Dugó

Döme Barbara, p, 09/18/2015 - 00:18

 

 

 

Fényekből fűzött gyöngysort a hajnal, ez mutatja most az utat felé. Ismeretlen dalt zümmög alattam az autó motorja, visznek a kerekek. Tíz éve nem láttuk egymást, utolsó viszlátunk hazugságnak bizonyult. Ha nem üzennek, most sem jövök.

 

Nyomom a gázt, ismeretlen házak suhannak el mellettem, árnyékká torzult idegen életeket látok, ahogy tekintetem a kivilágított ablakokra téved. Zaklatott, verítéktől lucskos éjszakát hagytam magam mögött. Kísértett a fekete szembogara, a tekintete, ahogy utoljára nézett, ott a házunk előtt. Szakított velem, azt mondta valami megváltozott, amire nem tud magyarázatot adni. Azt kérte, maradjunk barátok. Megígértük, hamarosan felhívjuk egymást, de legkésőbb jövő karácsonykor újra találkozunk.

Összetörtem.

Égette tenyeremet a telefon, amikor néhány hónap múlva felemeltem, hogy az ő számát tárcsázzam. Még mindig szerettem. A szívem szabálytalan ritmust kopogott, éreztem, ahogy a bordáim közötti rés tágulni kezd, szélesre nyílik, mint egy hatalmas kapu. Jobb kezem hirtelen a mellkasomra tapasztottam, mintha ezzel akarnám megakadályozni, hogy a szívem, felrúgva az emberi test működésének minden szabályát, a padlóra zuhanjon. Végül nem hívtam fel. Akkor sem.

Tíz év telt el, hogy utoljára csókoltam, mégis ő maradt számomra az igaz szerelem. S most újra hozzá sietek. Futnak a villanypóznák, s közben mintha a lelkét lehelné ki, úgy párolog a feketeföld az út mellett. Tán elhunyt lelkek vonulnak át egyik világból a másikba? Ködfoltba érkezem, minden homályos, mint az is, hogy miért nem hívtam fel őt a szakításunk óta, miközben milliószor eszembe jutott. Talán rettegtem, hogy olyasmit hallok tőle, amitől újra darabokra törik a szívem.

- Meg kellett védenem magam, mert senki nem állt mellettem. Már te sem fogtad a kezem – vádoltam, amikor annyi év után, két hónappal ezelőtt felhívott és kérdőre vont. Éreztem, ahogy szavai feltépik a múlt letapadt emlékeit. Magyarázkodott, hogy valami mindig közbe jött, amikor keresni próbált.

- Rákos vagyok – jelentette be olyan természetességgel, mint ahogyan az ember kenyeret kér a péknél. – Meg fogok halni – nyomatékosította, mintha azt gondolná, nem tudom felmérni az előző bejelentésének súlyát. Mondatai úgy hatoltak az agyamba, mintha bakancsot viselnének és széttaposni készülnék a szürkeállományomat.

Most autósor szuszog előttem, a zaklatott motorok néhány percre megpihennek. Zsemleszínű kutya bámul ki a szélvédőn. Csahol, látom, ahogy nyál csapódik az üvegre. Nyakát egy gyerek öleli, rám bámul, nyelvet ölt felém, utál, amiért megloptam az életét. Két tenyerét szeme elé emeli, sötétséget borít a jelenre, így rejti el titkát.

Amikor egykori szerelmem a közelmúltban felhívott, hogy megossza velem súlyos titkát, gyűlöltem érte. Aztán mentegetni próbáltam szörnyű bejelentése miatt, szavaimmal akartam eltakarni a közelgő véget, mintha még előtte is titkolni kívánnám, amit éppen ő közölt velem.

- Gyere el – kérte -, majd gyere el a temetésemre!

Éreztem, ahogy megbicsaklik a hangja, épp úgy, mint amikor tíz évvel korábban kimondta: számunkra véget ért a közös utazás.

Feldühít a céltalan várakozás a dugóban. Öklömmel ütném, ha most itt lenne mellettem. Felpofoznám! Toporzékolnék, rúgnám, kitépném szívét a sajátomért cserébe. Aztán ölelném, apró csókokkal borítanám a testét, elsimítanám homlokáról azt a rakoncátlan hajtincset. Ölembe venném, ringatnám, testemből táplálnám, hogy újra erőre kapjon.

Amikor felhívott, megtiltotta, hogy még életében meglátogassam.

- Nem akarom látni, ahogy sírsz! – mondta és keserűen kacagott. – Mindig ilyen voltál, sosem tudtad titkolni a könnyeidet! Emlékszel, amikor vége lett? Akkor is fogadkoztál, aztán mi lett belőle?

Lecsukom a szemem. Forró könnyeim égetik arcomat, attól félek, barázdát marnak a bőrömbe. Hűvös érintés szárítja fel könnyeimet. Érzem az ölelését, ahogy mellkasa felveszi a mellkasom ritmusát. Illata vigasztal, érintése olyan eleven, hogy biztosan tudom, velem van. Sürgető, ideges dudaszó húz vissza a jelenbe. Előttem meglódul a kocsisor. Az úton két összetört autó darabjai, ideges rendőrök mutogatnak.

Háromszáz kilométernyi kiüresedett és elsiratott valóság után tompa lélekkel állok a ravatalozó előtt. Gyászzene készül átfúrni az agyamat. Szédülök, kiszáradt a szám. Az ajtón parányi rés, fohászkodom, ne táruljon tágasabbra. Imádkozom: jöjjön valaki, aki felment az utolsó lépés alól! Jöjjön valaki, aki tenyerébe rejt és megvakít!

Kezem a kilincset keresi, lenyomom. A fekete koporsó visszavonhatatlan, súlyos gondolatjel.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap