Doni keresztek

Kühne Katalin, p, 01/12/2018 - 00:16

 

 

 

 

Ma Édesapámra emlékezem, halálának tizenharmadik évfordulóján. Fájdalmas ez a nap, hiszen én fogtam le szemét. Azóta sokszor eszembe jut az az érzés, ami akkor elfogott. Hosszú és mozgalmas élete volt, kilencven éves korában ment el. Átélte mindkét világháborút, szülei halálát, gyermekei, unokái, dédunokái növekedését. Az évek során örömben és bánatban egyaránt része volt. Családja és tanítványai között, a természet közelében sok öröm érte, de a szenvedésből is bőven jutott neki. Csodáltam, szerettem, igazi lelki társam volt. Ma már csak a csillagok fényében kereshetem őt és azokat, akik később követték hosszú útján. Úgy érzem, szeretteim ott fénylenek, onnan néznek le rám: Nagyapó, Nagyanyó, Apika, Pali bácsi, Babus, Frici, Édesanya és Judit.

Édesapa sorstársaival a Don-kanyarban harcolt. Az 1942-43-as években, a harctéren naplót vezetett, amit itthon, amikor onnan hazajutott, emlékeivel kiegészített. Amikor hozzám került ez az írás, megérintett a tisztességes, bátor katonák sorsa, akiket az ott élő civilek is megbecsültek, és kedvesen fogadtak házaikba.

A napokban láttam erről egy filmet, egy magyar fiatalember, akinek ott esett el egyik hozzátartozója, társaival minden évben elzarándokol a Don-kanyarba, felkeresi a harcok színhelyeit. A temetőkbe itthonról fakereszteket visz, évenként öt darabot, már a huszonötödiknél tart. Az ott élők átélték a háborút, őket is megszólaltatták a filmben. Jó érzés volt hallgatni ezeket az egyszerű embereket. Édesapa is így írt róluk. Nemes gondolkodásúak. A háború borzalmai közelről érintették őket, hiszen a falujukban dúlt a háború, de azokat a szerencsétlen katonákat, akik ott leltek hősi halált, nem ellenségként kezelték, látták, hogy ők ugyanúgy a háború áldozatai. Megtisztelték őket azzal, hogy a harcok végeztével végső nyugalomra helyezték az elesetteket. A sírjaikat azóta is gondozzák, mindig friss virág van rajtuk. A még élő, idős orosz emberek szeretettel emlékeznek a magyar katonákra. Tolmács segítségével tudhattuk meg, hogyan gondolkoznak az eseményekről. A katonákat a hatalmasok küldték a távoli országba, nem tehettek arról, hogy megtévesztették őket. A bolsevizmus fenyegetése – az akkori propaganda nyomán – sok jóérzésű fiatalembert sodort a háborúba, akik közül többen önként jelentkeztek, mert féltették szeretteiket. Akiket pedig besoroltak a seregbe, szintén egy „honvédő háború” eszméjében hittek. Amikor a távoli harcmezőkön szembesültek azzal, hogy csak kihasználják őket, és a németek maguk előtt, mintegy pajzsként tolják az ágyúk elé a magyarokat, már késő volt. Akkor már nem hátrálhattak meg, egy emberként harcolt a sereg. Nem akadályozta meg ebben az sem, hogy látták, tudták, mi a helyzet, mennyire kevés a fegyverük, és nem a magyar hadsereg vezetői, hanem a „felsőbbrendű” németek irányítanak mindent. Sebezhetőek voltak, a hatalmak – saját érdekeiket tartották szem előtt – döntöttek róluk. Ők, amikor továbbküldtek egy-egy szakasz katonát, és elfoglalták kijelölt szálláshelyüket, az ott élőkkel normális emberi kapcsolatot teremtettek. Az oroszok barátságosan fogadták a házaikba beköltöző magyarokat, mert ők is emberként viselkedtek velük. Még barátságok is születtek. Amikor egy következő faluba mentek, úgy búcsúztak tőlük, mint régi barátaiktól. Erről több fotó is árulkodik. Édesapa emlékei között én is találtam ilyen fotókat. Később, amikor véget ért a háború, leveleztek is egymással.

Mit bizonyít ez? Szerintem azt, hogy a kisemberek mindig szót értenek, hiszen mindegyikük vágya egybeesik, az, hogy békében élhessenek. Az országok vezetői soha nem törődnek a néppel, csak a maguk önös érdekei számítanak. Azt mutatja, hogy az egyszerű emberek nem törődnek a hatalmasságokkal. Itt ember és ember egymás mellett áll. A háború alatt is így történt, és akkor is, amikor már béke volt. Egész életükben az emberi méltóságot tisztelték, más nemzetek halottaira emlékeztek. Ez az igazi szeretet ember és ember, nép és nép között. Megrázott ez a film, mert Édesapára és bajtársaira gondoltam, akik ott harcoltak, távol a hazájuktól. Akiket lépre csalt a hatalom, akik szeretteiket itthon hagyva, hősiesen küzdöttek idegen földön. Közülük alig jöhetett haza néhány ember. A harcok után fogságba kerültek, évekig nyomorúságos volt az életük. Akik ezt valamilyen csoda folytán túlélték, a hazafelé tartó hosszú, fáradságos úton annyit szenvedtek, amit el sem lehet képzelni, nincs is rá szó talán. Édesapa is csak pár szóval utalt erre az időre. Ebből csak néhány részletet vázolt fel: hogyan éheztek, fagytak össze végtagjaik, hányan haltak meg a hadifogság alatt, ő hogyan indult haza társaival, és milyen viszontagságos úton ért végre Magyarországra, kis családjához. Több hónapig tartott az út a hómezőkön, a nagy hidegben, legyengült állapotban gyalogoltak. Aki már nem bírt menni, ott fagyott meg. Nagy akaraterő kellett ehhez, néhányan tudták csak megtenni ezt a hatalmas utat. Csontsovány, rongyos ruhás emberek vánszorogtak, gyökereket ettek, az utak menti pocsolyából itták a vizet, ha találtak egyáltalán. Látták a vérengzés nyomait, a hirtelen bekerített és legyilkolt fiatal katonák megfagyott tetemeit. A gránátok, ágyúzások okozta trauma egész életében nyomot hagyott, éjszaka sem tudott pihenni, dobálta magát ágyában. Álmában a lövészárokban kucorgott, mellette a sárban halott bajtársai feküdtek. A honfitársam, egy kisváros polgármestere bejárta a harcok színhelyeit, azt a kétszáz kilométert, ahol dúlt a háború. Minden faluban érdeklődött, hol vannak a magyarok sírjai, az ott élők megmutatták, ő pedig egy-egy keresztet helyezett el. Minden évben elzarándokolt társaival oda, és újrafestette a fakereszteket. Megragadó, ahogy ő ezt elhatározta és véghez is vitte. Számára ez természetes. Tiszteli őseit és amíg erővel bírja, minden évben megteszi ezt az utat. Megható, hogy az ott élő, idős orosz emberek így ápolják a magyarok sírjait, virággal díszítik, mintha rokonaik feküdnének ott. A sírra helyezett rózsák, mezei virágok illatát érezni véltem, amikor a filmet néztem. A gyertyák lángja, ami ott lobogott, felmelegítette szívemet. Megérintett az emberi együttérzés, szeretet és tisztelet csodája. A keresztek ennek a csodának jelfái, mint ahogy Krisztus keresztje a világ bármelyik táján ezt hirdeti.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap