelmetlenül…a főpapok pedig figyelik megelégedetten a piramis teraszáról.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap