A Dombó és a Hőgyész névről

Bilecz Ferenc, p, 03/01/2013 - 00:06

            Ódombó, Vásárosdombó, Dombóvár. Őseink, a dimbes-dombos Zselic észak-keleti csücskénél, a Kapos folyó mocsaras árterében, már a honfoglaláskor (vagy még korábban, a honfoglalás értelmezésétől függően) erődítményt építettek a mocsárból kiemelkedő dombokra. Ennek nyomait fedezték fel a dombóvári Szigeterdőben. A sánc-erőd feltárásakor Árpád-kori eszközök sokasága került elő. Tőle nem messze van az a vármaradvány, amiről a város a nevét kapta. Ez a Dombó vára. A másik dombon – Béka-tó magaslatán – az ábrahámi monostort építették fel. A Kakas-dombbal egy szinten (133 m), a rk. templom magaslik. Dombóvár földrajzi környezetét és történelmét feltáró dr. Szőke Sándor könyvében több helyen olvashatunk „a Kapos diluviális teraszairól, amelyek kiemelkedtek a mocsárvilágból, erdős, bokros felszínükkel. Ezeket használta fel az ember ősidőktől fogva települési célokra”.(Sz. S. 1996-os kiadás 21. o.). A dombó név mégis áldozata lett a magyar nyelv eredete körül – a 19. században – kialakult csatározásnak. Kniezsa István szerint a név szláv eredetű, és tölgyest jelent (dobov[o] = tölgyes). A szlávok ittlétét helynevekkel indokolják: „Földrajzi neveknél ugyanis többször is előfordul a dombó szó, és mindig nedves, mocsaras árterületen, a mocsári tölgyeknek legjobban kedvező helyeken. Biztos tehát, hogy ezt a területet és a kiemelkedő szigeteket is tölgyes borította és így lett a szláv „tölgyes”-t jelentő szó, területünk névadója”. (Sz. S. 38. o.). Valószínű, hogy Szőke tanár úr nem akart vitába szállni Kniezsával. Azt azért érzékelteti, hogy valami nincs rendben ezzel a névadással. Hiszen leírja, hogy Dombóvár belterületén ősi Árpád-kori település volt, ennek nyomait a III. sz. Téglagyárnál, a Konda-patak jobb oldalán, megtalálták. Egyébként is „A szláv népesség a későbbiekben eltűnt, felszívódott, bizonyítva, hogy számuk nem volt jelentős. A szláv telepek gyér voltát bizonyítják a legjelentősebb magyar folyók nevei is, mint például Kapos és Almás”. (u.o.). (Itt valószínűleg az Almamellék falunál eredő, Szigetváron is átfolyó Almás patakról van szó.) Érdekes a Bikal-Almás-Egregy-Szil toponím csoport azonos előfordulása a Dél-Dunántúlon (Somogy-Baranya) és az erdélyi Kolozs-Doboka vármegyében is. Ráadásul mindkettőben folyik egy Capus (Kapos-Kapus) nevű folyó is... A Kapos elnevezést először a „Historia Episcopatus Quinqueecel” című könyvben lehetett olvasni, ami 1009-ben íródott. Mégis azt a képzetet keltették tudósaink, hogy a Somogyság és Erdély hajdani területére érkező magyarok „gyér lakosságú szláv (esetenként germán) településeket találtak”[1]. A „kapus” szó éppen olyan magyar, mint a „dombo(s)”! Azt pedig, hogy keletről érkezett a Kárpát-medencébe, még a Magyar etimológiai nagyszótár is elismeri: „Kapu -- Ótörök eredetű szó: türk, ujgur, csagatáj kapug, oszmán-török kapi, kun kabak, ezek a kap- (‘bezár’) igető származékai.” Szentkatolnai Bálint Gábor ezt úgy pontosítja, hogy „nem az oszmán »kapa-k» (fedő) , hanem a mandzsu ka-, хa-(bezárni), tamil kâ- (őrizni, védeni, megtartani) igék. Ennek egyik igeneve kâ-ppu (védelem, megtartás, kapu). De a dombon lévő telep szláv „dobovo” neve valamiért jobban tetszhetett az itt élő magyaroknak, mint a magyar „dombos” név. Igaz, hogy a Quercus nemzetségbe tartozó mocsári tölgy Amerikából származik, de spongyát rá! Hiszen a tölgyek számos fajtája őshonos nálunk, sőt a címerünket is gyakran tölgykoszorú veszi körül, jelképezve az ősök tiszteletét, a rendületlen kitartást. Valahogy a stabilitást, a megmaradást, a kezdeteket, az alapot jelképező ősi „tő” szavunk mégsem került be a tölgy szó etimonjai közé. Ezért a tölgyest „dobovónak” kezdték hívni a magyarok, és erre Dombóvár neve a bizonyíték – tartják a finnugorista nyelvészeink. (Lásd a , a völgy, és a hölgy, vagy a domb szavak akadémista eredeztetését). Ehhez képest a táj jellegzetessége a dombság léte, szinte elhanyagolható. „Tehát területünk a tengerből (megj. az ős Pannon-tengerből) kiemelkedő sziget volt.” – írja dr. Szőke Sándor. A helynévadásban a „halom, domb” – törökös nyelvekben: „bel” – névadás pedig jóval gyakoribb, mint a növényzetről való elnevezés, bár ez is elég elterjedt. A mandzsu daba-n (hegy), daba-li (felvágás), dabara (hegy), a mongol dobo, doboro (domború) szavak az avar névadást meggyőzően indokolnák. Ezek között vannak dombok, amelyek személyhez kötődnek, pld. Mátyás domb, Kozmadombja. Mások jelzős szerkezetű „nevezetes” dombok: Magyardomb, Dombegyház, Királydomb, Várdomb. Dombóhoz hasonló felépítésűek a Dombrád, Dombiratos alakú településnevek. Teljesen hasonló a kép a „halom” szónál. Az a feltételezésem, hogy a dombot az különböztette meg a halomtól, hogy ez utóbbi a „halál” fogalmával kapcsolatos dombra vonatkozhatott az ősnyelvünkben. (Például, az a halom ahol a halo(tta)m nyugszik, az a sírdomb, ami domborul. A nyelvészek, meg majd levezetik a hangfejlődést!) Ezt a nyelvi megközelítést sokkal inkább elfogadom, mint a ma hivatalost: „Halom. Szláv eredetű: szerb-horvát régi hlm, szlovén holm, szlovák chlm (‘kis domb’), e szláv szavak forrása egy germán holm (‘kis sziget, félsziget’), pl. svéd Stockholm (‘cölöpsziget’)”.(MEN). A szlávoknak és a vikingeknek volt kitől átvenni ezt a szót, ugyan úgy, mint a finnugor „rokonainknak” a (meg)hal kifejezést. (Finn: „kalma”halál, sírhalom. Lásd a logikai összefüggést!). Ez szkíta, szarmata örökség náluk, de erről már többször írtam. Szentkatolnai, a tamil kala-ppu (domb, sziget) szavakra hivatkozva megállapítja, hogy „az orosz Холм” (domb) aligha árja!” Na, és ott van még a Szuhaj-domb neve is! (dr. Szőkénél: Szuhay). Ez aztán az igazi szláv név! Már a Nógrád megyei Szuha községnél (47.975, 19.9141), de az északi Szuha-patakoknál (van legalább három, plusz az Ungnál egy), valamint Alsó-, és Nagyszuhánál, Szuhafőnél, Szuhakálónál, Szuhapataknál felvetődött a szláv „száraz = suchá“ eredeztetés. De, „Lehet egy állandóan folyó patakot száraznak nevezni?” – veti fel a kérdést Takács József (Tiba), a gömöri földrajzi nevekről szólván. (Közös jelen, múlt és jövő Észak Kárpát-medencében, különös tekintettel a gömöri tájegységre. A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület kiadványa. Rozsnyó - Budapest – Zürich. 2002. 15. o.). Bizony, nem! Pont az ellenkezője a valószínűbb! Dombóvár belterületének egyik legmélyebben fekvő területe éppen a Szuhaj-domb nagy része. Az Ivanich utca északi vége 129 m, a déli vége: 113 m, ami a kb. a Kapos szintje. 1939-40-ben a folyó itt több mint száz házat árasztott el és rombolt le. A Szuhaj-domb nyúlványát képező Sziget-erdő, a földvár maradványaival, már 121 m „magasan” van. (A Dombó várrom alja 114 m, körülötte a terület 111 m magas).

            Tudjuk, hogy a 19. században kezdődő nagy magyar nyelvi vita finnugor képviselői „zseniális” ötlettel álltak elő azon szavakra vonatkozóan, amelyek keletkezésére nem találtak megfelelő „nyelvész” magyarázatot. Túl sok volt a bizonytalan, megmagyarázhatatlan eredetű idegen szó. Ezek a szavak nem lehettek magyar eredetűek, ezeket idegen nyelvből – legtöbb esetben szlávból – kellett átvennünk, hiszen ők éltek itt a magyarok bejövetelekor, a helyneveink tanúsága szerint. (A 22-es csapdája ehhez képest gyenge plágium!) Így azután a dombra épült Dombóvár „tölgyes” (dobovo) lett, a nedves, mocsaras, folyó menti Szuhaj-domb meg „szárazzá” (szuha) vált. Csoda, hogy a Szigeterdő nem lett „ostrov”! De van e más, elfogadhatóbb magyarázat ezekre a nevekre? Szerintem: igen! Nézzük az alábbiakat.

            Kiindulásképpen tisztázni kell, hogy milyen történelmi, nyelvészeti alapokon fejtem ki a véleményemet. A magyarok történelmét szkíta-szarmata, hun, avar, magyar fejleményben fogadom el. Nem foglalkozom őshazakutatással, mert a magyarok őseinek szállásterülete – csak az i.u. 1 évezredben – az Alpoktól az Altájig, sőt Belső-Ázsiáig, illetve a Kaukázustól a Volga felső folyásáig, a szibériai erdős tundra határig megtalálható volt. Nem egy etnikumról, hanem törzsek szövetségéről beszélek, akik közel azonos nyelven kommunikáltak egymással. „Nem alakult ki egy egységes, irodalmi nyelv, mindenki a saját vidékének ízes beszédmódját követte. Már Hérodotosz is megírta, hogy a szarmaták nem tanulták meg jól a szkíták nyelvét, ezért eltérés mutatatkozik a két nép nyelve között, de jól megértették egymást”. (Obrusánszky Borbála: Szkíta-hun régmúltból székely-magyar jövendő). Idézek Tharan-Trieb Mariannetől, aki Szentkatolnai Bálint Gábor „A magyar nyelv Dél-Indiában” című könyvéhez az ismertető fejezeteket írta: „Sok jel mutat arra, hogy Európában és Ázsiában több tízezer évvel ezelőtt közös nyelvet beszéltek. Ezt a nyelvet leginkább a magyar tartotta meg szókincsében, szóképzésében, nyelvtanában és nyelvújító/nyelvfejlesztő képességében”. „A viszony nem alárendelő, hogy ki kitől kölcsönzött, hanem mellérendelő: egyazon forrásból merítettek”. (Elöljáró szószedet. 39. o.) A korabeli krónikások számára ez a nyelv ismeretlen volt, leginkább hunnak (türknek, kazárnak) tételezhető fel. A népvándorlás hagyományos elméletét sem tartom elfogadhatónak. Kelet-Európa és az eurázsiai sztyeppe kora középkori birodalmai Atilla szkíta-szarmata-hun-jász-alán-magyar utódaiból fejlődtek ki, akik egymással, hol szövetségben, hol ellenségként viselkedtek. A ma „finnugornak” tekintett népek nyelvében nem a rokonságot, a közös eredetet, hanem a magyar nyelv maradványait kellene keresni. Álláspontomat néhány speciális, ősi alapszó kutatása során alakítottam ki. Ezek a „bel” és az „(s)ar” szavakra visszavezethető földrajzi, uralkodói, törzsi, vallási, személyi és köznevek fennmaradtak és lenyomozhatók mind a mai napig – bárki számára, aki veszi a fáradságot a kutatásra. (Az eddig megjelent három könyvemnek ez a fő témája.) Akkor térjünk rá a domb és a szuhaj szavunk hun-avar-magyar szempontú vizsgálatára!

            A domb és a bel szavak szinonim értelmezhetősége már szóba került. A halom, a kupac mindig egyfajta jelölésül is szolgált, ami a bel szónak is egyik jelentése volt hajdanán. „S kászmálódik a helyzet napról napra, s a magyar elnevezések elkallódnak vagy érthetetlenné válnak” – fogalmazta meg a helyzetet Takács József, a fentebb már idézett írásában. Így tűnt el a „bel” szavunk „úr” értelme, a „sar” és „ar” szavunk „király”, a „bor” fenyő jelentése. A régi jelentések felidézéséhez már értelmezési, logikai összefüggéseket kell keresni. Alaki, nyelvfejlődési, hangrendi „csinált” nyelvi szabályok csak esetenként jönnek be. Aki csak ezeket fogadja el, annak az enyémhez hasonló levezetések a dilettáns kategóriába tartoznak. Hiába az érvek felsorolása, hogy a domb jelentősebb tényező volt Dombóvár lakott hellyé alakulása szempontjából, mint a lehetséges tölgyes szláv neve, a hivatalos tudomány ezt támogatja. Mert különben a szláv jelenlét nem indokolható. Itt a hangtani, jelentéstani egyezés nem számít. „Dombóvár, az dombon van!” – hát nem infantilis ez a magyarázat? Magyar embernek nem az! Sőt az sem, hogy magyarul beszélő törzsektől került át a vikingekhez a „holm/halom”, a mordvin, vogul nyelvbe a domb értelmű „tomp”, amiből a Tambov városnév is kialakulhatott. Mindez még a szláv nyelv elterjedése előtt, az első évezred elején történhetett. A „jar”, a „sar”, a „bel” tövű helynevek a magyarok egykori szálláshelyei környékén tömegesen találhatók. A leggyakoribb magyarázat a „fehér” és a „sárga” színnév. A dombóvári Konda patak nevét nem kell vogulnak, vagy osztjáknak tartani, azért mert az északi erdős tajgavidéken is van ilyen nevű folyó. Viszont ott lehet magyar „hagyaték” ez a folyó név. A mai vepsz nyelvben – amelyet rokonítnak a régi merja nyelvvel – a „konda” szó medvét jelent. Ha viszont Szentkatolnai Bálint Gábor tamil-magyar szóegyeztetését vesszük figyelembe, akkor kiderül, hogy kan (kani, kanda=konda, kondás=kanász : kand-ur) Tamil kundu (here, csődör)”. A konda, „ismeretlen eredetű” szó a magyarban, a nyelvjárások alig ismerik. Helyette csürhe, falka használatos. Talán azért, mert a kondás alapszava nem a „konda”, hanem a „kan”. A vepszek, a merjáktól, a muromáktól (magyaroktól?) eltérően nem teljesen olvadtak be a szlávok közé, így a vepsze kultúra ma is élő. Ma már a medvék nem falkában járnak. Hogy volt ez kétezer éve? Nem tudom. De a (vad)kan származtatás igen valószínűnek tűnik! A vepszeket az orosz krónikák, vesz népének tartják, akik behívták Novgorodba a varégeket. Csúdnak is tartották őket. A 12. század közepén a vepszék a volgai bolgároknak is adóztak. A szkita-szarmata kultúra ráragadt Szibéria északi részén (tajga vidékén) élő halász-vadász életmódot folytató népekre is. Sőt nagy a valószínűsége annak, hogy az itt élő népek i.u. első századokban szkíta-hun-szarmata származásúak voltak és a vogul, osztják (manszi) törzsek csak később Baskíria felől költöztek fel északra. Nyelvük eltatárosodott. A magyarral közös szavak csak mint nyelvi emlékek maradhattak fenn. A magyar nyelv segítségével viszont más nyelvekben elbúvó nyelvi emlékek is felszínre kerülhetnek. A domb, halom, kupac szavak kapcsán figyeltem fel a magyar „boly” szóra. Ha megvizsgáljuk a magyar boly szó jelentését és feltételezhető eredetét, akkor igen meglepő eredményt is kaphatunk. A hangyaboly, laza, járatokkal teli kis földkupac, odvas fába, korhadó növényi hulladék közé vagy kövek, falak hasadékába rakott fészek, amelyben a hangyák tanyáznak, ahol bábjaikat őrzik. De használjuk olyan értelemben is, mint nyüzsgő csoport, sűrű tömegben egymás közelében élő, sürgő-forgó személyek, élőlények sokasága. Köztudott a hangyákról, hogy ők alkotják az állatvilág egyik legszervezettebb „társadalmát”. A szó eredete messzire, a távoli őskorba nyúlik vissza, amikor az árja nyelvek szétválása megkezdődött. Erre utal a tamil pal-ei (boly, halom, búvóhely) megfelelés. A szárazföldi keltáknál viszont a „boj” (Boius) egy törzs neve volt. Alexander Falilejev nyelvészprofesszor szerint az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó szárazföldi kelta nyelvben a „boj” szó marhát, vagy harcost jelenthetett. Ezek szerint a bojok terelő, vagy harcos népek lehettek. Feltételezik, hogy Bohémia neve is a boj népnévből származik. De az indoárja kelták nyelvi emlékként magukkal hozhatták a boj szó összetartozást, szövetséget „egy bolyba tartozást” kifejező értelmet is. Ma már csak a magyar nyelv tartotta meg a boj (boly) szó eredeti, igazi jelentését. Talán ez az igazság rejlik a magyar nyelvterületen lévő azon helynevekben, amelyekben a boly gyök megtalálható. Bóly, Baranya megyében, 45.9672, 18.5182; Boly (Zemplénboly) Kassai kerület, Tőketerebesi járás, 48.4666, 21.95; Bólya, Erdélyben, Szeben megyében 45.9763, 24.28. A szláv (ruszin) bojkókat az utóbbi időben a történészek kapcsolatba hozták a kelta bojokkal is. A névelemzések itt is felvetnek egy kutatásra érdemes témát. Van-e komolyabb nyelvi kapcsolat a két népnév között, a nyílvánvaló alaki hasonlóságon túl? Jordanes 6. századi történetírótól tudjuk, hogy az antok, a szklavének és a venétek mellett, az előszlávok három nagy csoportjának egyike. (Venétek = nyugati, antok = keleti, szklavenek = déli szlávok). Egyik királyukat Bozsnak hívták. (Lásd a Történelmi háttér című fejezetben.) Bizánci források szerint a keleti szláv antok a Dnyeper és a Dnyeszter folyók között laktak, a Fekete-tengertől északra. (A bojkók mai lakhelyének környékén.) Már volt szó arról, hogy a köztörök nyelvben az „ant” szó jelentése „eskü”. (A szövetséget összetartó erő). De a latin nyelvben a hangya egyik megnevezése szintén ant. Elképzelhető, hogy a kelta bojok elszlávosodásának előzménye összefügg az ant név kialakulásával? És, hogy ebben a kulcsszó a „hangya” és a „boly”? Ez még a jövő titka!

            A szarmata-hun-avar-magyarok egy másik csoportja a Kaszpi-tenger nyugati részén élt. Mint fentebb kifejtettem, szerintem a türkök, kazárok, bolgárok, magyarok szkíta-hun leszármazottak voltak. Az itteni földrajzi nevekből kiderül, hogy a „szu” itt víz/folyó jelentésű. Volgográd régi neve a Cáricin valójában ezt tartalmazza. (Helyi tatár ny.: Сары-Су = sárga víz). Atilla hunjainak elődei éltek itt. Később a kazárok fővárosa a Volga torkolatánál az Atil (Itil) nevet kapta. De távolabb (Orkhontól délre!) is használták a „szu” = „víz” értelmezést. Például az Ak-szú folyónál (Akszu város, 41.1687, 80.2609). Ez a Tárim bővizű forrásfolyója, amely a Tiensan központi belső hegységeiből és a Jengish -- Han Tengri hegylánc eljegesedett területeiről egész évben nagymennyiségű vizet szállít a sivatag északi peremére. Neve (kin. Ven-szu, pinjin nyelven: Ākèsù hé) „fehér/tiszta víz” jelentésű. (Aksu River means "white/clear water" in Turkish – angol Wikipedia). Bárdi László járt „Őseink nyomában a Távol-Keleten”[2] és azt írja a könyvének 116. oldalán, hogy „a ’Su’ szintén ótörök nyelvi gyökerekre utal, hiszen türk nyelvben ’víz’ a jelentése”. A Volgába ömlő Szári-szu és az Ak-szú folyó neve magyarázatot adhat a magyar „aszú” szó eredetére is. A görög fosztóképzővel ellátott szu nem más, mint a vízmentes (száraz) aszú. A hivatalos magyarázat az „aszik, aszal” szó vogul, osztják szárad értelmű tószasz, szaszem eredetre tippel. De, hogy jön a görög a magyarhoz? – tehetnék fel a kérdést. Erről Darkó Jenő bizantinológus írt már 1936-ban. A szkíta hun népek hatással voltak a rómaiakra, akik a turáni harcmodort tanulmányozták és alkalmazták is. A bizánciak gyakran hun zsoldosokat fogadtak fel. A görög nyelvtan így beépülhetett a hun, avar népnyelvbe és a „víztelenséggel”, kapcsolatos szavak az „aszu” változataiból alakultak ki, és maradtak fenn a magyar nyelvben: aszik, aszal, aszú. A régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy Atilla hunjai ismerték és használták is a görög írást. De jóval korábban pld. a kusán uralkodók pénzérméin is görög feliratok láthatók. (I. Azesz, i. e. 48-46-25 érméi). Ezért én maradok a hunok által behozhatott, és az avarok adta szu=víz változat mellett. Ez megfelel a magyar Szuha patakok és a róluk elnevezett települések nevének is. A dombóvári vizes domb meg valójában „alj”, ami népiesen úgy hangzik, hogy „szu ajj”, azaz „Szuhaj”. Napjainkban pedig folyik a Kapos-menti dombon az ó vár feltárása, ami minden kétségen kizáróan igazolni fogja a Domb óvár nevet. De ne gondoljuk, hogy Dombóvár környékéről a „szár” helynév hiányzik! Kevesen tudják, hogy Dombóvár közelében is van Szár hegy. (Kaposszekcső Szár hegy. 46.3410, 18.1133). Ez a toponím még az én gyűjteményemből (Fenséges Úr 63. old.) is kimaradt! 1856-ban, mint Szárhegyallyát emlitik. Alatta pedig Sár hegy nevű dűlő volt. (46.3351, 18.1253). A Szárhegyen, 2008-ban a gazdák által emelt kis Szent Anna szobor alkotóját valószínűleg a közeli búcsújáróhely – a Szent Anna kápolna és forrás – ihlette meg. Akár a „szár”, akár a „sár” toponímet vizsgáljuk, ez már nem a sáros, mocsaras része a tájnak. Ez ma a Sásdi kistérséghez tartozik. Itt kezdődnek a Zselic dombjai, amelyeket dús erdő boríthatott hajdanán. Ezért a név eredete szerintem sem a sárhoz, sem a kopaszsághoz nem köthető. Valószínűbb a keleti szittya származás. A név fennmaradása pedig a nép fennmaradásával magyarázható.

            A magyar hangzású településneveink magyarázatakor, sokszor támad olyan érzésem, hogy a „merjünk kicsik lenni” tudat szinte beleégett az akadémista tudósaink agyába. A magyar értelmezést egyszerűen elhallgatják, vagy előállnak a szláv változattal. Hiába keresem a másik „Dombóvár” történetében a néveredeztetést – nem találom sehol. Talán a hallgatás is jelent valamit. A szerémségi Rakovác (45.2066, 19.7658) várrá alakított kolostoráról (apátságáról) van szó, amit már 1237-ben Abbas de Dombo, Dumbo néven említenek az oklevelek. A Szent Györgyről elnevezett bencés apátság a Dunától kb. 1 km-re, egy Gradina nevű helyen állt. A grád és a vár szavak ősi kapcsolatáról már korábban is írtam. Most csak a „dombo” szó eredtére vagyunk kíváncsiak. A „bel” származású helynevek vizsgálatakor már jártunk ezen a tájon, hiszen nem messze van innen Ilok, Belcsény, Bánostor. (Fénylő, fehér, jel. 128. o.; Fenséges Úr, 102, 103. oldal). A „dombo” szó sorsa annyiban hasonlít a „belára”, hogy itt is van egy – hangzásában hasonló, de – másértelmű szláv rivális szó, amely idegen környezetben „értelmet nyert”, és csak megfelelő történelmi háttér, valamint józan paraszti ész használata során lehet az eredeti névadási motivációt megtalálni. (A szláv „tölgy” = „dub” lexémáról van szó). A módszerem az, hogy megvizsgálom a hasonló alakú földrajzi nevek előfordulási helyeit, a környezeti, népességi állapotait, az ott élők névváltozatait és ezek alapján alakítom ki a saját véleményemet a helynév keletkezésére vonatkozóan. Az eddig megvizsgált „dombó” alakzatokon kívül keresni kell egy olyan változatot, ahol a szlávon és a magyaron kívül, egy harmadik nyelv értelmezése segíthet. Környezetünkben a német és a román nyelv ilyen. Németben a „Hügel“ a „Haufen“ a „Kuppe“ jöhet számításba, míg a román „deal” és a „Dâmb”. (Az utóbbi, valószínűleg magyar jövevény). Természetesen nem a helynév lefordítására vagyunk kíváncsiak, hanem arra, hogy az ott élő lakosság melyiket fogadta be. A Keleti Kárpátok területén és a Délvidéken találhatunk ilyen magyar-szláv-román-szász nyelvű közösségeket. A délvidéki Dombó elfelejtődött, Rakovác nőtt ki a helyében. Maradt még Dunadombó 44.7905, 21.2044. Ez a falu közigazgatásilag Kevevára (Kovin) községhez tartozik. Nevére vonatkozóan ezt írják: „Neve a szláv dob (tölgy) főnévből származik”. De a szomszédos Kevevára az egyik legősibb Árpád-kori településünk. Helyén Anonymus leírása szerint már az Árpád-kor előtt is erősség állt, mely Ajtony őséé, Galádé volt. Első okleveles adat 1071-ből maradt fenn Keuee néven. Ez a keletről hozott ősi név, az 5-6 században Derbent nevében is megjelent. Itt a lezg nyelvjárás szerint Derbent neve Kevevár (Кьвевар). Keve az Al-Duna egyik kedvező fekvésű pontján, a Morava torkolatával szembeni két hosszú sziget közötti átkelőhelyen létesült. Tehát Derbenthez hasonló „kapu, átjáró” szerepet töltött be, ezért az összehasonlításnak lehetnek valós alapjai. Ezért a szomszédos Dombó értelmes magyar nevét szlávul értelmezni kissé erőltetettnek tűnik. De ott van még a Tarac (Tereszva) folyó völgyében fekvő Dombó is. 48.1861, 23.8838 (ukránul Дубове [Dubove], románul Dâmbu, ruszinul Дубовоє [Dubovoe]). Környékéről szintén írtam a Fénylő, fehér, jel című könyvemben (100; 105. old.), amikor Bilovarci, és Bilin helység nevéről volt szó. A település a 10, században jött létre. Első írásos említése 1336-ból való. Története során, több évszázadon keresztül a Magyar Királysághoz tartozott Dombó néven. A kérdés tehát az, hogy nevének jelentése domb, vagy tölgy? Hogy dombon van az nem kétséges, hiszen a Tarac völgyet ezer méteres hegyek veszik körül. Természetesen itt a tölgy is honos. A szomszédos „bilo” > magaslat értelmezés a „domb” változatot erősíti. A „tölgyes” nevű helyeket a különböző szláv nyelvek általában „Дубовoе” (Dubovoe) alakban használják. Oroszországban 6, Belorussziában 14, Ukrajnában 10 ilyen nevú falut találtam. A Tarac parti Dombó ruszin neve valószínűleg ezért lett Dubovoe, mert nyelvükben ennek van értelme (tölgyes). Az ukrán nyelvben – valamiért – már különbséget tettek. (A magyar Dombó ukrán elnevezésében Dubove lett, a Dubovoe helyett. Természetesen ennek a jelentése is „tölgyes”). Számukra a magyar „domb” semmiféle értelemmel nem bír, ezért nem „lefordították” a falu meglévő nevét, hanem „újraértelmezték”. Nem ez történt a román nyelvben! Ott az ősi magyar névnek a jelentése megegyezett a román dâmb = dombtető fogalommal, ezért így is maradt a falu neve. Az eltérések arra engednek következtetni, hogy a honfoglalás körüli névadás a magyar „domb” fogalomból indult ki, hasonlóan a fentebb említett magyar „dombos” helynevekhez. Garabet Ibrăileanu (1871-1936) román-örmény kritikus-teoretikus író szerint: „A románok nem alkottak semmit, majdnem mindent kölcsönvettek.”[3] De ennek ellenére (vagy éppen ezért), a helynevek összehasonlító elemzésénél a mai román helynevekből sokszor meglepő bizonyítékokat lehet találni a magyar-kontra szláv vitában. (Lásd fentebb).

            Arra, hogy a „tölgy” és a „domb” szavainknak van e egymáshoz közük, első ránézésre azt mondhatnánk, hogy: nem valószínű. A tölgy szó „töl” gyöke a Czuczor-Fogarasi szótár szerint is a tölgyfa tömörségére utalhat és így a tölgy főnév a „tölt”, „töm” igékkel rokon. Ezt a változatot erősíti Szentkatolnai Bálint Gábor tamil tölgy fordítása is, ahol a jelentés „karu-váli”, azaz „fekete” = kemény az értelmezés, „és így a tölgy is lehet telített = tömött fa”. Vasmer ezt a változatot elveti: „Неубедительно сравнение с ирл. dub "черный"”. Ha viszont az én feltételezésemből indulunk ki, ahol a gyök a „tő” szó, akkor ugyanebben a szótárban (CF), ezt olvashatjuk a „tő” címszó alatt: „Ide tartozik a gyökér is, mely öszvetett szónak látszik a gyök és ér (véna) alkatrészekből, miszerint a gyök szabatosan véve anynyi volna mint tő v. csök, a gyökér pedig jelentené a tőből kinövő érforma rostos szálakat. Csagataj nyelven : tüb, pl. tag tübi hegy töve, oszmanli nyelven: dib. (Vámbéry)”. Szentkatolnai szerint is a tamil „tő” alj, gyökér. „Tuv-angu” kezdeni, „mert a mandzsu da (gyökér, kezdet, eredet, alap) mutatása szerint tő = alj, elő, kezdet. A mabdzsu da mellett van du (fő) s ebből dube (hegye, csúcsa, vége)” Tehát ha az avar-hun korban vizsgálódunk, akkor a tő>tölgy, tüb, dib>domb, alap kapcsolat már nem is látszik olyan távolinak. Ennek igazolása azonban további kutatásokat igényel. Arra pedig, hogy a nyelvészek néha túlbonyolítják a névadási okokat, jó példa Hőgyész (46.4963, 18.4182) este. „Hőgyész, a Tolna megyei község történelmi múltja a korai Árpád-korig nyúlik vissza. A település nevét az itt lakó hermelinvadászokról kapta, kiket a királyságot megelőző időkben hölgymenyétvadászoknak, más néven hölgyészeknek (hőgyészeknek) neveztek.” (Wikipédia) A falu mai címerében látható -- ugrásra kész -- fehér hölgymenyét szintén a község nevének eredetét szimbolizálja. Én a közeli Nakon (46.4734, 18.0516) születtem, ahol a népnyelv őrzi a zalai-erdélyi tájszólás elemeit, vegyítve a törökkoppányi ö-zéssel és a Somogy-vasi s>zs váltással. Így itt a „vazsvёlla is hёgyёs”, és a „hёgyre” járnak „borér”[4]. De ezek a „högyek” csak alacsony dombocskák a Kapos-Koppány völgyében. Hőgyész pedig a Hegyhát központja. Diósberénynél (46.5284, 18.4448) több mint 100 méterrel emelkednek ki a Hegyhát csúcsai a Kapos szakályi lapályából. Ez itt igazi „högyes” vidék, és az volt az Árpád-kor, sőt a hölgymenyétek megjelenése előtt is. Lőrincze Lajos mondotta volt: „az elnevező közösség nem tulajdonnevet ad, hanem megjelöl a többitől megkülönböztetendő tájrészt annak valamilyen tulajdonságával”. Hőgyésznél ez a tulajdonság a „högyes” terület volt. Egyszerű az eset, mint Dombóvárnál! Az elnevező közösség szerintem nem foglalkozott a menyét „hölgy” jelzőjével és azzal, hogy ebből hogyan lesz nyelvtanilag „hőgyész”. (Netán még „kurafinak” tartották volna a királyi „hölgyészeket”!) Nekik (mármint a névadóknak), elég volt, ha a „högyes”-ből „hőgyészt” hoztak ki, egy évezred alatt! (Például: a högyet megművelő = hőgyész).

            Egy kis állattan: Hermelin. Latin neve: Mustela erminea. A hermelin legközelebbi rokona a hölgymenyét, amely mind alak mind, mind életmód tekintetében fölötte hasonlít leginkább menyétre. A hölgymenyét az óvilág északi felében nagyon elterjedt. A Pireneusoktól s a Balkántól észak felé Európa egész területén megtalálható. Ezen kívül, pedig nagyon közeli rokonai vannak Elő-, Észak- és Közép - Ázsiában, Szibéria keleti partvidékén, valamint Észak - Amerikában is. Mindazon országokban, amelyekben, a hermelin előfordul, egyúttal gyakori is. Élőhelye: általánosságban elmondható, hogy a nedves élőhelyeket kedveli. Leginkább a nyílt területek, így a mezők, rétek, folyó- és tópartok lakója. Előfordul szántóföldeken is, ahol mindig sok rágcsálóra számíthat. A hegyvidékeken 3400 méter magasra hatol fel. A zárt erdőségeket kerüli.

A fentiek alapján megállapítható, hogy Hőgyész és környéke hölgymenyét viszonylatban nem lehetett említésre (vadászatra, névadásra) méltó, kitüntetett hely. A „högyes” területével viszont kitűnt a környék lapos, sík tájképéből, így ez a tulajdonsága a többitől megkülönböztető jelleggel bírt, hasonlóan a Dombó helynévhez.

 

 


[1]              Tulogdy János Kalotaszeg földrajza című munkája alapján a Honfoglaló őseink 896 táján jutottak el Kapusig, ahol a Kapus-patak völgyében gyepűvonal húzódott. Ezen a területen lévő gyér szláv településen a Szíl nemzetség utódai telepedtek meg, akiket már a 13. század elején a Kalota patakról Kalota nemzetségnek neveztek. Szil nevű helység volt pld. Szilkut.

[2] Bárdi László: Őseink nyomában a Távol-Keleten. Pannónia Könyvek, Pécs. 1993.

[3]Garabet Ibrăileanu: Spiritul critic în cultura românească. (A kritikai szellem a román kultúrában.) Junimea. Iasi 1970.

[4]              Lásd: Szabó József: Koppány menti tájszótár. Szekszárd, 2000. 91. és 235. o.

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap