A doni áttörés tragédiájának emléknapja (1943. január 12.)

Szerkesztő A, p, 01/12/2018 - 00:20

 

 

 

 

 

 

 

 

A magyar hadtörténet egyik leggyászosabb dátuma 1943. január 12-e, mikor a Don-kanyarnál megkezdte támadását a bolsevista Vörös Hadsereg a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg állásai ellen. A megfelelő felszerelés és fegyverzet nélkül kiküldött, ám hősiesen védekező magyar katonák nem bírták visszatartani a jelentős létszámbeli és haditechnikai fölénnyel bíró oroszokat. A lehetetlen feladattal megbízott honvédek ezrei szenvedtek és vesztek oda a mínusz 40 fokos orosz télben. A kétszázezer főt számláló hadseregből 120 ezren sosem térhettek haza. A szovjet csapatok könyörtelen harcmodoruk miatt csak keés foglyot ejtettek, s azok sorsáról keveset tudhatunk.

 

A 2. magyar hadsereg 1942-ben állították fel, majd a keleti hadszíntérre küldték harcolni. Teljes egészében német irányítás alá helyezték, alkalmazásának módját, területi és időbeli hatályát nem korlátozták. A hadsereget 1942. április 17. és június 27. között szállították ki a keleti arcvonalra. A kivonulók létszáma 207 ezer fő volt, ebből 17 ezer munkaszolgálatos. A parancsnok vitéz Jány Gusztáv vezérezredes volt. A hadsereg anyagi felszereltsége, fegyverzete elmaradt a korabeli nemzetközi színvonaltól. A katonai vezetés tisztában volt a felszerelés hiányosságaival, azonban mindenki gyors német győzelemre, könnyű hadjáratra számított, illetve a szövetséges német hadvezetés ígéretet tett arra, hogy szükség esetén korszerű fegyverzettel szolgál. Végül a németek saját csapataik ellátását sem tudták kielégítően megoldani, így a szövetségesek támogatása megoldatlan maradt.

 

A kezdeti harcok során a szembenálló csekély szovjet erők komoly ellenállást nem fejtettek ki, inkább visszavonuló, elszakadó hadműveleteket végeztek, kerülték a jelentősebb összecsapásokat. Már a korai ütközetek során nyilvánvalóvá váltak a magyar hadsereg korszerűtlenségből fakadó hátrányok. A megfelelő páncélos erők hiánya és az elavult (lassú) tüzérség miatt minden jelentősebb ellenállási pontot gyalogsági támadással kellett bevenni, ami indokolatlan emberveszteségekkel járt..

 

A teljes 2. magyar hadsereg előrevonása a Don vonalához 1942. augusztus 25-ére fejeződött be. A hídfőcsatákban részt nem vevő egységek a Sztálingrádba irányított német egységek helyét vették át. A hadsereg feladata – a többi szövetségessel együtt – a Don vonalának védelme és a Sztálingrádi csatát vívó német egységek szárnyának biztosítása volt. 1942. szeptember végére a hadsereg legyengülve, élőerőben alaposan megfogyatkozva rendezkedett be védelemre a Don partján. A doni magyar hadsereg mindinkább úgy érezte, hogy otthon már "leírták". A tél a küszöbön állt, ellátásuk egyre hiányosabbá vált, és még a veszteségeket sem pótolták.

 

Miután 1942. november 22-én befejeződött Sztálingrádnál a 6. német hadsereg körülzárása, megkezdődött annak fölmorzsolása. 1942 decemberében a Vörös Hadsereg délnyugat felé szorította a 2. magyar hadseregtől délre álló olasz csapatokat. A magyarok már a közeli hídfők elfoglalására illetve visszavételére kialakult harcok során is 25 ezer fős veszteséget szenvedtek.

 

A védendő arcvonal hossza is jóval meghaladta a hadsereg létszáma által indokoltat: ilyen hosszú arcvonal merev védelme ilyen létszámú hadsereggel még jól felszerelt csapatok esetén is irreális lett volna. A meggyengült hadseregnek 200 km-nyi frontot kellett védenie, amelyen 2 erős szovjet hídfő is volt. A kiépült magyar védővonal "papírvékony" volt, tartalékok, mélység nélkül. Hiányoztak az eredményes védekezéshez szükséges (elsősorban páncéltörő) fegyverek. A védelem azon a feltételezésen alapult, hogy a szovjet erőket leköti a Sztálingrádi csata, és nem lesznek képesek támadó hadműveletekre.

 

Az arcvonalban harcolók felváltására az új magyar egységek kiküldése már megindult, december elején 35 ezer főnyi alakulat állomásozott a frontvonal mögött 100–200 km-es távolságra. A váltásra 1943. január 13. és 20. között került volna sor. A honi csapatok készleteit kímélendő, a felváltó csapatok kiküldése csökkentett fegyverzettel és felszereléssel történt. A terv szerint a felváltandó csapatok adták volna át fegyverzetüket (beleértve az egyes katonák puskáit is!) a helyükre érkezőknek. Erre azonban már nem kerülhetett sor.

 

Hosszas előkészítés után ugyanis, 1943. január 12-én az urivi hídfőnél jelentős páncélos erőkkel megindította az Osztrogrozsg-Roszos hadműveletet a szovjet hadsereg. A hivatalos magyar jelentés szerint az itt védekező 7. könnyű hadosztály 4. gyalogezrede a nagy hideg ellenére hősiesen harcolt, az első támadásokat visszaverte, de nagy veszteségeket szenvedett. A németek a kért segítséget elutasították, a magyar erősítések a nagy hideg és hó miatt elakadtak az utakon, nem értek oda időben.

 

Másnap a szovjetek további erőket vetettek be, és 10 km-es fronton teljesen áttörték a IV. hadtest védelmét. A kiépített állások hiánya miatt az első vonalból kiszorított honvédek nem tudtak új arcvonalat kialakítani, és visszavonulásba, helyenként menekülésbe kezdtek. Ezen a résen özönlöttek át a szovjet egységek, és északra kanyarodva a III. hadtest hátába kerültek. Másnap a scsucsjei hídfőből is kitörtek a szovjet csapatok, és az olasz erőkön való áttörés után észak felé fordultak, a magyar arcvonal mögé. A németek páncélosok súlyos veresége után az egész arcvonal darabokra szakadt, több alakulatot teljesen bekerítettek. A német felső hadvezetés megtiltotta a magyar hadsereg számára a visszavonulást. A Cramer-csoport bevetése is elkésett, a vörös fergeteget már nem lehetett megállítani. Január 18-án a bekerített III. hadtest kivételével már nem voltak magyar csapatok a Donnál.

 

A kemény hidegben visszavonuló katonákat az ellenségen kívül a fagy is tizedelte - mivel az elhasználódott, nem megfelelő felszerelésüket nem pótolták -, több tízezren maradtak a „fehér halál” miatt holtan a csatatereken. A német szövetségesek is megalázóan, kegyetlenül bántak több esetben az őket fedező, visszavonuló magyar bakákkal. Elveszett mintegy 100-120 ezer magyar ember.

 

Január 24-én Jány vezérezredes kiadta hírhedt „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét…” kezdetű hadparancsát, amelyben a katonákat gyávasággal vádolta, és drasztikus fegyelmező intézkedéseket rendelt el. A parancs osztatlan felháborodást keltett. Horthy márciusban a parancs visszavonására utasította Jányt.

 

Az 1943. április 4-én kelt hadseregparancs utolsó bejegyzése így hangzik: "Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak, és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel."

 

A Don-kanyari tragédiát követően szinte minden magyar családban gyászoltak valakit. A fogságba esettek számáról a mai napig nincs pontos adat. Zúgjanak ő értük is a harangok, az elesett hős katonák áldott emléke legyen velünk! Emelt fővel emlékezzünk a keleti hadszíntéren megölt, megsebesült vagy fogságra ítélt magyar katonákra, akik a Haza védelme mellett a vörös gyilkos, a kommunista eszme ellen is harcoltak. Rájuk sokáig csak titokban lehetett emlékezni, de még napjainkban is az idegenek fájdalma az elsődleges.

 

 

Felber Zsolt

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap