Déryné (Monodráma) 2/2

Kocsis István, k, 07/17/2012 - 00:07

 

 

 

  (Javított változat – 1996)

  Idő: 1838.

 Szín: Déryné öltözője a Nemzeti Színházban

  

 Déryné a Beatrice di Tenda előadására készülődik. Énekelni kezdi Beatrice nagyáriáját. Komoran.

 

 Folytatás..

 

 Idegesen sétálfel-alá.

 Ha elítélt királynő lennék, akkor legalább a kivégzésem szép, látványos lenne. Fejemet esetleg levágnák. De nem kényszeríthetnének, hogy magam feszítsem magamat keresztre. Én csak elítélt énekesnő vagyok.De ellenem minden idők leg­rettenetesebb, legkegyetlenebb ítéletét hozták! Az énekesnő­től visszakérik, visszaveszik a hangját! Csendesen. Amikor úgy rendelkez­tek, hogy sugalmazni fogják a direk­ciónak, hogy az engem arra kényszerít­sen, hogy rosszabbul énekeljek, mint ahogy tudok, akkor nem mást, hanem csak azt rendelték el, hogy nem énekelhetek többé. Sírósan. Mert képtelen vagyok rosszabbul énekelni, mint ahogy tu­dok, nem énekelek többé.

 A földre vetimagát; kiabál.

 Nem énekelek többé! Elvették a hangomat! Elvették a han­gomat! Semmi más feladatom nincs már nekem ezen a Földön, csak keresztet kell ácsolnom önmagam számára.

 Felugrik; kiszól.

 A díszletmunkások azonnal készítsenek egy keresztfát! Hogyhogy mi cél­ból? Kell az előadáshoz! Az előadás nagyjele­netéhez. A karmestert, a ren­dezőt és a direktort most már nem fogadom!... Nem érdekel, semmi sem ér­dekel! Nem nyitok ne­kik ajtót.

 Kulcsra zárja az ajtót, majd a szín közepére jön.

 Elvégeztetett. Ideges nevetéssel. Minek beszélnék a karmester úrral vagy a direk­tor úrral?! Istenhez fordulok, hozzá fohászkodom. Megköszönöm Is­tennek, hogy a mai napig hagyta, hogy azt tegyem, amit a le­geslegnagyobb örömmel tettem:  megen­gedte, hogy a legszebbet cselekedhessem: énekel­hessek. És könyörögni fo­gok Hozzá, hogy adjon nekem erőt az ítélete mél­tósággal va­ló elviseléséhez. Szünet; öngúnnyal. Nevetséges kis énekes­nőcske. Isten nevét hiába szá­jadra ne vedd. Szerencsétlen... Semmi nagy dolog nem történt. Azt mondták, ne énekeld ki a magas C-t, mert azt a szí­nésznőt vá­lasztották ki primadon­nának, aki nem tudja kiénekelni. Ennyi történt... A keresztrefeszítésednek semmi jelentősége, semmi ér­telme. Csak nevetséges. Felordít. De a fáj­dalmam az elviselhetetlen!

 Leülaz öltözőasztalhoz; magába mélyed, majd csendesen.

 Az vagy, aki vagy. Amíg legjobban tudsz énekelni, ne sajnál­tasd magad. Nem lesz keresztrefeszítés. Elmarad a keresztre­feszítés, mélyen tisztelt pub­likum. Lesz egy gyönyörű előadás. Lesz a magas C-nek legtökéletesebb ki­éneklése! Utána meg jön a „megdicsőülésem”: mennybemenetelem helyett elbo­csáttatásom. Amíg Dérynének van Magyarországon a legszebb hangja, addig Déryné legyőzhetetlen. Elbocsáthatnak, de győz­tesnek fogom érezni magam. Énekel. „Én Istenem, jó Istenem...” Abbahagyja; nyugodtan. Legfennebb annyi rossz történik velem, hogy újra vándo­rútra kényszerítte­tem. Most persze nem máshová, hanem Kolozsvárra vándorolok. Ahol leg­nagyobb sikereim voltak, ahol legjobban szerettek, oda vándorolok. S addig maradok ott, amíg ki tudom énekelni a magas C-t! Ha már nem tudom, ön­ként távozom onnan. Ha tényleg alulmaradok, elkullogok csendben. De a legyőzöttet se kérésre, se parancsra nem ját­szom meg. Pontosan úgy fogok énekelni, ahogyan tudok. Ma este még annál is jobban egy kicsit. No, nem azért, hogy Scho­delnét eméssze a sárga irigység. Hanem mert meg mertek kérni arra, hogy rosszabbul énekeljek.

 Az ajtóhoz siet, visszafordítja a zárban a kulcsot. Vidáman.

 Ferike, karmesterkém, gyere csak, gyere... Komoly küzdelemre. Kéré­sedet nem teljesítem. Mivel kényszerítesz?

 A szín közepére jön, énekel.

 „Kolozsváros olyan város...”Elhallgat;  komoran. Tulajdonképpen semmi más nem történt – csak megvaló­sult a rémálmom. Énekeltem egy áriát, megteremtettem vele egy téglát. Téglát téglára énekeltem. Azután ge­rendákat éne­keltem, azután tetőcserepeket, végtére egy gyönyörű táblát éne­keltem a gyönyörű épület homlokzatára, táblámra a leg­szebb szöveget: Ma­gyar Nemzeti Színház. Elfáradtam énekem­ben, elaludtam fáradtamban, s rémtörténetet láttam álmomban: Állt gyönyörű szép színházam, győzedelme­sen, ki­hívóan, a világ minden épületét elhomályosította ragyogása. Fényár­ban fürdött épületem, hullottak örömkönnyeim, ahogy megbámultam. Örö­mömben körbetáncoltam a magas, büszke falakat. Aztán mint egy Nagy Sándor vagy egy Napóleon győz­tes hadjárat után bevonul a meghódított tartományba, vonul­tam én is diadalittasan Épületembe. A művészbejáró előtt álltam, senki ajtót nem nyitott, nyújtottam hát kezem a kilincs felé. És nem volt kilincs. Szaladtam a díszbejárathoz, annak az ajtaján sem volt kilincs, rohantam tovább, de egyetlen bejárat egyetlen ajtaján sem volt kilincs. Egyik ajtótól rohantam a má­sikig, dörömböltem kétségbeesetten ajtóimon, senki ki nem nyitotta, belülről hallatszott a közönség zsivajgása, másik pil­lanatban már a leghíresebb színművek és operák részletei, de a következő ajtónál már a színészfülnek legkedvesebb zene: a taps. Én dörömböltem kétségbeeset­ten, míg fel nem ébredtem dörömbölésem éktelen zajától.

 Leül az öltözőasztalhoz, mozdulatlanulül, majd bizonytalan hangon.

 A legrettenetesebb álmomnál is jobban megviselnek a Déry levelei. Vajon azokból is a jövőmet olvasom ki? Monoton hangon felmondja: Édes Fele­ségem! Amint levelemet elolvastad, azonnal pa­kolj össze, fogadj szekeret, amely idáig elhozzon, mert én már meguntam a hosszas távollétet. Itt én már nagy ismeretségeket kötöttem, s minden háznál igen bent vagyok. A dámák előtt fel­dicsértelek, hogy milyen ügyes vagy, s égnek a kívánságtól té­ged láthatni. Itt jó jövedelmet remélhetsz, mert főkötőjüket mind hozzád fogják hozni tisztítani és díszíteni. Azért csak si­ess, és ne késsél, mert tudd meg, hogy én többé a komédiához nem megyek: nincs már több kedvem hozzá, miután téged úgy elbolondított színészeti szenvedélyed. Ölelve vár szerető fér­jed, István. Tompán. Micsoda rettenetesen mély szakadék nyílt meg előttem. Fő­kötőjüket mind hozzám hoznák tisztíttatni és díszíttetni. Lázas siet­séggel menekül egy másfajta emlékbe. Néhány hete voltam még csak Kolozsvárott, amikor Nagy Lázár úr nagy ebédet adott tiszteletemre. Énutá­nam Székely­nét küldte kocsival. Mikor megérkeztünk, a háziúr kibontakoz­ván a vendégei közül, elé­bem jött, s gyönyörű üdvözlő szónoklatot tartott. De nemcsak ő. Őutána vendégei, sorra mindannyian, ugyanazzal az udvari­assággal és tisztelettel. Bizony, szebbnél szebb szavakkal biztosí­tot­tak en­gem arról, mennyire örvendnek annak a nagy szeren­csének, hogy engem személyesen is megis­merhettek. Én ezen természetesen nagyon is csodál­koz­tam. Hisz nem számítottam arra, hogy grófnők és bárónők között egy komédi­ásnő lesz az összejövetel ünnepeltje, legtiszteltebbje. Szerettek en­gem min­denütt, de itt különös dolog történt. Varázslat történt? Elfelej­tettem, hogy nem én vagyok a leggazdagabb, leghatalmasabb. Elfelejtettem, hogy komé­diásnő vagyok, s ha grófnőnek szólí­tanak ezen a fogadáson, én bizony már cseppet sem cso­dálkoz­tam volna. Mert min­denki olyan természetesen viselkedett? Leeresz­kedően senki. Ó, az italokra és ételekre is emlékszem. Átéléssel mondaná, de nem sikerül neki. De mert erőlteti a nagy élmény felidézését, a valóban kedves történetet úgy mondja el, mintha varázsigét mondana. Kirívó a tar­talom és a stílus ellentéte. Mielőtt asztalhoz szólítot­tak volna, pici ezüstpo­hárkákban igen finom málna és narancs likőrt hordtak körül a szolgák ezüst tálcán. Én vonakodtam. Nem szoktam ebéd előtt semmi­féle itallal élni. Mondták: Itt ez a szokás. Mondtam: Igen, a fér­fiaknál. Ó, nem, mondták, a dámák éppen úgy, mint a férfiak szoktak vele élni: ez étvágyat csinál. Étvá­gyat? Hiszen éppen az étvágyammal voltam én már ak­kor elfoglalva. Mert én már olyan éhes voltam, hogy zöldet, vereset látott a szemem. Korán reg­geliztem, és már elmúlt két óra. Végre! Kezdték fölhor­dani az ételt. Előbb levest hoztak. Aztán egy tálon vagy négyféle finomság: írós-vajas tészta, hús töltelékkel; rizská­sa, kövér pulykamájjal. Jó sokat szedtem mindenből, hi­szen éhes vol­tam... De még csak ezután hozták az én kedvencemet: a rántott csirkét. Sze­dek a csirkéből is, eszem jó étvággyal, s csak azon csodálkozom, hogy tél­ben hogyan kerülhetnek ily csepp csirkék az asztalra. S mert jó ét­vággyal ettem, Nagy Lázár úr újra odaparancsolta az inast, s csak kínált en­gem a drága... De nem akartam többet. Elvette akkor a házigazda a tálat a cselédtől, s ő maga rakott a tányé­romra. Nekilátok újra. Megszólal ekkor Székelyné: Kérek még abból a jó gyenge csirkéből. És el­kezd ka­cagni. Én nézek, mint egy hülye. Azt kérdi akkor Lázár úr: Tetszik-e tudni, hogy most mit eszik a tekintetes asszony? Erre kiesik a villa a kezem­ből és el­kiáltom magam: Jaj, béka! Mindjárt meghalok. Erre Nagy Lá­zár megijed, s a többiek is zavarba jönnek. Mondják: Tessék csak ebből a toka­jiból reá inni, mindjárt jobban lesz tőle. Mon­dom: Nem én: nem érzem ma­gam ros­szul, mert igen jól esett; csakhogy még sose ettem, azért ijedtem meg. Jóle­sett? – kérdi Lázár úr. Annyira jól – mondtam –, hogy ezentúl mindig ezt eszem, ha tehe­tem. Erre ő: No, holnap mindjárt készíttetek egy tállal, s el­küldöm ebédre azon forrón. Szünet; mosolyogni próbál. Nem si­kerül. Csak azért is foly­tatja. De az ebéd igazán nagy meglepetése csak ezután követ­ke­zett. Én már eldöntöttem akkor, hogy akármi jön is, nem eszem többet. De fölhoz az inas két borzasztó tál töltött káposztát. Amint hozzám jön, nem is akartam rá­nézni, de Lázár úr résen volt.  El ne vidd – parancsolta az inasnak –, én a tekintetes asszonyt kolozsvári káposztával kívántam meglepni, mert ezt tu­dom, hogy még nem evett így készítve. Ezt csakis az én szakácsom tudja így elkészíteni. Mit tehettem volna? Ettem. Betegre ettem magam. De senki nem vette észre rajtam. Meg­játszottam, hogy semmi bajom. Vidámnak látszot­tam. Ami­lyennek lennie kellett a dísz­vendégnek, pontosan olyan vol­tam. Szomorú mosollyal. Bármikor vissza­emlékszem erre az ebédre, jó­kedvre derü­lök. Most nem sikerült. Bizonyára becsaptam eddig magam. Annyi tör­tént azon a napon, hogy engem betegre etettek? Ta­pasztalatlan voltam, megtehették. Ó, nem. Kedvembe akartak járni. Mint minden napon. Ünnep- és hétköznapokon. Mind­végig, míg Kolozsvárott voltam. Indulatosan. Nincs jogom félremagyarázni legszebb emlékeimet. A rán­tott békát is, a kolozsvári káposztát is azért készíttette Nagy Lázár úr, mert ked­vemben akart járni. Szünet; csendesen. Kolozsvárott mindenki kedvemben akart járni. Kolozsvárott találkoztam a legműveltebb művészetpártolókkal. Sikerül belefeledkeznie; őszinte pátos­szal. Nemcsak a főrendűek fáradoz­tak a palánták hasznos ápolásában, ha­nem a középrend, a polgárság, mind szívvel-lélekkel bizonyították, hogy ők is értik s érzik a színészet pártolásá­nak és ápolásának az értelmét, tudják, hogy a műveltség csak akkor sugározhat vissza a színpadról a publikumra, ha előbb a pub­likumnak ma­gasabb műveltségű kisebbsége neveli: emeli mű­veltségre az eddig kopár földben termett palántát. Ó, hiszen már az is bizo­nyítja az erdélyiek lelke­sültségét a szépért s jó­ért, hogy a magyar királyság­ban ők építettek templo­mot Tháli­ának legelőbb! Magába mélyed; moso­lyog, önfeledten. Én a legjobban az öreg Bánffy bárót és bárónőt tiszteltem és szerettem. Amikor először léptem be palotájukba, tíz perc alatt el tudták feledtetni velem, hogy nem vagyok családtag. Nem hívtak egybe tisztele­temre nagy vendégsereget, de hát én éppen ennek örültem. Ha meghívtak ebédre, egy órakor jött értem a batár, s amikor a kapujuk elé értünk, Pál báró „véletlenül” ép­pen a kapu­ban álldogált. Zavaromat ilyenféle szavakkal oszlat­ta el: Én akarom a bár­ónénak azt az örömet szerezni, hogy magát én vezessem eleibe. Amikor azt mondták, azért szeretnek együtt ebé­delni ve­lem, mert közelről szeretik azt látni, aki nekik, öregeknek oly kedves estéli órákat szerez, akkor nem udva­rias­kodtak. Ők mindig azt mondták, amit éreztek, otthon is, ven­dégségben is. Megengedhették maguknak, hogy mindig őszinték legyenek. Ezért voltak olyan nyugodtak. S ezért vol­tam én is olyan nyugodt körükben. Több lányuk van, az egyik gróf Bethlen Györgyné. Ha Bethlenéknél ebédeltünk, én akkor is az öreg Bánffyék mel­lett szerettem ülni, ebéd után is mellet­tük maradni, pedig ott mindig sok fia­tal vendégeskedett. Mi ennek a titka? Ők sosem mondták még azt sem, hogy szeretnék, ha énekelnék nekik. A jelenlétükben mertem kedvetlen lenni, szomorú lenni. Igen, szabadnak éreztem magamat náluk, a leg­szabadabb emberek otthonában. Azt hiszem, a királyt is ponto­san úgy fogadták volna, mint engem, a kiszolgáltatott színésznőt. Színésznő csak irigyelheti az ő er­kölcsi tökéle­tességüket, de el nem érheti, vontam le én a következtetést. Szünet; élénkebben. Ó, én elérhettem volna az ő erkölcsi tökéletességüket! Ha sosem jövök el Kolozsvárról, a magyar színészet szent városá­ból. Az egyetlen színházi vá­rosunkból, ahol a színésztől semmi mást nem követeltek meg, csak azt, hogy igazi művész legyen a színpadon, ott mindig tehetsége legjavát adja, és sze­rény, tisz­tességes polgára legyen a városnak. Szerény, tisztességes, tar­tásos és őszinte. A színésztől azt várták el, hogy olyan le­gyen, mint a leggazda­gabb, leghatalmasabb arisztokrata: olyan le­gyen, mint Bánffy báró és bá­rónő. Ha ott egy színésznő engedte volna rábeszélni magát arra, hogy ne énekelje ki a magas C-t tehetsége szerint, akkor a város kikö­zösítette volna. Szünet; csendesen. Soha többé nem mehetnék vissza Ko­lozsvárra, ha egy­szer hagynám magam rábeszélni arra, hogy ne énekeljem ki a magas C-t. Ha én ott ilyesmire vetemedtem volna, azt mondta volna szo­morú szemekkel az öreg Bánffy: Milyen lejtőre taszítják kegyedék a színhá­zunkat, Déryné ked­ves? Önt a hangja a kiváltságosak közé emelte, s ön visszaélt vele. Azt hit­tük, tudja, mit jelent arisztokraták közé tartozni a te­hetség jogán. Megbu­kott, kedves Déryné. Mint annak idején II. József csá­szár. Kacag. Ígymondta volna, pontosan így. Mert akármivel kezdte, mindig eljutott „kedvencéhez”, II. József császár­hoz. S ha hozzá eljutott, bizony nehezen hagyta abba! II. József császárt, leányom, az én nagyapám annyira sem becsülte, mint legutolsó jobbá­gyát, mert elkövette szerencsétlen uralkodó a legnagyobb bűnt: elődei által szen­tesített minden törvényt lábbal tapo­sott; így érdemelte ki, hogy jogot és igaz­ságot tisztelő férfi­ak között egy se akadt, aki törvénytelen rendelkezéseit ne illette volna a legnagyobb meg­vetéssel. Visszaélt hatalmával, megcsúfolta tisztségét, hát kifütyülték szabad lelkű kortársai, mint a ripacskodó színészt az igényes közönség. Vidáman. Ó, az öreg Bánffy Pál társaságban is mily szívesen tartott előadást a „nagy” II. Józsefről. És ha II. József megítélését már beleszőtte beszédébe, akkor már a Szent Korona tanáról is kioktatta hallgatóit. Mert II. Józsefet bi­zony a Szent Korona győzte le. Akkor is a Szent Korona mentette meg a magyar nemzetet, mint minden  drámai helyzetben... És arról igazi színműveket le­hetne írni, ahogyan megmentette, vontuk le mindig a következtetést.

 Feláll, sétálni kezd fel-alá.

 Bizony, ami a magyar történelemben fontos volt, arról én meghallgattam a Bánffy Pál előadásit.  A Szent Korona tanáról is annyi előadását hallgattam meg, hogy most már előadást is tudok tartani róla... Mit mondjak el belőle? Egy szuszra. A Szent Korona mint a mindenkori király személyétől elvonatkoztatott személyiség a magyar  államhatalom alanya. A Szent  Koronában egyesülnek a végérvényesen megosztott törvényhozó és végrehajtó hatalom részesei: a mindenkori király és a mindenkori politikai nemzet. A Szent Koronát a hatalom teljessége illeti, tagjainak egyike sem –  sem a király, sem a politikai nemzet –, egyike sem törhet az általa meg­személyesített hatalomra, azaz teljhatalomra.Ezért legfőbb garanciája a ha­talommegosztás véglegességének, az alkotmá­nyosság megtartásának. A ki­rályt esküje és hitlevele és a hatalommegosztást kimondó törvények kötele­zik arra, hogy ne törjön abba a magasságba, ahol a Szent Korona mint köz­jogi absztrakció áll. Szünet, vidáman. Bizony így megtanultam én ezt. De en­gem  mint színészasszonyt a Szent Ko­ro­na misz­té­ri­u­ma nyűgözött le leg­in­kább! A Szent Ko­ro­na ha­tal­mának, szent­sé­gének fel­fog­ha­tat­lan tit­kai, rej­té­lyei! Az a hatalmas csoda, hogy a Szent Koronát – meghatározott céllal – Istentől kapta a magyar nemzet... A Szent Ko­ro­ná­ról szó­ló tör­té­ne­tek cso­dás ele­mei alapján én magam fogok színdarabot írni. Képes lennék rá vajon? Per­sze én arról írnék legszívesebben, hogy a Szent Ko­ro­na mint sze­mé­lyi­ség nem­csak jó­sá­gos cse­le­ke­de­tek­re ké­pes, ha­nem  a szi­go­rú bün­te­tés­től sem ri­ad vis­sza. Hogy a  ki­rály is hogyan féli, sze­ret­ve féli vagy fél­ve tisz­te­li... Le­hetne egyiknek a hőse  Sa­la­mon ki­rály, aki megsértette a Szent Ko­ro­nát, aztán  vezekelhetett minden királyi hatalmát elveszítvén. Vagy I. Ulászló ki­rályról, aki  azért esett el a várnai csatában, mert hagyta, hogy más koroná­val koronázzák meg. Színdarabomban egy Bánffy Pál nevű nemesúr szóno­kolná, amit nekem a mi századunk Bánffy Pálja szónokolt. Hogy is mondta? Csak a Szent Ko­ro­na bír­hat­ja a ha­ta­lom tel­jes­sé­gét... Telj­ha­ta­lom egyes em­bert vagy egyes cso­por­tot nem il­let­het meg, csak a po­li­ti­kai nem­zet összes­sé­gét, amely összes­ség csak a Szent Ko­ro­ná­ban van je­len, csak a Szent Ko­ro­na ál­tal nyil­vá­nul meg. Ér­te­lem­sze­rű­en kö­vet­ke­zik ez ab­ból, hogy  a nem­zet egé­szé­nek aka­ra­ta  csak esz­mei sze­mély­ben nyil­vá­nul­hat meg. An­nak, hogy a ma­gyar nem­zet egé­szé­nek aka­ra­ta csak  a Szent Ko­ro­na ál­tal nyil­vá­nul­hat meg, ad­dig kell így len­nie, míg min­den em­ber tö­ké­le­tes­nek és té­ved­he­tet­len­nek nem szü­le­tik... Annyit je­lent ez, ter­mé­sze­te­sen, hogy meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len al­kal­mas­sá­ga csak a Szent Ko­ro­ná­nak le­het, más­nak,  em­be­ri lény­nek nem... Így II. Józsefnek nem lehettek esélyei a magyar nemzet fölszámolására... De azért Bánffy Pál újra és újra felhívja a mai magyarok fi­gyelmét: óvakodjanak a II. József-szerű  okos, a jóhiszemű magyart kön­nyen megtévesztő diktátoroktól. Mit tenne méltóságod, kérdez­tem vidáman – nagy vendégsereg jelenlétében, persze –, ha a mos­tani kirá­lyunk is a ma­gyar alkotmány eltörlésére, a magyar nemzet elmagyartalanítására töre­kedne. Hát nem kerülte meg a kérdést. Úgy küzde­nék ellene, tisztelt művésznő, ahogyan a szín­padon a tragikus hősök legádá­zabb ellenfeleik ellen. Hát én akkor nagyon ijedten nézhettem rá, mert így szólt komor arccal: Csak azt tenném, ami kötelességem. Amire a Szent Ko­rona kötelez engem. Ha meghunyászkodnék? Ez bizony olyan lenne, mintha kegyed nem merne úgy éne­kelni, mint ahogy Isten kegyelméből tud. Ó, ez utóbbi mon­datáért szerettem és tiszteltem én annyira a legbölcsebb és leg­szerényebb és legőszintébb er­délyi nagyurat. Na de nem leszek méltatlan a barátságához! Megtiltják ne­kem, hogy kiénekeljem a magas C-t? Hát élek jogaimmal: nem alázom ma­gam szolgá­vá, nem fogok parancsra a közönség tapsa helyett füttyéért küz­deni. Ha engem a mai napig senki ki nem fütyült...

 Vidámankacag.Visszaül az öltözőasztalkához.

 De hiszen engem kifütyültek, mégpedig Kolozsváron! Éne­kelem, éneke­lem a kolozsvári színpadon a nagy áriámat, s mi­dőn bevégeztem nagy tap­sok között, borzasztó harsány süvöltéssel hangzik le a galériáról egy nagy fütty! Ó, én elsikol­tottam magamat, s rohantam ki a színpadról. Hogy a szín­falak mögött nem ájultam el, azt onnan tudom, hogy hallottam, ami körülöt­tem történik. Amit meg nem hallottam vagy nem lát­tam, azt százszor elme­sélték nekem jóakaratú színésztársaim e „legtragikusabb” napot követő na­pokban. Pátosszal. Ó, a borzasztó lárma, ami ezen füttyöt követte! Az egész publikum mint egy test kiabált, szaladgált föl a galériára: Hol van? Ki volt az? Repesszétek szét a száját! Vessétek le a galériáról! Meg­van! Itt van! Üssétek agyon! Férfi­ak ugráltak föl a színpadra: Hol van Déryné – kiáltot­ták, majd erővel ki akartak vinni a színpadra. Én nem akar­tam menni, sírva dulakodtam velük. Kiabáltam: Nem, nem! Soha többé a színpadra nem lé­pek. Így meggyalázva sohasem voltam! Soha­sem játszom többé! Ők: Nem! Agyonütjük a gazembert! És egy­szerre két erős kar fölra­gadott, és kivitt öl­ben a színpadra. Hogy nézhettem ki! S egy szót nem tud­tam kinyögni, csak sírni tudtam. De a publikum éljenzett, tapsolt, szűnni nem akart az ünneplé­sem. Szünet; nevetgélve. Már nem a színpadon, ha­nem otthon sírdogáltam, amikor nagy tömeg jelent meg a házam előtt. Hoz­ták a „bűnöst”. Kiál­tások: Itt van, tekintetes Asszony! Most mit parancsol? Mi elégtételt kíván? Csak agyonverjük, vagy tépjük is szét?! Be­hozzák a lakásomba. Nézem. Ha is­mertem is volna, fel nem is­merem, hisz arca felis­merhetetlenségig szétverve. A szétvert arcban két kegyelemért könyörgő birkaszem. Mentegetőzik a sze­rencsétlen: Hiszen én nem a tekintetes asszonyt fütyültem ki! Az volt a pla­káton, hogy az előadás alatt egy színész fütyül­ni fog, aztán én erre hiába vártam: nem fütyült senki. Gondol­tam, hi­szen én is tudok fütyülni, hát majd fütyülök én helyette, s így aztán a két uj­jam a számba tettem, s úgy fütyül­tem. Mentegetőzhetett, nem hitt neki senki. Az én lovagjaim követel­ték, hogy vallja be, ki bérelte fel. Erre ő, hogy senkit se ismer Kolozsváron, hi­szen ő tordai, s csak aznap jött be. No, nem az mentette meg az életét, hogy elhitték neki, hogy nem kolozsvári, meg hogy soha azelőtt színházban nem volt, hanem az én fenyegetőzé­sem. Azt hajtogattam, hogy én bizony képte­len leszek még egy­szer fellépni Kolozsvárott, ha ezt a sze­rencsétlen flótást énmiattam, az én becsületem védelmében halálra kínozzák. Szavaim hatot­tak: elengedték szegény füttyművészt. Hanem másnap a főté­ren ismét élet­veszélybe került. Akkor a véletlen szerencse mentette meg. A véletlen sze­rencse az volt, hogy ép­pen arra jártam. Tovább kacag; elkomo­rodik. Aki miatt nekem ma este nem szabad a magam színvonalán énekelni, az valami­kor Kolozsvárról indult. Schodelné, igen, Schodelné. Szünet; gyűlölettel. Ez ma már nem látszik meg rajta. A kolozsvári asszonyok büszkék, de nem gőgösek. Schodelné úgy el van telve önmagá­val, hogy azt képzeli, neki már tisztálkodnia se kell színésztár­sai kedvéért. Egyszer torok­gyulladása volt – mindig torokgyulladása volt, ha a férje megverte –, s Bajza intendáns úr arra kért, menjek el vele beteglátogatóba. Azt hittem, hófe­hér ágyban, elegáns hálóingben találjuk. És mit láttunk? Ott fe­küdt a nagy mű­vésznő kétes fehér­ségű párnán, melyről csak akkor lehetett volna biztosan megállapítani, hogy fehér volt-e, midőn kimosták, paplan helyett a férje kö­penye volt a takaró­ja, de ezen legalább látszott, hogy azért sötét színű, mert sötét színűre festették. De mit láttunk, amikor a köpeny lecsuszam­lott a vál­láról? Nem más, hanem egy hirtelen összefércelt, dur­vaszálú perkáling virí­tott rajta. Meg mertem volna esküdni rá, hogy az az ing vizet sosem látott. Egy kolozsvári asszony be­lehalt volna szégyenébe, ha így látják. S ő hogyan viselkedett? Nemhogy mentegetőzött volna, de fölényes mosollyal követel­te Bajza úrtól, hogy csapják el a fodrászt, mert egy alkalommal neki olyan pa­rókát mert csinálni, amely az ő gyönyörűséges ar­cához nem illett. Művésze­téről meg mit mond­hatnék? Én sem­mit nem mondhatok róla, mert én is éne­kesnő vagyok, de azt talán jogomban áll bárkinek a tudomására hozni, amit Vörösmarty úr mon­dott róla. Nem előttem mondta, úgyhogy senki nem állíthatja, hogy ne­kem akart volna hízelegni vagy engem engesztelni súlyos szavaival. Kér­dezte egy estélyen a főváros egyik legmegbecsül­tebb úrhölgye Vörösmar­tytól: Ugyan magyarázza meg, Vörös­marty, honnan van az, hogy Schodelnénak oly rop­pant nagy fizetése van egy hóra, és Dérynének ahhoz mérve oly kevés? En­nek több oka van, felelte Vörösmarty. Az egyik: Schodelné most jött vissza külföldről, s emiatt nagyobb megbecsülés jár neki, mint bárki másnak. Má­sodszor: Schodelné egész testével énekel, mintha egész erejével rázná ki magából a hangot, Déry­né viszont nem modo­ros, nem mesterkélt, maga a termé­szetesség, s nem is szorul rá, hogy hangját hadonászással pótolja, hisz szép és tiszta az ő hangja. Semmit nem értek ak­kor, mondta Vörösmartynak a kíváncsi hölgy. Én sem, mondta Vörösmarty. Szünet; kiabálva. Én sem értek semmit! Senki számára nem keresek ment­ségeket! Schodelnénak nem bocsátom meg, hogy nem igazsá­gos küzdelem­ben győzött le! A színpadon fojtom meg!

 Feláll, előrejön; csendesen.

 Szegény Schodelné. Nem bántom. Csak úgy énekelem el ma este a Beat­rice-t, hogy ő többé nem énekelheti el. Mégis lesz igazságos küzdelem. Be­leénekelem a szerencsétlent a süllyesztőbe. Felnevet. Szegény karmeste­rem, ki meg mert engem arra kérni, hogy ne énekeljem ki a magas C-t, vele mi legyen?! Őt mocsárba énekelem deré­kig! Játékosan. Fricikém, karmes­terem el fogsz-e engem kísérni gróf Széchenyi Istvánhoz, ha ismét meghív vacsorára? Szünet; egyre vidámabban. Tudnod kell, Ferikém lelkem, hogy Széchenyi gróf nem másképpen, hanem így mutatott be vendégeinek: Íme az ország első énekesnője, ráadásul legszebb és legmegközelíthetetle­nebb, rá­adásul az ország őrző angyala! De a vacsora után nem követelte, hogy éne­keljek! Nem mulattatónak hívott meg en­gem, nem bizony. Úgy beszélgetett velem, mint a többi vendé­gével, nagy politikusokkal, nagy írókkal... Mint Wesselényi Miklóssal, pontosan úgy.  Semmi sem úgy történt Széchenyiék­nél, ahogy elképzeltem. Kérdeztem is, minek képzelnek engem, kultuszmi­niszternek? Vagy talán főpapnak? Kacag. Feltételezte a gróf, hogy én job­ban ismerem az országot, mint ő, mivelhogy én nagyobb csavargó vagyok. Én nem akartam őt kedvenc városaim, Kolozsvár, Kassa, Nagyvárad, Mis­kolc színházi gondjaival untatni, a közönségről beszéltem inkább, a színház megbecsültségéről, de nem sok újat tudtam neki mondani. Hogy Kolozsvár a magyar színházi élet központja, azt is tudta... Engem pedig kinevetett Ko­lozsvár miatt  az egész vendégsereg. Mert  Kolozsvár legjobb ismerője sze­repében tetszelegtem, de nem tudtam, hogy Kolozsvár főváros. Erdély fővá­rosa. Pedig tudhat­tam volna, hogy két magyar ország van. Hiszen Bánffy Pál hányszor  ismé­telgette, hogy a Magyar Királyság is, Erdély is a Szent Ko­rona országa... Én pedig csak azt vettem tekintetbe, hogy nincs határ a kettő között. Pánszláv veszély, pángermán veszély, román veszély – ezekről vi­szont akkor hallot­tam először. Persze a legfontosabb dolgokról tudtam...  Tréfásan. Mert ami a magyar történelemben fontos volt, arról én, Bánffy Pál legszorgalmatosabb tanítványa hogyne tudtam volna!... S hogy lássák is, milyen sokat tudok, előadást tartottam a  Széchenyi-házban is a Szent Koro­náról... Bár ne tettem volna. Szé­chenyi gróf ugyanis dicséret helyett jól meg­feddett engemet. Hát azt tudja-e a művésznő, mordult rám, hogy nem illett volna a művésznőnek ily ünnepélyesen szavalni a Szent Koronáról? Értetle­nül bámulhattam rá, mert így szólt: Aki nem tagja a Szent Koronának, ahhoz csak az illik, hogy méltóképpen felháborodjék, miért nem tagja. Én nem vol­nék tagja a Szent Koronának?! – képedtem el úgy, hogy majd leestem a székről. Nincs nagy baj – kiáltotta vidáman Wesselényi báró – , bizony nin­csen nagy baj, ha nem érzékeli, hogy nem tagja! Ám Széchenyire nem ragadt át a jókedve, s arról kezdett szónokolni, hogy a jogkiterjesztés elve alapján az egész népre ki kellene terjeszteni a politikai jogokat... Rövidesen a Szent Korona tagja lesz tehát a színésznép­ség is, kezdtek el akkor megint engem ünnepelni... Én meg azon töprengtem, hogyan történhetett meg, hogy Bánffy Pál erre engem nem figyelmezetett: hogy nem vagyok a Szent Korona tagja... Nem fogta fel, hogy „színészkirálynőjének” nincsenek politikai jo­gai. Hát így lehetett. Mint egyenrangúval beszélt velem mindig. Bánffy Pálra visszaemlékezvén, újra szónokolni támadt kedvem, s kezdtem is ily szavak­kal: Azt Széchenyi gróf ki tudja majd harcolni, hogy a magyar nép egésze – még a lenézett színésznépség is! – tagja legyen a Szent Koronának, s hogy nekem mint nem nemesnek nem az volt a legfőbb gondom, hogy sérelmez­zek, az azért van, mert én nemcsak a magyar nemzet jelenét nézem, hanem egyszerre múltját, jelenét és jövőjét, s ha a Szent Korona nem őrizte volna meg a magyar államiságot, akkor a magyar nemzetnek nem lenne se jelene, se jövője, de még a múltjára se nagyon emlékeznének már, és Széchenyi gróf nem háborodhatna fel azon, hogy Déryné Széppataki Róza nem tagja a Szent Koronának, mert annak Széchenyi gróf sem volna tagja, lévén, hogy egyetlen tagja sem volna, s így jelentőségét is teljesen elveszítené... Kitört akkor a taps, amikor idáig jutottam. Színészkirálynői válasz volt – csókolta meg akkor kezemet ünnepélyesen Széchenyi gróf. Továbbra is vidáman. Hogy miket tudok még én, aki nem egyetemre, hanem csak Bánffy  és Szé­chenyi családokhoz jár­tam diplomáciát meg közjogot tanulni?! Ó, a Széche­nyi barátai között egy sem akadt, aki nem lett volna híve annak, hogy a szí­nésznépség – és minden nem nemes – a Szent Korona tagjává váljon. Rövi­desen tehát mint a Szent Korona tagja fogok előadást tartani a Szent Koro­náról! Elkomorodik. Ha  Szent Korona tagja leszek, kiénekelhe­tem a ma­gas C-t? Mert ha nem éne­kelhetem ki, akkor teljesen mindegy, hogy a Szent Korona tagja vagyok, vagy sem... Szünet, majd nyugodtan. Jövő héten is megyek Széchenyi gróf­hoz. Természetesen el­mesélem neki, hogy az ország első színpadán tilos kiénekelni a magas C-t. Azt sem hallga­tom el, hogy ki kért engem meg arra, hogy ne énekeljem ki. Nem, ezt nem... Ha kedvenc karmesterem  lesz a kí­sérőm, akkor nem mondhatom el a teljes igazságot. Mert ha el­mondom, ak­kor téged, drága Ferikém, Széchenyi gróf kipenderít a házából. Énekelni kezd. „Erdő mellett estvé lettem...” Nem ezt. Nem ez a Széche­nyi István kedvenc nótája. Melyik is?

 Elhallgat, leül; legyint.

 Mit akarok én most a Széchenyi gróf barátságával? Nem ké­rem a segítsé­gét. Magába mélyed; csendesen. Schodelnére nem haragszom. Ő nem kö­vetett el ellenem semmit. Nem is gondolok rá többet. Kész. El is felejtettem. Az ellenem folyó küzdelemben ő csak alkalmas eszköz volt. Nem történt semmi különös a mai napon. Egy énekesnőnek színháza vezetői megtiltot­ták, hogy úgy énekeljen, ahogy tud. Ennyi tör­tént. Nincs ebben semmi tragi­kus, semmi drámai. Egy színész­nőnek a karrierje ezzel befejeződik, egy másiké ezzel elkezdődik. Ha olyan művésznőre van szükség, aki nem tudja kiénekelni a magas C-t, akkor olyan művésznőre van szükség. Ezennel meg­fogadom, hogy nem is gondolok erre többet. Mert ha én ezen továbbra is töprengeni fogok, ha csak azért is meg­próbálom felfogni a felfoghatatlant, akkor megbolondulok. Nem akarok megbolondulni. Döntöttem: nem fogok belebolon­dulni az ellenem intézett támadásba. Úgy döntök, hogy a táma­dást tudomásul sem veszem. Hosszabb szünet; szomorú hangon. Én idejében elmenekülhettem volna. Ó, hányszor! Midőn A tolvaj szarkából főpróbát tartottunk, egy idegen vonta magára figyelmemet, ki a zenészek közelében foglalt helyet. Ott ült, egy szót nem szólt senkihez, ám a próba után odajött hozzám. Előbb nagy di­cséretekkel halmozott el, hangom érzésteljessé­gét méltatván, majd arról be­szélt, hogy kár nekem ily kis helye­ken magamat vesztegetni. Ő zongoramű­vész Bécsből. Menjek el vele, neki nagy a befo­lyása a bécsi operaszínház­nál, és ő nagy havi fizetésre szerződtet engem. Ily tehetséggel ott is első leszek. És bejárhatom egész Európát, ha akarom. Mondtam neki: én kötve vagyok, nekem honomból nem lehet távozni. Szünet; gunyorosan. Ó, nem kellett volna nekem honomból távozni ahhoz, hogy a színésznői kiszolgálta­tottságból kiszabaduljak. Elég lett volna gróf Wass Imre ajánlatát elfogad­nom. Bejelentke­zés nélkül és kissé szokatlan időben látogatott meg a gróf. Délután öt óra lehetett. Beszélgettünk semmi­ségek­ről, de a színház­ról is. Majd ő így vágott bele mondanivaló­jába: Most már majd ismét meg­szomorodunk, közeledik a maguk elszárnyalása Kolozs­várról, s repülnek, mint a fecs­kék, melegebb klímát keresendők. Mondom: Ilyen a színész­sors, nem tehetünk ellene semmit. Ő: Ó, hiszen annak nem kellene éppen megtör­ténni, hogy maga is elmenjen. De maga szörnyű szen­vedelmes színésznő. Én: Azt nem tagadom, az vagyok. Ő: De magának jobb sorsa is lehetne. Én: Semmiféle sorsot nem ismerek, mely számomra ezt az én világomat pó­tol­hatná. Gyanítottam már, persze, hogy hova akar kilyu­kadni. Mondta is: Ó, maga nagyon megátalkodott. De figyeljen rám, édes Déryné! Én sokáig lak­tam Olaszországban, és hos­szabb ideig egy olasz ope­ratársaság intendánsa voltam. Ott az első énekesnőknek roppant fizetésük van, és mégis mind azon igyekeznek, hogy idősebb korukban legyen egy gyönyörű villá­juk, hová el­vonulhassanak, s kipihenhessék magukat. Nekem is volt egy énekesnővel viszonyom, de nem volt benne egy por­szemnyi sze­mérmetesség, hát egészen hazáig menekültem tőle. Majd egyre merészebben folytatta Wass gróf: Én most már nyugalmat óhajtanék, de meg nem házaso­dom többé. Maga oly nő, kinek jellemében bízhatik az ember, ki egyszer hajlamát megnyerte. Én ma­gának most egy ajánlatot teszek, de nehogy fél­remagyarázza és megsértőd­jék. Én oly becsületes nőt holto­mig tudnék sze­retni, mint maga. Ne utazzék hát el a társaság­gal nyáron. Ne utazzam? Hát mit csináljak? – játszottam meg, hogy nem fogtam fel, mit óhajt. Erre ő: Hallgasson csak végig. Midőn külhonból hazajöttem, egy házat vettem a Monostor utcában, melyben most is lakom. Ha maga elfogadja az ajánlato­mat, én ezen házat magára íratom. Maga ott fog lakni. Kocsim, lovaim mind ott maradnak a maga rendelkezé­sére. A személy­zet is marad, magának semmire sem lesz gondja, fizetni fo­gom az egész háztartását. Ennyit feleltem az ajánlatra: És akkor az emberek ujjal mutogatnának rám, s mondanák: ni, ott kocsi­káztatja gróf Wass Imre a metresszét, Dérynét. S úgy néztem rá, hogy többet nem is kellett mondanom, megértette, hogy hi­ába erősködne. Nyugodtan. Vajon ha arról mondott volna jóslatot Wass gróf úr, hogy a színházban megtörténhet, hogy egy éne­kesnőnek megtiltják, hogy a maga színvonalán énekeljen, vajon akkor is olyan hajt­hatatlan lettem volna? Öngúnnyal. Ó, Déryné! És Csáky Tiva­dar? Az ő szerelmét nem utasítot­tad vissza. Szünet; öntudatosan. Nem utasítottam vissza, de Tivadar gróftól sem fogadtam el semmit a szerelmén kívül: sem palotát, sem pénzt. És a vi­lág ezt igen jól tudta. Ezért az a szokat­lan dolog történt, hogy nem Dérynét nevezték a nagy pletykások a Csáky gróf szeretőjének, hanem Csáky grófot a Dérynéjének. Hogy nem akadá­lyoztam meg, hogy jövedelmét a színházra költse? Igen, nem akadályoz­tam meg. De költhette volna-e nemesebbre? Elkomorodik. Költhette volna. Ér­demes költeni olyan színháza, ahol fel­szólíthatnak egy művésznőt... Nem, nem akarok erre gondolni többé. Nem akarok erre gondolni többé. Erre nem gondolok többé, mert arra akarok gondolni, milyen verseket írtak hoz­zám, amikor itt a Nemzeti Színházban aranykoszorút tettek a fejemre. Szavalja. A szív dereng/ Vigalmidon,/ S ha sírsz,/ könnyed/ Keserve von.//  De ajkidon/ Fölzeng a dal,/ S a bú viszont/ Gyönyörbe hal.// Varázsival/ Művé­szeted/ Merő kényúr/ Szívünk felett.

 Feláll;fel-alá sétál. Újra szaval.

 Ó, boldog az, akit a közszeretet/  Mirtusz fonadékival ékesített,/  Bár érje kaján szívek nyila őt,/  Keblén szorítja a nép a dicsőt!/ Két hon csalogánya! a drága füzért/ Ily érzelem adja művészetedért,/ Bátor törekedjenek elle­neid,/ Csillag-ragyogásúak érdemeid!

 Képtelen folytatni; zokogásban törki. Erőt vesz magán, előre jön; csen­desen.

 Leveszem szépen Beatrice gyönyörű ruháját, felveszem he­lyette a Dérynéjét, s elindulok... Hova? Teljesen mindegy, hogy hova.

 Hozzáfog az átöltözéshez. Abbahagyja; fanatikusan.

 Ha én ma este nem merném kiénekelni a magas C-t, megöl­ném tettemmel a magyar színjátszást. Színházgyilkos én nem leszek.

 Magárakapja, amit Beatrice jelmezéből már levetett. To­vábbra is fanati­kusan.

 Akik oly nemtelen cselekedetre akartak rávenni engemet, azok nem tud­ják, mit cselekszenek. Szünet; nyugodt hangon. Istenem, bocsásd meg az ő vétkeiket. És adj nekem is erőt ahhoz, hogy megbocsássak nekik. Szünet. Úgy szeretnék ennél a színháznál maradni! Miért ne maradhatnék? Mint varázsigét mormolja. Énellenem senki nem követett el semmit. Semmiféle küzde­lem nem folyik ellenem. Senki nekem nem mondta, hogy ne énekeljem ki a magas C-t. Senki nekem nem paran­csolta meg, hogy ne énekeljek úgy, ahogy tudok. Engem ennél a színháznál mindenki tisztel és szeret. Úgyhogy sem énellenem, sem a szín­házam ellen senki nem követett el semmit. Senki nekem nem mondhatta, hogy ne énekel­jem ki a magas C-t. Senki nekem nem parancsolhatta meg, hogy alacsony színvonalon énekel­jek. Senki ezt a szín­házat tönkretenni nem akarja. Szín­ház­pusztító rendelkezést ebben a szín­házban senki nem hozhat. Nem művé­szetgyilkosok vezetik ezt a színházat, hanem hiva­tottak. Nem is lehetne másképp, mert ez az ország első színhá­za. Engem sem akar senki keresztre feszíttetni, én ennél a színháznál addig ma­radhatok, míg elő nem lép az az énekesnő, aki a színpadon engem legyőzni képes. Míg elő nem lép a na­gyobb művésznő, addig engem itt szeretve sze­retnek, tisztelve tisztelnek, óvnak, megbecsülnek, ünnepelnek. És semmit elle­nem el nem követnek. És itt minden felelős vezető tudja, hogy ha el­hangzana az igazgatóság azon igé­nye, hogy egy művésznő ne merjen olyan szépen és tisztán és magasan éne­kelni, aho­gyan Isten adta tehetségének kö­szönhetően tud, akkor Isten akara­tából a föld nyelné el színházunkat. Senki nem akarhat­ja, hogy pusztító földrengés közben a föld elnyelje gyönyörű színházunkat, ezért senki nem mondta a színház egyetlen mű­vésznőjének sem, hogy nem énekelhet tehet­sége és tudása sze­rint. Nekem biztosan nem mondta, hisz még áll a színház. Engem senki soha ebben az épületben nem bántott meg. Engem ennél a színháznál mindenki tisztel és szeret. Nekem senki nem mondta, hogy ne énekeljek úgy, ahogy tudok. Nekem ilyet nem mondhattak, tehát nem is mondtak. Nekem csak szép emléke­im vannak. Hi­ába szeretnék kellemetlen emlékekre gondolni, nem tudok, mert nekem nin­csenek kellemetlen színházi emlé­keim. Nekem nem lehetnek kellemetlen színházi emlékeim. Nekem senki nem akar rosszat, nekem senki nem akar­hat rosszat. Én itt nagyon jól érzem magam. Én itt nagyon jól érzem magam. Senki sehol nem érzi magát nagyobb biztonságban, mint én itt. Senki, az égvilágon senki. Senki nem vette el tőlem a jogot, hogy kiénekeljem a magas C-t. Ezért ennek a szín­háznak gyö­nyörű jövője lesz. Európa legjelentősebb színházává is válhat, ha itt soha nem tiltják meg senkinek, hogy önmagából a leg­szebbet, legjobbat, legigazabbat, a legtöbbet adja. Ebben a színházban mindig minden művész oly biztonságban fogja érezni magát, hogy nemhogy maga szintje alatt játsszék, éne­keljen, de minduntalan felül fogja múlni ön­magát. Mily nagy biz­tonságot ad már annak tudata is, hogy ebben a színház­ban hamuvá égne an­nak az agya, aki ki merné gondolni, hogy egy művész­nőnek parancsot kel­lene adni, hogy ne csillogjon tün­döklést követelő sze­repben, hanem legyen halovány, legyen ha­muszürke. Ebben a színházban mindig a legjobbak fog­nak győzedelmeskedni, igazságtalanság e színháznak falai közé nem hatol­hat be, így ez a világ első színháza lesz, csodájára jár­nak majd a nagyvilág színházszeretői. Igaztalan szó e színház falai között nem is hangozhat el, mert e varázslatra képes falak az igaztalan szavakat elnyelik. Igazság, szere­tet, tisztelet, igé­nyesség – csak ezeket tapasztalom én nap mint nap színhá­zamban. Szeretetet, tiszteletet, igazságot, igényessé­get, sikert. Szeretetet, tiszteletet, igazságot, igényességet, sikert. Szünet; súgja. Szeretteim, tisz­te­lőim, pártfogóim, társaim a színházszere­tetben, ne öljetek még meg. Bízzá­tok a természetre a meggyil­kolásomat. Nemcsak az én érde­kem ez: a Szín­házé is, tehát mindannyiotoké.

 Letérdepel.

 Istenem, adj nekem erőt ahhoz, hogy úgy cselekedjek ma es­te, ahogyan kedvenc drámáim és operáim hősei cselekednének hasonló helyzetben. Adj nekem erőt ahhoz, hogy vállalni tud­jam az igazi tragika szerepét szánalmas mindennapi életemben is. Szünet; csendesen. Istenem, tépd ki torkomból a hangszálaimat, ha ma este – ­vagy bárhol, bármikor – nem merek úgy éne­kelni, ahogyan a Te kegyelmedből tudok.

 Sötét, majd függöny.

 

 

  

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap