Dr. Zétényi Zsolt - A Szabadság téri szovjet hősi emlékmű ügye

Szerkesztő A, szo, 04/30/2016 - 01:16

 

 

 

 

Jogi és politológiai szakvélemény

 

(Tények- követelmények- lehetőségek- teendők)

 

Zétényi  Zsolt

 

Nemzeti Jogvédő Alapítvány

Budapest

 

A Szabadság téri szovjet hősi emlékmű ügye

2006-ban.

                                                                  (Bevezető)

 

 

A budapesti Szabadság tér nevében az 1848-49-évi szabadságküzdelemben résztvett, Magyarország szabadságáért vértanúhalált szenvedett hősök emlékét őrzi, azokét, akik a tér helyén volt, börtönként működő Újépületben szenvedtek vértanúhalált. Ezen a történelmi szobrokkal és épületekkel gazdag helyen állították fel 1945-ben a szovjet katonai emlékművet, amely emlékeztet bennünket a Szovjetunió győzelmére, Magyarország legyőzetésére, népünk történelmi megalázottságára és szenvedésére, 1956-os szabadságharcunk vérbefojtására, a negyvenötéves kommunista önkényre.

Célunk az, hogy a katonai emlékművet

- ha lehet, kétoldalú tárgyalásokkal, ha nem lehet, egyoldalú döntéssel, (mely esetben a hatályos egyezmény szerint az orosz fél értesítésétől számított két évnek kell eltelnie) a hatályos magyar-orosz hadisír egyezmény szabályainak megtartásával helyezzék át más megfelelő helyre;

-a lebontott emlékmű helyén (ahonnan 2002-ben temetőbe vitték az 1945-ben a város más részeiről ide szállított halottakat)  állítsák fel a Magyar Szabadság és Függetlenség Emlékművét, s amíg ez el nem készül, 2006. október 23-án helyeztessék el a leendő emlékmű alapköve a szovjet katonai emlékmű előtt.

A döntéshez alapul szolgáló fontos államérdek: Magyarország 1956-évi szabadságharca (amely be nem gyógyuló léket ütött a kommunizmus hajóján) most az ötvenedik évfordulón méltó megemlékezést igényel népünk ezeréves szabadságküzdelmeivel együtt.

 

 

Szabadság téri szovjet hősi emlékmű ügye 2006-ban.

Jogi és politológiai szakvélemény

(Tények- követelmények- lehetőségek- teendők)

 

I. Bevezetés.

 

A magyarországi rendszerváltozás kezdete óta ismétlődő igényként és követelésként jelentkezik társadalmi szervezetek, egyesületek, a közvélemény jelentős erkölcsi súlyú részét kifejező állampolgári csoportok részéről: a szabadság téri szovjet hősi emlékművet, mint egy elmúlt önkényuralmi politikai, gazdasági és erkölcsi rend nemzetközileg is megbukott nagyhatalmi képviselőjének, a magyar nemzet megalázottságának jelképét, le kell bontani vagy át kell helyezni máshová. E követelésekkel szembenáll egy uralkodónak mondható „reálpolitikai” érvelés, amely szerint az emlékmű nemzetközi jogi és politikai okokból érinthetetlen, s az eltávolítást követelők legjobb esetben is a valóságérzék súlyos zavarával jellemezhetők.

Mit mondanak a tények?

A szovjet hősi emlékmű a budapesti V. kerületi Szabadság téren, a kormányzati és banknegyed közepén az országgyűlés épülete, az Országháza, a Földművelésügyi Minisztérium és a Magyar Nemzeti Bank között a Magyar Televízió épülete és az Amerikai Egyesült Államok nagykövetsége által közrefogottan, magyar szabadságharcosok nevét viselő utcák betorkollásában lévő téren, a magyar történelem nevezetes helyén emelkedik a magasba. Az 1945. május 1-jén felavatott emlékmű leírása szerint(1) „Kb. 2000 cm széles 1500 cm magas kőépítmény, két darab 300X150 cm-es félköríves bronz domborművel. A délin 8 szovjet harcos zászlóval és tank; a háttérben a Klotild paloták és az Erzsébet híd látszik; az északin 4 szovjet harcos,1 sebesült és 1 ápoló látszik, a háttérben az Országház épülete. Elől és hátul címer, fent ötágú csillag, 10 tábla az elesettek nevével.” A szobrász: Antal Károly, a felállítás éveként 1946, a restaurálásé 1972 szerepel a nyilvántartásban. Más forrásokból tudjuk, hogy az emlékmű már 1945-ben állt, az 1946-os esztendőben a domborművek készültek el.

Az emlékmű felirata: elől és hátul „1945”, „Dicsőség a felszabadító szovjet hősöknek” és ugyanaz cirill betűkkel.(1.)

 

 

                                                                    II.

Az emlékmű előzményei, helyének története.

 

A szovjet hősi emlékmű a Szabadság téren áll. A Szabadság tér helyén a XVI–XVIII. században beépítetlen terület volt, hiszen ettől délre kezdődtek Pest városának falai. A XVIII. század végén 1786-ban kezdték meg II. József soha meg nem koronázott uralkodó regnálása idején az Újépület, németül Neugebäude építését. Az épület Canevale bécsi építész tervei szerint, Hild János építész vezetésével zajlott. Az erődnek ható épület megjelenése különböző találgatásokat váltott ki a lakosságban. 1789-ben a 3. számú pavilont már használták, 1793–96 között a francia háborúban fogságba esett tisztek börtöne volt, volt tüzérlaktanya, majd a közös hadsereg katonai akadémiájának épülete. Az európai méretekben példaértékűen kiemelkedő, Magyarország történelmében is máig az alkotmányvédő függetlenségi- és szabadságharcok hosszú sorának legnagyobb hatású eseményeként számontartott 1848–1849. évi magyar szabadságharcnak a cári birodalom seregei által való leverése után szabadságharcosok százainak börtöne és vesztőhelye lett az Újépület.

A Neugebäude kereken száz évig állt régi helyén, árnyékával jelképesen és valóságosan rátelepedve a város életére. Ismert tény, hogy a XVIII. század végéig nem engedték beépíteni a városfaltól északra eső területet, majd egy épülő új városrész közepén elképesztő méretű kaszárnya-együttest építettek fel. A szabadságharc után hasonló jellege volt az épületnek, mint a párizsi Bastille épületének, köveihez, kivégző udvaraihoz száz meg száz magyar hazafi vére tapad a szabadságharc leverése utáni megtorlás idején. A leghíresebb, örökégő mécsessel, emlékművel megörökített kivégzés Batthyány Lajosnak az első felelős magyar minisztérium elnökének agyonlövetése volt. Jelképesen itt, az Újépület területén akasztották fel 1851-ben Kossuth Lajost, Táncsics Mihályt, Irányi Dánielt és még számos társukat, akiket idegen ország területén nem érhetett el a Habsburg császárság megtorló hóhér keze. Az osztrák Habsburg-ház és az orosz cári birodalom önkényuralmával egyaránt végzetszerűen egybekapcsolódó sorsú épület lebontása 1898-ban történt meg, ekkor nevezték el a területet Szabadság térnek, emlékezve a rabságot jelképező épületre, s ekkor nevezték el az itt kiágazó épülő mellékutcákat a magyar szabadság hőseiről és vértanúiról.

 Megjegyzendő, hogy a mintegy 43 ezer négyzetméter területű Szabadság tér kisebb mint az egykori Újépület volt, hiszen annak egy részét beépítették. Mindazonáltal a Szabadság tér a legfiatalabb s egyben a legújabb kori városrendezés erényeit kifejező, különleges jelentőségű nagy terünk.

Az 1890, évi XX. tc. szerint az Újépületet a katonai kormányzat kezéből kiveendőnek és értékesítendőnek jelentette ki a Törvényhozás,s ezen teendők foganatosítását Wekerle Sándor miniszterelnök a Főváros Közmunkák Tanácsára ruházta.

A századforduló építészeti elvei szerint, igen nagy költséggel, a kor gazdagságát és virágzását kifejező bemutató tér épületeinek pompája és igényessége gazdagságban is elragadja a szemlélőt. Különösen szép a tér északi, félkör alakú részlete, amely hatásos, egységes építészeti megoldása miatt már régebben műemléki védelem alatt áll. A tér déli keskeny szakaszát Széchenyi István gróf, a reformkor, a XIX. század első kétharmada egyik legjelentősebb alakjának, nemzetpolitikusának emlékére Széchenyi ligetnek nevezték el. Az itteni sétatér az Újépület lebontása előtt parkosított formát kapott, s a rajta 1930-ban felállított díszkút domborműve azt a jelenetet ábrázolja, amikor Széchenyi felesége 1846-ban a sétatér első platánfáját elülteti. A tér nyugati felén, a Magyar Televízió épülete előtti parkban találjuk Dózsa Farkas András alkotását, az 1849-es újépületi vértanúk emlékét, amelyet 1934-ben állítottak fel. Eredetileg bronz férfialak állt a talapzaton, amely azonos magasságú az átellenben  felállított, majd elvitt Magyar fájdalom szobráéval de azt 1940-ben Kassára szállították és a szobor helyére a most is ott álló bronzedényt terveztették a művésszel.

A Magyar fájdalom szobra, talapzatán „az elrabolt gyermekeit sirató Magyarország fájdalmát” megörökítő mondatokkal a tér, túlsó, déli oldalán állott, ahol 1932-ben állítottak fel a szép női aktszobrot – Emile Guilleaume francia szobrász alkotását, a magyar revíziós törekvések angol patrónusának,  Lord Rothermere-nek ajándékát ,– míg másodpéldánya Debrecenbe, eredetije  1948-1967-ig a margitszigeti Palatinus strand föbejáratához, majd onnan Balf fürdőhelyre került az eredeti posztamens nélkül.

Keletről és nyugatról két hatalmas épülettömb szegélyezi a teret, a keleti 8–9-es számú barokk-szecessziós épület Alpár Ignác műve (1905, a Magyar Nemzeti Bank székháza). Vele szemben, a tér csaknem teljes hosszát lefoglaló szecessziós épülettömbben, melyet szintén Alpár tervezett 1905-ben, volt a Tőzsdepalota, ma a Magyar Televízió épülete. A tér félkörívében sorakozó épületek: az Amerikai Egyesült Államok nagykövetsége, a Nemzeti Banktól északra, a követségtől délre Postatakarékpénztár épületének, Lechner Ödön magyaros szecessziós alkotásának egyik homlokzata látszik. A teret dél felől két hatalmas, üvegből és betonból készült banképület zárja le. Észak felől a teret késői eklektikával fogant iroda és bérházak íve veszi körül. A 15. számú épület homlokzatán (timpanonján) 1901-óta Kossuth Lajosnak, az 1848-49-évi szabadságküzdelem, s egyben az évezredes magyar szabadságharcok nagy alakjának egészalakos szobra, a főváros első köztéri Kossuth-szobra, Fleischel Károly alkotása áll.

 Az Újépület említett emlékműve a televízió székháza előtt áll, míg a „Virulj” díszkút a tér déli részén helyezkedik el. A tér déli oldalán áll a Szabadság téri református templom bérházzal egybeépült, Győri Sándor és Halász Géza tervei alapján kialakított építmény. 1940 szeptember 15-én, a kolozsvári bevonulás napján szentelték fel, ezért a „Hazatérés temploma” nevet is viselte. Ez a templom tehát Magyarországnak az első világháború után történt nagyhatalmi akarattal való megcsonkítása, az ország kétharmad részének idegen országokhoz csatolása igazságtalanságának enyhítésére meghozott úgynevezett II. bécsi döntőbírósági határozat emlékére, Észak-Erdélynek Magyarországhoz való visszacsatolásáról való megemlékezés jeleként kapta nevét. A versaillesi kis Trianon palotában az 1920-ban hazánkkal elfogadtatott békediktátum következtében az ország elveszítette területének kétharmadát, lakosságának több mint a felét és több mint hárommillió magyar került idegen uralom alá. A trianoni szerződés Magyarország és a Szövetséges és Társult Hatalmak között 1920 június 4-én megkötött és 1921 július 16-án megerősített békeszerződés (1921:XXXIII. tc.) a legkegyetlenebb volt az első világháborút befejező diktátumok között. A területi rendelkezéseket tartalmazó II. rész Magyarországot 282 870 km2 területéből csak 92 963 km2-t, 18 264 533 főnyi lakosságából 7 611 117 főt hagyott meg. A területváltozásokkal kapcsolatban a versaillesi békeszerződések kérésünk ellenére sehol sem érvényesítették Magyarország tekintetében a népszavazás elvét. A Trianoni szerződés részleges revíziója az 1838. évi november 2-i és az 1940. augusztus 30-i bécsi döntőbírói határozatokkal, illetve Csehszlovákia felbomlásával kapcsolatban Kárpátalja (1939), majd Jugoszlávia felbomlásával kapcsolatban a Délvidék (1941) visszavételével következett be.

Ezt megelőzően azonban már 1921-ben felállították a Szabadság téri u. n. irredenta szobrokat, az Észak (Kisfaludy Strobl Zsigmond alkotása), Dél (Szentgyörgyi István alkotása), Kelet (Pásztor János alkotása) és Nyugat (Sidló Ferenc alkotása) elnevezésű szobrok az elszakított országrészekre emlékeztettek. Az emlékműegyüttes szívét az 1928-ben felállított ereklyés országzászló jelentette, amelyen félárbocra eresztve lengett a magyar lobogó. A húszméteres zászlórúd mészkőből faragott talapzatának előlapja északi irányba mutatott, homlokzatát a magyar címer díszítette, két oldalán egy-egy idézet volt olvasható a magyar revíziós igények fő támogatóitól. A zászlórúd tövében kiterjesztett szárnyú bronz turulmadár zárta a kompozíciót. Mögé sisakos, buzogányos gyermek aktját mintázta a szobrász. A zászlórúd csúcsdíszéül egy jelképes, esküre emelt kéz szolgált, amelyet vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója kezéről mintázott a szobrászati elemeket készítő Füredi Richárd. Az építészeti részt Kismarty-Lechner Jenő tervezte.

A négy szobrot és az országzászlót 1945-ben lebontották. A szobor-együttes által közrezárt területen 1945. május 1-én felavatták a szovjet hősi emlékművet. Téves azonban az a vélekedés, amelyet Prohászka László könyvében (2.) olvashatunk, miszerint a szovjet emlékmű az ereklyés országzászló helyére került, mert az V. kerületi önkormányzat dokumentációjában és a valóságban is az ereklyés országzászló helye a szovjet hősi emlékmű jelen felállítási helyétől délre a tér képzeletbeli felezővonalán található, mintegy a tér középpontja és az emlékmű közötti távolság felének megfelelő távolságban.

A tér keleti felére, a követségen húsz évig menedéket kapott Mindszenty hercegprímás emléktábláját viselő Amerikai Nagykövetség és a Nemzeti Bank közé 1990-ben helyezték vissza Bandholtz amerikai tábornok szobrát, Ligeti Miklós alkotását. E szobrot a tábornok 1919 augusztusában a Nemzeti Múzeum kincseinek a román megszálló hadseregtől való megmentése érdekében tanúsított magatartása emlékére állították 1936-ban a tér nyugati oldalára, és 1948-ban távolították el onnan, jellemző módon a szovjet hősi emlékművet felállító politikai irányzat szándékai szerint.

A tér további plasztika dísze Medgyessy Ferenc sokalakos, népviseletes, szüreti ünnepséget ábrázoló domborműve a tér déli részén a volt Pénzintézeti Központ, a Magyar Hitelbank épületén.(1940).

Siklóssy László írja könyvében (277. oldal) „Az Újépülettel eltűnt szemünk elől az abszolutizmus és az elfojtottság szimbóluma. A kőtömeg tömlöcből Szabadság tér lett, mintegy kiépítése a Széchenyi térnek. A tanács eltávolította a fejlődés gátját. Megnyílt észak felé a város. Modern városrendezésünk ebbe a negyedbe, amelyben a száz év előtti katonás szellem a forschrift mässig adagolt levegővel kívánta boldogítani a polgárt, olyan térrendszert vitt be, amely bármely korban becsületünkre válhat. A Szabadság tér, kapcsolatban az Országház terével (Kossuth Lajos térrel) és a Duna parttal, teljesen megváltoztatta Lipótváros karakterét. E monumentális levegőraktárak kettéosztják ezt a városrészt, amelynek régi negyedébe most már minden oldalról kinyílik a levegő; az egykori zsúfolt részek ma már eltörpülnek a téresekkel szemben.” (3.)

 

Nem árt néhány gondolat és néhány tény erejéig visszatérnünk a trianoni békeszerződéshez, azért is, mert ez a békeparancs összefüggést mutat azzal a történelmi és városi környezettel, amelyben tanulmányunk tárgya elhelyezkedik, nem különben a magyar lakosság történelmi élményével, az annak alapján kialakult közvélekedéssel, végső soron a szovjet hősi emlékműhöz és az általa képviselt történelmi tényekhez fűződő viszonyával

Nem lehet elégszer hangoztatni, hogy a világégéshez vezető I. világháborús és azt megelőző történelmi-gazdasági folyamatok alakításában, s különösen a világháború kirobbantásában Magyarországnak nem volt értékelhető szerepe és érdeke, miniszterelnöke kezdetben a lehetőségek szerint, sőt némileg azokat meghaladóan is ellenezte a világháborút, Magyarországnak területi követelései nem voltak más államokkal szemben, s ehhez képest a legsúlyosabban kellett bűnhődnie, sokkal súlyosabban, mint az összehasonlíthatatlanul más helyzetű Németországnak. Trianon kérdésköréhez hozzá tehetjük, hogy Horvát- Szlavónország társországként, de tagja, belső része volt a magyar királyságnak, ezért a vele elcsatolt területek 233 000 km2-re emelkedtek, vagyis az ország teljes földterületének 325 000 km2-nek jóval több mint kétharmada került szomszédainkhoz.. Igaz a megállapítás, hogy az ország területének több mint kétharmada, lakosságának csaknem kétharmada veszett el.

Azt kell tudnunk, hogy az ismert területi veszteségből a legnagyobb zsákmány Romániának jutott, Magyarországtól 103 000 km2-t ítéltek meg, így más nyereségekkel együtt az 1914-es 137 903 km2-es Románia 1920-ra 294 967 km2-re növekedett. A 103 000 km2 a régi Magyarország területének 36,2 %-át tette ki. A területi nyereségek sorrendjében Romániát Csehszlovákia követi, amelyhez 63 000 km2-t, a régi Magyarország területének 22,2 %-át csatolták. A délszláv állam 21 000 km2-t kapott, ami a történelmi Magyarország 7,4 % tette ki, Ausztriához pedig 4 000 km2-et csatoltak,1,5 %-ot. A népmozgalmi, népesedési lakosság számadatokon túl fontos annak megjegyzése, hogy Magyarországot és annak népét, lakosságát gazdasági és kulturális tekintetben is egyenesen lehetetlen helyzetbe hozta a békeparancs. A mezőgazdasági termelés nagyobb része került határon túli területekre, ezt meghaladóan azonban az ipari termelőüzemek 52,2 %-a, vasutak 57,8 %-a az utak 60,3 %-a került a határon túlra. Hihetetlen kulturális veszteségeket is elszenvedett az ország. A 17 000 elemi iskolából 6 402 maradt a határokon belül, a középiskolákból 121 került határon kívülre, míg 100 maradt az ország területén. Elveszítette az ország a kolozsvári Ferenc József tudományegyetemet, melyet Szegedre, a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetemet, melyet Pécsre helyeztek ideiglenesen.

E tényekből is, s a könyvtárnyi irodalomban és elemzésben egyértelműen felismerhető, az a tapasztalati tény, hogy a trianoni katasztrófa miatt mérhetetlen felháborodás és elkeseredés lett úrrá az országon, milliók életfeltételei változtak meg gyökeresen, az ország a szellemi és anyagi megtiportság, kifosztottság állapotába került. Ebben a helyzetben történt meg a budapesti Szabadság téren a trianoni tragédiát kifejező, arra figyelmeztető szobrok és az ereklyés országzászló felállítása.(4.) Tárgyunk szempontjából nem bír döntő jelentőséggel, a teljesség kedvéért mégis hivatkozunk arra a tényre, amelyet a magyar történeti irodalom jelentős része képvisel és felmutat: a sok nemzetiségű osztrák-magyar birodalom helyére több sok nemzetiségű államot hoztak létre, s ezzel mintegy megtöbbszörözték a nemzeti-etnikai összeütközések és feszültségek veszélyét és lehetőségét.

Magyarország azonban halálos megcsonkítása ellenére talpra állt és megszólalt benne az a közösségi tudattalan mélyén munkáló erő, amelyet Elzász-Lotharingia elvesztése Párizs és az ország megalázása után 1871-ben a francia Gambetta azzal a franciák körében elterjedt mondattal fejezett ki : „sohasem beszélni róla, de mindig rá gondolni…”

Így robbant ki a II. világháború, amelynek tragikus sodrásában Magyarország a tengelyhatalmak oldalán lépett be a világháborúba, a történeti irodalom igen jelentős hányada szerint történelmi, geopolitikai kényszernek engedve. A II. világháború Magyarország számára teljes összeomlást, idegen megszállást jelentett. Amennyiben a zsidóság és cigányság halottainak számát 450-500 ezer, a katonai (hősi) halottak, bombázások áldozatait és más közvetlenül hadicselekmények folytán elpusztultak számát 250–350 ezerre, a fogolytáborokban elpusztultak számát 150–200 ezerre, a menekülések, internálások, elhurcolások során meghaltak számát 100–120 ezerre, a magyar kisebbségek ellen elkövetett népirtások (vérengzések) áldozatainak számát 50–80 ezerre becsüljük, akkor összesen 1 millió–1millió 250 ezerre áldozatot kell figyelembe vennünk, megjegyezve, hogy megközelítőleg sem ismerjük a Szovjetunió büntető táboraiba hurcolt 500-900 ezer honfitársunk sorsát, s az itt elpusztultak pontos számát. Természetesen ez egy 15 milliós ország veszteségeit jelenti a világháború elején bekövetkezett országgyarapítások figyelembevételével. Az országgyarapítások után (a visszaszerzett országrészek) ezt az emberveszteséget a trianoni Magyarországra vetítjük át, akkor a 9, 3 milliós népességű ország veszteségét mintegy 660 -- 800 ezer főre tehetjük.

Abban az esetben, ha a háborús emberveszteség számait figyelembe véve sorrendet kívánnánk felállítani a II. világháborús emberveszteség súlyosságának trendjében, az első helyre a Szovjetunió kerülne 20 millió halottal (figyelembe véve, hogy ebben az adatban bizonyos források szerint benne van a büntetőtáborokban és egyéb módon elpusztított, nem az ellenség áldozatául esett népesség is.)

A második helyre Németországot tehetjük 10 millió áldozattal, a harmadik helyet Lengyelország foglalja el 6 millió (ebből 3 millió zsidó) áldozat figyelembevételével, míg a negyedik helyen 1,7 milliós veszteséggel Jugoszlávia szerepel, ellenben ez utóbbi adatnál megjegyzést érdemel, hogy 1,2–1,3 millió a délszlávok belső harcainak áldozata. Végül a sor ötödik helyére Magyarország kerülhet, 1–1,25 millió áldozattal. Súlyosabb a helyzet Magyarország szempontjából akkor, hogyha az áldozatok számát a lakosság számához mérjük. Ebben az esetben ugyanis a Lengyelország után következő Magyarország szinte egy vonalba kerülne a Szovjetunióval, Németországgal és Lengyelországgal.(5.)

Átlépve a világháborúk korszakán, a következő vérveszteség az 1956-os magyarországi szabadságharc. A magyar forradalom és szabadságharc céljait, jellegét illetően nem ítélhető meg helyesen az általunk említett előzmények ismerete nélkül. A feltűnően és aránytalanul súlyos veszteségeket okozó világháborúk után ugyanis az ország egy idegen nagyhatalmi elnyomás és megszállás által súlyosbított kommunista önkényuralom állapotába került. Ennek során a megmaradt gazdasági javakat tönkretették, a társadalmi osztályok közötti gyűlöletet felszították. Az ország értelmiségét és hadvezetésre alkalmas rétegét szétverték, menekülésre kényszeríttették. Összességében mind kulturálisan, mind gazdaságilag, mind politikailag a teljes megsemmisülés határára sodorták az idegen országban iskolázott, idegen érdekeket kiszolgáló kommunista vezetők. Biztonsággal megállapítható, hogy az 1956-os szabadságharc válasz volt, nemcsak a megelőző esztendők önkényuralmi államvezetésének tragédiát hozó ténykedésére, hanem a második világháború után, illetve végén elkövetett idegen nagyhatalmi jogtiprásokra, a százezres nagyságrendet megközelítő nemi erőszakra, 800–900 ezer férfi és nő fogságba vetésére, az ország kirablására, teljes lelki, erkölcsi, gazdasági megnyomorítására.

 Ilyen helyzetben, nemzetközi és belpolitikai tekintetben teljesen megalázott, cselekvőképtelen  ország letiprásának és legyőzöttségének jelképére állították fel a Szabadság téri szovjet hősi emlékművet 1945 május elsejére, majd a teljes, befejezett emlékművet egy év múlva, immár domborművekkel is ellátva adták át a városnak. 1945. május elsején a budapesti Szabadság téren a szovjet hősi emlékmű leleplezésén Malinovszkíj marsall a II. ukrán hadsereg parancsnoka egyebek mellett a következőket mondotta a magyar kormány tagjainak: és más személyiségeknek jelenlétében „…ellenségeinket örökre meg kell semmisítenünk, örökre ki kell pusztítanunk a világból a fasiszta mételyt, elszántuk magunkat, hogy nem tesszük le a fegyvert, amíg célunkat el nem értünk.” (6.) „A szovjet tudósító iroda jelenti: Kedden este moszkvai idő szerint röviddel 9 óra előtt Sztálin tábornagy hadsereg-főparancsnok a következő napiparancsot intézte Malinovszkíj tábornagyhoz, a II. ukrajnai arcvonal parancsnokához és vezérkari főnökéhez, Zaharov vezérezredeshez, valamint Tolbuchin tábornagyhoz a III. ukrajnai arcvonal parancsnokához és vezérkari főnökéhez: Ivanov altábornagyhoz: A második ukrajnai arcvonal csapatai a harmadik ukrajnai arcvonal csapatainak közreműködésével a nagyváros nehéz terepviszonyai közepette lefolyt másfél hónapi ostromzár és kemény harc után február 13-án teljesen szétzúzták a bekerített ellenséges helyőrséget és ily módon teljesen elfoglalták Magyarország fővárosát, a németek stratégiailag fontos gócpontját.

A Budapest elfoglalásában résztvett kötelékeket és csapatrészeket „Budapesti” elnevezésre és rendjelekkel való kitüntetésre terjesztették fel.

Február 13-án moszkvai idő szerint este 9 órakor a szovjet fővárosban 324 ágyú 24 sortűzével köszöntötte a II. és III. ukrajnai arcvonal hős csapatait, amelyek elfoglalták Magyarország fővárosát, Budapestet.” (kiemelés: ZZs) (7.)

Magyarország szívében a Honvéd utca torkolatában 1948–49-es szabadságharcban hősiesen harcolt, mártírhalált halt Aulich és Vécsey tábornokról elnevezett utcáktól közrefogva, az ország házából láthatóan az 1919-es kommün áldozatairól Vértanúk terének nevezett tér szomszédságában, a magyar szabadságért el nem múló történelmi érdemeket szerzett II. Rákóczi Ferenc és tőle nem messze álló Kossuth Lajos emlékműve közelében egy olyan emlékművet állítottak fel, amely tartósan is Magyarország legújabb kori megalázottságának, legyőzetésének, a magyar nép megtizedelésének és kirablásának jelképe lehetett, megengedve, hogy voltak a társadalom egészéhez képest törpe kisebbségek, amelyek ezt a helyzetet másképp ítélték meg, nem változtatva annak lényegén.

 Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a Szabadság téri hősi(önkényuralmi) emlékművet a magyar nemzet szabadságharcos függetlenségi hagyományaira emlékeztető környezetbe, az 1848–49-i forradalom és szabadságharcban való részvétel miatt bebörtönzött, elítélt, kivégzett áldozatokra emlékezés jeleként „Szabadság”-ról elnevezett  tér és épületegyüttes közepébe helyezték a XIX.  század végén. Ebben a szabadságharcos, történelmi környezetben fölállítottak egy olyan emlékművet, amely alkalmas lehetett egy kis ország elfoglalásának és legyőzésének jelképezésére, de nem volt alkalmas a valódi kegyelet érzésének felkeltésére és megőrzésére, még kevésbé Magyarország megtiport népe és a Szovjetunió népei közötti megbecsülés, közeledés szolgálatára. A szabadságharcos környezetben elhelyezett, legyőzetést jelképező emlékmű sorsa éppen emiatt a kitüntetett elhelyezési mód miatt sem kerülhetett nyugvópontra, a mai napig, 2006-ig.

 

III.

A kérdés indokoltsága politológiai és jogi szempontból.

 

Amint tudjuk, legkésőbb az 1989–90-es rendszerváltozás óta számos javaslat érkezett az állami vezetőkhöz a nemzet méltóságára valamit is adó politikai erők köréből abból a célból, hogy a szovjet emlékművet a Szabadság térről távolítsák el, bontsák le, illetve, hogy helyezzék azt át valamelyik temetőbe, vagy más közterületre. A kérdés jellegzetesen vetődött fel 1990–1994 között amikor az ország felszabadult lelkülettel közelített a trianoni békeparancs ügyéhez, s vetődött fel a trianoni tragédia megörökítésének igénye. A nehéz múlt semmiképpen nem volt az elfeledhető dolgok sorába utalható, sem akkor, sem napjainkban. Ezért vetődött fel a trianoni emlékművek, az Észak, Dél, Kelet Nyugat emlékmű és a történelmi ország területeiről összehordott földhalom fölött emelkedő trianoni országzászló visszaállításának igénye. Ez a követelés, amelyet az első szabadon választott kormány honvédelmi államtitkára dr. Raffay Ernő is képviselt magánvéleményként, abban az időben, nem járt sikerrel.

A Magyar Köztársaság és az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság 1991. december 6-án egyezményt ír alá, a baráti kapcsolatokról és együttműködésről szóló szerződést, melyet egy levélváltással léptetnek életbe. Eszerint meghaladják a totalitarizmus örökségét és elítélik a magyar nép demokratikus törekvését eltipró 1956. évi beavatkozást Magyarországon. A felek kötelezettséget vállalnak arra, hogy óvják és ápolják a másik félnek a saját területükön található kulturális értékeit és történelmi emlékeit, majd a 16. cikk szerint a felek az európai hagyományok szellemében vállalják, hogy megőrzik és méltóan gondoskodnak a Magyar Köztársaság területén eltemetett oroszországi állampolgárok és az Oroszország területén eltemetett magyar állampolgárok sírjairól, illetve a temetkezési helyeken lévő emlékművekről. Törvényeiknek megfelelően mindkét fél biztosítja ezek akadálytalan megközelíthetőségét. A szerződés hatályba lépése  1995 március 6-án történt meg, amikor a szerződést megerősítő okiratait Moszkvában kicserélték. A baráti kapcsolatokról szóló alapszerződésből következő jelentős fejlemény a Magyar Köztársaság kormánya és az Oroszországi Föderáció kormánya között a háborúkban elesett katonák és polgári áldozatok emlékének megörökítéséről, valamint sírjaik jogi helyzetéről szóló, Moszkvában, 1995. március 6-án aláírt megállapodás, amelyet egy 1996. évi július 4-én történt diplomáciai jegyzékváltással léptettek hatályba. A köznyelvben hadisír-egyezménynek is nevezett egyezmény 1996-ban nyert kihirdetést, a 104/1996 (VII. 16) kormányrendelet bevezetésével. Az egyezmény szabályozza a két országban létező hadisírok jog helyzetét, többek között a fogalom-meghatározást ad az elesett orosz katonák és polgári áldozatok, az orosz katonák és polgári áldozatok temetkezési helyei kérdéskörben.

A szerződés második cikkének 2. bekezdése megállapítja, hogy „a felek tiszteletben tartják Magyarország és Oroszország népeinek nemzeti, vallási és egyéb hagyományait, beleértve a sírok, az emlékművek és kegyeleti létesítmények feliratozását.” A szerződés 5. cikkének 2. pontja szerint „az orosz katonák a Magyar Köztársaság területén lévő és a magyar katonák az Oroszországi Föderáció területén lévő földi maradványainak, temetkezési helyének áthelyezése, csak kivételes esetben, annak a félnek a döntése alapján történhet, amely országának a területén az adott temetkezési hely van. Ez esetben a másik felet a temetkezési hely tervezett áthelyezéséről a megfelelő időben tájékoztatni kell.” A. 6. cikk 1. bekezdése szerint: „Mindegyik fél saját költéségére biztosítsa az országa területén található, a másik fél részére felállított, katonai temetkezési helyet, beleértve az emlékművek és más kegyeleti létesítmények fenntartását és ápolását.” Tárgyunk szempontjából lényeges rendelkezés a 3. cikk 1 és 2. pontja, amely szerint: „1. pont. A felek térítésmentesen egymás használatára bocsátják a katonai temetkezési helyet és kegyeleti létesítmények által elfoglalt földterületeket, arra az időre, amíg azok ilyen célt szolgálnak. „2. pont. Amennyiben a jelen cikk első pontjában rendelkezésre bocsátott földterületet fontos állami érdek miatt más célra kívánják hasznosítani, úgy az érdekelt fél új – a jelen cikk első pontja feltételeinek megfelelő – helyet biztosít a másik fél számára, és vállalja az elesett katonák földi maradványainak a kegyeleti létesítmények áthelyezésével és az új katonai temetkezési helyek kialakításával járó költségeket.” A 3. pont szerint „Az új földterület kiválasztását és az újratemetést a felek kölcsönös megegyezése alapján kell megvalósítani. Ilyen megegyezés hiányában az érdekelt fél a másik fél megkeresésétől számított két év elteltével a katonai temetkezési helyek áthelyezésére saját törvényeinek és rendelkezéseinek megfelelő intézkedéseket hozhat.” Lényeges annak megállapítása, hogy a 12. cikk 2. pontja szerint a megállapodás addig marad érvényben, amíg 6 hónap el nem telik attól az időponttól kezdődve, amikor az egyik fél írásban értesíti a másik felet, a megállapodás felmondásának szándékáról.

 Hasonló megállapodást kötött a Magyar Köztársaság Ukrajnával. A Magyar Köztársaság kormánya és Ukrajna kormánya között a háborúban elesett katonák és a polgári áldozatok emlékhelyének megőrzéséről és megörökítéséről, valamint sírjaik jogi helyzetéről szóló 1996. november 16-án Kievben aláírt megállapodás hatálybalépéséről szóló diplomáciai jegyzékváltás napján, 1998. szeptember 25-én hatályba lépett. Ez a megállapodás hasonló rendelkezéseket tartalmaz, mint a magyar-orosz hadisír-megállapodás, ennek rendelkezéseit azonban nem lehet és nem kell alkalmazni a Szabadság téri szovjet hősi emlékmű tekintetében, figyelemmel arra, hogy ezen emlékművel kapcsolatos valamennyi kérdésben az Oroszországi Föderáció kormánya és nagykövetsége járt el mindmáig, figyelemmel arra a gyakorlatra is, amely szerint általában, ellentétes rendelkezés hiányában az Oroszországi Föderáció jár el a volt Szovjetunió jogutódlásával kapcsolatos kérdésekben.

 

Megállapítható, hogy a Szabadság tér kifejezi a Magyarország történelmében legjelentősebb folyamatokat, a szabadságharcokat, háborúkat, szenvedéseket és a XX. századi magyarországi történelmet meghatározó békeszerződések okozta állapotot.

 

Az ország és nemzetpusztító békeparancs okozta kortárs lelkületet jól mutatják Für Lajos történész szavai: „A hitelesen mérlegelő kortársak és az utókor okkal-joggal vélte és gondolja ma is úgy, hogy Trianon a magyarság második Mohácsa volt. A békekötés ót eltelt idő mind nyomasztóbb következményeit látva, szorongva írjuk le a csapás, hatása és mérete, úgy tűnik, felülmúlja a mohácsi tragédia hatását és méretét is.

 

 

Szinte nyomban szembeötlik az a különbség, hogy a középkori Magyarországot akkor (Buda eleste után) három részre szakította szét az ország testébe ékként benyomuló török nagyhatalom – közel 150 esztendőre. A három részre szakadt országból azonban kettő: a királyi Magyarország és az erdélyi fejedelemség, noha az előbbi magyar királyokként is regnáló Habsburg uralkodók fősége alatt állt) területe, vagyis az országnak mintegy kétharmada, magyar maradt. Annak tekintették – Bécsből és Isztambulból éppen úgy, mint a szétszakított Magyarország bármelyik pontjáról, bármelyik tájáról, bármelyik településéből. Trianon utána azonban öt felé, majd 1945 után hat, az 1990-es évek elején kirobbant nagy rengések nyomán pedig ma már nyolc felé darabolódott szét ugyanennyi darabra-csoportra, mondhatni népiségi csonkokra a magyarok nemzeti közössége. A szétszaggatottság idejéről pedig annyit mondhatunk csak: az egy-két éves (háború alatti) megszakítottságtól eltekintve, eddig (2000-ig) nyolc évtized telt el. A törökköri félidőn túljutottunk már… S ha van, hol a vég? Meddig? S ha lesz vég, az netán a végleges vég lesz? A végzetes vég?

A legmegrázóbb különbség azonban az akkor és a mai idők között alighanem a legbensőkben, a legbensőnkben keletkezett. Abban amit röviden úgy lehetne kimondani (ha kimondható, ha fogalmakba önthető bármi is a szétroncsoltság irgalmatlan állapotából), hogy:  lelki-szellemi-politikai Trianon. Akkor, a török világ idején ugyanis soha senki a magyarok közül egyetlen percre sem gondolta, hogy a dolgok mindörökre úgy maradnak. Soha senki egyetlen percre sem felejtette el, hogy a királyi, fejedelmi és a hódoltsági magyarok ugyanegy és oszthatatlan közösségét alkotják a világnak. Soha senkinek eszébe nem jutott volna valami más, minthogy a Kárpát-medencét átfogó Szent István országa egy és oszthatatlan. Soha senki, aki felelősen gondolkodott, politizált, fegyvert fogott vagy földet művelt, gyermeket nemzett és szolgálta Istenét katolikus vagy protestáns módon, nem adta fel egyetlen percre sem a hitét. Azt a hitet, hogy egyszer eljön majd, hogy egyszer el kell jönnie, bármennyi szenvedés árán is, az „igazság órájának”.

Ma azonban nem így van, ma egyáltalán nincs így. A lelki, szellemi, politikai Trianon azt akarná jelezni, mintha föladtuk volna.”

 

Ezen  trianoni országromlás elleni tiltakozást és közakaratot szólaltatta meg a Szabadság tér emlékműveinek jelentése a két világháború között, szervesen ráépülve az 1848-1849-es szabadságharcos hagyományra. Megállapíthatjuk, hogy a Szabadság téri szovjet hősi emlékmű (a továbbiakban Emlékmű) keletkezését, jelentését és jelentőségét tekintve gyökeres ellentétben áll a Szabadság tér által kifejezett kulturális, történelmi hagyománnyal. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy az Emlékmű nem alkalmas az elesett katonák iránti tisztelet felkeltésére, ápolására illetve erősítésére, éppen azért, mert annyira nyilvánvalóan és kihívóan ellentétes a magyar szabadságtörekvésekkel és az ország szuverenitásával, hogy az emlékmű céljával ellentétesen rontja az elesett katonák iránt található kegyeletérzést. Annál inkább így van ez, mert az Emlékmű nem elsősorban kegyeleti célokat szolgál, hanem a Szovjetunió nagyhatalmi háborús erőfeszítéseinek és ezzel szorosan összefüggésben Magyarország teljes, világháborús  vereségének megörökítését. A vereség, ezzel a megtiportatás és a szuverenitásvesztés jellemző lehet egy bizonyos történelmi időszakra, semmiképpen nem lehet azonban ismérve egy olyan Emlékműnek, amelyet politikai rendszerektől és történelmi helyzetektől függetlenül állandó jelleggel fenn kíván tartani az érdekelt állam, azaz a Szovjetunió jogutód Oroszországi Föderáció. Az Emlékmű tehát a II. világháború utáni katonai, politikai, gazdasági helyzet kifejezésére és rögzítésére alkalmas, de nem alkalmas időtlenül ugyanezen helyzet kifejezésére egy félévszázaddal később. Ugyanakkor nem fosztható meg ettől a jelentésétől, nem állítható, hogy az Emlékmű kizárólag kegyeleti célokat szolgál, egyebek mellett azért sem, mert az általunk jellemzett jelentéstartalom elszakíthatatlanul és megmásíthatatlanul kapcsolódik az Emlékműhöz, amint az adott városrészhez kapcsolódik az a másik jelentéstartalom is, amely a magyar szabadságharcok, szabadságküzdelmek értékét, szabadságért rabságot, szenvedést, halált elszenvedő hazafiak áldozatát mutatja meg.

 

 

III.

A szovjet hősi emlékmű ügye 2006-ban.

 

Ahhoz, hogy a kérdés 2006-os felvetésének, jelentőségét, indokoltságát, különböző vonatkozásait világosan lássuk, meg kell vizsgálnunk a máig befejezetlen rendszerváltozás 1989. esztendővel kezdődő időszakának az Emlékművel kapcsolatos eseményeit és jogalkotását.

 

a. A belső jogi háttér.

 

Az 1945. évi IX. törvény a „Budapest főváros felszabadításánál elesett szovjet katonák emlékének megörökítéséről” kimondta : „A magyar nemzet felismerve a Vörös Hadsereg sorsszerű küldetését, a Budapest székesfőváros felszabadításánál elesett szovjet hősök emlékét hálája és kegyelete jeléül törvénybe iktatja. A nemzetgyűlés Budapest székesfőváros felszabadításánál elesett szovjet hősök emlékét emlékmű felállításával örökíti meg.” amihez hozzátehetjük, hogy más jogszabályok is születtek ebben a körben, így a 1947. évi XIX. törvény  „a szovjet-orosz katonai emlékművek és hősi temetők kegyeleti gondozása tárgyában.”

A törvény szövege szerint: „ A magyar törvényhozás eltelve a kegyelet érzéseivel azoknak a szovjet-orosz katonáknak hősi emléke iránt, akik a demokratikus Magyar Köztársaság kivívásáért magyar földön életüket áldozták, a hősiességüket hirdető katonai emlékművek és a részükre örök nyugvóhelyül kijelölt hősi temetők kegyeleti gondozásának biztosítása érdekében a következő törvénycikket alkotta:

1. § (1) A szovjet-orosz katonai emlékművek elhelyezésére és hősi temetők céljaira szolgáló területeket - amennyiben azok nem közterületek - a község (város) köteles tulajdonul megszerezni. E végből kisajátításnak is helye van. Az ingatlan kisajátítását a belügyminiszter rendeli el, határozata alapján az ingatlan nyomban birtokba vehető. Egyebekben az 1881:XLI. törvénycikk rendelkezései irányadók.

(2) A megszerzéssel kapcsolatban felmerülő költségek azt a községet (várost) terhelik, amelynek területén a szovjet-orosz emlékmű áll vagy a hősi temető fekszik.

2. § Minden község (város) köteles a területén lévő szovjet-orosz katonai emlékművet, hősi temetőt és sírokat költségvetésének terhére gondozott állapotban tartani.”

Ebbe a körbe tartozik az 1949. évi I. törvény „a szovjet katonai emlékművek és hősi temetők céljára szolgáló ingatlanoknak községi (városi) tulajdonba vételéről.”

 A helyi önkormányzatok és szerveik, a köztársasági megbízottak, valamint egyes centrális alárendeltségű szervek feladat- és hatásköreiről. Az  1991. évi XX. törvény (Önkormányzati hatásköri jegyzék) 109. § (1) bekezdése szerint:
” Művészeti alkotás közterületen, valamint önkormányzati
> tulajdonú épületen való elhelyezéséről, áthelyezéséről, lebontásáról a
> település önkormányzatának képviselőtestülete, Budapesten a fővárosi
> önkormányzat közgyűlése dönt, és gondoskodik fenntartásáról és
> felújításáról.
> (2) A döntéshez a műalkotás művészi értékére vonatkozóan szakvéleményt
> kell beszerezni. A fővárosban szobor, illetve emlékmű elhelyezéséhez,
> áthelyezéséhez vagy lebontásához az érintett kerületi önkormányzat
> egyetértése szükséges.”

 

  1. A nemzetközi jog.

     

    I.

104/1996. (VII. 16.) Korm. rendelet a Magyar Köztársaság Kormánya és az Oroszországi Föderáció Kormánya között a háborúkban elesett katonák és polgári áldozatok emlékének megörökítéséről, valamint sírjaik jogi helyzetéről szóló, Moszkvában, 1995. március 6-án aláírt Megállapodás kihirdetéséről.(Részletek.)

(A Megállapodás hatálybalépéséről szóló diplomáciai jegyzékváltás 1996. évi július hó 4. napján megtörtént.)

1. Cikk „A jelen Megállapodás alkalmazásában az alábbi fogalmak jelentése a következő:

a) „elesett orosz katonák és polgári áldozatok” (a továbbiakban: „elesett orosz katonák”):

Oroszország és a volt Szovjetunió állampolgárai, akik az orosz és a volt szovjet Fegyveres Erők állományába tartoztak és a Magyar Köztársaság területén a háborúk következtében és a háború utáni időszakban elestek, vagy meghaltak;

Oroszország és a volt Szovjetunió állampolgárai, akik hadifogságban vagy annak következtében a Magyar Köztársaság területén meghaltak;

a volt Szovjetunió állampolgárai, akiket 1941. és 1945. között erőszakkal kényszermunkára a Magyar Köztársaság területére hurcoltak, vagy akaratuk ellenére ott tartózkodtak, és ez idő alatt meghaltak;

b) „orosz katonák és polgári áldozatok temetkezési helyei” (a továbbiakban: „orosz katonák temetkezési helyei”):

az elesett orosz katonák Magyar Köztársaság területén található temetkezési helyei, beleértve a temetőket, temetőparcellákat, valamint emlékműveket és más kegyeleti létesítményeket;”

3. Cikk „1. A Felek térítésmentesen egymás használatára bocsátják a katonai temetkezési helyek és kegyeleti létesítmények által elfoglalt földterületeket arra az időre, amíg azok ilyen célt szolgálnak.

2. Amennyiben a jelen Cikk 1. pontjának megfelelően rendelkezésre bocsátott földterületet fontos állami érdek miatt más célra kívánják hasznosítani, úgy az érdekelt Fél új - a jelen Cikk 1. pontja feltételeinek megfelelő - helyet biztosít a másik Fél számára, és vállalja az elesett katonák földi maradványainak a kegyeleti létesítmények áthelyezésével és az új katonai temetkezési helyek kialakításával járó költségeket.

3. Az új földterület kiválasztását és az újratemetést a Felek kölcsönös megegyezése alapján kell megvalósítani.

Ilyen megegyezés hiányában az érdekelt Fél, a másik Fél hivatalos megkeresésétől számított 2 év elteltével, a katonai temetkezési helyek áthelyezésére saját törvényeinek és rendelkezéseinek megfelelő intézkedéseket hozhat.”

 

 

II.

 

1997. évi XLII. Törvény a Magyar Köztársaság és az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság között Moszkvában, 1991. december 6-án aláírt, a baráti kapcsolatokról és együttműködésről szóló Szerződés és a Szerződés szerves részét képező 1992. január 29-i és 1992. február 5-i külügyminiszteri levélváltás kihirdetéséről.(Részletek.)

1. § Az Országgyűlés a Magyar Köztársaság és az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság között Moszkvában, 1991. december 6-án aláírt, a baráti kapcsolatokról és együttműködésről szóló Szerződést és a Szerződés szerves részét képező 1992. január 29-i és 1992. február 5-i külügyminiszteri levélváltást e törvénnyel kihirdeti. (A Szerződés megerősítő okiratait Moszkvában, 1995. március 6-án kicserélték, és a Szerződés ezen a napon hatályba lépett.)

2. § A Szerződés magyar nyelvű szövege a következő:

„Őexcellenciája Andrej Vlagyimirovics

A. Kozirjev úr,

az Oroszországi Föderáció külügyminisztere

Moszkva

Tisztelt Miniszter Úr!

Van szerencsém a Magyar Köztársaság Kormánya nevében megerősíteni megállapodásunkat az alábbiakról.

A Magyar Köztársaság és az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság közötti baráti kapcsolatokról és együttműködésről szóló, 1991. december 6-án, Moszkvában aláírt Szerződés preambulumának negyedik bekezdése után az alábbi kiegészítő bekezdés kerül:

„abból a közös törekvésből kiindulva, hogy meghaladják a totalitarizmus örökségét és különösképpen elítélve a magyar nép demokratikus törekvéseit eltipró 1956. évi beavatkozást Magyarországon,”

Jelen bekezdés a Szerződés szerves részét képezi. A Szerződés minden más pontja változtatás nélkül érvényben marad.

Budapest, 1992. január 29.

Fogadja Miniszter Úr mély tiszteletemet

Jeszenszky Géza s. k.,

Az Oroszországi Föderáció külügyminisztere

Moszkva, 1992. február 5.

Tisztelt Miniszter Úr!

Van szerencsém az Oroszországi Föderáció Kormánya nevében megerősíteni megállapodásunkat az alábbiakról.

Az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság és a Magyar Köztársaság közötti baráti kapcsolatokról és együttműködésről szóló, 1991. december 6-án, Moszkvában aláírt Szerződés preambulumának negyedik bekezdése után az alábbi kiegészítő bekezdés kerül:

abból a közös törekvésből kiindulva, hogy meghaladják a totalitarizmus örökségét és különösképpen elítélve a magyar nép demokratikus törekvéseit eltipró 1956. évi beavatkozást Magyarországon;”

Jelen bekezdés a Szerződés szerves részét képezi. A Szerződés minden más pontja változtatás nélkül érvényben marad.

Tisztelt Miniszter Úr, fogadja mély tiszteletemet

A. Kozirjev s. k.,

Őexcellenciája Jeszenszky Géza úr,

a Magyar Köztársaság külügyminisztere

Budapest

Szerződés a Magyar Köztársaság és az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság közötti baráti kapcsolatokról és együttműködésről

A Magyar Köztársaság és az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság

országaiknak a történelmi múltban gyökerező kapcsolataira, egymás kölcsönös tiszteletére és a jószomszédság hagyományaira építve,

annak tudatában, hogy a közöttük fennálló baráti viszony és együttműködés továbbfejlesztése megfelel népeik alapvető érdekeinek,

kinyilvánítva szándékukat, hogy jószomszédi kapcsolataikat a kölcsönös megértés és bizalom szellemében, a szabadság, a demokrácia, az igazságosság és az egyetemes emberi értékek elvei alapján fejlesztik,

üdvözölve az Európában végbement mélyreható történelmi változásokat, amelyek lehetővé tették a konfrontáció és földrészünk kettéosztottságának meghaladását,

attól a közös törekvéstől áthatva, hogy elősegítsék az új, közös érdekek által egyesített Európának a béke, a biztonság és az együttműködés kontinensévé válását,

megerősítve elkötelezettségüket az Egyesült Nemzetek Alapokmányában, a Helsinki Záróokmányban, az Új Európáról szóló Párizsi Chartában, valamint az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet egyéb dokumentumaiban foglalt célok és elvek iránt,

attól az óhajtól vezéreltetve, hogy kapcsolataiknak új minőséget adjanak,

megállapodtak az alábbiakban:

1. Cikk

A Magyar Köztársaság és az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság (a továbbiakban: Felek) közötti kapcsolatok a nemzetközi jog általánosan elismert normáin, a szuverenitás és a területi épség, az egyenlőség, az egymás belügyeibe való be nem avatkozás, a jószomszédság és a kölcsönösen előnyös együttműködés elvein alapulnak.

A Felek megerősítik, hogy minden népnek és államnak joga van szabadon, külső beavatkozástól mentesen meghatározni saját sorsát, és kívánsága szerint alakítani politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődését.

14. Cikk  A Felek kötelezettséget vállalnak arra, hogy óvják és ápolják a másik Félnek a saját területükön található kulturális értékeit és történelmi emlékeit.

Elősegítik azon műalkotások visszaszolgáltatását, amelyek a másik Fél nemzeti tulajdonát képezik.

A Felek saját törvényeikkel összhangban elősegítik az archívumokban, könyvtárakban és más hasonló intézményekben őrzött anyagokhoz való hozzáférést.

16. Cikk A Felek az európai hagyományok szellemében vállalják, hogy megőrzik és méltóan gondoskodnak a Magyar Köztársaság területén eltemetett oroszországi állampolgárok és az Oroszország területén eltemetett magyar állampolgárok sírjairól, illetve a temetkezési helyeken lévő emlékművekről. Törvényeiknek megfelelően mindkét Fél biztosítja ezek akadálytalan megközelíthetőségét.”

 

III.

A hadrakelt fegyveres erők sebesültjei és betegei helyzetének javítására vonatkozóan Genfben, 1949. augusztus 12-én kelt Egyezmény.(Részlet.)

„Alulírottak, az 1929. július 27-én a hadrakelt seregek sebesültjei és betegei helyzetének javítása tárgyában kötött genfi Egyezmény módosítása céljából 1949. április 21-től augusztus 12-ig, Genfben tartott diplomáciai Értekezleten képviselt Kormányok Meghatalmazottai a következőkben állapodtak meg:

17. Cikk „Az összeütköző Felek ügyelnek arra, hogy a halottak temetését és elhamvasztását, aminek - hacsak a körülmények megengedik - egyénileg kell történnie, a holttestek alapos, és ha lehetséges, orvosi megvizsgálása előzze meg avégett, hogy a halált és a személyazonosságot meg lehessen állapítani, és ezekről számot lehessen adni. A kettős személyazonossági lap felének, vagy ha egyszerű lapról van szó, magának a lapnak a holttesten kell maradnia.

A hullákat csak kényszerítő egészségügyi okokból vagy az elhunytak vallásából folyó indokokból lehet elhamvasztani. Elhamvasztás esetében ennek megtörténtét az indokok megjelölésével részletesen fel kell jegyezni a halotti bizonyítványon vagy a hitelesített halotti jegyzékben.

Az összeütköző Felek ezenkívül ügyelnek arra, hogy a halottakat tisztességesen temessék el; hacsak lehetséges, annak a vallásnak szertartása szerint, amelyhez tartoztak; hogy sírjaik tiszteletben tartassanak; hacsak lehetséges az elhunytak nemzetisége szerint csoportosíttassanak; megfelelően karban tartassanak és úgy legyenek megjelölve, hogy azokat mindenkor meg lehessen találni. Ebből a célból az ellenségeskedések kezdetén hivatalos sírszervezetet kell létesíteni, hogy így az esetleges kihantolásokat (exhumálásokat) lehetővé tegyék, és hogy - bármilyen is legyen a sírok elhelyezése - biztosítsák a hullák azonosságának megállapítását és hazájukba való esetleges visszaszállítását. Ezeket a rendelkezéseket kell alkalmazni a hamvakra is, amelyeket a sírszolgálat mindaddig megőriz, amíg az elhunyt hazája nem közli az e tárgyban tenni kívánt végső intézkedéseket.”

1954. évi 32. törvényerejű rendelet a háború áldozatainak védelmére vonatkozóan Genfben, az 1949. évi augusztus hó 12. napján kelt nemzetközi egyezményeknek a Magyar Népköztársaságban való törvényerejéről (A Magyar Népköztársaság megerősítő okiratainak letétele Bernben 1954. augusztus 3-án megtörtént.) Teljes szöveg kihirdetése: 2000/112. MK.

 

c.  Az események.

Rendelkezésünkre álló levéltári anyag szerint a Budapest Székesfővárosi Községi Temetkezési Intézet a Szabadság téren épülő orosz emlékmű sírboltjába való eltemetés céljából köteles volt a város különböző pontjairól exhumálni és átszállítani orosz tiszteket az 1945. május l. előtt, még márciusban. Utalunk arra, hogy sajtóadatok szerint 1945. május l-jén emlékmű előtt mondott beszédet Malinovszkij marsall a szabadság téren. Utalunk az emlékmű történetének azon adatára, amely szerint a dombormű alkotás tekintetében 1946-ot jelölik meg keletkezési időpontként.

 Rendelkezésünkre áll a tér fenntartási térképe és rajza, amelyben a szovjet hősi emlékmű és az eltávolított ereklyés országzászló egymáshoz való pontos térbeli viszonya is megállapítható az előbbiekben leírtak szerint. Az 1956-os felkelés idejéből rendelkezésünkre áll a Magyar Függetlenség, 1956. november 1-i lap, amely szerint „A Szabadság tér szovjet emlékművet lángpisztollyal bontják, a Molotov térit (vajon meddig hívják még annak?) már lebontották.” Van utalás arra is, hogy az emlékművet 1972-ben felújították.

 

 

1990. június 4-én, a trianoni békeparancs évfordulóján megjelent Pesti Hírlap arról, hogy a Magyar Szentkorona Szövetség katonai tagozat nevében Bartos Imre honvéd alezredes a nemzet minden tagjához felhívással fordul az elszakított területeket jelképező trianoni szoborcsoport visszaállítása és értelemszerűen a szovjet emlékmű eltávolítása ügyében.

1992. november 2. Magyar Hírlap – Demszky visszautasítja Pongrátz Gergelynek, a 1956-os Corvin közi felkelők főparancsnokának ultimátumát a szovjet emlékmű eltávolítására. (Az 1992 november 12.-i Magyar Fórum – közli Pongrátz Gergely nyílt levelét a főpolgármesterhez a szovjet emlékmű eltávolításáról.)

1999. november 1-én a Magyar Hírlap közli, hogy „temetőbe költöztetnék a Szabadság téri emlékművet” a magyar nemzeti ellenállási szövetség javaslata alapján.

1999. október 28-án a Magyar Fórum – „Égre meredő gyalázat” címmel interjút közöl Erdős László honvéd ezredessel és Zétényi Zsolt ügyvéddel.

 

 

2000. március 30-i kelettel Fónay Jenő elnök aláírásával „Előterjesztés” készül. a Pofosz részéről  Karsai Károly Budapest V. kerület polgármestere számára: „nyomatékosan javasoljuk az illetékeseknek, hogy a Főváros V. ker. Szabadság téren álló szovjet emlékművet bontsák le!” A határozat megállapítja „az 1945-ben Magyarországot megszálló, később 1956-ben a magyar szabadságharcot letipró, szovjeteket dicsőítő emlékmű, mint jelenség  is cinizmus. Helyére az államalapítás évfordulójára épülő emlékmű utaljon a magyar szabadságharcokra, 1703-ra, 1848-ra, 1956-ra, így lesz összhangban a tér neve és a téren álló emlékmű!”

 

 

2000. júliusában az Összmagyar Testület elnöke Bartis Ferenc és Szatmári József elnökségi tag levélben fordult Karsai Károly V. kerületi polgármesterhez, kezdeményezve a Szabadság téri szovjet emlékmű áthelyezését és az ereklyés országzászló visszaállítását.

2000 augusztus 9-én dr. Szájer József a Fidesz Magyar Polgári Párt frakcióvezetője megköszöni a tájékoztató levelet, megállapítja hogy „A fővárosi emlékművek elhelyezésének kérdése teljes mértékben a kerület és a fővárosi képviselőtestületeket, mint szuverén szerveket  érinti, s ruházza fel döntési jogkörrel az önkormányzatok függetlenségének értelmében.

Mindemellett természetesen üdvözlök minden civil kezdeményezést, amely úgy Budapest, mint az ország történelmi emlékhelyeinek megőrzését szolgálják”

2000. augusztusában az Összmagyar Testület megküldi a főpolgármesterhez és az V. kerületi polgármesterhez írott levelét dr. Mádl Ferenc köztársasági elnöknek.  Orbán Viktor miniszter elnöknek, dr. Balsai István, országgyűlési képviselőnek, MDF frakcióvezetőnek, dr. Bánk Attila országgyűlési képviselőnek, FKGP frakcióvezetőnek, a Csurka István  országgyűlési képviselőnek a Magyar Igazság és Élet Pártja, Szájer József országgyűlési képviselőnek a Fidesz Magyar Polgári Párt frakcióvezetőjének, Kovács László országgyűlési képviselőnek a Magyar Szocialista Párt frakcióvezetőjének, Kuncze Gábor országgyűlési képviselőnek a Szabad Demokraták Szövetsége frakcióvezetőjének.

Ebben az időben már valóságos mozgalom szerveződik a Szabadság tér visszaszerzésére nagyszámú társadalmi szervezet és magánszemély részvételével. Ennek fö mozgatója és szervezője Szatmári József. Ekkor készült röplap a következő címmel: ”Mozgalom a budapesti Szabadság téri magyar nemzeti történelmi emlékhely visszaállításáért.” A mozgalom híre a világban szétszóródott magyarsághoz is eljut. Követeli „A Szabadság-tér magyar nemzeti emlékhellyé visszaállítását” az Ausztráliai Magyar Szent Korona Társaság 2002. február 24-én tartott rendezvényén.

 

2000. augusztus 28-án a Miniszterelnöki Kabinetiroda, Tímár Ferenc főtanácsos aláírásával, megköszöni az előbbi levelet.

2000. augusztus 30-án az Fkgp. frakcióvezető helyettesének titkársága Garajszki Mária személyi titkár aláírásával, Várhelyi András frakcióvezető-helyettes elvi és politikai támogatásáról biztosítja a kezdeményezőket.

 

 

2000. szeptember 22. a Magyar Nemzet hírt ad arról, hogy „épülhet a mélygarázs a Szabadság téren. A szovjet emlékmű speciális őrzése.”

 

2000. október 11-én a köztársasági elnök hivatala, titkárságvezetője Szentgyörgyi András tájékoztatja Bartis Ferencet az Összmagyar Testület elnökét arról, hogy a köztársaság elnöke megkapta a levelet.

 

 

2000. november 9-én dr. Balsai István az MDF frakcióvezetője, támogatásáról biztosítja a kezdeményezőket.

 

 

 Karsai Károly V. kerületi polgármester 2001 február 28-án válaszol Bartis Ferenc levelére, hivatkozik a hadisír egyezményre és arra, hogy az ideiglenes lebontás ügyével magyar-orosz kormányközi hadisírgondozó vegyes bizottság foglalkozik, ebben érintett szinte valamennyi minisztérium, az ÁPV Rt., Budapest Galéria és a Fővárosi Közgyűlés. Szól a levél az emlékmű vissza nem állítás lehetőségéről s egyúttal arról, hogy az ideiglenes elbontáshoz is szükséges az orosz fél beleegyezése, majd utal az emlékmű visszaállítás jogi kérdéseinek bonyolult voltára.

 

2001. március 6-án a Történelmi Igazságtétel Bizottság Dalmadi Jenő alelnök, Vanek Béla etikai bizottság, Regéczy Nagy László alelnök levéllel fordult Demszky Gábor főpolgármesterhez, amelyben javasolják, hivatkozva többszöri korábbi javaslatukra, hogy a Szabadság téri szovjet emlékművet helyezzék át máshová. Megállapítják egyebek mellett: „A magyar nemzetet kétszer meggyalázó és folyamatosan rettegésben tartó szovjet hadsereg dicsőítésére emelt emlékmű semmiképp sem érdemli meg, hogy az ország egyik legszebb terén álljon.”

 

2001. júniusi dátummal, 2001. június 5-i kézbesítéssel tizennyolc szervezet levelet intéz Orbán Viktor miniszterelnökhöz Szatmári József szervező aláírással a Budapest, V. kerület Szabadság téri magyar nemzeti történelmi emlékhely visszaállítása tárgyában.

 

2001.  júliusi dátummal, július 25-i átvétel elismerésével, beadványt intéz Karsai Károly V. kerületi polgármesterhez Szatmári József az Összmagyar Testület alelnöke, a Trianon Társaság elnökségi tagja a következő egyesületeknek és szervezeteknek megjelölésével: Erdély Művészetéért Alapítvány, Gödöllői Lovasport és Hagyományőrző Közhasznú Egyesület és Alapítvány, Kis- és Középvállakozók Szövetsége, a Nemzetőrök Országos Szövetsége, a Magyar Nemzeti Lobogó Társaság, a Magyar Rovók és Rovásírók Országos Szövetsége, az Összmagyar Testület, Politikai Foglyok Szövetsége, Szabadság téri Református Egyházközösség, Szent György lovagrend, Szent István lovagrend, Szentkorona Társaság, Társadalmi Szervezetek Konföderációja, Történelmi Családok Egyesülete, Trianon Társaság, Vidék 56-os Szövetség, Vitézi rend.

Ez az igen részletes, szakmailag megalapozott, a jogi lehetőségekre is kitérő beadvány a szobrok visszaállítását, értelemszerűen a szovjet emlékmű áthelyezését indítványozza, rámutatva, hogy a tér nevét a magyar szabadságharc hőseiről és vértanúiról kapta.

 

 

2001 június 6-án dr. Kupa Mihály országgyűlési képviselő válaszol Szatmári Józsefnek, mint az Összmagyar Testület elnökségi tagjának, közli, hogy az ereklyés országzászló visszaállítását támogatja és javasolja a szovjet emlékműnek más helyen történő méltó elhelyezését.

 

 2001 július 11-én Muszatov Oroszország budapesti nagykövete, elmondja a Népszabadság tudósítójának, hogy az országban mintegy kétszáz magyar katonai temető kialakítása folyik, többek között Voronyezsnél, a helyzetet a kölcsönhatásokat is figyelembe véve kell szemlélni. A Budapest belvárosában megmaradt utolsó Szabadság téri emlékművel kapcsolatos álláspontunk egyértelmű, mondja: „A megállapodásoknak megfelelően az emlékműnek változatlanul állapotban a helyén kell maradnia. A Szovjetunió az antifasiszta koalíció tagjaként hatalmas áldozatokat hozott. Berlinben, Bécsben és Nyugat-Európában másutt is van szovjet hősi emlékmű. Ide most mélygarázst terveznek. Mi a magyar kormánytól garanciát kérünk, hogy az emlékműnek nem esik baja. Azt is tudjuk, hogy egyes politikai erők eltávolítanák a szovjet hősi emlékművet. Azt javasolják, hogy állítsák helyre a Trianon emlékművet. Mit lehet erre mondani? Ha meg akarják mérgezni a kapcsolatokat Oroszországgal, a Független Államok Közösségének más országaival és persze a szomszédos államokkal, természetesen a következményekre is gondolni kell.”

 

A miniszterelnökhöz írott 2001.június 5-én kézbesített levélre, Nagy Andor, a miniszterelnök kabinetfőnöke válaszol, közölve: „A fővárosi emlékművek kérdése az illetékes kerületi és a fővárosi önkormányzat hatáskörébe tartozik, illetve, hogy a téren álló 1945-ben felállított emlékmű érinti a Magyar Köztársaság nemzetközi kötelezettségeit is, ezért a történelmi emlékhely visszaállítása nem egyszerű feladat.

A kormány nem tervezi, hogy még ebben a választási ciklusban meg tudja oldani ezt a problémát, de nagyon bízunk benne, hogyha a választópolgárok jóvoltából 2002-ben újra a polgári koalíció alakíthat kormányt, jelentős eredményeket fogunk elérni ezen a téren is.” A levél 2001. augusztus 8-án kelt.

 

2001 szeptemberében válaszol dr. Demszky Gábor Bartis Ferencnek, az Összmagyar Testület elnökének hozzáintézett levelére. Közli, hogy „A rendszerváltást követően 1991-ben a Fővárosi Közgyűlés a kerületek véleményét kikérve döntött a megelőző korszakban felállított egyes köztéri alkotások lebontásáról ill. a szoborparkba való áthelyezéséről”, illetve a Szabadság téri szovjet emlékmű lebontását a terület tulajdonosa nem kezdeményezte, „az emlékmű helyzetét illetően az 1995-ben aláírt magyar-orosz kormányközi megállapodásban foglaltak irányadóak. Ennek értelmében a II. világháborús katonai sírok és emlékművek elmozdítása csak a felek  közös megegyezésével történhet. Ezen megállapodás a kölcsönösség alapján biztosítja a II. világháborús oroszországi magyar katonai emlékhelyek megóvását is.”

„A kormányközi megállapodásból következően az V. kerület Szabadság téri szovjet emlékmű elmozdítása ügyében a Fővárosi Közgyűlés a jelen körülmények között nem illetékes. Amennyiben a magyar-orosz kapcsolatokban a témát érintően új megegyezés születik, annak szellemében a Fővárosi Közgyűlés napirendre fogja tűzni a Szabadság téri szovjet emlékmű helyzetét.”

A főpolgármesteri levélből tehát megállapítható a következő:

1) A főpolgármester hiányolja, hogy az V. kerületi önkormányzat nem kezdeményezte a szovjet emlékmű lebontását, úgyis mint a terület tulajdonosa.

2) Azt állítja – tévesen – hogy a II. világháborús katonai sírok és emlékművek elmozdítása csak a felek közös megegyezésével történhet.

3) A Fővárosi Közgyűlés illetékességét a közös, nemzetközi megegyezéshez kötötten vitatja, jóllehet  az illetékesség nem függ az általa hivatkozott magyar-orosz egyezménytől vagy eseti megegyezéstől.

4) Ígéretet tesz arra, hogy a feltételek megléte esetén, ha „új megegyezés születik” a Fővárosi Közgyűlés napirendre fogja tűzni a Szabadság téri szovjet emlékmű helyzetét

 

 

2001. október 31-én dr. Szabó János a Magyar Köztársaság honvédelmi minisztere ITF-272/124/2001. számon iktatott levelében a közvetkezőket közli Valerij Muszatov úrral, az Orosz Föderáció budapesti rendkívüli és meghatalmazott nagykövetével: „A Magyar Köztársaság kormánya és az Orosz Föderáció kormánya között a háborúban elesett katonák V. kerület Szabadság téren lévő szovjet katonai emlékmű – a tér rekonstrukcióját követően – felújítva eredeti állapotában korábbi helyére visszakerül.

Szükségesnek tartom, hogy az emlékművet érintő munkálatokkal összefüggésben a nagykövetség részt vegyen abban a vegyes bizottságban, amelyik az újjáépítést figyelemmel kíséri, és az eredeti állapot visszaállításának tényét igazolja, kérem ezért megbízottjának kijelölését.”

 

 

2001. november 12-én történelmi (Kossuth, Batthyány, Görgey, Bánffy, Bethlen, Kazinczy, Zichy)családok tagjai tiltakoznak „A nemzeti emlékhelyeinket érintő kegyeletsértések miatt.”

 

Tényként állapítható meg, hogy a mélygarázs építés miatt az emlékművet teljesen lebontották, majd a lebontás évében 2002-ben felújítva újraépítették. 2002 december 17-én Budapest főváros képviseletében újra avatták A lebontás és az újraépítés között időszakban exhumálták az oda temetett szovjet katonák földi maradványait a Rákoskeresztúri temetőben helyezték el.

 

A Miniszterelnöki Hivatal a parlamenti pártok frakcióvezetői által kézhez vett levélre válaszol, a miniszterelnöki kabinettől dr. Tímár Ferenc főtanácsos közli 2002.január 12-én, hogy a miniszterelnöknek írott levelet és mellékleteit továbbította a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumához, a választ közvetlenül a  minisztériumtól kapják meg.

 

2002. január 18. Magyar Hírlap – cikket közöl: „Vita robbant ki a Szabadság téri szovjet emlékmű felirata miatt.” Eltűnik egy időre a Szabadság térről a szovjet katonai emlékmű a mélygarázs építése miatt.

 

2002. január 30. A Magyar Nemzet híre : „Bonthatják a szovjet hősi emlékművet” A Szabadság-tér felszíni rendezésének kezdete. ”Pest-Buda” melléklet.

 

2002. február 4. Magyar Nemzet – olvasói levelet közöl, a „Kereszténydemokrata Szövetség társelnöke a Szabadság téri szovjet emlékmű feliratcseréjéről.” címmel. ”Pest-Buda” melléklet.

2002. március 2. Népszava : „Útban van a szovjet emlékmű” (Szabadság téri mélygarázs építésénél csak orosz kormány engedélyével bontható el.)

 

2002. március 9. Magyar Nemzet – cikket közöl „Vizsgálják a szovjet emlékmű alatti halottakat.” ”Pest-Buda” melléklet.

 

2002. március 16. A Magyar Hírlap – cikkösszeállítást közöl, melynek lényege, hogy elbontható a Szabadság téri emlékmű.

 

2002. március 16.-án a Magyar Nemzet híre szerint :”Döntöttek a szovjet emlékműről”

 

2002.  március 18. „Nem lesz zöld a Városháza udvar” címmel cikket közöl a Magyar Nemzet, amely foglalkozik a Fővárosi Közgyűlésnek a Szabadság téri szovjet emlékmű ideiglenes elbontásáról szóló döntésével.

 

2002.  március 19. A Magyar Hírlap – cikkösszeállítást közöl arról, hogy moszkvai engedélyt adtak a Szabadság téri szovjet katonai emlékmű ideiglenes elbontásához.

 

2002. március 19. A Népszabadság hírt ad: Költözhet a szovjet emlékmű (az orosz külügyminisztérium a szovjet hősi emlékmű ideiglenes elbontásáról).

2002. május 8. Népszabadság: „Magyar katonák feküdtek a Szabadság téri tömegsírban?”

2002. május 17. Magyar Nemzet –„ Ragaszkodnak a Szabadság térhez” címmel cikket közöl, szovjet katonák földi maradványainak exhumálásáról.

 

2002. július 2. A Magyar Nemzet – „Szovjet katonákat temettek újra” (Pest Buda melléklet címmel cikket közöl.

2002. július 2. A Népszabadság – „Közös koporsóban a katonák” (a  Szabadság téri szovjet hősi emlékmű alól kihantolt szovjet katonák  földi maradványainak eltemetése a Rákoskeresztúri Újköztemető 215-es parcellájában) címmel cikket közöl.

2002. október 3. A Magyar  Nemzet – „Országzászló helyett obeliszk” címmel foglalkozik a Szabadság téri szovjet emlékmű visszaállítása körül folyó vitával. (Pest Buda melléklet)

2002. október 8. A Magyar Nemzet – „Petíció az országgyűlésnek” címmel – foglalkozik a Szabadság téri szovjet emlékmű visszaállítása elleni tüntetéssel.

2002. október 8. A Magyar Hírlap – összeállítást közöl, mely szerint jobboldali szervezetek tiltakoznak a Szabadság téri szovjet emlékmű visszaállítása ellen.

 

2002. október 9-i kelettel, október 14-i aláírással, több szervezet, nevezetesen a Jobboldali Ifjúsági Közösség elnöke, a Jobbik Magyarországért Mozgalom elnöke és a Trianon Társaság elnöke nyílt levelet intéz a köztársasági elnökhöz, a miniszterelnökhöz, a frakcióvezetőkhöz. A nyílt levél nyomatékosan kifogásolja, hogy a szovjet emlékművet visszahelyezik az V. kerület Szabadság térre, ez ellen határozottan tiltakozik, emlékeztet az országnak a szovjet birodalmi hadsereg által történt leigázására, a szovjet hadsereg által okozott szenvedésekre, valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésére. Megállapítja, hogy nem építhető vissza ilyen emlékmű a magyar nemzet szabadság terére, „de az ország bármely helyére sem.” Határozottan tiltakozik az emlékmű visszaállítása ellen és kéri a hatályos egyezményt kihirdető 104/1996 (VII. 16.) kormányrendelet megfelelő alkalmazását a helyzet megoldására.

 

A Magyar Köztársaság elnöke, 2002. november 28-án válaszolt a levélíróknak, ebben helyeselve szempontjaik megalapozottságát, másrészben viszont utalva a kérdés történetére és a jogi keretekre megállapítja, hogy a 104/1996 (VII. 16) kormányrendelet 3. paragrafusa alapján annak végrehajtásáról a honvédelmi miniszter gondoskodik, közli, hogy a felhatalmazásnak megfelelően Szabó János volt honvédelmi miniszter garanciát vállalt az emlékmű visszaállítására, tekintettel arra is, hogy az orosz fél abban az esetben járult hozzá az emlékmű lebontásához, ha a magyar kormány garanciát vállal annak visszaállítására. Utal a levél arra is, hogy az orosz fél ezt nem találta kielégítőnek, újabb garanciát kért, amit Martonyi János külügyminiszter adott meg. Megállapítja, hogy a garancia a vállalásról szóló levelek a tárcaközi bizottságoknál találhatók. Közli továbbá: „A kormányrendelet végrehajtása érdekében felállított vegyes bizottságnál sem merült fel a szobor más helyre való áttétele.”

Fenti előzményeken túlmenően, megfontolandó, hogy a kormányrendelet 3. paragrafusa ugyan lehetőséget ad az emlékműnek más helyre történő áthelyezésére, azonban „új földterület kiválasztását és az újratemetést a felek kölcsönös megegyezése alapján kell megvalósítani. A honvédelmi minisztérium tájékoztatása alapján elmondható, hogy a hadisírok gondozása és tiszteletben tartása az orosz és a magyar fél között a kölcsönösségen alapul. Az Orosz Föderáció területén található rudkinói magyar katonai temető (ahol a Don kanyarban elesett magyar katonák vannak eltemetve) munkálatainak befejezésére, az orosz fél pénzügyi nehézségekre hivatkozva még nem került sor. Valószínűsíthető azonban, hogy a rudkinói temető befejezése, valamint a Szabadság téri szovjet emlékmű visszaállítása között kölcsönös kapcsolat áll fenn.” Végül javasolja az ügyben tényleges hatáskörrel rendelkező kormányzati szereplők megkeresését.

A Fidesz Magyar Polgári Párt frakció

vezető kabinet titkára Barta Géza 2002. december 2-án nyugtázza a „Nyílt Levél”  átvételét, közölve hogy a „kezdeményezéseknek csakis az alkotmány, és a magyar jogrendben rögzített törvények betűi és szelleme szabhatnak határt.”

2002. december 18. A Népszabadság – „Megújult a Szabadság téri szovjet katonai emlékmű” címmel cikket közöl az emlékmű eredeti helyére visszaállításáról, a mélygarázs építéséről.

 

Budapest főváros V. kerület polgármestere címére, 2004 január 9-i átvétel igazolással levelet intéz a Jobbik Magyarországért Mozgalom elnöke, a Trianon Társaság elnöke és alelnöke. Ebben a levélben hivatkoznak a hadisír egyezményre, annak azon klauzulájára, amely szerint a felek tiszteletben tartják Magyarország és az Orosz Föderáció népeinek nemzeti és egyéb hagyományait, beleértve a nemzeti emlékhelyeket. ”Meggyőződésünk, hogy a magyar társadalom a rendszerváltást követő több, mint egy évtized elteltével jogosan igényelheti az eleink által ránk hagyott Nemzeti Emlékhelyünk méltó helyreállítását.

A területhez fűződő történelmi eseményekből megállapítható, hogy a magyar bel- és külpolitika a nemzeti mozgalmak és a szabadságért való küzdelem központi helyéről van szó. A tér nevét a magyar szabadságharc hőseiről és vértanúiról kapta. A trianoni diktátum után a nemzet és kormányok a Szabadság téren nemzeti emlékhelyet alakítottak ki…. „   Szorgalmazzák a tér eredeti nemzeti emlékhely jellegének helyreállítását „2002-ben ismételten felállított szovjet obeliszk eltávolítását hasonló helyre, mint ahol az amerikai, angol, francia II. világháborús katonai emlékművek állnak.” Utalnak arra, hogy a két ország között érvényben lévő rendelkezések jogi lehetőséget adnak az obeliszk eltávolítására. A levél tárgya szerint „Az ereklyés országzászló visszaállítása Budapest V. kerület Szabadság tér a magyar nemzet történelmi emlékhely méltó helyreállítása” céljából íródott.

Összefoglalóan tapasztalhatjuk, hogy a tiltakozó beadványok alaposan hivatkoznak egy igen lényeges körülményre, nevezetesen arra a tényre, hogy a Szabadság téren két emberöltőnél régebben nemzeti emlékhely alakult ki arra méltó épületekkel és emlékművekkel, amelyek között kiemelkedő jelentőségű, de korántsem egyetlen az említett szoborcsoport, amelynek helyreállítását egy elkészítendő ütemterv részévé kell tenni. A leendő ütemterv ajánlott és szükséges első pontja azonban a szovjet katonai emlékmű lebontása, eltávolítása, s helyére a magyar szabadság és függetlenség emlékművének felállítása, a felépülésig pedig egy alapkő elhelyezése az emlékmű előtt ezzel a felirattal: „A magyar szabadság és függetlenség emlékművének alapköve. Az emlékmű a szovjet katonai emlékmű helyén hirdeti majd a magyar nemzet szabadságküzdelmeinek dicsőségét.”

 

 

A Köztársasági Elnöki Hivatal Társadalompolitikai Főosztálya Végh Miklós vezető főtanácsos aláírásával 2004. február 16-án levelet ír Szatmári József a Trianon Társaság alelnökének, amelyben igazolja az V. kerületi polgármesterhez intézett levél másolatának kézhezvételét, megköszönve, tudomásul véve a beadványban foglalt követelést, közli, hogy „Érdeklődéssel várjuk a döntésben illetékes fővárosi és az érintett kerületi önkormányzat azzal kapcsolatos állásfoglalását.”

2004. március 29. A Magyar Nemzet – „Előállított tüntetők” címmel cikket közöl, mely a Szabadság téri szovjet emlékműnél a Lelkiismeret 88 csoport demonstrációjával foglalkozik.

2004. április 5. A Magyar Nemzet hírt ad: „Összecsapás a Szabadság téren” címmel. (Összetűztek a szovjet emlékmű visszaállítása elleni tiltakozás során.)

2004. április 5. A Népszava híre: „Gyerekek és tojások a tüntetésen. Jobboldali tüntetések a Szabadság téri szovjet hősi emlékműnél.”

2004. április 5. A Magyar Hírlap szerint: „Összetűztek a budapesti Szabadság téri szovjet emlékmű lerombolásáért demonstrálók a rendőrökkel tegnap (azaz április 4-én).”

2004. október 4. A Népszabadság híre: „Elcsúfítottak egy emlékművet”. (A Szabadság téri szovjet hősi emlékmű leöntése, rendőrségi vizsgálat.)

 

  2004. októberében Szatmári József a Trianon Társaság alelnöke levelet intéz a köztársasági elnökhöz, hivatkozással a korábbi levelezésre, utal arra, hogy mellékeli Gyurcsány Ferenc miniszterelnöknek írt azon levelet, amelyben a szovjet katonai emlékmű méltó elhelyezését javasolja több civil és társadalmi szervezet nevében a Trianon Társaság elnöke és alelnöke.

 A Gyurcsány Ferenc miniszterelnöknek ugyanekkor írott 2004. október 21-én kézbesített levél hangsúlyozza a nemzeti emlékhelyeinket érintő kegyeletsértések elleni tiltakozást. A levélhez mellékelik a különböző tájékoztató levelek másolatát és a szerzők által aláírt nyílt levelet és a köztársasági elnöknek írt levelet. Erre a levélre a miniszterelnök kabinetfőnöke Veress János válaszol. Közli: a 104/1996 (VII: 16) kormányrendelet szerint a szerződő felek kötelessége a világháborúban elesetteknek méltó sírhelyet biztosítani, az állítja, hogy „a fent említett kétoldalú szerződés illetve kormányrendelet Magyarországot kötelezi az építmény megtartására, hivatkozik a Szabó János honvédelmi és a külügyminiszter garanciájára, amelyet 2000-ben adtak az emlékmű visszaállítására. Végül megjegyzi: „nem feledkezhetünk el azokról, akik harcoltak Magyarország szabadságáért, még ha az csak pár évig éltette a II. világháború utáni demokráciát.”

A köztársasági elnöknek írt levélre 2004 november10-én válaszol Végh Miklós vezető főtanácsos a Köztársasági Elnöki Hivatal Társadalompolitikai Főosztálya jelöléssel. Közli, hogy „Érdeklődéssel várjuk a hatás és jogkörét tekintve a döntésben illetékes fővárosi és az érintett kerületi önkormányzatok azzal kapcsolatos állásfoglalását.” Megjegyzi, hogy az alkotmány és vonatkozó törvények nem teszik lehetővé, hogy a köztársasági elnök egyedi ügyekben eljárjon, nem vonhatja magához a törvényhozói és önkormányzati végrehajtó hatalom döntési jogait.

Megjegyezzük, hogy a nemzet egységét alkotmányosan megtestesítő köztársasági elnöknek döntési jogköre ugyan nincs, véleménynyilvánítási és javaslattételi joga van, össznemzeti kérdésekben jogosult, erkölcsileg adott esetben köteles véleményt nyilvánítani.

2005. szeptemberében Masszi Péter, a Fórum a Belvárosért Egyesület elnöke és Szatmári József,  a Trianon Társaság alelnöke dr. Sólyom László köztársasági elnöknek írott levelében összefoglalja az ügyben folytatott terjedelmes tiltakozási levelezést, több levelet másolatban mellékelve. Megismételve a korábbi követeléseket, kérik a Szabadság tér eredeti állapotának helyreállítását.

Az ügy egyik legújabb fejleménye szerint Masszi Péter, a Fórum a Belvárosért Egyesület elnöke és Szatmári József a Trianon Társaság alelnöke 2005 szeptemberében levelet intézett a köztársasági elnökhöz. Ebben a levélben emlékeztetnek a Szabadság téri hősi emlékművel kapcsolatos korábbi követelésekre, kérik a köztársasági elnök támogatását, „hogy az V. kerület Szabadság térről az oda nem illő létesítményt távolítsák el.” Kérik a katonai emlékmű méltó, tisztességes áthelyezését a hadisír egyezmény rendelkezésére hivatkozással. Erre a levélre

2005. szeptember 19-én dr. Paczolay Péter a Köztársasági Elnöki Hivatal hivatalvezetője válaszolt. Egyebek mellett azt írja felelősségelhárító levelében, hogy „sajnálattal tájékoztatom, hogy a köztársasági elnök Úrnak nincs alkotmányos hatásköre a kormány által rendeletben szabályozott kérdések felülvizsgálatára, így nem áll módjában az emlékmű áthelyezését javaslatának megfelelően kezdeményezni.”  Jogosan feltehető és felteendő kérdés az, hogy ha nincs is hatásköre a köztársasági elnöknek egy jogszabályban szabályozott kérdés felülvizsgálatára, ebből menyiben következik, hogy abban a nemzet egészét érintő fontos kérdésben ne lehessen véleménye és ezt a véleményt ne közölhesse.

 

A DEPORT-'56, az '56-os Deportálások Tényfeltáró Bizottsága Budapest, 2005. november 3án kelt, dr. Szerdahelyi Szabolcs elnök által aláírt közleménye az alábbiakat közölte:
”Az 56-os Deportálások Tényfeltáró Bizottsága (DEPORT-'56) az Országos
Választási Bizottsághoz fordulva népszavazást kezdeményezett annak
érdekében, hogy az Országgyűlés helyezze hatályon kívül az 1945. évi IX.
törvényt, amelynek első §-a szerint: "A magyar nemzet felismerve a Vörös
Hadsereg sorsszerű küldetését, a Budapest főváros felszabadításánál elesett
szovjet hősök emlékét hálája és kegyelete jeléül törvénybe iktatja".

A DEPORT-'56 úgy véli a magyar nemzet időközben megtapasztalta, hogy a
Vörös Hadsereg sorsszerű küldetése valójában hazánk katonai megszállása
volt, amely a nép részéről rengeteg szenvedéssel járt és 45 évig tartott. A
Budapest ostrománál elesett szovjet katonákat méltó módon eltemettük és
sírjaik gondozását a Magyar Állam biztosította és biztosítja jelenleg is.
Ezen felül nincs olyan nemzetközi kötelezettségünk, hogy emléküket, hálánk
és kegyeletünk jeléül törvénybe is iktassuk, és a megszállást
felszabadításként ünnepeljük.”

 

Végül summázzuk  az előbb ismertetett, a szovjet emlékmű eltávolításáért, az ország becsületéért folytatott iratváltások legfontosabb tanulságait.
 

A terjedelmes levelezés a következő főbb pontokban foglalható össze a hatalmi helyzetű személyektől megismert  érdemi jellegű vélemények, álláspontok elemzése alapján:

 

1) Mind Oroszország mind Magyarország ápolja a másik ország temetkezési helyeit és emlékműveit. Ez olyan kötelezettséget hárít a magyar kormányra – figyelemmel a 104/1996. (VII. 16) kormányrendeletre – amitől nem lehet eltérni.

2) Az előző pontban írott érv kiegészül azzal az aláhúzással, amely szerint a Don kanyarnál hősi halált halt magyar katonák emlékműveit ápolja az oroszországi kormányzat – annak ellenére, hogy Magyarország támadta meg a Szovjetuniót (dr. Veress János kabinetfőnök levele 2004. ---) Ez az érvelés kiegészül azzal a nyomós indokkal, amely szerint az Orbán Viktor vezette kormány honvédelmi minisztere és külügyminisztere 2002. márciusában írásos garanciát adott arra, hogy a Szabadság téri mélygarázs építésekor elbontott emlékmű eredeti állapotában, az eredeti szöveggel visszaállításra kerül.

3) A válasz másik változata szerint a kérdés eldöntése „a döntésben illetékes fővárosi és az érintett kerületi önkormányzat hatáskörébe tartozik”, s ezek állásfoglalását várja a Köztársasági Elnöki Hivatal, miután köztársasági elnöki állásfoglalást kértek a levélírók

4) Az állásfoglalás előző ponthoz hasonló változata szerint, a címzett egyetért az emlékmű eltávolításával kapcsolatos szándékok méltánylandó voltával, de „az irányadó jogi keretekre” hivatkozik, ezt a hivatkozást kiegészítve tényközléssel, amely szerint az orosz fél abban az esetben járult hozzá az emlékmű lebontásához, ha a magyar kormány garanciát vállal az emlékmű visszaállításáért, majd közli, hogy ez a garanciavállalás megtörtént. A válasz előnye az előzőekhez képest az, hogy ismeri az emlékművek más helyre történő áthelyezésének lehetőségét, a többször hivatkozott kormányrendelet szabályát.

Javasolja a tényleges hatáskörrel rendelkező kormányzati szereplők, azaz értelemszerűen a honvédelmi és a külügyminiszter megkeresését. (Mádl Ferenc köztársasági elnök 2002. november 28-án kelt  levele.)

5) A következő pontba sorolható az az állásfoglalás, amely szerint a rendszerváltást követően 1991-ben a Fővárosi Közgyűlés a kerületek véleményét kikérve, már döntött a megelőző korszakban állított egyes köztéri alkotások lebontásáról, illetve a szoborparkba való áthelyezéséről. Hivatkozik arra, hogy a Szabadság téri szovjet emlékmű áthelyezését a terület tulajdonosa, az V. kerületi önkormányzat nem kezdeményezte, hivatkozik a kormányközi megállapodásra, és megállapítja, hogy a kormányközi megállapodásból következően a Fővárosi Közgyűlés nem illetékes. Megengedi, hogy amennyiben a magyar-orosz kapcsolatokban a témát érintően új megegyezés születik  (Dr. Demszky Gábor főpolgármester levele 2000 szeptember) újra napirendre kerülhet a kérdés.

A levél sajátossága, hogy a kormányközi megállapodást feltétlen akadályként állítja be és a Fővárosi Közgyűlés eljárását egy új államközi megállapodás megkötéséhez köti, teljes mértékben jogalap nélkül. A Fővárosi Közgyűlés hatásköre vagy annak hiánya, illetékessége ugyanis nem függ az államközi megállapodástól, és adott esetben a Fővárosi Közgyűlésnek megvan a hatásköre az emlékmű áthelyezésére, értelemszerűen az illetékes kormányzati tényezőkkel egyetértésben, a szükséges nemzetközi egyeztetésekkel, azok meghiúsulása esetén pedig anélkül.

6) A válasz másik változata szinte megértést és sok tekintetben egyetértést fejez ki a kezdeményezők szándékával. Mindazonáltal megállapítja, hogy Belváros–Lipótváros önkormányzatának nincs hatásköre, utal arra, hogy a szovjet emlékmű ideiglenes lebontása kérdésével a Magyar--Orosz Kormányközi Hadisírgondozó Vegyesbizottság foglalkozik, de érintett a Külügyminisztérium, a Belügyminisztérium, a Pénzügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium is, nem különben az ÁPV Rt, a Budapest Galéria és a Fővárosi Közgyűlés. (Karsai Károly V. kerületi polgármester levele 2001. február 28.) Ebből a levélből is egyértelmű a politikai osztálynak az emlékmű ügyhöz való viszonya, amelyet az a mondat fejez ki: „a vissza nem állítás lehetősége fel sem merült” tudniillik a mélygarázs építésekor történt ideiglenes lebontás idején. Ugyanakkor érdekes az adott levélben az ereklyés országzászló visszahelyezésének kilátásba helyezése, ami azért is érdekes mert ennek helye nem a jelenlegi szovjet hősi emlékmű helyén van, ennek a be nem épített területre való visszaállítása  technikai szakmai nehézséggel nem, de politikai akadállyal járhat.

 

A kérdés az, hogy  a történelem, a jelenidejű magyarországi politika, a nemzetközi politikai, politológiai összefüggések figyelembevételével mennyire indokolt, egy olyan emlékmű megtartása Budapest történelmi jelentőségű szívében amelyen már nem létező önkényuralmi állam címere látható, s jelképrendszere, domborművei az ország világháborús legyőzetésén túl annak teljes megalázását, történelmének, kultúrájának feladását jelenti.

 

Mi szól az emlékmű fenntartása, jelen felállítási helyén való meghagyása mellett?

 

Az emlékmű ilyen státuszában való meghagyása egy sajátos nagyhatalmi jellegű igénynek való megfelelés.  Az emlékmű a második világháború egyik győztese, a Szovjetunió hadseregének, s magának a szovjet világhatalomnak, közvetve e hatalom magyarországi totális önkényuralmát gyakorló pártállamnak a jelképe. Kifejezheti Oroszország azon nagyhatalmi igényét, amely szerint a jogelőd Szovjetunió világháborús győzelme Oroszország és az orosz nép dicsőségének külföldön, a történelmi győzelmek helyén időtlen időkig való megörökítését követeli meg. Ugyanakkor megállapítható az is, hogy az elhunytak kegyeleti jogai, a hadisírok azon fő rendeltetése, hogy az elesett katonák emlékét őrizzék, az adott helyzetben nem teljesül. Az emlékműhöz  fűződő megalázó, alávető és romboló jelentéstartalmak szinte kizárólag arra alkalmasak, hogy az emlékmű hatalmi jellegét őrizzék meg, tehát a nagyhatalmi katonai győzelem demonstrálását. Magyarország részéről egyedül a nemzetközi feszültség elkerülése, Oroszország és Magyarország kapcsolatainak egy terhelő vitától való megóvása szól a változatlanság mellett. Az emlékmű alkalmatlan bármilyen érzelmi viszony fenntartására vagy erősítésére Magyarország lakossága és az elesett szovjet katonák között, azért is, mert az adott helyen már nem nyugszanak katonák, amely tényt a kegyeleti szempontok alapján kifejezetten előnyösnek kell tekinteni, hiszen ily módon az emlékművel összekapcsolódó negatív jelentések nem árnyékolják be a  (már ott nem nyugvó) halottak emlékét. Az ide temetett szovjet katonák maradványait a mélygarázs építésének idején, 2002-ben történt exhumálás után a Rákoskeresztúri Új köztemető területére helyezték át méltó körülmények közé, megfelelő emlékművel jelölt helyen.

 

Milyen szempontok szólnak az emlékműnek az adott helyen való megtartása ellen?

 

1) A Szabadság tér olyan történelmi emlékhelye Magyarországnak és a magyar nemzetnek, amely minden szobrával, jelképével és épületével a magyar történelem jelentős személyeire és eseményire emlékeztet, beleértve az utca elnevezéseket is (az aradi vértanúk nevei).

A magyar történelemben gyökerező, a történelmi folyamatosságot a régmúlttól a napjainkig szervesen kifejező tér jellegével és szellemével teljesen ellentétes egy olyan katonai emlékmű, amely a magyar állam önállósága, szuverenitása legsúlyosabb sérelmét örökíti meg. Nem feladatunk a történelmi események részletes méltatása vagy elemzése, azt azonban kétségtelen tényként, mintegy köztudomású ismeretként szükséges rögzíteni, hogy az ország legyőzetését egyértelműen megjelenítő idegen nagyhatalmi emlékmű és az ország szabadságharcok sorozatából láncolatot alkotó történelme között szembetűnő ellentmondás, feloldhatatlan ellentét, ütközés van.

Az emlékmű helyén indokolt és szükséges egy Szabadság és Függetlenség emlékmű felállítása, alapkövének október 23-ig való letétele a történelmi múlt és a jelen magyar társadalma közötti szerves kapcsolat és folyamatosság jegyében, különös tekintettel az 1956-évi magyarországi forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójára, s általában is: szabadságharcos, függetlenségi hagyományaink megbecsülésére.

 

 2) A szabadság tér környezete, a magyarországi történelmi előzmények és a Szabadság tér által megjelenített történelmi múlt egyfelől, az emlékmű köztudomású magyarországi jelentése másfelől olyan feloldhatatlan ellentmondást hordoz, ami önmagában indokolja az emlékmű elhelyezését. Ez azért is szükséges, mert a tér nemcsak épített történelmi környezet, hanem egyúttal egy államigazgatási, államhatalmi központnak egyik része, hiszen a Magyar Nemzeti Bank, a Magyar Televízió, a Pénzintézeti Központ és egy nemzetközi bankközpont egyfelől, Magyarország országgyűlésének helyet adó Országháza másfelől, alkot  térbelileg is szinte egybefüggő területet, oly módon, hogy a nemzeti szuverenitást kifejező Országház képviselőházi folyosójáról látható az emlékmű, az idegen nagyhatalmi hódítást megörökítő építészeti alkotás, mintegy emlékeztetve a szuverenitás korlátaira.

 

3) A nemzeti emlékhelyet vissza kell állítani. Az Amerikai Egyesült Államok nagykövetségétől néhány méterre lévő önkényuralmi emlékmű feszültséget fejez ki a szuverenitást jelképező középületek jelentéstartalma és az emlékmű által közvetített jelentés között.

 Az emlékmű 1945–46-os felépítése egyúttal a Szabadság tér részleges átrendezését is jelentette, különös tekintettel az I. világháború után békeparancs folytán bekövetkezett ország és nemzetcsonkítás tényeire emlékeztető Észak, Kelet, Dél és Nyugat szobrok és az ereklyés országzászló eltávolítására. Az így mesterségesen létrehozott építészeti rendezetlenséget, összehangolatlanságot és feszültséget fel kell oldani. ) Megemlítettük és megállapítottuk, hogy az úgynevezett ereklyés országzászló nem a szovjet hősi emlékmű területén volt, ezért nem indokolt annak visszahelyezéséről értekezni az emlékmű lebontása kapcsán. Mindazonáltal az emlékmű eltávolítása a megbomlott történelmi és kulturális egység érdekében, az államhatalmi központ jellegét sértő megjelenés és jelentéstartalom miatt, és a főhatalomhoz méltó emlékmű-együttes harmonikus, nemzeti emlékhelyet méltó módon reprezentáló jellegének helyreállítása végett szükséges. Ezen helyreállításnak része kell legyen lebontott emlékmű helyén felállítandó szabadság és függetlenség emlékmű nemzeti emlékhellyé nyilvánítása, majd végül, időben később a trianoni szoborcsoport és az országzászló visszaállítása. Helyesen nemzeti emlékhely visszaállítását kell szorgalmaznunk azért, mert a trianoni szoborcsoport és az ereklyés országzászló felépítésével az első világháború után valódi nemzeti emlékhely jött létre a mostani szovjet katonai emlékmű környékén. Az országzászló alatti szószéken egyebek mellett ez olvasható: „Jövő nagyságunk alapját múltunk nagyjai rakták le.” Ha ezt egybevetjük a jelenlegi felirattal, világosan látjuk a különbséget a tér eredeti (és kívánatos jövőbeli) rendeltetése, valamint a jelen tarthatatlan állapot között.

 

4.) Megállapítható, hogy maga az emlékmű az építészeti diszharmóniát is kifejező állapotot jelent, hiszen környéke megfelelően nem építhető be emlékművekkel és szobrokkal sem. Eltávolítása tehát pontosan megfelelne annak az igénynek, amely a tér harmóniájának helyreállítását kívánja meg, annak a nemzeti emlékhelynek visszaállítását, amely a két világháború között alakult ki.

 

5) Az emlékmű ezen elkerített állapotban, idegen elemként állandó rendőri őrizetben van, az esti órákban kivilágítatlanul (ami természetesen jobb, mintha ki lenne világítva) baljós időkre emlékeztető árnyalakként magasodik a tér északi felén.

 

6) Utolsó pontként a kormány feladata a közrend és a köznyugalom fenntartása. Az emlékműnek jelenlegi helyén való megtartása folyamatos társadalmi feszültségek forrása, amit esetenként elkövetett és ismétlődő atrocitások, festékkel való leszórás, leöntés, kommunista önkényuralom elleni tüntetés esetei jellemeznek, s van példa az önkényuralom iránt való rokonszenv nyilvánítására is   a posztkommunista erő részéről.  A köznyugalom és a társadalmi béke fenntartásának érdeke számottevő figyelmet érdemel önmagában és azért is, mert társadalmi szervezetek széles köre követelte immár a rendszerváltozás kezdete óta az emlékmű áthelyezését. Ezek a követelések a mai napig nem gyengültek és nem szűntek meg annak ellenére, hogy komoly biztatást nem kaptak a politikától. Alaposan kell azonban tartanunk attól, hogy ezen emlékmű eltávolítási követelések sorozatos elutasítása vagy elhallgatása nemcsak e törekvések időleges sikertelenségét jelenti, hanem a hatalom legitimitásának, elfogadottságának és megbecsültségének  komoly fogyatékosságát is.

 

Az emlékmű ügyének tényleges megoldását, az önkényuralmi mementónak egy igazi, méltó szabadság és függetlenség emlékműre való felcserélését, a nemzeti megalázottság  jelképének megszüntetését (amivel egyenértékű az emlékmű áthelyezése Budapest történelmileg kevésbé érzékeny helyére) a nemzeti önérzet és méltóság emlékművének létrehívását, majd itt nemzeti emlékhely deklarálását, egyetlen nyomós ok is teljesen megindokolja, jóllehet több ok is van. Ez az egyetlen ok, amelyre már többször utaltunk Magyarország vívta meg a huszadik század legnagyobb alkotmányhelyreállító függetlenségi harcát a kommunista önkényuralom és világhatalmi megtestesítője, a legerősebb katonai nagyhatalom, a Szovjetunió ellen. 1956 kötelez bennünket, nem tűr megalkuvást, az ötvenéves ünnepi évforduló soha vissza nem térő alkalom és lehetőség nemzeti méltóságunk megerősítésére.

 

Az emlékmű a magyar társadalom egészséges önvédelmének és a magyarországi politikai hatalom legitimitásának próbaköve, sorsának nem megfelelő intézése az államhatalom (további) súlyos hitelvesztéséhez vezet.

 

 

 

IV.

Megfontolások és lehetőségek

 

A Magyarország fővárosában Budapesten a történelmi pesti városmagban a két világháború között véglegesen kialakult nemzeti emlékhelyen emelt Szabadság téri hősi emlékmű helyzetének és jövőjének megítéléséhez elsősorban a nemzetközi humanitárius jogot, mint legmagasabb rendű, legáltalánosabban ismert és elismert szabályrendszert, mindenek előtt a háború áldozatainak védelméről szóló 1949. augusztus 12-én kelt genfi egyezményeket kell figyelembe venni. A genfi humanitárius jog legfőbb követelménye a halottak tekintetében az, hogy sírjaik tiszteletben tartassanak; karbantartassanak; és úgy legyenek megjelölve, hogy azokat mindenkor meg lehessen találni. A genfi jog pozitív szabályának ismeretében az is megállapítható, hogy a nemzetközi humanitárius jog nem részesíti védelemben azokat az emlékműveket, amelyek nem minősülnek hadisírnak. Ezek ily módon teljesen kívül esnek a nemzetközi humanitárius jog által védett körön. Az ilyen emlékművek  tekintetében követendő eljárás egyoldalú állami gyakorlaton vagy nemzetközi szerződésen alapulhat. Ez a szerződés általános jelleggel a Magyar Köztársaság és az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság között Moszkvában, 1991. december 6-án aláírt, a baráti kapcsolatokról és együttműködésről szóló Szerződés és a Szerződés szerves részét képező 1992. január 29-i és 1992. február 5-i külügyminiszteri levélváltás kihirdetéséről, amelyet az 1997. évi XLII. törvénnyel hirdettek ki.

A szerződés már idézett preambuluma egyértelműen utal arra, hogy a felek:  meghaladják a totalitarizmus örökségét, különösképpen elítélve a magyar nép demokratikus törekvéseit eltipró 1956. évi beavatkozást Magyarországon;”

Mindezek alapján megállapítható, hogy Magyarország és Oroszország kapcsolatainak alapjait szabályozó szerződés fontosnak tartja a totalitarizmus örökségének meghaladását és az 1956-os forradalom leverésének elítélését, amely követelmény semmiképpen nem az önkényuralmi emlékművek helyzetének megerősítését, hanem ellenkezőleg: az egyeduralmi rendszer hagyatékának felülvizsgálatát követeli meg.

Tény az, hogy  a szerződés a temetkezési helyek tekintetében egyértelműen a másik állam polgárainak sírjairól illetve a temetkezési helyeken lévő emlékművekről és nem más helyeken lévő emlékművekről rendelkezik, állapít meg kötelezettséget. A szerződés 14. cikkében „a felek kötelezettséget vállalnak arra, hogy óvják és ápolják a másik félnek a saját területünkön található kulturális értékeit és történelmi emlékeit.” A szöveg nyelvtani elemzéséből egyértelműen az a következtetés adódik, hogy az óvás és ápolás kötelezettsége a másik fél, adott esetben az Oroszországi Föderáció kulturális értékeinek és történelmi emlékeinek megóvását jelenti. Nem írja elő azonban olyan emlékművek megóvását, amelyek Magyar ország által felállított emlékművek, amelyek mindenekelőtt az Magyarország tekintetében állítanak emléket az ország területén elesett katonáknak. Az ilyen emlékmű (mint a Szabadság téri) tehát elsődlegesen a magyar építészeti kultúra része, még akkor is hogyha környezetével erősen diszharmonikus viszonyban van és csak másodlagosan lehet orosz kulturális összefüggést feltételezni. A mű alkotója magyar szobrászművész, a művön található domborművek Magyarországot, budapesti képeket jelenítenek meg. 

Az emlékmű a magyar építészeti kultúra  hadisírnak nem minősülő része, tekintettel arra, hogy az ott lévő, a város különböző részeiből összegyűjtött katonák maradványait 2002- ben a Rákoskeresztúri Újköztemetőben helyezték el, megfelelő módon megadva a nekik járó tisztességet.

 

Összefoglalóan tényként rögzíthetjük, hogy az emlékműnek hadisír jellege nincs, sírul olyan összefüggésben szolgált, hogy más helyeken elesett katonákat temettek oda, így az sem állítható, hogy egy helyi harci eseményt örökít meg, vagy hogy az eltemetés helyén elesett katonáknak állítana emléket. Ennek megállapítása azért fontos, mert az emlékműnek nem a megsemmisítését, hanem az áthelyezését kívánjuk javasolni, az áthelyezés pedig azért is indokolt, mert az emlékmű semmilyen tekintetben nem köthető fővárosnak egy adott pontjához, különösen pedig nem egy történelmileg jellegzetesen fontos, függetlenségi harcainkra emlékeztető részéhez.

Következtetéseinket megerősíti a magyar-orosz hadisír egyezmény tartalmának elemzése. A 104/1996 (VII. 16.) kormányrendelettel kihirdetett magyar-orosz hadisír-egyezmény 1. cikke fogalom-meghatározásokat ad. E fogalom-meghatározások körében az 1. cikk b) pontja megállapítja, hogy „az egyezmény hatálya alá tartoznak az orosz katonák és polgári áldozatok temetkezési helyei és ennek kapcsán megállapítja, hogy ide, ebbe a körbe sorolandók „az elesett orosz katonák Magyar Köztársaság területén található temetkezési helyei, beleértve a temetőket, temetőparcellákat, valamint emlékműveket és más kegyeleti létesítményeket.”  Ezen fogalom-meghatározás elemzése alapján megállapítható, hogy a temetkezési hely valamilyen módon feltételezi halottak jelenlétét, amint ez kegyeleti létesítményeknél hagyományosan tudott és elfogadott. A fogalom-meghatározásban szereplő emlékművek nem bármilyen emlékművet, hanem megítélésünk szerint a temetkezési helyekkel összefüggésbe hozható, azaz eltemetett katonák fölött vagy közelében lévő emlékműveket jelentenek. Hiszen ellenkező esetben a hadisír-egyezmény hatálya alá kerülne a szovjet hadsereg haditetteinek emléket állító bármiféle emlékmű, miáltal lényegesen eltérnénk a nemzetközi humanitárius jog elveitől és céljaitól. Ezen elvek és célok ugyanis – amint a genfi egyezmények tüzetes elemzéséből is megállapítható – a háborúban elesett katonák és polgári áldozatok méltó eltemetését és temetkezési helyeik megbecsülését szolgálják. Ezért idéztük a genfi egyezmények e tekintetben figyelembe vehető részét, mely szerint a feladat és kötelezettség az, hogy „a halottakat tisztességesen temessék el; hacsak lehetséges annak a vallásnak szertartása szerint, amelyhez tartoztak; hogy sírjaik tiszteletben tartassanak; … hogy azokat mindenkor meg lehessen találni.” A humanitárius jognak nincsen olyan értelmezése, miszerint úgynevezett hála emlékművek, amelyek a hódító bizantinikus hatalmi igényét voltak hivatva kielégíteni a humanitárius jog körébe lennének sorolhatók. Ez az értelmezés valóban ellentétes lenne ezen jog elveivel  és céljával, amennyiben nemzetközi humanitárius jog nem ismer győztes és vesztes országokat, nem különböztet ebből a szempontból, s amint ez a nemzetközi gyakorlatban is meggyökeresedett, nem tesz különbséget az elesett katonák között sem abból a szempontból, hogy milyen hadsereghez tartoztak Ebből következőleg a győztes és vesztes fél közötti viszonyt kifejező olyan emlékművek és egyéb ábrázolások amelyek nem elsődlegesen az elesettek kegyeleti jogait szolgálják, hanem a háború mintegy békebeli  igazolását, azaz a háborús eredmények, győzelem megörökítését, a győztesek vagy legyőzöttek által, az ilyen emlékművek mind nyelvtani, mind történelmi vagy logikai értelmezés szerint kívül esnek  a nemzetközi hadisír-egyezménynek  jogi hátteret adó  nemzetközi  humanitárius jog fogalmán Ebben az összefüggésben tehát lényeges annak megállapítása, hogy a szó tényleges, az egyezmény meghatározásának értelme szerint vett tartalma alapján a Szabadság téri szovjet hősi emlékmű nem temetkezési hely, s nemcsak azért mert eredetileg máshova temetett katonák holttesteit szállították ide, hanem azért sem, mert az ide átszállított katonák holttestei sincsenek az emlékmű alatt. Márpedig a szerződés  szövege  „orosz katonák és polgári áldozatok temetkezési helyei” védelméről rendelkezik.

Figyelmet érdemel az egyezmény 2. cikke 1. pontja 2. bekezdése, amely szerint „a felek tiszteletben tartják Magyarország és Oroszország népeinek nemzeti és vallási és egyéb hagyományait…” A Szabadság téri hősi emlékmű esetén ugyanis már eredetileg, az emlékmű helyének kiválasztásakor Magyarország nemzeti, vallási, történelmi hagyományának határozott tudatos elutasításáról beszélhetünk, arról, hogy tudva helyezték el az emlékművet a magyar nemzeti emlékhelyen, mintegy megkövetelve azt, hogy Magyarország saját nemzeti emlékeinek megbecsülését meghaladóan megbecsülést adjon a szovjet hősi emlékműnek mintegy ezen magyar nemzeti emlékeknek  terhére és rovására is, azokra tekintet nélkül. Az emlékmű állítás ezért nemcsak az emlékmű jellegét illetően, hanem felállításának helyét-módját tekintve is kétségtelenül diktatórikus, önkényuralmi jelleget tükrözött, kifejezte az ország feltétel nélküli megadásának tényét. Az emlékmű jelen helyén és állapotában, amelyet az előbbiekben részletesen elemeztünk, ellentétes a hadisír-egyezménynek és a magyar-orosz államközi egyezménynek hivatkozott rendelkezéseivel, azért mert ez az állapot figyelmen kívül hagyja az önkényuralmi múlt elutasításának követelményét, a totalitarizmus öröksége meghaladásának, a magyar nép  demokratikus törekvéseit eltipró szovjet támadás elítélésének   követelményét, amely a baráti kapcsolatokról szóló egyezmény preambulumának része, nem különben sérti ugyanezen egyezmény, a magyar-orosz alapszerződés 1. cikke második bekezdését, amely szerint „A Felek megerősítik, hogy minden népnek és államnak joga van szabadon, külső beavatkozástól mentesen meghatározni saját sorsát, és kívánsága szerint alakítani politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődését.” Sérti továbbá a   hadisír-egyezmény idézett 1. cikk pontjának 2. cikk 1. pont második bekezdéseit, ez utóbbit azért, mert Magyarország nemzeti és történelmi hagyományaival ellentétes. Az egyezmény bekezdéseit az említett elemzés alapjául szolgáló rendelkezések, a hadisír egyezmény 1. cikkében foglalt fogalommeghatározások  figyelembevételével nem kell alkalmazni, mert az Emlékmű temetkezési helynek nem tekinthető. Abban az esetben, hogyha az emlékműnek elsődlegesen magyar építészeti jellegét és eredetét elismerve másodlagosan orosz kulturális jelleget tulajdonítunk, alkalmazásra kerülhet az alapszerződésnek az orosz kulturális értékeket védő 14. cikke, s ez azt jelentheti legszigorúbb esetben is, hogy az emlékmű más helyen felállítható, tekintettel arra, hogy az adott felállítási helyhez az emlékmű tartalma nem köthető.  Mindezt megjegyezve azonban utalunk arra, hogy ez az értelmezés, tudniillik, hogy a szovjet hősi emlékmű orosz kulturális emlék lenne, jogi és logikai megközelítéssel nem feltétlenül fogadható el, csupán egy különösen udvarias diplomáciai gyakorlatot feltételezve írtunk erről az elintézési módról.

Abban a különleges esetben, ha a halottak nélküli emlékművet, amelyre bizonyosan nem vonatkoznak a nemzetközi humanitárius jogszabályok és a hadisír-egyezmény ilyen tartalma is vitatható, valamilyen oknál fogva temetkezési helynek tekintenénk, különösen, ha az orosz fél ragaszkodna ehhez az értelmezéshez, s ezt a magyar fél elfogadná, abban az esetben a magyar kormány számára még mindig adódik elfogadható lehetőség a hatályos jog alapján. Ezt a lehetőséget azért is komolyan kell vennünk, mert az orosz fél nyilatkozatai legalábbis utalnak arra, hogy az emlékművet a hadisír egyezmény hatálya alá tartozónak tekintik.

A hadisír egyezmény 3. cikke 1. pontja értelmében  Magyarország és Oroszország térítésmentesen egymás használatára bocsátják a katonai temetkezési helyek és kegyeleti létesítmények által elfoglalt földterületeket arra az időre, amíg azok ilyen célt szolgálnak. Az emlékmű áthelyezésének kérdése ezért nagybbrészt a felajánlandó másik földterület megfelelőségének kérdése. Ezért rendelkezik ugyanezen cikk 2. pontja arról, hogy amennyiben a  rendelkezésre bocsátott földterületet fontos állami érdek miatt más célra kívánják hasznosítani, úgy az érdekelt Fél új - megfelelő - helyet biztosít a másik Fél számára, és vállalja az ezzel járó költségeket.

A kegyeleti létesítmény áthelyezésének az előbbiek szerint három feltétele van: 1. A rendelkezésre bocsátott, tehát kegyeleti létesítménnyel elfoglalt területet fontos állami érdek miatt más célra kívánják hasznosítani.

2. A kegyeleti létesítmény elhelyezésére más alkalmas helyet biztosítanak.

3. Vállalják a létesítmény áthelyezésével járó költségeket.

Mindhárom feltételt azon ország – esetünkben Magyarország -  köteles teljesíteni, amelynek területén a létesítmény van.

Korábban rámutattunk, hogy a hősi emlékmű kegyeleti jellege vitatható, ezt nemzetközi tárgyalásokon szóba lehet hozni, mint az egyezmény hatályával kapcsolatos kérdést, különösen akkor, ha a megegyezés nem jön létre. Ha azonban az orosz tárgyalófél ragaszkodik az emlékmű kegyeleti létesítmény jellegéhez, a tárgyalások ennek értelmében folytathatók. Az új hely megfelelősége kegyeleti szempontból vizsgálható, azaz nem lehet kegyeletsértő a környezet, az azonban nem igényelhető (mivel a kegyeleti jelleggel és céllal nem függ össze) hogy az emlékmű államigazgatási központban vagy történelmi épületegyüttesben kapjon elhelyezést.

Ebben az értelemben kell alkalmazni a 3. cikk 3. pontját, melynek értelmében „Az új földterület kiválasztását és az újratemetést a Felek kölcsönös megegyezése alapján kell megvalósítani.” Minden lehetséges érvelést fel kell használni a megegyezés érdekében azért is, mert megegyezés esetén jelentősen lerövidülhet az emlékmű által elfoglalt terület igénybevételéhez szükséges időtartam. A megegyezést segíti, ha az emlékműnek nem végleges lebontását kéri a magyar fél, ami nemzetközi feszültséghez is vezethet, hanem az emlékmű áthelyezését javasolja a főváros területére ugyanúgy a pesti oldalra, a Dunától ugyanakkora távolságra, mint a Szabadság téren van. A magyar fél ajánlata nemcsak jogszerű kell legyen, hanem a másik fél számára tekintélyveszteség nélkül elfogadhatónak is  kell lennie. A másik, tehát az orosz fél számára kevéssé elfogadható javaslat esetén romolhat a két ország kapcsolatrendszere a gazdasági kapcsolatoktól az oroszországi magyar hadisírgondozás megnehezítéséig.

Felvethető a kérdés: nem jár-e nagyobb hátrányokkal Magyarország számára az emlékműügy, mint amekkora előnyökkel? Ez a kérdés a külpolitika és diplomácia kényszerpályáira, a nemzetközi realitásokra és a kis országok nagyhatalmakkal szemben történő  érdekérvényesítésének eleve reménytelenségére hivatkozással tehető fel. Mielőtt válaszolnánk a kérdésre, hivatkoznunk kell a hadisír egyezmény 3. cikk 3. pont második bekezdésére, amely szerint  „megegyezés hiányában az érdekelt Fél, a másik Fél hivatalos megkeresésétől számított 2 év elteltével, a katonai temetkezési helyek áthelyezésére saját törvényeinek és rendelkezéseinek megfelelő intézkedéseket hozhat.” Az orosz tárgyalófél ugyanis ennek alapján tudja, hogy a döntést, s annak végrehajtását az egyezményre hivatkozva nem hiusíthatja meg, s éppen a tekintélyvesztés elkerülése végett kerülnie kell olyan helyzet kialakulását, amelyben a magyar fél egyoldalú lépésre kényszerül, mert az egyoldalú döntés azt juttatja kifejezésre, hogy a másik fél ellenzése sikertelen maradt, a döntést nélküle, ellenére hozták meg. Olyan döntést kell tehát javasolni, amely megfelel az orosz fél (tényleges helyzethez igazodó) „presztizs” szempontjainak. Ezen szempontoknak az adott helyzetben megfelel az a javaslat, amely szerint az emlékmű a főváros területén, a folyóhoz az eredeti helyhez hasonló távolságban kerül elhelyezésre. Az eredeti helyszínhez, a történelmi városrészhez és építészeti környezethez  való ragaszkodás akkor lenne némileg elfogadható, ha nem lenne komoly és alapos indoka az eltávolításnak és a terület új célra való igénybevételének, ha nem lenne komoly és fontos államérdek az, ami miatt a földterületet más célra kívánják hasznosítani. Az orosz fél csak azzal érvelhetne, hogy az emlékmű eredeti felállítási helyén hagyásához kegyeleti érdek fűződik, s ez a kegyeleti érdek nyomósabb, mint a magyar fél által állított államérdek. Márpedig nincsen olyan szempont, amely szerint a kegyeleti érdek csak és kizárólag az adott helyen érvényesülhet, ennek megfelelően nincsen olyan érdek, amelyet egy fontos államérdeknek állított okkal sikeresen szembe lehetne helyezni. Indokolás nélküli ellenzésnek, mintegy vétójog gyakorlásának az egyezmény alapján nincsen helye. Nehezen képzelhető el egy olyan orosz magatartás, amely indokolatlan kifogásolással meghiusítja a tárgyalásokat, s ezzel a magyar fél - a másik fél számára kétségtelen tekintélyvesztést okozó --  egyoldalú lépését, az emlékmű egyoldalú döntéssel történő eltávolítását megalapozza ahelyett, hogy a tárgyalások eredményeként létrejött kétoldalú megegyezésben érvényesítené saját kegyeleti szempontjait arra hivatkozva, hogy az eredmény az ő érdekérvényesítését tükrözi.

 

Ezért nem foglalkozunk egy egyoldalú magyar döntés következményeivel, mindazonáltal úgy véljük, hogy a kiegyensúlyozott kapcsolatok megromlásáért aligha lehetne a magyar félre hárítani a felelősséget akkor, ha az mértéktartó módon, a másik fél kegyeleti szempontjait elfogadva és deklarálva,  alapos indokkal hivatkozik államérdekre egy olyan emlékművel kapcsolatban, amely alatt nem nyugszanak elesett katonák, amely nem tekinthető hadisírnak a nemzetközi humanitárius jog szabályai szerint.

 

Mi lehet az a fontos államérdek, ami indokolja az emlékműnek más fővárosi területre való áthelyezését?

 

1. Fontos államérdek, hogy lehetővé váljék a budapesti Szabadság téren a kiegyensúlyozott, a környezet történelmi, kulturális állapotának, hagyományainak megfelelő beépítés, különösen, hogy a magyar függetlenségi harcok emlékét megörökítő emlékmű felállításának akadálya megszűnjön azért, mert a Szovjet hősi emlékmű jelenlegi felállítási helyén a magyar szabadság és függetlenség emlékművét kívánják elhelyezni, majd ezt nemzeti emlékhellyé nyilvánítani. Az emlékmű alapkövét legkésőbb 2006. október 23-án le kívánják tenni a lebontott emlékmű helyén vagy (ha a bontás addig valamilyen okból nem történik meg) annak közvetlen közelében.

 

2. Fontos állami érdek azon helyzet megszüntetése, hogy az emlékmű ellentétes az épített környezet történelmi és kulturális jellegével, hogy az emlékmű folyamatos tiltakozásoknak ad alapot azáltal, hogy az állam és a nemzet méltóságát sértő jellege miatt állandó ellenvélemények hangzanak el, s hogy az emlékmű ilyen körülmények között alkalmatlan az elesett katonák emlékének ápolására, a kegyeleti érzés szolgálatára.

3. A Szovjet hősi emlékmű áthelyezése megfelel azon megfontolásnak, amely határozott tartalmat kapott „Az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság és a Magyar Köztársaság közötti baráti kapcsolatokról és együttműködésről szóló, 1991. december 6-án, Moszkvában aláírt Szerződés” preambuluma külügyminiszteri levélváltással megállapított azon szövegében, amely szerint a felek „abból a közös törekvésből kiindulva, hogy meghaladják a totalitarizmus örökségét és különösképpen elítélve a magyar nép demokratikus törekvéseit eltipró 1956. évi beavatkozást Magyarországon,” kötötték meg szerződésüket

 

 

Összefoglalás.

 

Tanulmányom legfontosabb gondolatait, következtetéseit és javaslatait – a lényeges megállapításokat megismételve a nyomatékosítás végett – az alábbiakban összegezem:

 

A szovjet hősi emlékmű a budapesti V. kerületi Szabadság téren, a kormányzati és banknegyed közepén az Országgyűlés épülete, az Országháza, a Földművelésügyi Minisztérium és a Magyar Nemzeti Bank között a Magyar Televízió épülete és az Amerikai Egyesült Államok nagykövetsége által közrefogottan, magyar szabadságharcosok nevét viselő utcák betorkollásában, a magyar történelem nevezetes helyszínén, a XIX. század végéig itt emelkedő, szabadságharcosok börtönéül és siralomházaként szolgáló Újépület (Neugabaude) helyén lévő, nevében a szabadságért szenvedettek emlékét őrző téren emelkedik a magasba. Az 1945. május 1-jén felavatott emlékmű leírása szerint(1) „Kb. 2000 cm széles 1500 cm magas kőépítmény, két darab 300X150 cm-es félköríves bronz domborművel. A délin 8 szovjet harcos zászlóval és tank; a háttérben a Klotild paloták és az Erzsébet híd látszik; az északin 4 szovjet harcos,1 sebesült és 1 ápoló látszik, a háttérben az Országház épülete. Elől és hátul címer, fent ötágú csillag, 10 tábla az elesettek nevével.” A szobrász: Antal Károly, a felállítás éveként 1946, a restaurálásé 1972 szerepel a nyilvántartásban. Más forrásokból tudjuk, hogy az emlékmű már 1945-ben állt, az 1946-os esztendőben a domborművek készültek el. Az emlékművet 1972-ben felújították.

Az emlékmű felirata: elől és hátul „1945”, „Dicsőség a felszabadító szovjet hősöknek” és ugyanaz cirill betűkkel.(1.)

Nem helytálló az a vélekedés, miszerint a szovjet emlékmű az 1920-ban aláírt trianoni békediktátumra emlékeztető ereklyés országzászló helyére került, mert az V. kerületi önkormányzat dokumentációjában és a valóságban is az ereklyés országzászló helye a szovjet hősi emlékmű jelen felállítási helyétől délre a tér képzeletbeli, hosszanti felezővonalán található, mintegy a tér középpontja és az emlékmű közötti távolság felének megfelelő távolságban. Az ereklyés országzászló és a szovjet hősi emlékmű sorsa között ezért áttételes a kapcsolat.

A magyarországi rendszerváltozás kezdete, 1989-óta ismétlődő igényként és követelésként jelentkezik társadalmi szervezetek, egyesületek, a közvélemény jelentős erkölcsi súlyú részét kifejező állampolgári csoportok részéről: a szabadság téri szovjet hősi emlékművet, mint egy elmúlt önkényuralmi politikai, gazdasági és erkölcsi rend nemzetközileg is megbukott nagyhatalmi képviselőjének, a magyar nemzet megalázottságának jelképét le kell bontani vagy át kell helyezni máshová. Az emlékmű eltávolításának követelése összekapcsolódik egy nemzeti emlékhely kialakításának igényével, egy szabadság emlékmű felállításával, s végül a trianoni szoboregyüttes viszaállításával. E követelésekkel szembeáll egy uralkodónak mondható „reálpolitikai” érvelés, amely szerint az emlékmű nemzetközi jogi és politikai okokból érinthetetlen, s az eltávolítást követelők legjobb esetben is a valóságérzék súlyos zavarával jellemezhetők.

 

Milyen szempontok szólnak az emlékműnek az adott helyen való megtartása ellen?

 

1) A Szabadság tér olyan történelmi emlékhelye Magyarországnak és a magyar nemzetnek, amely minden szobrával, jelképével és épületével a magyar történelem jelentős személyeire és eseményeire emlékeztet, beleértve az utca elnevezéseket is (az aradi vértanúk nevei). A szabadság tér környezete, a magyarországi történelmi előzmények és a Szabadság tér által megjelenített történelmi múlt egyfelől, az emlékmű köztudomású magyarországi jelentése másfelől olyan feloldhatatlan ellentmondást hordoz, ami önmagában indokolja az emlékmű eltávolítását.

A magyar történelemben gyökerező, a történelmi folyamatosságot a régmúlttól a napjainkig szervesen kifejező tér jellegével és szellemével teljesen ellentétes egy olyan katonai emlékmű, amely a magyar állam önállósága, szuverenitása legsúlyosabb sérelmét örökíti meg. Köztudomású ismeretként szükséges rögzíteni, hogy az ország legyőzetését egyértelműen megjelenítő idegen nagyhatalmi emlékmű és az ország szabadságharcok sorozatából láncolatot alkotó történelme között szembetűnő ellentmondás, feloldhatatlan ellentét, ütközés van.

Megállapítható, hogy maga az emlékmű építészeti diszharmóniát is kifejező állapotot jelent, hiszen környéke megfelelően nem építhető be emlékművekkel és szobrokkal sem. Eltávolítása tehát pontosan megfelelne annak az igénynek, amely a tér harmóniájának helyreállítását kívánja meg, annak a nemzeti emlékhelynek visszaállítását, amely a két világháború között alakult ki.

A tér nemcsak épített történelmi környezet, hanem egyúttal egy államigazgatási, államhatalmi központnak egyik része, hiszen a Magyar Nemzeti Bank, a Magyar Televízió, a Pénzintézeti Központ és egy nemzetközi bankközpont egyfelől, Magyarország országgyűlésének helyet adó Országháza másfelől, alkot  térbelileg is szinte egybefüggő területet, oly módon, hogy a nemzeti szuverenitást kifejező Országház képviselőházi folyosójáról látható az Amerikai Egyesült Államok nagykövetségétől néhány méterre lévő önkényuralmi emlékmű, az idegen nagyhatalmi hódítást megörökítő építészeti alkotás, mintegy emlékeztetve a szuverenitás korlátaira.

 

Az emlékmű 1945–46-os felépítése egyúttal a Szabadság tér részleges átrendezését is jelentette, különös tekintettel az I. világháború után békeparancs folytán bekövetkezett ország és nemzetcsonkítás tényeire emlékeztető Észak, Kelet, Dél és Nyugat szobrok és az ereklyés országzászló eltávolítására. Az így mesterségesen létrehozott építészeti rendezetlenséget, összehangolatlanságot és feszültséget fel kell oldani.  Mindazonáltal az emlékmű eltávolítása a megbomlott történelmi és kulturális egység érdekében, az államhatalmi központ jellegét sértő megjelenés és jelentéstartalom miatt, és a főhatalomhoz méltó emlékmű-együttes harmonikus, nemzeti emlékhelyet méltó módon reprezentáló jellegének helyreállítása végett szükséges.

 

2) Az emlékmű ezen elkerített állapotban, idegen elemként állandó rendőri őrizetben van, az esti órákban kivilágítatlanul (ami természetesen jobb, mintha ki lenne világítva) baljós időkre emlékeztető árnyalakként magasodik a tér északi felén.

 

3) A kormány feladata a közrend és a köznyugalom fenntartása. Az emlékműnek jelenlegi helyén való megtartása folyamatos társadalmi feszültségek forrása, amit esetenként elkövetett és ismétlődő atrocitások, festékkel való leszórás, leöntés, kommunista önkényuralom elleni tüntetés esetei jellemeznek, s van példa az önkényuralom iránt való rokonszenv nyilvánítására is a posztkommunista erő részéről.  A köznyugalom és a társadalmi béke fenntartásának érdeke számottevő figyelmet érdemel önmagában és azért is, mert társadalmi szervezetek széles köre követelte immár a rendszerváltozás kezdete óta az emlékmű áthelyezését. Ezek a követelések a mai napig nem gyengültek és nem szűntek meg annak ellenére, hogy komoly biztatást nem kaptak a politikától.

Alaposan kell azonban tartanunk attól, hogy ezen emlékmű eltávolítási követelések sorozatos elutasítása vagy elhallgatása nemcsak e törekvések időleges sikertelenségét jelenti, hanem a hatalom legitimitásának, elfogadottságának és megbecsültségének komoly fogyatékosságát is.

 

4). Az emlékmű ügyének tényleges megoldását, az önkényuralmi mementónak egy igazi, méltó szabadság emlékműre való felcserélését, a nemzeti megalázottság jelképének megszüntetését (amivel egyenértékű az emlékmű áthelyezése Budapest történelmileg kevésbé érzékeny helyére) a nemzeti önérzet és méltóság emlékművének létrehívását egyetlen nyomós ok is teljesen megindokolja, jóllehet több ok is van. Ez az egyetlen ok, amelyre már többször utaltunk: Magyarország vívta meg a huszadik század legnagyobb alkotmányhelyreállító függetlenségi harcát a kommunista önkényuralom és világhatalmi megtestesítője, a legerősebb katonai nagyhatalom, a Szovjetunió ellen. 1956 kötelezi Magyarországot, nem tűr megalkuvást, az ötvenéves ünnepi évforduló soha vissza nem térő alkalom és lehetőség nemzeti méltóságunk megerősítésére.

 Az emlékmű helyén indokolt és szükséges egy Szabadság és Függetlenség emlékmű felállítása a történelmi múlt és a jelen magyar társadalma közötti szerves kapcsolat és folyamatosság jegyében, különös tekintettel az 1956-évi magyarországi forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójára, s általában is: szabadságharcos, függetlenségi hagyományaink megbecsülésére. Az emlékmű mindazon küzdelmeknek- köztük szabadságharcainknak - emléket állítana, amelyeket az ország és a nemzet megmaradásáért folytattak, s emléket állítana mindazoknak, akik az ország és a nemzet megmaradásáért folytatott harcokban esetek el vagy a magyar nemzethez tartozásuk miatt szenvedtek vértanúhalált.

 

Az emlékmű a magyar társadalom egészséges önvédelmének és a magyarországi politikai hatalom legitimitásának próbaköve, sorsának nem megfelelő intézése az államhatalom (további) súlyos hitelvesztéséhez vezet.

Mindezek alapján levonható a határozott következtetés: a Szabadság téri szovjet hősi emlékművet el kell távolítani.

 A Magyar Köztársaság diplomáciai úton azt kell közölje az Oroszországi Föderációval, hogy fontos állami érdekből le kívánja bontani és át kívánja helyezni az emlékművet elsősorban a rákoskeresztúri új köztemetőbe, másodsorban egy olyan budapesti helyszínre, amely a főváros közigazgatási területén (pl. a déli közigazgatási határtól északra, Soroksár területén) van, a Szabadság téri helyhez hasonló távolságban a Dunától. A magyar félnek közölnie kell, hogy az emlékmű helyén a magyar szabadság és függetlenség emlékművét kívánják elhelyezni olymódon, hogy a függetlenségi emlékmű alapkőletétele az 1956. évi magyarországi forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján megtörténhessék.

 

A fontos állami érdek a következőképpen jelölhető meg:

 

1. Fontos állami érdek, hogy lehetővé váljék a budapesti Szabadság téren a kiegyensúlyozott, a környezet történelmi, kulturális állapotának, hagyományainak megfelelő beépítés, különösen, hogy a követelő társadalmi igény alapján felállítandó, a magyar függetlenségi harcok emlékét megörökítő emlékmű felállításának akadálya megszűnjön azért, mert a Szovjet hősi emlékmű jelenlegi felállítási helyén a Magyar Szabadság és Függetlenség Emlékművét kívánják elhelyezni a területnek nemzeti emlékhellyé alakítása keretében.

 

2. Fontos állami érdek azon helyzet megszüntetése, hogy az emlékmű ellentétes az épített környezet történelmi és kulturális jellegével, hogy az emlékmű folyamatos tiltakozásoknak ad alapot a totalitarizmus öröksége és az 1956-évi magyar szabadságharc leverése elleni megnyilatkozások jegyében, s hogy az emlékmű ilyen körülmények között alkalmatlan az elesett katonák emlékének ápolására, a kegyeleti érzés szolgálatára.

3. A Szovjet hősi emlékmű áthelyezése megfelel azon megfontolásnak, amely határozott tartalmat kapott „Az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság és a Magyar Köztársaság közötti baráti kapcsolatokról és együttműködésről szóló, 1991. december 6-án, Moszkvában aláírt Szerződés” preambuluma külügyminiszteri levélváltással megállapított azon szövegében, amely szerint a felek „abból a közös törekvésből kiindulva, hogy meghaladják a totalitarizmus örökségét és különösképpen elítélve a magyar nép demokratikus törekvéseit eltipró 1956. évi beavatkozást Magyarországon,” kötötték meg szerződésüket. Fontos állami érdek ezen értékek tényleges érvényesítése.

 

 

A tárgyalások valódi tárgya a kijelölt terület megfelelősége lehet, de az áthelyezés indokolt és szükséges volta sikeresen nem lesz vitatható. A megjelölt cél alapján bízunk az orosz fél megértésében, különösen abban, hogy tudatosan nem fog szembehelyezkedni egy olyan emlékmű áthelyezéssel, amely indokolt és szükséges a világszerte jelentős eseményként, az emberi méltóság és szabadság forradalmaként ismert magyar szabadságharc megbecsülése érdekében az ötvenedik évfordulón, s ugyanakkor az elesett orosz, ukrán és más nemzetiségű katonák kegyeleti érdekeinek hatékonyabb szolgálatát szolgálja, megszüntetve a számukra is méltatlan helyzetet.

 

A tárgyalásokat a a Magyar Köztársaság Kormánya és az Oroszországi Föderáció Kormánya között a háborúkban elesett katonák és polgári áldozatok emlékének megörökítéséről, valamint sírjaik jogi helyzetéről szóló, Moszkvában, 1995. március 6-án aláírt Megállapodás kihirdetéséről szóló  104/1996. (VII. 16.) Korm. rendelet, a szerződés 3. cikke alapján, a 3. cikk 3. pontjában  megjelölt fontos állami érdekre hivatkozással kell kezdeményezni és lefolytatni, figyelemmel a Magyar Köztársaság és az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság között Moszkvában, 1991. december 6- án aláírt, a baráti kapcsolatokról és együttműködésről szóló Szerződésre, különös figyelemmel a szerves részét képező 1992. január 29-i és 1992. február 5-i külügyminiszteri levélváltás tartalmára, a kihirdetéséről szóló 1997. évi XLII. törvényre. Az önkormányzati hatásköri szabályok idézett rendelkezései szerint a Fővárosi közgyűlés döntése és az V. kerületi önkormányzat közgyűlésének egyetértése szükséges az állami döntések meghozatala után. A döntés súlya és jellege folytán, a nemzetközi szerződésből következően azonban a kormányt terheli a döntés és végrehajtás elsőrendű kötelessége.

 

A szakvéleményt a Nemzeti Jogvédő Alapítvány megbízásából készítette

dr. Zétényi Zsolt.

 

 

Jegyzetek:

1. Rajna György: Budapest Köztéri Szobrainak Katalógusa. 3431 sorszám. 1989. Kiadja a Budapesti Városszépítő Egyesület.

 

2. Prohászka László: Szoborsorsok, Budapest, 1994. (Lásd mellékletként „Ahol a Neugebäude állott” c. fejezetet)

 

3. Hogyan épült Budapest? (1870–1930) Írta Siklóssy László, Budapest, 1931. Fővárosi Közmunkák Tanácsa)

 

4. Raffay Ernő Trianon titkai, Budapest, 1990.

 

5. Für Lajos: Magyar sors a Kárpát-medencében Budapest. 2001.

 

 

6. Szabadság, 1945. február 15.

 

 

Egyéb irodalom:

 

1. Ortega y Gasset: Az "emberi" kiesése a művészetből. In: Korunk
> feladata. (Bp. 1944). 194-195. old.
> 2. Végh Gyula: A képrombolók. Kultúrtörténeti tanulmány. (Bp. 1915). 7.
> old.
> 3. Pázmány Péter: Az isteni igazságra vezérlő kalauz. In: Pázmány Péter
> munkáiból. Vál. Fraknói Vilmos. (Bp. 1904). 149-150. old.
> 4. Sinkó Katalin: A politika rítusai: emlékműállítás, szobordöntés. In: A
> művészet katonái. Sztálinizmus és kultúra. Szerk. György Péter és Turai
> Hedvig. (Bp. 1992). 70-75. old.
> 5. Hauser Arnold: A művészet szociológiája. (Bp. 1982). 259. old.
> 6. Kovács Péter: A tegnap szobrai. (Bp. 1992). 70-71. old.
> 7. A jelképek változásához: Szücs György: Sickle Amnesia. The New
> Hungarian Quaterly. No. 123. 1991. Autumn. 68-76. old.
> 8. A szoborpark történetének alapszövegeiből tallóz: Boros Géza: A
> Lenin-kertektől a Tanú térig. Kritika. 1993. 8. sz. 11-13. old.
> 9. Karl Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája. (Bp. 1960). 11.
> old.
> 10. Fehér Lajos: Harcunk Budapestért. In: Szabadság. Magyar írók
> antológiája. (Bp. 1951). 225-228. old.
> 11. Beke László: A budapesti Sztálin-szobor ledöntése. Belvedere. 1989. 3.
> sz. 3-6. old.
> 12. Wehner Tibor: A hazugság emlékművei. Új Forrás. 1990. 4. sz. 104-110.
> old.
> 13. Múzeumi Hírlevél. 1990. 5. sz. 24-25. old.
> 14. Sinkó Katalin: Oh, Amnézia úrnő (ne) jöjj el! (Gondolatok a
> szobordöntögetésről). Magyar Narancs. 1990. május 3. 10. old.
> Hasonlóképpen vélekedik Pótó János is: Dési János: "A szoborbontás
> pótcselekvés". (Interjú). Magyar Hírlap. 1992. szeptember 23. 9. old.
> 15. Magyar Közlöny. 1991. 68. sz. 1277. old.
> 16. A HVG 1991. december 7-i száma közreadta a fővárosi közgyűlés elé
> kerülő köztéri műalkotások rendezési javaslatát. A táblázat tartalmazza az
> alkalmanként eltérő kerületi és fővárosi véleményeket az egyes műalkotások
> sorsáról.
> 17. A Fővárosi Közgyűlés Határozatainak jegyzőkönyve. 1234-1266/1991.
> 18. A Magyar Politikai Foglyok Szövetsége nevében Fónay Jenő 1992.
> augusztus 11-én kelt levele a Budapest Galériához.
> 19. Boros Géza i.m. 13. old.
> 20. Eleőd Ákos: A szoborpark (Műleírás). 2000. 1993. július. 60-61. old.
> Valamint: Szarvas Zsolt: Tanú tér lesz a szoborpark előtt. (Interjú Eleőd
> Ákossal). Magyar Hírlap. 1993. május 29. 8. old.
> 21. Pl. Central European Business Weekly, The Daily Telegraph, The
> Obsever, The Wall Street Journal Europe stb.
> 22. Az esemény hír-értékére jellemző, hogy azokban a hetekben Japánban
> csak ez jelent meg Magyarországról: "Hungary opens theme park in mock
> communist tribute". The Japan Times. 1993. június 29. 13. old.
> 23. Sz. Marsak: Ballada az emlékműről és Sz. Scsipacsov: Lenin. In: A
> szovjet költészet antológiája. (Bp. 1955). I. köt. 286-287. 287. ill. 291.
> old.
> 24. Beke László: Schicksal der Denkmaler des Sozializmus in Ungarn.
> ICOMOS-Tagung Bildersturm in Osteuropa - die Denkmaler der kommunistischen
> Ara im Umbuch." Berlin. 1993. febr. 18-20.
> 25. Ezt kísérelte meg Rózsa Gyula: Hordozható emlékműveink kora. Mozgó
> Világ. 1993. 1. sz. 119-125. old.
> 26. Ki mit tud, ki mit szeretne? Márványi György körkérdése. Expo
> Business. 1993. április
> 27. Dárdai Zsuzsa: Bontsa le, aki felépítette. Indulatos interjú Fajó
> Jánossal. Magyar Nemzet. 1990. június 5.
> 28. Báró Eötvös József: Végrendelet. In: Költemények, színművek. (Bp.
> 1903). 60. old.
>Budapesti Negyed 3. (1994/1)
>
>
Az irodalomjegyzék A "zsarnokság" szoborparkja   c. cikk mellékleteként jelent meg.
 (Szűcs György) cikke szoborpark.hu internetes portálról.

 

 

 

 

Melléklet:

 104/1996. (VII. 16.) Korm. rendelet a Magyar Köztársaság Kormánya és az Oroszországi Föderáció Kormánya között a háborúkban elesett katonák és polgári áldozatok emlékének megörökítéséről, valamint sírjaik jogi helyzetéről szóló, Moszkvában, 1995. március 6-án aláírt Megállapodás kihirdetéséről.

 

 

 

Melléklet.

104/1996. (VII. 16.) Korm. rendelet

a Magyar Köztársaság Kormánya és az Oroszországi Föderáció Kormánya között a háborúkban elesett katonák és polgári áldozatok emlékének megörökítéséről, valamint sírjaik jogi helyzetéről szóló, Moszkvában, 1995. március 6-án aláírt Megállapodás kihirdetéséről

(A Megállapodás hatálybalépéséről szóló diplomáciai jegyzékváltás 1996. évi július hó 4. napján megtörtént.)

1. § A Kormány e rendelettel a Magyar Köztársaság Kormánya és az Oroszországi Föderáció Kormánya között a háborúkban elesett katonák és polgári áldozatok emlékének megörökítéséről, valamint sírjaik jogi helyzetéről szóló, Moszkvában, 1995. március 6-án aláírt Megállapodást kihirdeti.

2. § A Megállapodás magyar nyelvű szövege a következő:

„Megállapodás
a Magyar Köztársaság Kormánya
és az Oroszországi Föderáció Kormánya között
a háborúkban elesett katonák és polgári áldozatok
emlékének megörökítéséről, valamint sírjaik jogi helyzetéről

A Magyar Köztársaság Kormánya és az Oroszországi Föderáció Kormánya (a továbbiakban: Felek)

attól az elvtől vezérelve, miszerint a katonáknak, a hadifoglyoknak és más személyeknek, akik az I. és II. világháborúban, valamint a háborút követő időszakban elestek, vagy meghaltak, joguk van méltó sírhelyre, amelyek kialakítását és gondozását - a háború áldozatainak védelmére vonatkozó, Genfben, 1949. augusztus 12-én kötött Egyezmények és azok 1977. évi kiegészítő Jegyzőkönyvei alapján, valamint más nemzetközi emberi jogi normák szerint - megfelelő módon kell biztosítani,

az alábbiakban állapodtak meg:

1. Cikk

A jelen Megállapodás alkalmazásában az alábbi fogalmak jelentése a következő:

a) „elesett orosz katonák és polgári áldozatok” (a továbbiakban: „elesett orosz katonák”):

Oroszország és a volt Szovjetunió állampolgárai, akik az orosz és a volt szovjet Fegyveres Erők állományába tartoztak és a Magyar Köztársaság területén a háborúk következtében és a háború utáni időszakban elestek, vagy meghaltak;

Oroszország és a volt Szovjetunió állampolgárai, akik hadifogságban vagy annak következtében a Magyar Köztársaság területén meghaltak;

a volt Szovjetunió állampolgárai, akiket 1941. és 1945. között erőszakkal kényszermunkára a Magyar Köztársaság területére hurcoltak, vagy akaratuk ellenére ott tartózkodtak, és ez idő alatt meghaltak;

b) „orosz katonák és polgári áldozatok temetkezési helyei” (a továbbiakban: „orosz katonák temetkezési helyei”):

az elesett orosz katonák Magyar Köztársaság területén található temetkezési helyei, beleértve a temetőket, temetőparcellákat, valamint emlékműveket és más kegyeleti létesítményeket;

c) „elesett magyar katonák és polgári áldozatok” (a továbbiakban: „elesett magyar katonák”):

azok a magyar állampolgárok, akik a magyar Fegyveres Erők állományába tartoztak és a háborúk következtében, valamint a háborúkat követő időszakban az Oroszországi Föderáció területén elestek, vagy meghaltak;

azok a magyar állampolgárok, akik hadifogságban vagy annak következtében az Oroszországi Föderáció területén meghaltak;

azok a magyar állampolgárok, akiket 1944. és 1947. között erőszakkal kényszermunkára az Oroszországi Föderáció területére hurcoltak, vagy akaratuk ellenére ott tartózkodtak, és ez idő alatt meghaltak;

d) „magyar katonák és polgári áldozatok temetkezési helyei” (a továbbiakban: „magyar katonák temetkezési helyei”):

az elesett magyar katonáknak az Oroszországi Föderáció területén található temetkezési helyei, beleértve a temetőket, temetőparcellákat, valamint emlékműveket és más kegyeleti létesítményeket;

e) „az a), b), c) és d) pontokban megfogalmazott személyek temetkezési helyeinek fenntartása és ápolása” (a továbbiakban: „katonai temetkezési helyek fenntartása és ápolása”):

a katonai temetkezési helyek megőrzésének biztosítása, megfelelő állapotban való fenntartása és zölddel történő ellátása;

f) „a katonai temetkezési helyek létesítése”:

a katonai temetkezési helyek határainak kijelölése, emléktáblák, sírkövek, emlékművek vagy más kegyeleti létesítmények felállítása és egyéb szükséges intézkedések megtétele.

2. Cikk

1. A Felek a Magyar Köztársaság területén található orosz katonai temetkezési helyek és az Oroszországi Föderáció területén található magyar katonai temetkezési helyek feltárásával, nyilvántartásával, létesítésével és fenntartásával, valamint az elesett katonák földi maradványainak exhumálásával, illetve újratemetésével kapcsolatos kérdések rendezése során a jelen Megállapodást, valamint azon ország jogrendjét tartják irányadónak, amely területén a temetkezési helyek fellelhetők.

A Felek tiszteletben tartják Magyarország és Oroszország népeinek nemzeti, vallási és egyéb hagyományait, beleértve a sírok, az emlékművek és a kegyeleti létesítmények feliratozását.

2. A Felek az általuk felhatalmazott szervek útján értesítik egymást a Magyar Köztársaság területén levő orosz katonai temetkezési helyek és az Oroszországi Föderáció területén található magyar katonai temetkezési helyek meglétéről, helyéről és diplomáciai úton kicserélik azok jegyzékét.

Az újonnan feltárt temetkezési helyeknek a fent említett jegyzékbe történő felvételét a Felek közösen egyeztetve végzik el.

3. A Felek kicserélik adataikat a harcokban elesett, a hadifogságban elhalálozott katonákról, valamint az erőszakkal kényszermunkára elhurcolt személyekről, illetve országaik területén található elhantolási helyeikről.

4. A Felek biztosítják a Magyar Köztársaság és az Oroszországi Föderáció területén levő, orosz, illetve magyar katonai temetkezési helyek, beleértve az emlékművek és más kegyeleti létesítmények védelmét és korlátlan időre szóló megőrzésük jogát.

5. Mindegyik Fél biztosítja a diplomáciai testület tagjainak, az elesett orosz és magyar katonák rokonainak, valamint más egyéneknek és szervezett csoportoknak a katonai temetkezési helyek meglátogatásának lehetőségét, a kegyelet lerovásának céljából.

3. Cikk

1. A Felek térítésmentesen egymás használatára bocsátják a katonai temetkezési helyek és kegyeleti létesítmények által elfoglalt földterületeket arra az időre, amíg azok ilyen célt szolgálnak.

2. Amennyiben a jelen Cikk 1. pontjának megfelelően rendelkezésre bocsátott földterületet fontos állami érdek miatt más célra kívánják hasznosítani, úgy az érdekelt Fél új - a jelen Cikk 1. pontja feltételeinek megfelelő - helyet biztosít a másik Fél számára, és vállalja az elesett katonák földi maradványainak a kegyeleti létesítmények áthelyezésével és az új katonai temetkezési helyek kialakításával járó költségeket.

3. Az új földterület kiválasztását és az újratemetést a Felek kölcsönös megegyezése alapján kell megvalósítani.

Ilyen megegyezés hiányában az érdekelt Fél, a másik Fél hivatalos megkeresésétől számított 2 év elteltével, a katonai temetkezési helyek áthelyezésére saját törvényeinek és rendelkezéseinek megfelelő intézkedéseket hozhat.

4. Cikk

Az Oroszországi Föderáció területén található magyar és a Magyar Köztársaság területén lévő orosz katonai temetkezési helyek lakott területen kívül, az elesettek emlékének méltó helyen létesítendők. A Felek az ezzel kapcsolatos kérdések megoldása érdekében kiegészítő jegyzőkönyveket készítenek.

5. Cikk

1. Az elesett katonák földi maradványainak a szülőhelyen való újratemetés céljából történő exhumálása kizárólag az érdekelt Fél kérésére és a másik Fél beleegyezésével történik.

2. Az orosz katonák a Magyar Köztársaság területén lévő és a magyar katonák az Oroszországi Föderáció területén lévő földi maradványai temetkezési helyének áthelyezése csak kivételes esetben, annak a Félnek a döntése alapján történhet, amely országának a területén az adott temetkezési hely van. Ez esetben a másik Felet a temetkezési hely tervezett áthelyezéséről megfelelő időben tájékoztatni kell.

3. A földi maradványok áthelyezése és újratemetése céljából elvégzendő exhumáláson jelen lehet azon ország képviselője, amely katonáinak földi maradványait kihantolják.

6. Cikk

1. Mindegyik Fél saját költségére biztosítja az országa területén található, a másik Fél részére felállított, katonai temetkezési helyek, beleértve az emlékművek és más kegyeleti létesítmények fenntartását és ápolását.

2. Az elesett katonák földi maradványainak exhumálási, áthelyezési és katonai temetkezési helyek, többek között az újonnan feltártak kialakítási költségei azt a Felet terhelik, amelynek kérésére vagy döntése alapján ezekre a munkálatokra sor kerül.

3. A katonai temetkezési helyek létesítésének módját, valamint a Felek közötti ezzel kapcsolatos kölcsönös elszámolásokat külön jegyzőkönyvekben határozzák meg.

7. Cikk

A Felek elősegítik az elesettek emlékének megőrzésén munkálkodó magyarországi és oroszországi egyesületek, alapítványok és társadalmi szervezetek erőfeszítéseit és együttműködését, beleértve a konkrét intézkedések megvalósítását szolgáló megállapodásokat a jelen Megállapodás keretén belül.

8. Cikk

1. A katonai temetkezési helyek kialakítására és a temetők és emlékművek gondozására szolgáló berendezések és szállító eszközök, illetve anyagok és kellékek a Magyar Köztársaság, illetve az Oroszországi Föderáció területére történő bevitelük során mentesülnek a kölcsönös vámkötelezettség alól.

2. Az 1. pontban jelzett berendezések, szállító eszközök, anyagok és kellékek határokon keresztül történő áthaladását a vámszervek a Felek vámszabályai szerint ellenőrzik.

9. Cikk

A Felek a jelen Megállapodás megvalósítása, valamint a közös döntést igénylő kérdések és problémák rendezése érdekében kormányközi vegyes bizottságot hoznak létre.

10. Cikk

Mindegyik Fél kijelöli a jelen Megállapodásban foglaltak végrehajtásáért felelős meghatalmazott szervet, és erről diplomáciai úton tájékoztatja a másik Felet.

A jelen Megállapodás nem érinti a Feleknek azon egyéb nemzetközi szerződésekben vállalt jogait és kötelezettségeit, melynek a Felek részesei.

12. Cikk

1. Jelen Megállapodás azon a napon lép hatályba, amikor a Felek kölcsönösen értesítik egymást, hogy eleget tettek a Megállapodás hatálybalépéséhez szükséges, a belső törvényhozásuk által előírt követelményeknek.

2. Jelen Megállapodás addig marad érvényben, amíg hat hónap el nem telik attól az időponttól kezdve, amikor az egyik Fél írásban értesíti a másik Felet a Megállapodás felmondásának szándékáról.

Készült Moszkvában, 1995. március 6-án, két eredeti példányban, mindkettő magyar és orosz nyelven, mindkét szöveg azonos érvényű.

(Aláírások)”

3. § E rendelet a kihirdetését követő 8. napon lép hatályba, rendelkezéseit azonban 1996. július 4-től kell alkalmazni. Végrehajtásáról a honvédelmi miniszter gondoskodik.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap