Ébredés (1. rész)

Kutasi, szo, 10/17/2015 - 00:22

Mottó:

 

„Virradjon ránk egy szebb nap!

Ébredjen fel az Oroszlán!”

 

 

Előszó

 

 

Kisfiam, Botond 2011. Július 24-én látta meg a napvilágot a soproni kórház szülészeti osztályán. Születésnapom előtt egy nappal jött.

Mivel nem volt pénzünk, hogy megfogadjunk egy szülészorvost (ha lett volna, akkor sem fizetünk, mivel a gyógyításra esküdött fel), ezért sorba álltunk. Párom, a benn töltött hetek alatt egyetlen bíztató szót nem kapott, csak a megalázó, lekezelő szavakat. Folyamatosan jelezte, hogy valami nincs rendben, de leugatták, mondván első szülése és nem tudhatja.

Az orvosok nemtörődömsége és felelőtlensége miatt bő két hetet ráhúztunk. Gondok adódtak a szüléskor, elég sok mindenen mentünk akkor keresztül.

Pár héttel ez után született meg a fejemben a gondolat, hogy ki kell írnom magamból az érzéseimet. Okulásul mindenkinek. Igaz, hogy konkrétan orvosokról nem írtam, de úgy vélem, a pénz hajszolása és a harácsolás, kapzsiság általános érvényű az élet minden területén.

2003 óta dolgozom, de korábban is elmentem nyaranta, hogy gyűjtsek pár ezer forintot. Sosem akartam élősködni. Több területen kipróbáltam magam, de mindig becsülettel csináltam és igyekeztem legjobb tudásom szerint végezni. Segíteni, ha kell.

Rá kellett jönnöm, hogy nem így működnek a dolgok.

 

Az Ébredés címet adtam könyvemnek. Célom, hogy felnyissam az emberek szemét: ez így nem mehet tovább, valamit tennünk kell. A tudásunk megvan, csak a tenni akarásnak vagyunk híján. Homokba dugjuk a fejünket, ahelyett, hogy javítani próbálnánk életünkön és életszemléletünkön.

Hogy kicsi fiam, Botond, és gyermekeink ne hazugságok közt nőjenek fel. Hiába tanítom én szépre, jóra, ha nem azt látja a világban.

Nem akarom, hogy úgy jöjjön haza majd óvodából, iskolából, hogy miért tanítanak neki mást, mint amit tőlem tanult. Ne kelljen megmagyaráznom neki, hogy valaki hazudik.

 

Úgy gondolom, hogy a valaha megvolt erős egységünk helyett az önös érdekek léptek előre. Nemzeti öntudatunkból megaláztatás és sárba tiprás lett. Elvették mindenünk, lassan a földet is kiárusítják alólunk.

Miért kell hagynunk ezt? Húzzuk ki fejünket a földből és ébredjünk fel!

 

Ébredjen fel az alvó nemzet, ébredjen fel az oroszlán!

 

Jó olvasást kívánok!

Nagykutasi Tibor

 

 

1. fejezet

 

Washington, Amerikai Egyesült Államok

2009. május 23.

 

 

– Valaki járt a szobámban az éjszaka! Egy vénember!

– Uram, az teljesen ki van zárva! Magam álltam az ajtaja előtt, egész éjjel. És a szobája ablaka 5 méter magasan van. Nem mintha, bárki is bejuthatna a birtokra. 30 kamera, 15 őr és 15 kutya vigyázza az Ön álmát! Ezen kívül a rendőrség járőrei is tesznek fél óránként egy kört.

– Nekem maga ne magyarázza meg! Tudom, mit láttam! Egy aggastyán! Egy aggastyán volt, koszos, szakadt lepelben. És mielőtt bárki azt merné mondani gúnyosan, hogy az elnök úr megőrült, közlöm, tisztában vagyok szellemi állapotommal! Nem kísértetet láttam! Ott állt az ágyam mellett, kezében egy görbe faággal. Tekintetéből düh és harag áradt. Egy szót ismételgetett végig, de nem értettem.

– De, Uram!

– Maga itt ne uramozzon! Éreztem a leheletét, hallottam, ahogy levegőt vesz!

Az elnök mindkét kezével ránehezedett az íróasztalára, fortyogott a dühtől, levegő után kapkodott.

Mit gondolnak ezek rólam, hogy megőrültem? – gondolta.

Kimérten az ablakhoz ment, kinézett a Fehérház gyepére és percekig zihált. Fél kézzel az ablakkeretnek támaszkodott.

Testőrei és személyi titkára némán álltak a zárt ajtónál, várták, hogy lecsillapodjon. Az elmúlt egy hónapban ez a kilencedik alkalom, hogy zavart a viselkedése.

 

***

 

Összecsaptak feje fölött a hullámok. Az utóbbi fél évben nagyon egybegyűlt minden. 2008. november 4-én választották meg az Amerikai Egyesült Államok elnökének. Hirtelen rászakadt elődje összes be nem fejezett feladata. Válság volt a Közel-Keleten, válságos volt a helyzet nyugaton. Valamint mindenhova elért az a gazdasági összeomlás, amely Amerikából indult. Egy szóval lehetett jellemezni: káosz.

Teljes káosz.

Ez lett öröksége. Ezt kapta Robert Markson, miután bekerült a Fehér Házba. Az eltelt fél év alatt többször megfordult fejében a lemondás gondolata. De úgy érezte, ha volt annyi ember, aki bizalmat adott neki, akkor kötelessége, hogy elvégezze a rá rótt feladatot. Minden áron.

 

Dolgozott a Nemzetvédelmi Hivatalban, a Pentagonban katonai tanácsadóként. Szépen ívelő katonai pályája alatt lett ezredes a légierőnél. Volt éles bevetésen még a húszas évei elején, kitűntették életmentésért. Akkor indult meg a karrierje. Többször kapott elismerést érdemeiért, aztán történt valami.

Legjobb barátja árulta el őt egy afrikai bevetésen. Onnantól fogva csak a saját életét mentette, önzővé vált és kegyetlenné. Magának akart megkaparítani mindent, amiből haszna származhat. Megtorolt minden támadást, függetlenül attól, hogy egy kis ország diktátora tett valamit, vagy saját katonáiból lettek szabadcsapatok országán belül.

Azzal, hogy megválasztották elnöknek, ő lett az amerikai haderő főparancsnoka. Élvezte nagyon a helyzetet, mert korlátlan hatalommal bírt a hadsereg felett. Oda küldte az embereket, ahová csak kedve tartotta. Békefenntartókat Ázsiába, vagy Közép-Afrika őserdőibe. Mindig több és több katonát. Már-már ott tartott, hogy kiírtatott Zimbabwe-ben falvakat, kivágatta és összeszedette a trópusi fákat, Dél-Afrikában és Botswana-ban kisajátította az arany- és gyémántbányákat. Irakban teljesen átvette az ellenőrzést a kőolaj-kitermelés felett.

Érthetetlen, hogy volt ideje az alatt a röpke fél év alatt ezekkel a dolgaival foglalkozni, úgy, hogy országa a teljes csőd szélén állt. Szépen elhitette az emberekkel, hogy lát megoldást a gondok kezelésére, a háttérben meg folytak azok az intézkedések, melyek saját malma alá hajtották a vizet.

 

– Nem elég nekem a világválság, most még ez az öregember is az álmaimba férkőzik! Lemondom a mai sajtótájékoztatót!- mondta az elnök kissé összeszedettebben.

– Ha szabad szólnom, Uram, – vágott közbe a titkár – nem lenne megfontolt lépés. Két hét alatt kétszer mondott le protokollvacsorát és egyszer a sajtót is faképnél hagyta. Az embereknek szemet fog szúrni, hogy valami nincs rendben Ön körül! És ezt a legkevésbé sem akarjuk. Kell a szavazat a szenátusból! Jóvá kell hagyatnia a Közép-Európai terveket.

 

 

Alex M. Wireman volt az egyetlen, akit Robert Markson bevont mindenbe. Együtt nőttek fel, kétutcányira laktak egymástól.

Robert törekvő ember volt, Alex viszont gyermekkoruk óta visszahúzódó. Mégis nagyon jó barátok voltak. Talán, pont az ellentétes személyiség miatt. Mikor Robert katonai pályafutása elindult, felkereste régi, jó barátját, mit szólna egy pozícióhoz a Kongresszusban? Megüresedett egy hely és ő el tudná intézni, hogy Alexet felvegyék titkárnak. Azzal mindketten jól járnának.  Wireman jó fizetést kapna, Markson-nak pedig folyamatosan lenne két plusz füle és két plusz szeme akkor, mikor személyesen nem tud megjelenni egy-egy ülésen.

Alex azonnal beleegyezett. Könyvelőnek tanult, jól menő, saját könyvelőirodája volt Washington belvárosában. Nagy cégek pénzügyeit intézte szerte a városban. Egy ilyen ajánlatot mégsem hagyhatott ki. Aztán szépen lassan egymás mellé kerültek jelenlegi főnökével. Senki sem tudott róla, hogy ők korábban ismerték egymást.

Húsz éve dolgozott már titkárként, látott és hallott olyan dolgokat, amitől sokan elszégyellnék magukat. Ő mégis hidegvérrel kezelte a dolgokat. Kimérten beszélt, megfontoltan. Kicsit lassan, de az azért volt, mert fejében átgondolta minden mondatát. Nem hagyott támadási felületet azzal, hogy esetleg valamit elfelejtett mondani, vagy túl sokat járt a szája.

Magázódásra akkor volt szükség, mikor kettőjükön kívül más is tartózkodott ott. A hivatali előírás szerint, ha a mindenkori elnök épp hivatali teendőit intézi, még felesége és gyerekei sem tegezhetik le. A hosszú évek alatt megszokták ezt a beszédformát, egyiküknek sem esett nehezére a váltás, ha bárki belépett az ajtón.

 

Alex aggódott főnökéért. Nem mint főnök-beosztott, hanem mint gyerekkori barát. Sosem nézett rá úgy mint felettesére, inkább úgy, hogy vállvetve harcolnak egymás mellett. Mint 10 évesen. Mindig egy csapatban játszottak.

 

 

– Igaz! Rendbe kell raknom magam, aztán mehetünk. Minden esetre hívjanak egy fantomkép-rajzolót! Nem vagyok őrült!

– Nem, Uram!

– 300 millió embernek kell elnyernem a bizalmát! Számíthatnak rám! – belenézett a tükörbe, adott magának egy pofont balról, majd jobbról és elindult a sajtószobába

– És nézzék vissza a tegnap esti kamera felvételeket!

– Rendben, Uram! – válaszolta a testőrök főnöke – Magam fogom végignézni.

Bár tudta, hogy semmit és senkit nem fog találni a videókon, mint ahogy eddig sem.

 

(folytatása következik)

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap