Do-re-mi

Fedák Anita, h, 07/30/2018 - 00:06

   A szikrázó napfény sugarai megtörtek az ablaküvegen. Ferkónak úgy tüntek, egy tiszta kottalapot lát maga előtt. Bár mégsem... Az öreg tölgyfa rőt levelei a napsugarakon hintázva egy a–moll akkordot adtak ki. Két cinke suhant át az ágak között, majd az egyik visszatért és megült a lombok között. Na, próbálta gondoltban unszolni a kis tollgombolyagot. Ha lejjeb röpülsz két ággal, akkor kiadsz egy e-dúr skálát. De a cinke a saját csivitelő muzsikájával volt elfoglalva, így nem sokat törődött a kissrác fejében gomolygó mollokkal és dúrokkal. A pajkos levelek is huncutkodva sugdolóztak egymásnak miközben a csintalan őszi szél kacarászva dobálta őket jobrra-balra az ágakon.
Felocsúdott. Néhány perc maradt csak a fellépésig. :A kilencéves kiskamasz rettenetes izgult. Dúdolni kezdett: do-re-mi...
A kottázást magától tanulta meg, és sokkal szívesebben gyakorolta, mint a betűvetést. Szinte minden papírt hangjegyekkel írt tele. Apja, aki tanítója is volt egyben gyakran megrótta fiát:
– Hogy lehet, hogy a latin szinte ragad rád, de a szorzótáblát sehogyan sem tudom a fejedbe verni – korholta csemetéjét.
Ferkó mosolyogva nyomta orrát az ablaküveghez. Mert ha a számokat zongorázni lehetne, édesapa, nem lennének gondjaim az egyenletekkel, villant át buksiján a játékos gondolat. Nem szerette a történelmet sem. De hogy ne kapjon büntetést, ami eggyet jelentett a muzsikálás megvonásával, szorgalmasan magolta az utálatos évszámokat.
– Liszt úrfi következik – szóltak ki a folyosón várakozó Ferkónak. A fiúcska hirtelen megfordult és a beáradó napfény sugarai glóriaként terültek szét a kis buksija felett. Futva indult a színpad felé. Fejét kicsit félrefordítva ült a zongora elé. Karját fázósan összekulcsolta a mellén. Várt... A karmester intésére. És akkor hirtelen lecsapott a zongorára. A közönség felhördült. A gyerekkéz alatt olyan hatalmas akkordok zendültek, mintha harangot kongattak volna a közelben. Ettől kezdve már senki sem figyelte mit int a karmester. Pedig az Orsolyiták hórihorgas kántora volt. A zenekar is feleslegessé vált. A kisgyereket figyelték, kinek apró ujjacskái alól úgy zúdult, hömpölygött a muzsika, mint a vízesés, s annak cseppjei, a hangjegyek, gyöngyökként pattogtak ki a fehér-fekete klaviatúrákból. A zene szárnyalt vitte a dallamot, sodorta az érzelmeket ...

    Lassan fölállt a nézőtér utolsó sora. Majd az előttük levők, és így sorba az egész terem közönsége.
Volt abban a zongoramuzsikában valami, amit nem tudott senki csak úgy ülve hallgatni. Volt abban a színpadon játszó kisgyerekben valami, amit látni kellett onnan lentről is…
Ferkó, befejezve a darabot lecsúszott a székről. Félszegen előresétált és mélyen meghajolt. Fölegyenesedve már csillogó szemekkel, tisztán csengő gyermeki hangon kérdezte a közönségtől:
– Milyen dallamra rögtönözzek?

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap