Don anyácska gyermekei

Orosz T Csaba, sze, 01/24/2018 - 00:04

 

 

Szasenyka mindig félve várta haza apját Vaszilijt a nagyhangú atamánt. Vaszilij a Szakasznyo Atamán helyettese volt akit a Cáratyuska nevezett ki Novo Cserkaszki állomáshelye élére. Vaszilij a családjával, a félénk, törődött Ászjával és gyermekükkel az aprótermetű Szasenykával, a központtól viszonylag messze a Manicsi mocsarak között éltek. Ott ahol a Khoper a Donba ömlött hogy aztán megkezdje féktelen, dühödt száguldásást a távoli Azovi tenger felé. Szaskának egyetlen játéka volt itt a sós mocsarak között, a Don bal partján lévő sok ezer kurgán megszáguldása kicsiny lovacskájával. Barátja nem lévén, mivel apja hatalmas befolyású ember volt, egyedül játszott napestig a kurgánoktól a Donig elterülő sík vidéken. Rengetegszer nézte a másik parton szaladgáló mezítlábas gyerekek sokaságát fájó szívvel, de a hatalmas folyón nem kelhetett át. Még ha átjutott volna is, akkor sem játszhatott volna a gyerekekkel. Egy atamán fia nem keveredhet… Most is a kedvenc kurgánja tetején állt Botaval a kis lovával és a távoli síkot fürkészte. Ez a kurgán a regösök szerint a világhódító hun Attila sátrát emelte ki valaha a tengernyi népe közül. Ászja az édesanyja küldte ki, hogy időben jelezni tudja apja érkezésést, mert az atamánnak hirtelen keze volt, ha nem lett meleg étel és fűtött kemence mire hazatért. Szaska nagyon félt az apjától aki kis termete miatt gyakran gúnyolta és „ Kozákpótléknak” nevezte, mondván, hogy soha nem bír majd kardot emelni ezzel a csenevész testtel. Mindig hatalmas hőstettekről álmodott. Elképzelte, hogy egyszer még büszke lesz rá a durva atamán és megbánó szavakkal kísérve adja majd át neki a vezéri korbácsot a „ nagajkát”. Apja azért járt a Sztanyica központjában, mert hírt kapott , hogy a frissen iszlám hitre tért tatárok újra megindultak nyugat felé és figyelőket kért a cári parancsnoktól, hogy időben tudja figyelmeztetni a Don két partján lakó kozák törzseket. Szasenyka a távolban fehér foltokat látott közeledni hihetetlen gyorsasággal. Az élükön egy hatalmas fekete lovon űlő robosztus embert fehér köpenyben. Vaszilij volt az. Szaska kivételesen belevágta sarkantyúját Botába és ágaskodás közben fordította a kicsiny lovat. Pillanatokkal később már a házuk előtt ugrott le a lóról. Anyjának szólni sem kellett, mert az ablakból látta száguldó fiát. Szasenyka a kúthoz rohant, hogy friss vízzel várja apját aki talán mosdani akar. Mire felhúzta a vizet bevágtatott az udvarba a hegyomlásnyi atamán. Foghegyről odavetette a fiának.

  • Ne kösd be a lovat, csak csutakold le! – Szaska elgondolkodott azon, hogy más ilyen tehetős családnál nem a fiú végzi ezt a munkát, hanem a béresek, de apja ezzel is azt hangsúlyozta, hogy semmire sem tartja fiát. Lemondó sóhajjal vezette a gyönyörű csődört az istálló mellé ahol gondosan, letörölgette róla a túlhajtástól származó habot és langyos vízzel megitatta, majd némi árpát szórt elé. Mire végzett már bealkonyodott. Beóvakodott a házba és leült a kis padkára. Szülei nem voltak a konyhában. A padlásról hallotta az össze nem téveszthető zajokat. Ebből tudta, hogy apja hosszabb útra indul. Ilyenkor az agresszív férfi durván megerőszakolta törékeny feleségét a szénapadláson, mintegy miheztartás végett amíg ő távol van. Néhány perc múlva anyja jelent meg a szénapadlás lajtorjáján összetört arccal, megszaggatott ruhában. Kisírt szemmel nézett fiára és szomorúan ennyit mondott.
  • Nincs baj drága kicsi Szasenykám, hamarosan elmegy! Hadba indulnak. Betört a tatár.

A kisfiú ekkor eldöntötte, hogy ha a had nem is de ő megöli egyszer zsarnok apját, hiszen a tatárok emberségesebben bántak a rabjaikkal mint apja velük. Hangos horkolást hallott a padlásról. Nomád apja soha nem szokta meg az ágyban alvást. Ászja követte a kisfiú tekintetét és riadtan a fiú szeméből áradó gyűlölet miatt halkan megszólalt.

- Jó ember ő, csak ilyen a természete! Kiheverem kicsi szentem! Don anyácska vigyáz ránk.

Szasenyka bólintott, hogy anyja megnyugodjon, de szívében keserű düh égett. Végiggondolta amit a felnőttek beszélgetéseiből hallott A hírhedt tatár Arany Horda Batu halála után sem oszlott fel, hanem beolvadtak az iszlám seregbe, áttérve a szunita hitre. Kisebb kánocskák irányították őket, és a kozák földek állandó zaklatóinak számítottak. Az atamánnal az élen gyakran vonultak hát harcba a Don gyermekei a tatárok ellen. Manapság egy különösen ügyes kán összeterelt néhány tument a szétszakadt hordából és a hírek szerint a Donig ki akarta terjeszteni uralmát. Az apja Vaszilij tudta, hogy csapatokat nem kaphat a kormányzótól, mert minden kozák szotnyának magának kell megvédeni a földjét, mégis csalódottan tért haza, hogy még figyelőket sem kapott. Uglajnak hívták azt az ügyes kánt aki most ellenük vonult. Talán úgy tízezer embere lehetett. Vaszilij, ha fiatalokat is harcba hívja akkor is csak mintegy hatezer ember tudott kiállítani. Ebből talán ha fele harcedzett kozák. A többi tejfelesszájú kölyök.

Ászja egy óra multán felküldte Szaskát, hogy szóljon az apjának – Indulni kell! –

Szasenyka hamar felrohant a lépcsőn és érces kis hangján bekiáltott a hátán horkoló óriásnak. Vaszilij dörmögve és a fiára átkot szórva tápászkodott. Lenn a kisfiú reménykedve készítgette kis málháját amikor az apja durván rászólt.

  • Mit képzelsz? A cselédnek itthon  a helye! Ilyen satnya legénnyel csak kiröhögnének a tatárok! – mondta nevetve, ezzel mégjobban megsértve a kisfiút.
  • Talán a lovászok között – szólt az anyja reménykedve, de egyből jött a durva válasz
  • Kuss asszony! Szültél volna férfit, nem ilyen macskakölkit! – Ezzel Vaszilij kirontott a kis ajtón és búcsú nélkül elvágtatott.

Ászja magához ölelte a síró fiúcskát és simogató hangon ezt duruzsolta a fülébe

  • Nem baj én kis vitézem, majd megvéded anyácskát az ellenségtől
  • Abban biztos lehetsz anyácska! – szólt a fiú dacosan felvetett fejjel – Ide egyetlen tatár sem fog betörni. – És kikapta hüvelyéből apró kardját amit még a drága emlékű nagyapó készített neki.
  • Jól van, jól van vitézem, előbb vacsorázzál, ha már apád itt hagyta a sültet – azzal kitakarta a gondosan fehér kendőbe burkolt sültet.
  • Első a szolgálat Mama – kiáltotta a kisfiú és hozzátette – most, hogy csata várható kimegyek a figyelő pontra, hogy legalább meglepjem az ellent, ha erre ólálkodik! – anyja lemondóan legyintett és ezt gondolta.
  • Méghogy nem az ő fia! Ugyanolyan harcias, mint ő csak még nem elég erős!

Szasenyka után sietett és a kis lovacska zsákjába rejtette a sültet, meg egy kis zabot egy bőrzacskóban. Tudta, hogy fia ilyenkor napokra elkódorog, és jól jön majd a sült, inkább ő nem eszik, de a gyerek csak erősödjön.

Szaska, most pár halommal tovább vágtatott, mint ahol kedvenc kurgánja állt. Innen jobban látta a síkot. Szurokfekete este lett mire letáborozott. Tüzet nem gyújthatott ezért hát fülére hagyatkozott. Nekidőlt a nyeregnek és hallgatózott bele a sötétségbe. Hamar elnyomta a buzgalom.

Álmában egy feketébe öltözött értelmes arcú idegen lovagolt hozzá és ezt mondta.

  • A sátram helyén állsz kozák vitéz! – Szasenyka leugrott a lováról és letérdelt a parancsoló modorú lovas előtt
  • De uram a Te kurgánod amott van, hiszen az a legnagyobb. – válaszolta, mert egyből rájött, hogy a hun Attila áll előtte.
  • Jól feleltél ifjú harcos, mondd csak merre találok vizet, rengeteg seregemnek?
  • Ott a mocsáron túl néhány nyíllövésnyire folyik a Don uram – mondta a kisfiú még mindig térdelve – De ne hívj engem harcosnak uram, mert a termetem miatt nem lehetek az.
  • Nem a termetben lakik a vitéz fiú, hanem a szívben, ne törődj másokkal, akik az ellenkezőjét állítják. Lám én sem vagyok egy óriás, mégis hadak élén vágtatok, vajh’ merné e valaki mondani, hogy nem vagyok elég vitéz.
  • Nem uram, de az apám…- kezdte a fiú, de a jelenés félbeszakította
  • Apád egy tehetetlen bika. Meglásd nagyobb harcos leszel, mint ő volt valaha is. Együtt kell élned vele ezután, ezért ne gyűlöld, hamarosan ő is belátja majd , mekkorát hibázott. Csak soha ne húzd el a fejed a csapás elől és oldalról vágj bele mikor nem is számít rá! Most pedig ébredj, mert itt a vész!

Szasenyka meg akarta köszönni a szép szavakat, de hirtelen valami zajra kinyílt a szeme. Hátranézet és a vöröslő ég alatt a hajnali fényben lángtengert látott a házuk felől. Lóra ugrott és eszeveszett iramban száguldani kezdett a kis faház felé. Vágta közben azt már látta, hogy a tatárok nem arról jöttek amerről az apja várta őket. Ellenkezőleg a másik irányból. Mikor közelebb ért már látta, hogy a folyó két partján minden ház ég és valamivel beljebb a mocsaraknál az ő kis portájukról is füst száll fel. Belenyilallt a gondolat, hogy nem védte meg anyácskát, ezért még jobban döfte a kis ló véknyába a sarkantyút. Nem kellett azt bíztatni, úgy repült a kis apró állat, mintha apja csődöre hátán ülne. Közelebb érvén valami fekete rongycsomót látott a házuk előtt feküdni. Amikor leugrott a lóról, akkor látta csak, hogy anyácska fekszik ott, holtan. Kezében egy véres kereszt alakú misetőrt szorongat. Szasenyka lehajolt anyácska mellé, felemelte és csak most érezte milyen könnyű is volt ez a törődött asszony. Bevitte a házba és befektette az ágyba, elrendezte, mintha csak aludna szegény. Lódobogást hallott az udvarról. Kiment, tíz tatár lovast látott az udvaron száguldozni, a tizenegyedik, egy fényesen öltözött, mosolyogva nézte a száguldozást és a gyújtogatást. Szaska a szérű mellett lehajolva, szinte láthatatlanul a füstben odaszaladt a fényes öltözetű lovashoz. Megvárta amíg a száguldozók egy pillanatra eltűnnek a lángok mögött. Ekkor nyugodtan kilépett a lováról éppen lekászálódó tatár nagyúr elé. Az egy pillanatra meghökkent, de aztán látva a fiú méreteit, tovább mosolyogva felé sújtott a kardjával. Szasenyka emlékezett, hogy ne rántsa el a fejét és jól tette, mert a kard megakadt a szérű egyik deszkájában. Nyugodt gyorsasággal kivonta a kardját és kis élete egyetlen keserű vágásával, oldalról lecsapott a küszködő emberre. Az elcsodálkozva bámult a kisfiúra, majd lassan oldalra dőlve összeomlott. Ekkor már a lovasok is észrevették a fiút és odavágtattak. Mielőtt odaértek volna Vaszilij hatalmas lova vágtatott be az udvarba, hátán a dühöngő atamánnal aki néhány gyors csapással kivégezte a tíz lovast, majd fiát szóra sem méltatva leugrott a fényes ruhájú halott mellé.

  • Te ölted meg? – kérdezte később miután gondosan megvizsgálta – Anyád hol van? – kérdezte aztán, de látva a fiú elszürkült arcát olyat tett amit még soha. Odalépett a fiához, felemelte és azt mondta
  • Ne sírj fiam, drága kicsi Szasenykám!Jó vitézem! Hiszen megnyerted a háborút! Megölted a tatár kánt! Anyácskád a menyből vigyáz ránk ezentúl, légy büszke jó fia ezután is.

Szasa Vaszilijevics tíz év múlva a kormányzó előtt vette át beteg apjától a vezéri nagajkát. Élete végéig vigyázott apjára és gondosan ápolta anyja sírját akit az álombéli kurgánon temetett el. Nem messze Don anyácskától…

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap