Derespataki betlehemes

Bíró Ernő, sze, 06/17/2015 - 00:19

   Valahol a Hargitán innen, ott ahol borús időben a hegyek az eget súrolják, ott ered a Deres, vagy ahogy a helyi, hegyi emberek mondják: a Deres-pataka. Nem nagy ez a patak, de nem is kicsi, hossza úgy kanyargósan vagy negyven kilométer, légvonalban huszonöt, ameddig belefolyik az Oltba. Egy tágas, hegyekkel koszorúzott, dombos völgykatlannak ő a vízgyűjtője. Ezt nevezték el a helyben lakó székelyek Deres-mentének.
   Több falu is húzódik itt egy-egy mellékvölgyben, s habár lakosaik már rég nem katolikusok, mégis az itteni települések szentekről kapták a neveiket, mint: Deresszentandrás, Deresszentpéter, Deresszentmárton, Deresszentimre, Deresszentlászló és természetesen Deresszentkirály, amelyik egyben a vidék központja is. Hogy ki a Szent Király, arra magyar embernek, nem kell magyarázatot adni, mert a magyarnak a király az Géza fejedelem fia, Vajk, aki a keresztségben az István nevet kapta, István pedig A KIRÁLY, így lehet az, hogy az egész Kárpát-medence tele volt a középkorban Szentkirály nevű településekkel, amelyekből egyesek megmaradtak mind a mai napig, mások eltűntek a történelem süllyesztőjében, vagy határukban új falvak jöttek létre és a Szentkirály településnév feledésbe merült, de a Szent Király neve, az nem!  
   Milyen érdekes, hogy egyes falvak, habár ősiségük vetekszik az imént felsoroltakéval, mégis egy másikfajta falunevet viselnek és általában ezek a falvak eldugottabb helyeken vannak, mélyen bent az erdők alatt. Úgy mondják, hajdanán, minden falunak volt szent neve is és más neve is. Az idők során aztán vagy az egyik név nyomta el a másikat, vagy a másik az egyiket.
   Az egyik ilyen névelnyomás szüleménye Dereske, a Deres patak legfelső folyásán. Középkori keletkezésű, mindvégig katolikus falu, temploma Szent Mihály arkangyal tiszteletére szentelt, de mégsem Deresszentmihály, hanem csak Dereske, amelyet a falu történetírója 1857-re még 1748 lakossal jegyez. A beírást a falu plébánosa írta tentával, pennával, tehát a hitelességéhez kétség nem fér. Igaz, hogy a fent említett falu és patak, egy kicsit a képzelet szüleménye, de a történet a Kárpátmedence bármelyik tájegységén megállja a helyét.
   Dereskén a közelmúltig harminckilenc nyakas székely képviselte a megmaradást, vagy ahogyan ők maguk vallották az elfogyást, mert csak temettek és elvándoroltak. De, amint ez lenni szokott, amikor az ember a régi csűrjének fedelén, megunja számolni a havonta lehulló és elrepedő cserepeket és egy szép napon új cserepet rendel, hát úgy történt, hogy az Úr is tavasszal egy messzi tájról, a magyar alföldről egy hatgyermekes családot rendelt ide, és mindjárt megváltozott az elöregedés-megújjulás aránya itt fenn a hegyen.
   Mindenki alföldieknek gondolta őket, de nem voltak alföldiek, egyikük Kolozsvár mellől a Mezőségről, másikuk Vásárhely mellől, a nyárádmenti dombvidékről került az alföldre, a jobb megélhetés reményével. Ott találkoztak, s mert egymásba szerettek és gondolkodásban is összeillettek, hát összeházasodtak. Jöttek a gyerekek és amikor már a harmadik született, a környezetük elkezdett hüledezni, hogy miből fogják őket felnevelni. Erre az asszonyka csak két szóban válaszolt: – Isten kegyelméből! Amikor elvesztettek egy két munkahelyet és munkalehetőségük a világhálón-keresztülivé vált, végleg eldöntötték, hogy visszahúzódnak a származási vidékükre, szülőkhöz közelebbi tájra. Így kerültek Dereskére, ide az erdőalji faluba.
   Megpróbáltak beilleszkedni, ügyelve takarékbetétben levő pénzükre, amíg gyökeret ereszenek. A gazdaságot, amelyet három hektár erdővel együtt vásároltak, próbálták megtakarítni a gyomtól és beindítni a parlagon hagyott földön a gazdálkodást. Dereske külön világ, s mint ilyennek van egy kormánya, mert ugye ilyen minden világnak van. Ez a kormány a hajdani plébánia gondnoka körül alakult ki, aki egyszemélyben helyi elöljáró és a deresszentkirályi polgármesteri hivatalnál, községi képviselő is. Törvénye szerint itt fenn a hegyen minden csak úgy állhatott akár régen, a plébánia fél oldala megroskadtan, a templom keresztje ferdén, és a templom kertje tele metszetlen, ódon alma- és szilvafákkal. Favágatási engedélyt, pedig csakis az ő jóváhagyásával adhattak ki. Midőn a messziről, havonta egyszer ideingázó plébános, az újonnan érkezett családot megkérte, hogy a parókián és a templom kertben rendet rakjon, meg is lett a baj.
   Éppen pünkösd szombatja volt, mire a család befejezte a takarítást. A templom kertjét kipucolták minden felesleges bozóttól. A tavaszon vett lovasszekerükkel, három szekér félig korhadt gyümölcsfa ágat-bogat hordtak haza tűzrevalónak. Ahol annyi gyermek van, ott annyi a kis nyüzsgő láb, a felülvigyázatlan kéz. Egyik lurkó kitépett egy nagy csokorra való „piros tulipántot”, a templom előtt gondozott másfél négyzetméteres virágoskertből. Boldogan vitte haza édesanyjának, aki a ház külső tatarozásán fáradozott éppen, magyarul szalmás-agyagos ganéval tapasztott.
   Amikor a hatgyermekes anyuka a csokor tulipánt meglátta a gyermek kezében, már tudta, hogy innen nincs visszaút. Ezt valahogyan el kell boronálni. Azzal lemosta a kezét és átment a harmadik szomszédba a gondnokékhoz, bocsánatkérően, hogy ők nem akarták a virágokat letépni, de a gyerek mégis megtette. A gondnoknénak egy szem gyermeke volt, s ilyen felülvigyázatlanságot még álmában sem tudott elképzelni, hisz neki még három nagyszülő is segített a gyermekre való ügyelés nehéz feladatában, így az arca ”tulipiros” lett a hír hallatán és otthagyta a kezét tördelő asszonyt az udvaron a farkát csóváló juhászkutya társaságában. Bement és becsapta az ajtót. Mit tehetett mást az anyuka, hazament, befejezte a tapasztást és azután elment két másik szomszédasszonyhoz, valamilyen virágot kölcsönkérni. Kapott is egy „fél köténre valót”, s azzal nekilátott helyrehozni az ágyásban a gyermeki jóindulattal okozott kárt.
   Olyan jól sikerült a virágoskert újjászervezése, hogy a pünkösd-vasárnapi szentmise után, amelyen minden járni tudó ember részt vett, számszerint negyvenegy, a plébános a hírdetéseknél még nyilvánosan is megdicsérte a hatgyermekes fiatalasszonyt. Ezután már csak idő kérdése volt, hogy a régi gondnok és gondnokné mikor esnek ki a kenyérből, így nekik is tenni kellett valamit. És tettek is, vagyis ott tettek keresztbe a fiatal családnak, ahol csak lehetett.
   A fiatalember lement a szentkirályi községházára, hogy egy-két fának a kivágásához engedélyt kérjen, de ott természetesen azt válaszolták, hogy erre csak majd ősszel adhatnak engedélyt, úgy november elseje, vagyis a halottak napi világítás után, mivel addig az erdő zöldell és fejlődik. Hiába a rimánkodás, hogy neki most kéne csűrt tatarozni, kerítést fundálni medve s farkas elől, szegény ember nem tudhatta, hogy az öreg gondnok a „jó szókat” már előre elhullatta a régi, jó barátainak füleibe.
   Dolgavégezetlenül ment haza a fiatalember, de azért jószándékú emberek mindig akadnak, s a jó dolgos embernek mindig lesz keletje széles e világban, pláné ha nem eperszedő kétbalkezes, hanem ért egy kicsit az ács mesterséghez, egy kicsit a kőművességhez és minden házkörüli munkához. Kalákába segített egyes szomszédoknak, mások pedig munkájáért deszkával, gerendával fizettek. A kalákások ingyen napszámba jöttek visszasegíteni a ledolgozottakat.
   Őszire már állt is szépen helyrehozva a ház, az udvar, a csűr, a kerítés, szóval minden, kivéve a csokor piros tulipán, amit úgy tűnt, hogy semmi módon nem lehet helyrehozni. Betakarítottak minden terményt a mezőről, karámot építettek a juhoknak, kecskéknek, gömbölyödött a disznó az ólban, „megbornyúzott” a tehén. Sőt, a ló is vemhes volt, tavaszra várták a kiscsikót, a gyermekek nagy örömére. Addigra már tíz kaptár méhre is futotta, hat-hét libára, kacsára, friss tojást tojó tyúkokra, kendermagos kakasra, csak a csokor piros tulipánt nem lehetett semmi módón visszaültetni, mintha a gondnokné szívéből lettek volna kitépve, s a helyük nem akarna beforradni.
   Eljött a halottaknapi világítás, amikor mindenkinek meg kell bocsátania, mert az elmúlás szomorú tényének számbavétele által, mindenki rájön arra, hogy nem élhet örökké. Lement a mi emberünk a polgármesteri hivatalba, hogy kérjen engedélyt, hogy a saját erdejéből öt, gerendának való rönköt kitermelhessen. Akkorra ugyanis már a szomszédok jószívűségének köszönhetően hárommal már tartozott. A másik kettőből meg egy kisebb szénáscsűrnek akarta volna a négy sarokgerendáját a télen kifaragni, az ágakból pedig a hidegben tüzelni.

   De, engedély nincs. Nem lehet, mert ..., szóval, mert az önkormányzat úgy akarja, azazhogy úgy nem akarja, de van engedély szárazfa kitakarításra:
   –  Ha gondolja, fiatalember, a saját erdejéből a száraz ágakat kitakaríthatja.
   A fiatalember meggondolta. Legénykorában a Mezőségen, ahol évente egy szekér ágfa jut minden családnak, az is kalapból, sorshúzással, még csak nem is álmodta, hogy valaha erdős gazda lesz. A fát megbecsülte és cseperedő fiait is erre tanította. Kimentek az erdőre. A nagyobbacska gyerekek és az asszony a száraz ágakat kisebb csomókba gyűjtötték. Az ember egy bakon vágta kézi fűrésszel, olyan kétméteres husángokra. A legnagyobb fiúcska, aki addigra már úgy bánt a lóval, mintha nyeregbe született volna, csak térült-fordult az enyhén megrakott szekérrel. Nézték is a faluban, hogy ez szinte csúfság, s csodálkoztak, hogy a fiatalember miért nem káromkodik, miért nem mérges. Nem tudhatták, hogy amit itt három nap alatt a család behordott, az a Mezőségen a három évi „porció”.
   Szóval, nem fagytak meg, s közeledett a Karácsony. A fiatalasszony nagyot gondolt. Betlehemeset! Szóval, arra gondolt, hogy itt, az Isten háta mögött, azért mégis csak szép lenne valami ajándékot vinni a kis Jézus jászola elé. A faluba volt öt gyerek, az övével, a hattal már tizenegy, ebből össze lehet hozni egy betlehemest. A gondolatot tett követte és már alakult is a kis betlehemes csapat. Ekkor azonban olyan történt, mint a népmesében, amikor a gonosz boszorka előáll, hogy a hetedik próbát a királyfi még nem állta ki! Hát az történt, hogy a gondnokné, hajlandónak mutatkozott a megbékélésre, ha a lánya a betlehemesbe, Mária szerepébe kerül.
   A fiatalasszony, összehívta a gyerekeket advent első vasárnapján délutánra próbára, de amit itt tapasztalt, azt csak este a lefekvés után merte a férjének elmondani.
   – Sajnos a gondnokné lányából semmit nem tudok kihozni, semmit sem tud, se szavalni se énekelni, mit tegyünk, mert részükről tényleg örök harag lesz belőle, ha nem választom meg a gyermeket: Máriának. – Törték a fejüket és imádkoztak, s abba belealudtak. Reggelre lehullott az első hó, s mintha csak úgy az égből, az ártatlanság tiszta fehérje alatt, úgy érkezett a gondolat is. Mária és József szerepe legyen felnőttnek való.
   A fiatalasszony tiszteletét tette a gondnoknénál, a fekete kávét is elfogadta, szerencsére azzal már a hír közlése előtt megkínálták, mert lehet, hogy elmaradt volna. Lekonyult a gondnokné szája széle, hogy az ő leánya nem lehet csak angyal vagy bárány, de erre most nem mondott semmit.
   A következő vasárnap a leányka elmaradt a próbáról, mert betegeskedik és köhög – üzenték a szomszéd kisfiútól. Meg kellett gondolni, hogy kik legyenek a felnőttek, „József s Máriának” valók, de „nem akadt ember a szálláson”, akire ezt rá lehetett volna bízni. Megvolt ugyan a megoldás, a teljes felsülés és az örök harag elkerülésére is, csak a betlehemes előadás forgott kockán. Józsefnek találtak egy jelöltet, az idén ősszel kinevezett új káplán személyében, de Mária csak nem akart mutatkozni. Végül a fiatalasszony elpanaszolta a szentkirályi református papnénak a nagy bánatát, mire azok összenéztek a férje urával, s azt mondták, ilyenbe még úgyse volt részük, a papné meg éppen Marika, hát miért ne vállalhatná el a szerepet.
   S a csoda megtörtént. Szentestén megtelt a templom, az idegenből hazajött családtagok, az otthoniak is mind eljöttek, el még a szentkirályi tiszteletes is. Kocsin hozta a feleségét, mint primadonnát az előadásra, elvégre mégiscsak főszerepet játszott a papné. Az előadásnak olyan sikere lett, hogy a szentkirályi tiszteletes ott helyben meghívta a rögtönzött színházat Szentkirályra, a karácsony-másodnapi istentiszteletre. Oda meg a szentpéteri, szentandrási és a többi egyházközség küldött tagokat és egyben meghívót is. A farsang végéig az egész Deres-patak völgyét bejárták, igaz a káplánt néha a hatgyermekes családapa helyettesítette, mint pótszereplő, de szerencsére ő nem lehetett Mária, így nem esett rá a gondnok lánya szabotálásának gyanúja.
   A húshagyó keddi fonóba, amit a gondnokné szervezett, már meghívták a hatgyermekes fiatalasszonyt is, mert azért élni mégis csak kell, s ha lehet haragmentesen. A felszólalásokban sora ment a betlehemes sikerének és ezért dicséretet és ajándékcsomagot kaptak a gyerekek, elismerték a felkészítő anyuka szaktudását, akiről csak most derült ki, hogy diplomás tanítónő. Asszonykánk csak annyit tett hozzá az esti beszélgetésben a történtekhez, hogy:
   – Értsék már meg, mi itt csak élni akarunk!

 

Bíró Ernő, – Kolozsvár, – 2015. május 31.

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap