A diósgyőri vár kicsi szolgálólánya – Mesélő magyar várak

Apáti Kovács Béla, h, 05/20/2019 - 00:06

(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg, csodás vár vagy várrom található Nagy-Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)

 

 

Évekkel ezelőtt Miskolcon jártam. Szép őszi idő volt. Amikor már a város majdnem minden látnivalóját meglátogattam, elhatároztam, hogy kirándulás teszek a diósgyőri várhoz.

Még sohasem jártam itt, ezért kíváncsi voltam, milyen meglepetésben lesz részem.

Eddig, ahol jártam, mindig valami érdekes dolog történt velem.

Sokáig bolyongtam a várban, megcsodáltam minden szegletét, s már indulóban voltam hazafelé, amikor egy csöppnyi leányka lépett elő valahonnan. Igazán magam sem tudtam, hogyan. Közelben nem volt egyetlen felnőtt, akihez tartozhatott volna.

Nem értettem a dolgot. Talán a kicsi lány elveszítette a szüleit, és azok most ijedten keresik.

Kézen akartam fogni, hogy elvezessem, megkeressem a hozzátartozókat, de ő egy gyors mozdulattal elrántotta hófehér karját, és mérgesen rám kiáltott:

– Nehogy megérints, mert akkor, jaj, neked!

Kőbálvánnyá váltam ezek hallatán.

– Ki vagy te, leányka? – kérdeztem meglepődve. – Gyere, megkeressük szüleidet! Bizonyára elveszítetted őket ebben a várban.

Rám nézett tengerkék szemeivel szomorkásan, majd mondta:

– Én ebben a várban lakom. Nem vesztem el.

– Szüleid is itt laknak? – kérdeztem, azt remélve bizonyára valamelyik várban dolgozó alkalmazotthoz tartozik a leányka.

– Apukád itt dolgozik? – faggatóztam tovább, reménykedve, hogy megtudom, kihez tartozik.

– Apám, anyám már nagyon régen meghalt. Árva kislány vagyok. A vár ura vett magához szolgálónak. Minden reggel én viszem be neki a reggelit, segítek a konyhán a szakácsoknak, vagy éppen kitakarítom a szobákat.

Most már teljesen nem értettem, amit a kislány mondott. Kit ért a vár urán? Bizonyára ő itt a gondok vagy valami ehhez hasonló. De hiszen a várban a konyha múzeum. Már nem sütnek, főznek benne. Nemrég jártam ott és megtekintettem a régi eszközöket és berendezési tárgyakat. Nagy csodálattal néztem a letűnt évszázadok maradványait. Ki tudja, mikor gyújtottak be az ottani kemencébe. Ennek a kislánynak élénk a fantáziája, és félre akar vezetni engem. A gyerekek már csak ilyenek.

Kezdett sötétedni. Még ha a kis füllentő valóban itt is lakik, mégis csak jobb lenne, ha megkeresnénk az édesapját vagy édesanyját. Különben is, hamarosan zárják a várat és a látogatóknak el kell hagyni a kiállítás területét. Újból megpróbáltam kézen fogni, de a kislány megint elhúzta tőlem a kezét.

– Figyelmeztettelek, ne nyúlj hozzám! – mondta. – Ha ezt elmesélem urunknak, levágja hatalmas kardjával a kezed.

Ekkor már tényleg azt gondoltam, hogy ez az aranyos kislánynak valami baja van. Nem szabad itt hagyni egyedül.

Megpróbáltam bizalmába férkőzni. Kértem, hogy meséljen magáról és a vár uráról!

Ez jó ötletnek bizonyult. Tetszett Zsuzsánnána – így hívták, ahogy később ezt megtudtam tőle. Felcsillantak tengerkék szemei és mesélni kezdett:

„– Tudod, idegen, a vár ura egy nagyon szigorú ember. Nem jó vele rosszban lenni. Akire megharagszik a vár mély tömlöcébe csukatja. Most is legalább hárman – négyen raboskodnak ott. Vigyázz, nehogy te is odakerülj, mert a tömlöcből egykönnyen nem lehet kikerülni. Szerintem jobban tennéd, ha eltűnnél. Azt beszélik, az ellenség meg akarja támadni a várunkat, hogy elfoglalja. Kémek leskelődnek a környéken. Lehet, hogy te is kém vagy. Különben is ilyen furcsa ruházatú embert, mint ami neked van, még nem láttam. Mi az a doboz a kezedben? – a kislány a kezemben tartott fényképezőgépemre mutatott.

– Fényképezőgép – válaszoltam.

– Mire szolgál ez az ördög doboza?

– Lehet vele képeket készíteni.

– Akkor te festő vagy? Egyszer már járt egy piktor a várban és urunkról egy szép képet készített. Napokig dolgozott rajta, mire elkészült a festmény. Most is ott log az urunk szobájába a falon. Minden reggel látom, amikor beviszem neki a reggelit. Nagyon szép mázolmány. Kérlek, mutasd meg, hogyan lehet masináddal képet csinálni.

Ennek nem volt semmi akadálya, hiszen egy digitális fényképezőgép volt velem. A fényképezés után azonnal meg lehet nézni a képet.

Lekattintottam kis barátnőmet, amint állt egy nagy kövön. Akkor vettem észre, hogy fura ruhában volt. Nem olyat viselt, mint egy mai kislány. Mintha csak egy jelmezbálból csöppent volna elő. Földig érő szürkés vászonszoknya takarta lábait, egykor tán hófehér blúzt hordott. A haja is eléggé kócos volt.

A mai kislányok nem járnak így.

Ekkor már teljesen összezavarodtam. Éreztem, hogy itt valami nincsen rendben. Vagy én hibbantam meg, vagy talán valahol egy kandi kamera van elrejtve, és valakik jót nevetnek rajtam.

Igyekeztem mindent tüzetesen szemügyre venni, megtalálni az elrejtett kamerát vagy a mikrofont. Akárhogy is nézelődtem, nem találtam ilyet.

Nagyon bosszantott ez. Nem tudtam, mitévő legyek? Folytassam-e ezt a kisded játékot, vagy hagyjam faképnél a kislányt és menjek el?

Mindenesetre maradtam, és kíváncsian vártam, mi fog történni.

Elkészült a fotó, és fényképezőgép monitorján megmutattam neki saját magát. Erre ő valósággal megijedt, és el akart szaladni, segítséget kérni.

– Te az ördöggel cimborálsz – mondta hisztériás hangon. – Ha ezt urunk megtudja, azonnal megéget. Nézd, ott az udvar közepén már áll is a máglya! Menj el, ha kedves az életed!

A mutatott irányba néztem, de ott nem láttam semmit. Ez az eset még jobban gyanúsnak tette a kislányt. Legszívesebben elmentem volna, de hajtott a kíváncsiság, vajon mindebből, mi fog kisülni.

Csak legalább jönne erre valaki – gondoltam magamban – hogy megtudjam, valójában, mi folyik itt? Mibe csöppentem bele.

Senki nem volt a közelben. Azért kiabálni meg nem fogok. Még a végén úgy fog kinézni a dolog, hogy félek egy kislánytól.

Tanácstalanul álltam, hol a kislányra, hol a távolba néztem segítséget remélve.

Lehet, hogy csak álmodom az egészet? – gondoltam. Minden olyan felfoghatatlannak tűnt. – Itt vagyok egy kislánnyal, aki nagyon különös dolgokat mond nekem.

Kétségbeesésemben elszántam magam, és megkértem a leánykát, vezessen urához.

– Biztosan ezt akarod? – kérdezte gyanakodva. – Nem lenne jobb, ha elmennél, ahogy jöttél. Uram nem szereti a garabonciásokat. Te pedig az vagy. Látom rajtad. Meg ez az ördög doboza is a kezedben.

Nem engedtem az elhatározásomból. Megmakacsoltam magamat és végül már követeltem, hogy a vár urához akarok menni.

– Jó, nem bánom, elvezetlek – egyezett bele és elindultunk.

Úgy okoskodtam, hogy majd találkozunk látogatókkal vagy személyzettel, akik majd segítenek elmagyarázni, hogy tulajdonképpen, mi is történt.

Lassan haladunk, és egyre sötétebb lett. Furcsálltam a várban sehol nem volt lámpa. A távolban a bástyákon, mintha fáklyák égtek volna.

Valószínű valami különös programmal készülnek a turisták részére, s leoltottak minden lámpát, fényforrást, hogy minél valóságosabb legyen a műsor. Titkon vártam, hogy felhangzik a műsorvezető bevezetője, és a közönség heves tapsviharba tör ki.

Mindez elmaradt. Különös csönd vett körül. Igaz néha-néha a távolban különös hangokat lehetett hallani. Valahol egy ló is nyerített, és a vár falain sötét árnyak jöttek-mentek.

Talán mégis jobb lett volna hallgatni a kislányra, és amíg lehetett kereket oldani.

Megvallom kicsit már féltem is. Minden olyan kísérteties volt. A megőrülés határán voltam, amikor megérkeztünk egy nagy ajtóhoz, ami félig nyitva volt.

A kislány intett apró kezecskéjével, hogy lépjek be rajta.

– Itt lakik urunk. Légy vele nagyon udvarias! Nem szereti az idegeneket, főleg, amilyen te vagy – mondta és elszaladt.

Akartam mondani neki, hogy jöjjön velem, de minden olyan gyorsan történt, hogy amire észbe kaptam nem volt sehol.

Nagy bajban voltam. Cidriztek a lábaim. Nem jó ötlet bemenni ebbe a sötét épületbe – gondoltam, de igazából a gondolataim végére sem értem, valaki egy nagyot taszított rajtam.

– Megvagy, istenverte kém – ordította a fülembe. – Indulás, azonnal urunk elé! Holnap hajnalban, még mielőtt a napsugarak bekacsintanának a tömlöcöd kicsinyke ablakán, a bakó a fejedet veszi.

Hiába tiltakoztam, elfogóm nem hallgatott rám. Közben mások is jöttek és ujjukkal felém mutogattak. Amikor egy pillanatra hátra sandítottam, észrevettem a kis szolgálólánykát a félhomályban. Valamit nagyon magyarázott egy öregasszonynak.

Csigalépcsőn mentünk fel a vár urához, aki egy magas, erős középkorú férfi volt. Még mindig azt hittem, hogy egy jelmezbálba csöppentem, és nemsokára vége lesz ennek a nevetséges jelenetnek.

A teremben egy hosszú, étellel. itallal megpakolt asztalnál ült a vár ura néhány katonaruhába öltözött emberrel. A falakon fáklyák világították be a szobát.

A férfi, aki jól hátba taszított harsány hangon jelentette:

– Fenséges urunk, kémet fogtunk. A kis szolgálóleányka vette észre, s még azt is mondta az eszemadta, hogy az ördöggel cimborál. Van neki egy furcsa doboza, amivel képet tud rajzolni. Tessék vele, vigyázni, hátha kegyelmed lelkét bezárja abba a kicsi dobozkába. Legszívesebben most itt azonnal lecsapnám a fejét.

– Jól van, Gergő fiam! Nem eszik olyan forrón a kását. A nyakazásnak is eljön a maga ideje. Előbb elbeszélgetünk ezzel az idegennel. Kivallatjuk, honnan jött, és ki urát szolgálja. Meg aztán azt a furcsa dobozt is megvizsgáljuk.

Kezdtem félni. Itt nem babra megy a játék. Nem értettem valójában hová is csöppentem.

A vár ura parancsoló hangon követelte, hogy azonnal adjam át neki a furcsa dobozt, ami a kezemben volt.

– Mi es a fura masina? – nézett rám szigorú szemekkel. – Figyelmeztetlek, igazat szóljál, mert ezzel a karddal váglak ketté.

Éppen megpróbáltam elmagyarázni, mire szolgál, amikor véletlenül az egyik ujjammal megnyomtam a kioldógombot. Mivel a helyiségben elég sötét volt, a készülék egy nagyot villant.

Ettől a jelenlevők úgy megrettentek, hogy szinte mindenki térdre rogyott, és kezeiket imára kulcsolták össze.

Talán csak a vár ura maradt mozdulatlan, de az ő szemeiben is bizonytalanság fénye csillogott.

– Varázsló vagy? – kérdezte. – Vagy tán valami földöntúli lény.

Akkor fura ötlet villant át agyamon. Lesz, ami lesz, teszek egy próbát.

Nem tiltakoztam tovább. Elhatároztam, eljátszom a szerepem, ha ezt kívánják.

– Igen, angyal vagyok – válaszoltam kissé sejtelmesen és felnéztem az égre. – Mennyországból jöttem, hogy elhozzam néktek a Teremtő villámait.

Erre a jelenlevők még jobban megrettentek, és hangosan könyörögni kezdtek, hogy bocsássak meg nekik. Ne nyilazzam le őket arkangyal félelmetes nyilával! Láttam, hogy a vár ura is gondolkodóba esett. Igaz meg akarta őrizni a tekintélyét, de az idő múlásával egyre bizonytalan lett.

– A Teremtő, miért küldött el hozzánk? – kérdezte érdeklődve.

– Üzenetet hoztam számotokra – válaszoltam. Egyre jobban éreztem, hogy nyeregben vagyok.

– Mi légyen az üzenet?

Hirtelen magam sem tudtam, mit feleljek. Az utolsó pillanatban újból megnyomtam a fényképezőgép gombját és a teremben újból vakító fény lett.

– E isteni fény erőd ad nektek a további harcaitokban az ellenséggel szemben. Még egyszer villantok, kiadom a dobozból a fényt, amit az urunk-Jézusunk nektek küldött.

Úgy okoskodtam, ha már ilyen kalandba keveredtem, lefényképezem a vár népét. Ha valamikor sikerül, kikerülnöm innen élve, akkor legyen valami megfogható emlékem erről a különös kalandról.

A teremben lévő emberek imákat rebegtek felém, és nem győztek hálálkodni.

Láttam, és éreztem, hogy minden megváltozott. Még a vár ura is tart tőlem. Többé nem fenyegetett kardjával, hogy kettévág. Elérkezettnek láttam az időt, hogy távozzak.

– Mennem kell – mondtam és elindultam a kijárat felé, de ekkor valaki az ott lévők közül megkérdezte:

– Ha angyal vagy, miért nem repülsz? Hisz angyaloknak szárnyai vannak.

Erre nem is gondoltam. Még a végén kiderül, hogy nem is vagyok angyal, és akkor ennek nem lesz jó vége.

Nem tudtam, mitévő legyek?

Az utolsó pillanatban a szép szolgálólányka sietett segítségemre. Mai napig sem tudom, miért?

– Én láttam, amikor megérkezett. A szárnyait odakint hagyta – mondta és hozzám furakodott, majd megfogta a kezemet. – Menjünk!

Nem tudom, mi történt volna, ha a leányka nem segít.

Az emberek utat engedtek nekünk és hagyták, hogy elhagyjuk a termet.

– Miért segítettél? – kérdeztem tőle, amikor már biztonságban éreztem magamat.

A szép szolgálólányka csak egyet rándított a vállán, és mondta nevetve:

– Nem tudom. Csak úgy segítettem. Siess vissza a mennyországba, és mondd, meg szüleimnek nagyon szeretem őket! Ugye megmondod?

– Igen – válaszoltam és a sötétben eltűnő kislány után néztem.

Újból egyedül maradtam. Tudtam, minél hamarabb el kell mennem erről a helyről.

Amikor kint voltam a várból, és újból minden a régi volt, magam sem akartam elhinni, ami velem történt.

Tényleg megtörtént vagy csak képzeltem? – kérdeztem magamtól, amint bandukoltam az utcán egyáltalán nem érdekeltek a velem szemben jövő emberek.

Ahogy egyre jobban távolodtam a vártól, úgy éreztem, hogy az egészet csak álmodtam, és meg sem történt. Otthon nézegetve a várban készített fényképeket. Minden fotó remekül sikerült, azok kivételével, amelyeket a vár uráról készítettem. A képernyőn egy elmosódott, sötét folt volt. Magam sem értettem, hogyan lehetséges ez, amikor a vakú villant. Ez is talán azt bizonyította, az egész dolgot csak képzeltem.

Már majdnem letettem a gépet, amikor az egyik sötét folt után a diósgyőri vár szép szolgálólánykát pillantottam meg, amint mosolyogva nézett felém.

De, mit bizonyít ez? Csak egy aranyos kislány volt a képen. Hiába is mesélném, el másoknak a nem mindennapi kalandomat senki sem hinne nekem.

 

Igazából már magam sem tudom, valóság volt vagy csak a képzeletem játszott velem.

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap