Drugeth Bálint tökfilkója

Fedák Anita, sze, 04/24/2013 - 00:08

Szerhij Fedaka*

    Drugeth Bálint tökfilkója

   Történelmi-kalandregény (műfordítás)

       (részlet)

      Előzmények: A történet egy titokztos gyilkossággal indul: az ungvári vár falainál holtan találják Pétert, az utolsó Drugeth gróf komornyikját. A cselekmény a XVII. században játszódik és a középkori Ungvárt mutatja be leltári dokumentumok alapján idézve fel az akkori helyzetet. Megtudjuk például hány lakója, utcája, kereskedője, céhmestere stb. volt a városnak, kik voltak a vezetői.

    A gyilkosság ideje alatt vetődik a városba egy csavargó, Ivan Hodina, aki egy lopás miatt kerül az ungvári vár börtönébe. Drugeth Bálint, a vár ura, halálra ítélteti, de egyik este magához hívatva a férfit és alkut ajáln neki: nyomozza ki Péter gyilkosát, és akkor kegyelmet kap. Nem fedve fel a valódi okot, miszerint a grófot nem annyira a főlakáj halála rendítette meg, mint az a tény, hogy a gyilkossággal egy időben eltünt a Drugethek titkos elixirje is. A család titka ebben  a mixturában rejlett: a fennmaradást jelentette. Legendák keringtek róla.  Mikor a Drugethek Szicíliából áttelepedtek Franciaországba, már birtokukban volt a titkos keverék. Apáról fiúra öröklődött az elixir és eggyet jelentett a hatalommal, az erővel, az egészséggel és a család fennmaradással. Nem biztosított hallhatatlanságot, sem matuzsálemi kort, de a szicíliai alkimisták valami olyasmit kevertek ki benne, ami makkegészséget, sebezhetetlenséget, férfierőt és nyugalmat biztosított a Drugetheknek. Nos, ennek eltűnése eggyet jelentett a família halálával.... A gyanú, hogy a csodaszert csak a komornyik gyilkosa lophatta el, igaznak bizonyul. Hodina Iván, a világcsavargó, a gróf kérésére, nekivág a középkori Ungvárnak, hogy felkutassa a tolvajt.

 

                                            Harmadik nap: Föld és ég

 

        A város lassan ébredezett. Az utcákon ilyenkor szinte alig járt valaki. Az ungváriak szerettek sokáig aludni, mert azt vallattották: csak az kel korán, aki nem asszony mellett ébred. A polgárok többsége szerette nyugodtan meginni a reggeli kávéját, de mégjobban szerette a forró öleléseket. A reggeli harangszót a pásztorok kolompja törte meg. A gazdák is lassan kikászálódtak asszonyaik karjaiból és kiterelték a jószágot az utcákra. A sok ökör, tinó és tehén igazi hadseregként vonult át a városon a legelőre. Hogy a pásztoroknak miként sikerült ennyi marhát féken tartani, maga volt a megfejthetetlen titok.  

      A lányok az Ung-parton mostak: a durvább posztót luggal, a könnyebb anyagból készült ruhákat szappannal. A mángorló olyan sebesen járt a kezükben, mint esténként a motola. A lányok mindenfélék voltak.

     A pék kihozta portékáját a boltból és akkurátusan szétrakta a bejárati ajtó előtti asztalon. A helyi mesteremberek általában szerettek a nyitott ajtók és ablakok előtt dolgozni. A napfény miatt. Ettől Ungvár egész nap a mesterek és munkások zajától volt hangos...

      Azon a reggelen Iván úgy érezte magát, mint Theseus a Labirintusban Ariadné fonala nélkül. Ungvár az a város volt, ahol mindenki mindenkit ismert. De minden hír itt is, mint másutt, csak három napig tartott. Aztán megfeledkeztek róla és az a feledés homolyába veszett. Valami biztosat megtudni ebben a sárfészekben egyet jelentett a lehetetlennel. A vár igazi trezornak bizonyult, amely soha nem fedi fel titkait. S az őt körülölelő város egy hatalmas vattaszivacshoz hasonlított, amely felfogta a hangokat, elrejtette a mozdulatokat, és nem hagyott látni, észre venni semmit. Nehéz kitalálni, mi főhet egy fedett fazékban. Nehéz, de nem lehetetlen.

     A városiak kérdezgetése semmilyen eredményt nem hozott. Az Iván által felkínált bort mindegyik élvezettel hajtotta fel, de a nyomozás ettől még jottánnyit sem mozdult előbbre. Hodinka arra a következtetésre jutott, hogy a nép hallgatása, a legjobb történelmi forrás. Hogy aztán az utókornak milyen nehéz lesz ebből valamit megfejteni, az már egy másik kérdés. Ivan úgy érezte magát, mint a bolond, aki topog ebben a labirintusban. Az örök optimizmusa azonban, amely tradicionálisna mindig felül kerekedett a színes, magát kellető pesszimizmusán, nem hagyta Hodinát csüggedni. Egy szó mint száz, ebben a pocsojában nem szomorkodhat többé.

   A helyi emberek többnyire olyan tisztátalan erőkről meséltek, melyekből valamiért Ungváron sokkal több volt, mint másutt. Ezekkel traktálták Hodinát, akinek a feje a sok boszorkányhistóriától, lidérctől, táltostól, haramiától és kuruzslótól már szinte zsongott. Miközben Hodina következetesen tartotta magát ahhoz a tényhez, hogy nem hisz ezekben a mesékben, kívülre azt vetítette, hogy borzong ezektől a sátánfajzatoktól.

    Ez egyrészt megnyugtatta az önérzetét, de dolgát semmivel sem vitte előbbre. Hodina érezte, egyhelyben toporog. Sőt, nem toporog, hanem ül és tesped. És ha sokáig ülsz egy helyen, egy idő után azon bizonyos testrészeddel kezdesz gondolkodni. Végül is bármelyikkel gondolkodott, most nem tette okosabbá...

     Az egyik utolsó hantázó története után útját a templom felé vette. Éppen véget ért a mise. Kevesen látogatták. Joaniki atyáról Ivan már hallott. (...)

     A templomhoz közeledve érezte, annyi fecsegés után itt végre valami éppkézláb mondatot hall majd, amin elindulhat. A megsúgott szó azonban olyan kacifántos körítéssel lesz társítva, hogy Ivan számított rá, nagyon oda kell figyelnie, hogy megértse a pap mondókáját. Amikor az emberek szétszéledtek, oda ment a tisztelendőhöz és bemutatkozott. Joaniki atya kiváncsian nézett végig a fiatalemberen, majd behívta magához a parókiára. Hodina ott folytatta:

- Atyám, Maga ismeri a legjobban a várost és polgárait, az itteni szokásokat, kapcsolatokat. Tudja, ki mire érdemes, ki mit követ el. Péter halála annyira váratlan volt és megmagyarázhatatlan, hogy érzem valami titok rejlik mögötte. Ez a titok a város titka is egyben. Azért fordulok Önhöz, mert érdekel, mit gondol erről az ügyről?

- Fiam, minden ember a maga nemében parány és hitvány, azonban annyi rejtély lakozik benne, hogy egy egész emberöltőnek nehéz megfejtenie titkait. Legfeljebb Isteni segítséggel, de az sem hoz mindig végső eredményt.

- Nos, nekem pont az Isteni és az Ön kegyelmes támogatására lenne szükségem, ha nem is a végső megoldáshoz, de egy szeletnyire legalább. A legnagyobb tudásról úgy is csak álmodozunk és imádkozunk érte. Nekem elég egy ösztönzés, hogy megértsem, merre induljak el a keresésében.

- Mit mondjak erre – sóhajtott az atya. – Isten szeme mindent lát, de nekünk nem mond semmit.

- Ki kívánhatta Péter halálát?

- Honnan tudjam? Az emberek itt istenfélők. De a lelket, fiam, a hit egyik esetben gyógyítja, a másik esetben megnyomorítja. Mert a hit Istentől ered, de a vallás mégiscsak az emberektől. Mindenki eggyenlő az Úr előtt, és ezt te is jól tudod.

- Ha mindenkit fényes út vezetne, átlátható lenne mindenki cselekedete.

- Az úgy van, de a csüggedés is ott leselkedik a mezsgyéken. Aki az igazságot keresi, előbb utóbb rátalál. Különösen az ilyen ügyekben, mint a tiéd. (...) Akinek az Isten sokat ad, annak a sors nem kegyelmez. Ezért is csábulnak el sokan, hogy letérjenek Isten útjáról, hogy megszerezzék azt, amit az élet olyan szűkmarkuan mért ki rájuk. Mindenki azt a keresztet viseli, amit kimért rá az élet.

      Az atyával való társalgás Hodina amúgy is eltévedt lelkét erőssen megérintette, de a nyomozásban kevés segítséget nyújtott. De a pap szavain mélázva egy gondolat mégis befészkelte magát a fejébe. A tisztelendő után ki tudhat még valamit a város lakóiról? Hogy ez eddig nem jutott eszébe. Hát ki más, ha nem a helyi orvos. Valóban, ki tudhatná jobban ki milyen betegségben szenved, mikor és hol halt meg, vagy született valaki. Gyorsan megtudakolta hol lakik a doktor, és sietve elindult a házához.   

     Amadé doktor az egyetlen orvosa volt a városnak és kivételes népszerűségnek örvendett a polgárok körében. Pácienseinek többnyire éhságkúrát írt fel, vagy az alkoholtól való távoltartást. A receptek többnyire nem segítettek, de a város özvegyei igen elégedettek voltak a gyógyító módszerrel. Még maradt is az örökségből a fényes temetésre és a halotti torra. Ezért fekete fátyoluk alatt az özvegyek örömkönnyeket hullatva suttogták, hogy a bölcs tudósdoktor mi mindent elkövetett, hogy a földi halandót megmentse a halál karmaitól. De a férfiak is rajongtak az orvosért, mert feltalállt valamilyen univerzális terápáit a női betegségekre. Amint valamelyik matróna köhécselve, nyögdécselve és panaszkodva átlépte a küszöbét, tudálékosan közölte:ű

  • Önnél, hölgyem elkezdődött, már elnézést, az öregség! Hasonló szimptómákat látok. De lehet, hogy csak kimerülség. Ha erről van szó, igya meg ezt a keveréket és jöjjön el holnap ismét. Ha kimerült, ettől azonnal meggyógyul. De ha öregség a kór, akkor sajnálom...

Mindeközben egy üveg tiszta kúti vizet nyújtott át, valamilyen büdös füvekkel elegyítve, ami valódi keserű orvasság ízét adta hozzá. Népszerűsége évről, évre nőtt, szinte már szűknek bizonyúlt ebben a kisvárosban. A páciensek között ugyan kevés dicsekedhetett el a gyógyulással, de egyszer-egyszer csak előfordult. Mert ha az ember élni akar, még a medicina sem állhat az útjában. Ennek tudatában úgy tűnt, nála nagy tiszteletűbb embert nem is találna Ungváron, hiszen bármilyen furcsa, még ellenségei sem voltak. Ha voltak is valaha, már békésen alusznak a várdombon, a temetőben.  Némelyik a doktor segítségével költözött ide, ezért minden temetésen közvetelenül a koporsó után haladt. Ez volt azon ritka helyzetek egyike a városban, amikor az okozatot közvetlen követte az ok, és nem fordítva.

      A betegségek kortörténetei inkább hasonlítottak a vadászelbeszélésekhez – ugyanolyan izgalmas, drámai, rengeteg apró részlettel megtűzdelve, melynek fő eleme soha nem az eredmény, hanem a módszeresség volt. Amadé szívesen mutatta be pácienseit az új betegségeknek. A komoly kórok a pénzes, de szolid emberekkel kerültek kapcsolatba, a könnyed lefolyásúak pedig a pórnéppel. Az egészséges polgároknál is fel-feltüntek néha, a szimptómákból mindig éppen arra következtetett, amihez kedve volt. Néhány érthetetlen latin kifejezéssel tarkítva, mindig meggyőzte őket a helyes gyógymódról. Ha az ungváriak valamit nem engedhettek meg az egészségükből kifolyólag, akkor nem foglalkoztak vele. Az ételekre még nemet tudtak mondani, de más földi örömökben nem tartottak böjtöt. (...)

      Amikor Hodina bekukkantott a nagy tudós ablakán, az éppen egy kortalan férfit viszgált. A felpüffedt arcból ítélve, vagy túl zabálta magát, vagy álmatlanság gyötörte, de a sok bor is ludas lehetett a betegségében. Valami savanyú és büzös szag áradt belőle, ami az egész szobát betöltötte. A hangja még ocsmányabb volt, mint a szaga:

  • Doktor Úr, éjszaka annyira horkolok, hogy nem tudok tőle aludni. Hallgassa csak!

A férfi nagy átéléssel megpróbálta imítálni a horkolását egy hibrid, rekedt csalogány és egy leölt, de még röfögő kandisznó hangjain át. Mire az orvos kénytelen folt hatalmas tenyerével befogni a páciens száját, hogy megakadályozva ezt az ordenáré hangfoszlányt. A férfi kikászálódva a tudós hatalmas mancsai alól azonnal nekiszegezte a kérdést:

- Mit lehetne tenni ez ellen? Talán igyak valamit?

-  Forduljon és aludjon a másik oldalán a falnak – lökte oda undorral a szót az orvos, majd megragadva annak grabancát egy mozdulattal kipenderítette az ajtó túloldalára.

-Magának mi baja? – fáradtan megfordulva kérdezte Ivant.

- Az egyik oldalamba nyilal és nehezen lélegzem – mondta Hodina rekedten.

- A maga korában, fiatalember, nekem csak nemi betegségeim voltak. A fiatalság milyen? Az egészséget legyözi a bűn hajszolása.

    Ivan megértette, hogy ravaszkodni ezzel az emberrel nem érdemes. Ezért bátran bejelentette, hogy neki minden baja a nőktől ered.

  • Az bizony igaz – bólogatott egyetértve a doktor. – Egyszer eljött hozzám egy szépasszony. Finom hölgy. Kiköpött marcipán, még mazsolával is dúsítva. Az a fajta, aki után a kéz akaratlanul nyúl. A szemei – mint két bestiának orgia közben. Megtapogattam jól mindenhol, mikor elárulta, hogy van egy nagy kék foltja, mert megütötte magát. Nem fáj, de csúnya. S mivel szeret társaságba járni, bálokba, ahol táncolni is szokott, attól tart meglátják. Nézem, az arca tiszta, sehol egy folt. Kérdem, akkor hol van? Azt mondja a lábán, pontosabban kicsit feljebb a combjánál. „ Nos, hölgyem, az, hogy maga hogy fog így táncolni, semmi közöm, de azt az ütésnyomot nekem sürgősen meg kell vizsgálnom. Öltözzön le!” Mire ő: „Doktor Úr, előbb kezdje maga.” Már éppen azon buzgólkodtam, hogy egyet értsünk a foltok témájában, mikor az ajtón beesett a férje: „ Mit csinál a feleségém az öledben?” Mondom: „Kivizsgálom az ülőidegeinek rugalmasságát”. És szokásom szerint néhány latin frázist odavetve győzködtem a fontos vizsgálati folyamatról. A legtöbb férfinál ez hat. Józanít. De ez valamilyen veszett fajta volt, nem értette. Kérdi: „És te miért vagy meztelen?” Minek, minek! „Ez már orvosi titok”,- válaszoltam. Erre úgy behúzott eggyet az orromba, hogy minden elsötétült.
  •  Na de jobb ha most elkezdjük a gyógymódot – tüsténkedett a jó Amadé doktor és az asztalra tett egy hatalmas boroskancsót.
  • Ez orvosság? – pontosítorr Hodina.
  • A legjobb fajta. Biztos lehetsz benne. A helyzet az, hogy régen a doktorok minden gyógyszert szeszből készítettek és próbáltak ki magukon. Tudod, a Hippokratészi eskü, meg hasonlók. Ezért minden balzsamnak, bedörzsölőnek és mixturának évtizedek óta a szesz az alapja. Bevallom, ahhoz a finom szeszhez adni valami kotyvalékot vétek. Ezért én inkább tiszta szesszel gyógyítom magam. Rosszabb orvosság ennél már csak a betegség.

         Amadé széles mosolya mögött hamar eltünt a pohár tartalma, majd még egy. Iván se kérette magát, mert mit meg nem tesz az ember a saját egészsége érdekében. Hogy valóban hasson a gyógymód ezt többször meg is ismételték.

  • Mester, aztán szülést szokott-é fogadni?
  • Az már nem az én hatásköröm – csapta össze a tenyerét Amadé. – ezzel a bába-pók Hindzsa foglalkozik. Az, megmondom neked, igazi ördögfajzat. Mit ördög – még annál is feljebbvaló. Mert ahol már az ördög sem tud segíteni, oda hívják a vén boszorkányt. Itt lakik mellettem – három háznyira. De ha beszélni akarsz vele nem árt az egésszégedet még jobban megerősíteni.

               Ezen szavak után a mester ismét tele töltötte a poharakat. Ivan eggyet értett ezzel, mert ha egy férfi már szülésznőhöz megy, az vagy bolond, vagy részeg. Az első változat mindenképpen jobb.

       A három háznyi útat nehéz volt megtennie. Mintha az óperenciás tengeren kellett volna átkelnie – csüggedés, remény és csalódás, éppen ez a három érzés dúzzasztotta vitorláját.

     A bába olyan kövér volt, hogy úgy tűnt, a ház mint egy ruha, rá van szabva és ezeken a dús formákon mindjárt szétreped. Az óriásasszonyt tömérdek macska vette körül. Élő puha szönyegként terültek el a lábainál, nyávogva, dorombolva és a belépő idegen nem hiába tartott attól, hogy ez a hullámzó szőrtenger karmolni és harapni is hajlamos. A háziasszony elkapta Iván  ijjedt tekintetét – pedig annak első benyomása az volt, hogy a bába biztosan vak.

- A macska Isten teremtménye – súttogta a vén boszorkány. Egy sovány, szőrét vesztett macska, amelyet a karján tartott a nő, ravaszan nézett a megszeppent férfira, miközben sárga fogait kivillantva, füleit hegyezve azt a benyomást keltette: azonnal Ivan képébe ugrik. Hodina valamiért másképpen képzelte el Isten teremtményét.

- Te csak ne kételkedj – olvasott a gondolataiban a vénség. Amikor Noé a bárkájába gyűjtötte párossával az állatokat, az ördög rébeszélte az egeret, hogy rágjon léket a hajón. Hogy mindenki a vízbe vesszen. De a macska azt az egeret elkapta és felfalta. Farkával betömve a léket, mentette meg az emberiséget. Azért istentől áldott állat a macska, az egér pedig átkozott. Mi több – azok a férfiak is, akik hasonló egeret hordanak a nadrágjukban.

      A banya olyan szigorúan nézett Hodinára, hogy az valóban szürke kisegérnek érezte magát. A kisállat közben felkúszott a lábán és gombócként befészkelte magát a torkába. Az száját próbálta használni, de valamilyen furcsa hang tört ki csak belőle:

- Gyakran fogadott fattyúszülést?

- Azt, fiam, nélkülem oldják meg. Egyedül megszülik, majd ott hagyják valahol.

- Hol?

- Mindenfelé. Vagy egy módos gazda küszöbén, akinek nem született saját kölyke. Vagy a vasárnapi mise alatt a templomajtóban. Volt már, hogy a piacon találtak egyet, a harmatban fürödve. Bármi előfordul.

- És milyen gyakoriak az ilyen esetek?

- Évente. Néha még gyakrabban.

      Hodina elcsüggedve tapasztalta, hogy az egy gombolyaggal játszó macska helyett már egy egész kosárnyi kibogozatlan szál veszi körül. A bábától kijövet a piacra vette gyors lépéseit. Végül is ez a verzió sem lesz rosszabb, mint az előzők.

  • Nos, - motyogta magában Iván, – ha a megszületett kislány életben maradt, és érzem, hogy igazam van, mert semmilyen gaztettet nem követnek el női szereplő nélkül, akkor elkeveredett a városban. A korát azt tudom: tizenhat éves. Mivel ennyi gondolkodás után mindjárt szét durran a fejem, gyorsan vissza kell mennem a doktorhoz. És nem csak a gyógszerért.

Mikor nem tudod mit tegyél, menj a nőhöz. Iván mindig  tett. Mert tudta jól az algebrát. Egy minusz meg egy minusz mindig plusszt eredményez. Az életben ugyan ez a tézis gyakran megbukott, de annyira akaródzott hinni benne. Maricát, a város kurtizánját azonban nem találta otthon. Egy vidám fickó már ott ült és türelmesen várt a sorára. Laci ismert költő volt. Igaz, a múzsát ritkábban elégítette ki, mint a feleségét, bár utóbbival sem hált sokat. Minden megjegyzésre azt válaszolta, hogy csak a rossz költő képetelen a rímfaragásra, a jó pedig az ágyban is nagyot teljesít. Valójában pocsék poéta volt, de ezt jól palástolta. Egyébb tulajdonságai mellett el tudta hitetni ennek ellenkezőjét is, de még ezzel sem sikerült sok tiszteletet kivívnia az irodalmi munkásságát figyelők körében. Ezért Laci Ungváron népszerű költő volt, az a fajta, aki nem tud jól írni.

     Hallott Hodináról, hogyne, missziójáról is tudott. Nagy ceremóniával üdvözölte Ivánt, s Laci teljes vehemenciájával ontotta magából a szót. Péter titkos haláláról egyéni véleménye volt. Bár az igazat megvallva a mondataiban kevés volt a józan gondolat, de Hodina valami értékessebbet talált a szavaiban. Költői intúiciójával, Laci arra a következtetésre jutott, amit Iván már régen titokban gyanított. Csak nem tudta olyan kacifántosan megfogalmazni.

     Természetes, mnásképpen nem is lehetett – ennek a halálnak az oka egy erőss érzelmi kitörést előzött meg. Vagy fordítva – annak hiánya. Végül is az egyik lehet a másik fele. Mert csak a bajusztalan fiatal ficsurok hiszik azt, hogy az embert megtörni elég egy hatalmas érzelmi kitörésnek, amely úgy tarol, mint egy vihar. (...)

      Péter halálának oka vagy egy romantikus szerelem, vagy egy kevésbé romantikus kapcsolat. Éppen erre a következtetésre jutott Laci. És ebben volt valami. Iván feje már forgott az újjabb fejleményektől és új verziótól. Úgy döntött mindent nyugodtan át kell gondolnia egymagában, ezért határozott lépésekkel indult el a várba vezető utcán.   

                Réges-régen

             Előbb volt a szerelem

       Tizenhét évvel az ungvári várban történt rejtélyes halála előtt, Péter igencsak jó formában volt. Egyetlen sorselemző sem merte volna megjósolni embertelen halálát. Apró ráncokkal barázdált arca és rövid kis bajsza egy ólomkatonához tette hasonlóvá. A várban fényes karrier állt előtte az egész világ friss törölközőként terült el a lábai alatt. Egyik nap egy szöszke kislány pillantása ejtette rabul Pétert, ami nem is volt annyira szende. Hősünk ugyan mindig sikeres volt a nőknél, de ez a tekintet most teljesen másképpen hatott rá, megfogta. Később számtalanszor felidézte az első találkozás varázsát, mindazokat a kitörő érzelmeket, amelyek akkor a lelkébe hasítottak.

     Marikának hasonló infernális tapasztalata volt a szerelemről, mint Péternek. Mindenesetre ez a pletyka járt róla. Marika angyali szemöldökvonásai alatt ördögi szemek parázslottak. Ezek az izzó szemek vágyakozva tekintettek mindenre. Annak a háziasszonynak a kutakodó ujjaira emlékeztettek, aki a piacon az áruk között válogatva turkál, nyomkod, körmeivel megkocogtat, és egyre mélyebbre vájkál a kezeivel, hogy a legszebb és legérettebb gyümölcs vagy zöldség kerüljön végül a birtokába. Aztán végül mégis a kinézet alapján dönt. Ez történt általában Marikával is. Gyermekkorában elkényeztetve, anyuci kedvenceként nőtt fel és úgy hitte, a világ csak az ő számára teremtődött.

     Marika körül sok legény legyeskedett, de ő csak szórakozott velük, semmi feleslegest nem engedve meg. A legjobb dolgokhoz szokott, legyen az ruha, étel vagy a körülvevő tárgyak. A kisvárosi hercegnő egyfajta babaházban élt. Az a bizonyos herceg a fehér lovon nem álom volt. Követelmény. Másként nem is történhetne.

      És egyszer el is jött. Marika előbb teljes testével, aztán lelkével érezte, hogy ő az. Meglátva először Pétert fellobbant és a szó szoros értelmében elveszítette a fejét. Tudta, hogy a női szépség az egy hatalmas erő, amely bármit képes lerombolni, magával sodorni, ami újába kerül. Mint a tavaszi olvadáskor felduzzadt Ung vize új csapás mosva ki a sodrásának, elöntve kertet, udvart, házat, magával sodorva jószágot és minden tárgyat, ami az útjába kerül, fittyet hányva emberi életnek és mindannak a földi javaknak, amit egy élet során összegürcölt a szerencsétlen. Egyedül az ungvári dombon pózoló vár elérhetetlen számára. Marika most ilyen hömpölygő folyónak érezte magát, amelynek érzelmi hullámai a várhegy lábát nyaldosták. Miért is ne? Péter családja ismert és elismert volt a városban, mindig is a gróf szolgálatába álltak, apáról fiúra öröklődött a főlakáji cím, ez utóbbi pedig még vonzóbbá tette a férfit. Nem is, inkább csábítóbbá…

     Marika velencei divat szerint fésülte a haját, némi vörös árnyalatot is belecsempészve a tincsek közé. Száz évvel ezelőtt egyébként a híres velencei kurtizán, Fioreziotta, viselt hasonló frizurát, aki eredetileg Benedek-rendi apáca volt, és azóta mindenki rá akart hasonlítani, majmolták a ruháit, hajviseletét fittyet hányva a róla keringő nem éppen szentbeszédű anekdotákra. Ungvárra még csak nemrég kígyózott be ez a divathóbort, és éppen a csúcsidejét élte. Marika sem maradhatott ki belőle. (…)

      Szerelemük viharos és gyors lefolyású volt, mint az Ung. Mindkettőjük érzelme kevésbé bizonyult olyan mélynek, mint elsőként hitték, inkább kacskarigósnak, cirádásnak, mit Marika szüleinek házán a díszítő elemek. Nem hasonlított gombákkal teli illatos rétre – legfeljebb ehetetlen erdei gyümölcsökkel teli mezőre –, mely szépnek tűnt ugyan, de irreálisnak, lelketlennek. Mint azaz őrület, amelyet szerelemnek hívnak, ugyanakkor a külső hatások teljesen elvakítják az embert. Jól fejbe kell kólintani az embert, hogy legbelül minden dörömböljön és zúgjon, mint a templomi harangszó. Hogy elmaradjon a gondolkodási készség, a józanság, hogy ne érezd mit is akarsz valójában, hová szállsz el lélekben, elbódult fejjel.       

       Csak illúzió, hogy a nők teljesen az érzelmek hatalmába kerülnek, ha szerelmesek. Hasonló történt Marikával is. Elvarázsolta a tudat, hogy szeretik, hogy belecsobbant abba az illatos habfürdőbe, amely gyöngédségből, kívánságból, hűségből, elkötelezetségből, a kéj utáni vágy fűszereiből lett elegyítve. Marikát olyan ismeretelen erők vették hatalmukba, amelyek állandó izgalomba tartották. Nagyon szerette volna, ha Péter megérti őt. És nagyon fájt, amikor Pétertől nem ezt kapta viszonzásul.  A legnagyobb baj mégis az volt, hogy néha saját magát sem értette. Lelke csapongott, hol mesebeli nagy hatalommal biro varázslónőnek érezte magát, hol védtelen kislánynak. Megtörtént hogy százegy dolgot is megoldott egy nap, ami csak egy ungvári asszony nyakába szakadhat a ház körül, máskor pedig egy apróság közben elgyengülve, tehetelenül eresztette le a kezeit. (…)

     Titokban találkozgattak a vár alatti egyik bokrokkal teli réten, nem messze Marika házától. Nemrég halt meg az apja, édesanyja pedig szemet hunyt a légyottokra abban a hitben élve, hogy lánya fejét így előbb utóbb bekötik. Csakhogy a gyöngéd becéző szavakat, a vidám évődéseket, lassan felválltották a rágalmak, a veszekedések. És a kibekülések utáni édes ölelések sem tudták már a közéjük befurakodó zöld szörnyet elűzni. Már kezdtek betegessé vállni a folytonos gyanasítgatások, és a szeget szeggel, csalást csalással megtorló kilengések ezen a helyzeten még inkább csak rontottak.    

     Mindketten a szakítást látták a legjobb megoldásnak, de egy hét után már ismét egymás karjaiban voltak. Egy ilyen forró szeretkezés után Péter még a legféltettebb titkát is elmondta a lánynak. A gróf fiatalító elixirjének titkos rejtekhelyét. Igaz azonnal megis bánta locsifecsiségét, de azon az éjszakán olyan tűzzel ölelte marika, hogy minden rossz előérzetet kivert a fejéből. És úgy tűnt, semmi nem is utal arra, hogy baj lehet abból, hogy megosztotta titkát mással. Egyelőre… (…)

      A nagy lobbanás idővel lassan kihülésnek indult. Sőt, a megvetés csírája is megjelent közöttük. Minden laddan kezdett szürkülni, közönyössé válltak egymás iránt. Péter azon kapta magát, hogy meggyülölte Marikát. És vele az egész női nemet.

    Hasonló kínokon ment át a nő is. Mert amikor a nő már nem szereti odaadóan a férfit, elkezdi gyülölni. A lelke mélyéig. Ha egy összetört női lelket összehasonlítunk egy nagy palotával, akkor a megvetése egészen a fundamentum alatti földréteg alá süllyed, mindig mélyebbre és mélyebbre ásva le magát, egészen a földkéreg alá a forró magmáig. Hogy aztán idők multán egy gondolat felidézésével, mint a vulkán, amelyből forró lávaként tör ki a fájdalom, felégessen mindent.

    Szakításuk után Péter magába zárkózott, mizantróp lett, minden földi örömöt elutasított. Meghalt az apja, a gróf főlakája, helyébe kellett lépnie.

    Azok az idők olyanok voltak, mikor több volt a hivatali titok, mint az állami. Szívügyek titkától pedig hemzsegett a város. Marikával is ez történt. Legutóbbi ölelkezésük Péterrel még sem maradt nyom nélkül. Néhány hét multán aztán még inkább bizonyossá vállt, hogy a a lány bizony terhes maradt. Az ártatlan bárány álcáját továbbra is viselte, de lelkében már egy bősz farkas képe ágaskodott. Mézízű szájának mosolya mögött pedig egy megsebbzett szív kínjai rejtözködtek.

     Marika anyja, Zsuzsanna, a becsületes özvegy azonnal tudta mi a teendő. Anikóval, a cseléddel, szekérre ültette a lányát és leküldte Zsófi mamához Szerednyére, amely Ungvár és Munkács között fekvő csendes kisfalu volt még akkor. Aztán azt mondta a szomszédoknak, hogy szegény öreganyja beteg és a nagy gazdaságban segíteni kell neki. Hogy Zsófia asszony milyen szerény és szegény körülmények között, egy faluszéli kisházban, szinte elzárva a külvilágtól élt ott lenn vidéken, azt Ungváron úgy sem tudta senki. Ez kapóra jött Marikának, ő sem kívánta a társaságot senkivel. Így a terhességét, amely minden különösebb bonyodalom nélkül tetlt el, sikerült végig titokban tartania. Mikor pedig eljött az idő, Zsuzsanna leutazott hozzá és saját maga vezette le a szülést a lányánál. A pici fekete lány olyan erőssen kapaszkodott nagyanyja nagyújjába, hogy el sem akarta engedni.

      Másnap este elhozta Ungvárra és reggel, amikor a városi piacra lassan szállingózni kezdtek a kofák, ott hagyta egy kosárban az egyik stand előtt. Igazi színjátékot játszott el azon sopánkodva, hogy ki volt az a lelketlen anya, aki kidobta ezt a kis angyalt. Ő azonnal magához veszi és elviszi falura. Így került vissza a kis Elvira ismét az anyjához.

     Három évig nevelte kislányát Marika a falun, az anyaság minden örömöt kihasználva, mikor meghalt az öreg Zsófi mama. Különösebb ok arra, hogy ott maradjon a kis rozoga házban már nem volt. Zsuzsanna úgy dönt, férjhez kell adnia Marikát, de persze gyerek nélkül. Ezért elvirát elvitték egy Munkács melletti zárdába és ott nevelekedett. (…)

 

      Epilógus: A zárdát egy éjjel törökök támadják meg és az elrabolt, rabnőnek szánt lányok között Elvira  is ott volt. A megkötözött lány kétségbeesésében elárulja Mehmednek, az egyik janicsárnak az ungvári vár titkát, amit anyjától hallott egyszer régen. Mehmed egy éjjel eljön Ungvárra és megkeresi Zsuzsannát. A lánya szabadulásáért a nő mindenre hajlandó. Kicsalja Pétert, egykori szerelmét és gyermeke apját a várból, és álomitalt kínál neki. Pontosabban egy méregpoharat, amely végül is végez az utolsó Drugeth gróf komornyikjával. A janicsár Péter kulcsait megszerezeve könnyedén bejut a vár minden szobájába, így a gróf hálójába is. Az almáriumban rejtett elixirt ellopja és ezzel megpecsételi a família sorsát.   

      1691. május 26-án 38 éves korában, számtalan palotáinak egyikében, a Báthory Ezsébetről elhíresült csejtei várban, teljesen váratlanul meghal Drugeth Vendel (Bálint) gróf, címzetes ungi főispán.

   Vele a Drugeth család férfiágon teljesen kihal.     

Ukránból fordította: Fedák Anita

   * a szerző az Ungvári Nemzeti Egyetem történészprofesszora, író, publicista   

                        

                  

 

Magyar Irodalmi Lap

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap