E. Csák Lilla: Fegyenctelep (elbeszélés)

Szerkesztő A, sze, 12/18/2013 - 00:12

A gyermek abbahagyta az üvöltést. Guvadó bádogfény szemekkel bámult az ablak felé. A gyermek, akit e februári délelőttön emeltem fel, egy fertőtlenítőszagú szobában nyüstölte életét. A kilencéves kisfiú, Flavius, növésre négyévesnek nézett ki. Pár hete először léptem át e küszöböt, és ő rácsos ágyban, tetőtől talpig géz fáslival lekötözve ordított. És én önkéntelenül léptem hátra. Cérnával megerősített tréningnadrágjából kilógott a bölcsőde pecsétjével ellátott pelenka. Fogainak csonkmaradványait megmutatva vonított, nem, elfutni már nem lehetett… Simiona főnővér a hátam mögött állt.
Zsuzsika, sületlen vekni, két keze törzséhez kötözve. Aludt. Három éve élte a szellemileg visszamaradott gyermekek bölcsődéjében kis életét. A deréktól béna Daniela teste megrángott a szorító kötés alatt, nagy, kopasz feje akár egy érett tök, olyan volt, és résszeme nyugodtan nézett velem szembe. Naponta hat injekciót kapott vizeszsemleszerű fenekébe. Reggelente alig lehetett felébreszteni. Marina dada kanállal bökdöste alig emelkedő mellét, ha eljött az etetés, gyógyszerelés ideje. Isidor. Neki, igen, neki a mongolidiótaság adatott meg. Farkasétvágy kínozta, állandóan ételért kiáltott.
Ugye, az ember tizenkilenc évesen megpróbál élni. Továbblépni, kibúvókat, magyarázatokat találni. Tizenkilenc évesen. Mosolyokat, vigyázást, anyai mozdulatokat nyújtani. Feléjük. A lehetetlent. Ami nincs. Szétpattan ez a vigyázás, akár egy léggömb, ha megfeszítik… és benne nincs más, csak ügyetlen próbálkozás. Hazugság. Hogy nem vagy benne. Pedig benne vagy.
Aznap verőfény áradt a szobán, Flavius nem köpte ki a teát, és fénytelen szemeivel mohón bámult. Karomban vittem az ablakhoz. Nem sok időm volt, Simiona nővér nemsokára érkezik, és megtiltotta, hogy ölbe vegyem őket. Hogy ne szokják meg. Ölben.
Vigyáznom kellett, mit teszek, mit mondok, és egyáltalán, hogyan állok a munkahelyemen hozzá mindehhez. Pelenkázás, etetés, fürdetés közben fel-felöltött édesanyám, sötétszemű árny-özvegy. Szótlanul vette tudomásul, hogy egyetlen gyermeke nem nyert felvételt a Babes-Bolyai Egyetem filozófia tanszékére. Húsz éve a Farmec kozmetikagyár futószalagja mellett, egy beüvegezett, fullasztó helyiségben, nyolc órán át végzi ugyanazt a két mozdulatot, remélve, hogy nekem más lesz. De én a Grigorescu negyed kockaszobás, krumplileves-magányában csak nézek magam elé.
A Donát út végén, ezer lejért dada vagyok, és hajnali hattól, ebéd után kettőig szívom a sajátságos levegőt. Különös, penetráns szag ez, még ma is ott van valahol szaglóbimbóimban. Pelenka, odaégett gríz- és fertőtlenítő szag. És ebben nincs is semmi különös, ha azt vesszük, hogy ez egy bölcsőde. Mégis vegyült ebbe a szagba valami más, valami erősebb, valami kényszerítő nyűg, ami több volt, mint egy beázott, pisis pelenka vagy mosatlan ingecske. Hatalma volt ennek a szagnak, hatalma, mellyel ismeretlenek ruházták fel, és ez a szag élt is a hatalmával, túlburjánzott az épületen, szinte hivalkodva csápolt felém, és megrabolta éjeim nyugalmát. És az épület, a Timburaillor utca poros végén, ellentmondást nem tűrően, hallgatagon, titkokat őrző-védőn állt, pontosan ott, ahol a hetes trolibusz, nyekeregve, kínlódva, benzinszagot ontva fordult be.
Igen, 1989-et írtunk akkor, és az országban, ahol éltem, törvény által tiltatott meg a művi abortusz. Lányok, asszonyok mégis kénytelenek voltak titokban, injekciókat adatni be maguknak. És az eredmények itt feküdtek, a Donát úti bölcsőde virágokkal díszített épületének egyik szobájában. A szülők megfeledkeztek az itt fekvő teremtményekről. A játszószoba, a morcos mackókkal és gombszemű, nagy fülű kutyákkal üres volt. Ezek a gyerekek nem tudtak játszani…! Nem tudták, hogyan kell. Pedig a pszichiáter, aki járt ide, sokat foglalkozott velük. Dr. Judit Piralescu a gyerekekért élt! Miattuk érkezett kipirult arccal hajnalban be, és fárasztotta kezeit a gyerekek aktáinak kitöltésével. Ezeket a kórlapokat egy barna, lezárt szekrényben tartotta; rendszerető, jóságos nő volt, módszeresen követte a kicsik fejlődését. De Judit Piralescu doktorica szigorúan felügyelte a gyógyszerkészletet is. A kezeléseket. Betegségeiket. Fáradhatatlanul. És a gonosz csoda folytán megmaradt emberkéknek, hát, bőven volt betegségük. Heveny éppúgy, mint krónikus. Mindegyik rendellenességgel jött a világra: tágult tüdő, dongavégtag, gerincsorvadás. Gyógyszerelni kellett őket, naponta többször, nagy odafigyeléssel, a soros nővér egy sokat sikált pelenkázóasztalon végezte ezt.
A bölcsődések általában ágyukban szenderegtek, néha-néha kinyitották szemüket, gépiesen tátották szájukat az intézet alagsorában diétásan megfőzött, pépes készítmények felé. Aztán visszaaludtak. Mindig aludtak. Vagy bóbiskoltak, homályos szemekkel.
A kórházból mindig én rendeltem meg a doktorica által felírt pirulákat, cseppeket, antibiotikumokat. Hetente kétszer. Nem értettem én a gyógyszerekhez, de pár hét után azért csak faggatni kezdtem a piros arcú Ancuta nővért. Lapótya-képe a feszes fiatalasszonynak csak megremegett erre, és vállát vonogatta, hogy nem ártja magát semmibe. Ebbe meg pláné nem. Mibe?
Regiszteres füzetben állt mindegyik apróság neve, születési év szerint. Utána jöttek a betegségek. Meg az is oda volt róva, mikor, melyik pirulából, cseppből mennyit kapnak és hányszor. És nekem feltűnt, hogy naponta, három alkalomnál többször kapnak kezelést. Haloperidolból csak öt cseppet szabadott adni, és láttam, Simiona nővér többet csöpögtetett Daniela tejébe… lehetett az tíz is. Hm… hát megcsúszhatott a keze.
Egyik héten éjszakára tettek. Ezt nem lett volna szabad, én nem voltam képzett nővér, féltem, is, sétáltam le-fel az ágyak között. Eljött a gyógyszerek beadásának ideje. Kevergettem a kannában a köménymagteát, majd a csuprokba mértem, beleaprítottam a pirított kenyeret. A kenyérdarabkák szétmállva úszkáltak a lében. A polcon levő gyógyszeres készletet néztem görcsös figyelemmel, szerettem volna túllenni a kezeléseken. Rengeteg idegen, színes feliratú üvegcse állt ott, akár egy patikában. Kolléganőm, Marina – otthon csak a baj, nélkülözések, négy gyerek, iszákos férj – éppen aludt. Hagytam. Megbirkózom a feladattal. Cédulákat tettem a pelenkázóasztalra, a gyerekek nevével. Összesen tizenketten voltak akkor. A papírokra tettem volna a pirulákat… de valamilyen oknál fogva, minden üveg üres volt! Rohanva keltettem fel Marinát, aki egy szót sem értett magyarul, hát kapkodva románul eldadogtam, hogy eltűntek a gyógyszerek. Álmosan nyekergett felém:
– Dehogy tűntek el. Kifogytak. És a doktorica elfelejtett újat felírni. Tudod, Bukarestbe utazott a kongresszusra, ezzel volt elfoglalva.
Bementem a hálószobába, ahol eddig csend volt, de most mocorgás ütötte meg fülemet. Felkattintottam a villanyt. Zsuzsika ébredt fel először. Kicsit kába volt, kezeit eloldoztam, körmöcskéivel kaparászni kezdte arcát, és szemével igazi értelemmel nézett rám.
– No, Zsuzsinka, ma éjjel nincs Haloperidol! Nitrazepam sem! Elvitte a macska! Sicc!
A kislány fogatlan szája nevetésre nyílt… – még sosem láttam érzelmi megnyilvánulást rajta. Bögréjét az ázott kenyérhéjjal eltoltam. Csak a pirulák és cseppek miatt lett volna szükség erre. Hogy távolabb tudta a teát, a kislány csámcsogni kezdett, és előre hátra lógázta magát, ágyába kapaszkodva, térden állva. Izidor kiabált, és nyála csurgott. Eloldoztam, és adtam neki kicsit a förmedvény teából.
– Kampec, Izidor, ma éjjel se pirula, se cseppecske! De kaphatsz ázott kenyérhéjat…
Közömbösen bámult, aztán a levegőbe kezdett nyúlkálni. Flavius már ordított, követelve, hogy foglalkozzak vele is… A többi apróság is éberen kandikált ki ágya rácsai közül, figyelve, mikor lépek a gyógyszerekkel, no meg a büdös teával melléjük. De ma éjjel csak kioldozni tudtam őket a kötelékeikből! Marina szaporán pislogott. Akár egy hajas baba. Valahogy elfelejthette, hogy nem tud magyarul, mert anyanyelvemen ordítva, rontott nekem:
– Megorultel te bozgor szájhá? Eloldoztad oket? Egesz ejjel randálírozni fognak… Ezek bármok! Bármok!
Valóban, különös, különös éjszaka volt. Flavius kimászott ágyából, és megragadott egy csomó ólomkatonát, a dísznek kirakott játékok közül. Le-fel sétált ezekkel a szobában, peckesen, magában mormolva. A többi gyereknek is könnyű volt kimászni a rácsok között. Ki a vécében, a bilik tartalmával foglalatoskodott, ki ugrált, ki kacagott. A másik a fejét jobbra-balra ingatva maga elé nézett, és cammogva járkált. Daniela, a béna, addig mozgolódott, míg ki nem bújt a rácsok között, és hoppá, előttem termett. Aztán elkezdett járni! Járni. Görbe dongalábai össze-összeakadtak, és el is esett többször. Hozott nekem egy összeaszalódott almát az egyik ágy alól… széles vigyorral nyújtotta felém, és háromszor meghajolt ehhez a művelethez, akár az ortodox papok a temetésen. Zsuzsika ökleivel hadonászott, rúgkapált, mintha csiklandoztam volna ágyában… Aztán elfáradtak. Szunyókálni kezdtek, ki széken, ki a földön. Betakargattam kis takaróikkal. Flavius a földön elterülve aludt, és az álom túlcsurgott arcán… mintha mosolygott volna?
Derűvel fordultam Marina felé:
– Látod, maguktól is elaludtak szegények!
A robusztus lány kiabált:
– De ázonnal felebrednek. Mindjárt. Figyelj csak…!
Egy hét múlva, reggel, Daniela nem moccant. Arcocskája fehér, szája nyitva. Kiabálni kezdtem, és eldobtam a teáscsészéket. A bádogcsuprok zengésére rontott be a főnővér. Simiona, ki alig fért el az ágyak közötti résben, körömnélküli kezeivel fogdosta Daniela csuklóját, izzadtságszagot árasztva. Aztán rohant hívni a doktoricát meg a mentőket. Ő volt az éjszakás, Danelia éjjel köhögött, a nyál a gégéjébe ment, és megfulladt… Simiona asszony pedig egész éjjel az orvosiban horkolt. A doktoricát nem tudták előkeríteni, a mentősök kérték a béna gyerek kórlapját, tőlünk. A barna szekrény kulcsa Piralescu doktornőnél volt. Én meg azt mondtam, csendesen, hogy Danielának, amúgy, a donga végtagon kívül, semmi baja nem volt. Nem béna. Nem lehetett béna, mert én láttam járni. Megnéztek akkor a mentősök.
És elvitték a kis testet egy nylonbugyorban.
A haláleset után hívattak, elsőnek engem. A központba. Egy sötétképű a fogát szívta, szája rángatózott. Románul mondtam el neki, hogy mi van. Egyszerűen. Senkiről semmi rosszat. Csak a tényeket. De azokat aztán igen. Bólogatott, végignézett farmeremen, pólómon, hajamon, száját elhúzta, megkérdezte, hogy melyik suliban végeztem, meg egyáltalán mit akarok kezdeni az életemmel. Aztán felugrott, és rám kiabált:
– Maga még fiatal lány. Nem értheti ezt. Simiona elvtársnő annyi éven át dolgozott a Kórháznak. Hát hibázott! Van ilyen. Nyugodjon meg, komisszió elé visszük az ügyet. Megkapja a büntetését. De maga, Csuhai elvtársnő, jobb, ha ezt az ügyet sem otthon, sem máshol nem kommentálja. Árthatna magának és a szüleinek is.
Nemet intettem.
Azt hittem, megüt, felugrott, arca elveresedett, de szeme megtorpant arcom fehérségén.
Nyújtottam a papírt, a vallomásommal. Összetépte. Rátiport, sokáig tapicskolt a papírdarabkákon. Nem baj. Írok másikat. Postán elküldöm az igazgatónak, Popindoclu Mihainak. Vagy az egészségügyi miniszternek. Esetleg az „atyaistennek”.
A barna arcú ököllel az asztalra sújtott.
A levelet harmadnap adtam fel. Csak kicsit remegett meg a kezem a postaláda előtt… anyámra gondoltam, éjszaka felkelt, cigarettázott. Vajon merhetem-e, tehetem-e? Aztán eszembe jutott Daniela szeme.
Hamarosan felmondtak, létszámleépítésre hivatkozva. De engem akkor már remény fogott meg; egyfajta láz, hisz’ nyugtalanságot adó hírek szállingóztak. A barátnőm kiment Budapestre. Nem jött vissza. Többé nem. Ide nem. Én pedig nagy lélegzettel, egy újfajta szabadsággal nyújtottam be az útlevélkérelmemet.
És valahol belül reméltem, hogy akad még egy lány, ki törődik Flaviusékkal. A sötét pirkadatban letörli arcukról az álom nyomait, és mosollyal nyújtja a kenyeret és a teát nekik. Gyógyszerek nélkül. És levelet ír, miattuk. Kettő is akad… Odafigyel majd valaki, ezekre a kéretlenül világra érkezett nyomorultakra.
Elindultam hát én is, kis cókmókommal, vállamban mély nyomot hagy súlyuk, de sebaj. Nehéz dolgokat viszek, ott benn, de ezek az én dolgaim. Itt vagyok. Megérkeztem.
És mind erősebben él bennem a bizonyosság, hogy a Donát úti bölcsőde gyerekeit hiába hordozom naponta magamban. Ez a múlt. És a napok, az élet napjai, mind, mind visszalökdösnek oda, a fertelmes penetráns szaghoz, a szaghoz, melynek hatalma volt.
Ez a szag és a kis kölykök bélyegek. Emberségemen megesett foltok, beégetett skarlátbetűk. Tudtam, mi történik velük. Minden este ezzel a tudattal feküdtem le ágyamba, a szobám sötétjében… És aludtam. Nevettem, sokszor megfeledkeztem róluk, és azóta is élek.
Flavius, Zsuzsika, Izidor meg a többiek! És ti? Végleg elszenderedtetek már, a sok, idegen nevű nyugtatótól? Igen? És valahonnan nézitek ezt, ami történik.
Forduljatok hát el. 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap