Ébredés (18. rész)

Kutasi, sze, 01/06/2016 - 00:15

(folytatás)

 

18. fejezet

 

 

Bandar, Irán

2012. március 9.

 

 

Hiába volt 5 órája a repülőn arra, hogy pihenjen, Antoine Polliert annyira zaklatott volt, hogy csak nézett kifelé a gép ablakán üveges szemekkel. Bármelyik testőre, vagy a kiszolgáló személyzet valamelyik tagja hozzászólt, vagy megérintette, ő megrezzent és izzadni kezdett. Egy órán keresztül tartott nála ez a felfokozott érzelmi állapot. Aztán létre jött. Még bő 3 óra volt a landolásig és 4 óra a találkozóig.

Eljutott arra a szintre, mikor az álmosság mindent legyőz. Fejét az ablaknak döntötte, légzése lelassult. Annyira fáradt volt, hogy nem maradt ereje a szemhéjait lecsukni. Szinte teljesen nyitott szemmel aludt egy jó órán keresztül, mígnem egyszer csak lehunyta. Mély álomba zuhant. Arra ébredt, hogy repülője kerekei földet értek. Löktek egy nagyot a gépen és csikorogtak a kifutópályán a hirtelen fellépő súrlódástól. Mivel nem nagyon volt alkalma enni, leszállás után rögtön egy étterembe vitette magát.

Nem tudta, mennyire volt kihatással a szervezetére az elmúlt 10-12 óra. Nehéz ételeket fogyasztott nagyon rövid idő alatt, aztán sietett a tárgyalásra.

 

Pontosan érkezett.

Igyekezett minél pontosabb képet kialakítani vendéglátóiról, ezért hetekig tanulmányozta kultúrájukat, szokásaikat. Tudta, ha maguk nem is jelennek meg pontos időben a megbeszélt helyen, akkor előreküldenek valakit kémkedni, hogy kiderítse a vendég ottlétét. Egy elegáns szálloda egyik teljes emeletét foglalták le a tárgyalás idejére, nehogy bárki is megzavarja az üzletkötést. A 17. szintet, ahol a lakosztályok találhatók. Magasan a tengerpart felett. Abból a magasságból a földön az emberek csupán szorgos hangyáknak tűntek.

Hamar rátért mindkét fél a lényegre. Nem köntörfalaztak, mindegyik tudta, mit akar a másik. A házigazda is felkészült erre az eseményre. Nagy pénzekről szólt a történet és nagy célokat tűztek mindketten maguk elé. Ismerték a másik gyengéjét. Ha valaki benne van komoly üzleti ügyekben, akkor könnyedén rá lehet találni és kideríteni, mi az, amivel sarokban lehet tartani, ha esetleg balul sülnek el a dolgok.

 

Antoine-nal, úgy érezték, jó boltot csinálhatnak. Ugyan kapzsi és fukar volt, valamint az üzletben arrogáns, de tudták, hogy minden áron el akarja érni célját. Ilyenkor semmi más nem számított. A családja sem.

Tönkrement 12 éves házassága, 7 éves ikerlányai inkább átmentek az út túloldalára, nehogy apjukkal kelljen találkozniuk. Ez volt a kiváltó oka annak, hogy inni, drogozni kezdett. Kezdetben csak kipróbálta, aztán egyre jobban lecsúszott. Annak ellenére, hogy minden fillért megfogott és még kenyérre sem nagyon szeretett költeni, saját magával szemben pazar volt.

 Ha már lúd, legyen kövér alapon minden élvezeti cikkből a legdrágábbat vette. Kubai szivar, francia pezsgő, marokkói, kolumbiai 90%-os tisztaságú kokain. Viszont százszor megbánta, hogy annyi pénzt költött gyerekeire. Abból semmilyen nyeresége nem volt, nem tudta élvezni a hasznát.

Válásakor remegő kézzel adott volt feleségének 50000 Eurót, hogy annak elégnek kell lennie, míg a lányok felnőnek. Már akkoriban nyitott egy számlát, amire kétes üzleteiből jött bevételeit utaltatta magának.

Eltelt az óta 8 év, közben megfogalmazódott fejében a terv, hogy megszerzi magának azt a földterületet, ahol édesebb a gyümölcs, ahol zöldebb a fű és kékebb a víz, mint bárhol másutt a világon. A Földnek azt a kicsiny szegletét, a Kárpátokkal körülvett gyönyörű medencét.

 

Tudták ezt Antoine vendéglátói is. Zajlottak már előtárgyalások, többször is találkoztak korábban. Mindig ugyan ott. A közel-keleti Iránban, Abdul Fah Kanalh hazájában.

Azon a helyen, ahol egykor a Perzsa Birodalom terült el. A harcos nép hazája, akiktől rettegtek keleten. Csak egyetlen másik nép volt, aki szembe mert szállni velük. Az a nép aztán le is győzte a vérszomjas perzsákat. Máig nem tudták kiheverni Iránban, hogy vereséget szenvedtek egy pusztai lovas néptől.

A lovasok leszármazottainak földjére fájt a francia foga. Így hát hamar rábólintottak az ajánlatra, mikor megtudták, hogy revansot vehetnek ősi ellenségükön.

Ha nem ment fegyverekkel, – gondolták – menni fog pénzzel és cselvetéssel.

Csupán bosszúból is vállalták volna nevüket, de a nyugati ember pénzt ígért. Töménytelen sok pénzt és jó perzsa vérüknek köszönhetően nem vetették meg azt. Már őseik is harácsoltak, Dárius királyuk volt akkor az ismert világ leggazdagabb embere.

 

Befolyásos üzletemberek voltak és Antoine Polliert-nek szüksége volt a támogatásukra. Bármilyen ellenszolgáltatást kérhettek volna, ő megadja. Nem tudhatta, hogy üzleti partnerei szívességből is egyezkedtek volna, ezért jó magas összeget ígért támogatóinak. Erre fel azok még rá is licitáltak, próbaképpen, meddig hajlandó elmenni. Bő egy órán át tartott az egyezkedés, folyton felmerültek kérdéses pontok; mi lesz, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy kigondolták. És az összeg csak nőtt. Annak ellenére, hogy Antoine vérbeli üzletember és remek csaló volt, a perzsáknak mégis csak sikerült őt jól palira venni és csillagászati árat kikövetelni szolgálataikért, hamis okiratokért.

 

Már a kézrázásnál tartottak, mikor a francia a szeme sarkából mozgásra figyelt fel távol a horizonton.  Mintha a tenger emelkedett volna meg 100 méter magasra egyetlen hullámban. A parttól visszahúzódott a víz a nyílt tengerre és duzzasztotta a tornyosuló áradatot. Közeledett a szállodasor felé.  Nagyon gyorsan. Antoine hallani vélte ugyan azt a morajlást, mint előző éjjel. A hullám közeledtével a hang is erősödött. Imbolyogni kezdett, dülöngélt, nem bírta el magát.

– Mi ez, szökőár? – kiabálta túl a hangot.

– Ott, messze a tengeren, látják? – rémülete csak fokozódott, ahogy közelített az ár.

Ekkor néztek oda újdonsült partnerei is. Egytől egyig pánikba estek a látványtól. Kővé dermedtek, mikor úgy látták, hogy az a valami az ablakok előtt van. Már nem is víznek tűnt. Nem tudták leírni, mi volt az. Sötét, teljesen átláthatatlan és hatalmas.

Mindenki, aki a szobában tartózkodott, - mintha egy adott jelre mozogtak volna egy begyakorolt koreográfiára, - hogy védjék szemeiket a befelé fröccsenő üvegtől és a feketeségtől, - maguk elé emelték egyik alkarjukat. De mielőtt az ablakokhoz ért volna a fekete felhő, szertefoszlott a levegőben.

Pár perc múlva, mikor észbe kaptak, meg mertek volna rá esküdni, hogy arca volt. Felismerhető, keleti vonású arca. Jól kivehető formák; szemek, orr, száj, szakáll. És nem volt egyedül! Mintha az arc mögött állatok lettek volna!

Elvonási tüneteim vannak, vagy mi volt ez? – kérdezte magától Antoine.

Hallucinálok a kialvatlanságtól? De akkor ők miért cselekedtek ugyan úgy, mint én? Vagy csak a képzeletem játszik velem és azt képzelem, hogy képzelődök?

 – Ez valóban megtörtént, vagy csak fantáziálok? – kérdezte most már hangosan, és meg sem várva a választ, elhadarta a látványt.

– Én is éreztem, és láttam is – felelte Abdul Fah Kanalh, iráni ajatollah!

 

***

 

Abdul húsz évesen, harminckét évvel ezelőtt vette át a hatalmat és országa irányítását, mikor apja eltávozott. Velejéig romlott, gonosz kisfiú volt, aki apja árnyékában nőtt fel. Hamar megtanulta, hogy okozhat fájdalmat és tizennégy évesen már százpróbás gazembereket, a legkeményebb, harcban edzett katonákat kínozta a legkülönlegesebb eszközökkel, amiket saját maga készített.

Kegyetlen vezető volt, rettegett tőle mindenki országán belül és a határokon túl egyaránt. Amit kigondolt, azt meg is valósította. Fortéllyal, csellel, pénzzel.

Ősei nyomdokán járva, fosztogatásból, rablásokból, neki is temérdek sok vagyona volt, ésszel fel sem fogható az értéke. Drágakövekkel kirakott ékszerek milliói hevertek kincstárában, úszkálhatott tengernyi aranypénzében. Mint egykor Dáriusz király, akit a valaha volt leggazdagabb emberként tartanak számon a mai napig.

 

***

 

– Igen, én is! Még sosem éltem át hasonlót! – felelték sorban a testőrök, a személyzet tagjai, a tolmácsok; mindenki, aki ott volt. Mindnek meggyötörtté vált az arckifejezése az ijedtségtől.

– Egy pillanatig nem tudtam levegőt venni! Sokkoló volt! Sokkolt, hogy magával fog ragadni az a valami!

 

 

Felfüggesztették a tárgyalást, mindenki vonuljon el pihenni és másnap folytatják. A franciát is megviselte a repülőút, a gyorsan elfogyasztott rengeteg étel, de Abdul Fah Kanalh emberei sem érezték jól magukat.

Féltek. Ők, akik addig a napig egyszer sem.

 

(folytatása következik)

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap